Pest Megyei Hírlap, 1968. december (12. évfolyam, 282-306. szám)

1968-12-08 / 288. szám

I

1968. DECEMBER 8., VASÄRNAP

“TÄ’/riop

Aveletlen Ültette őket egymás mellé a gőzfürdőben. Mind a ketten a köszvényü- ket cipelték ide. A kopaszodó, hatvan felé hajló Csorba Elek tüstént felismerte szomszédságában a tanács elnökét, Má- dai Bélát. Mádat törte a fejét, honnét ismeri az öreget.

— Nem az „Üjvilág”-ban találkoztunk? — kérdezte az elnök.

— De ott — hagyta rá Csorba. — Tavaly ősszel.

— Már emlékszem — élénkült fel az elnök —, amikor annak, a három ifjú párnak közös esküvőt rendeztek.

— Ügy van, akkor. Hm ... Nem gondoltam volna, hogy elnök elvtárs ilyen fiatalon...

Mádai sóhajtott:

— Bizony, hasogat. Főképp ilyenkor, amikor tavaszra vált az idő. De ez a gőz jót tesz, és a meleg víz is. Hát mi újság a szövetkezetben?

— Folydogál az élet — vont vállat Csorba Elek. — Szükséget nem szenvedünk, egymást rossz szóval nem illetjük, és hogy ezenfelül egyik-másik embernek megvan a maga baja, már ez az élettel jár.

Mádai szerette a megfogható beszédet, mindjárt megkérdezte:

— Magának, Elek bátyám, szorít-e valahol?

— Nem volna nékem panaszom, elnök elvtárs, hacsak egy valami nem ...

— Ki vele bátran! — bíztatA brigadéros

ta az elnök az öreget, aki ravaszkásan pislantott rá, aztán mint akinek a fejébe tolul a vakmerőség, így szólt:

— Csupán annyi, hogy nem jövök ki a brigádvezetőmmel.

— Aha — bólintott az elnök.

— És miért nem?

— Tudja, már magában véve az is, hogy a brigadérosom asszony.

— Nem olyan nagy baj az, Elek bátyám. Olyan világot élünk, amikor áz asszonyok is szóhoz jutnak.

— Az helyes, de az én esetemben épp az a baj, hogy a brigádvezetőm mellett én nem jutok szóhoz.

Csorba mélázó tekintettel meredt maga elé, a szeme sem rebbent. Az elnök tovább faggatta:

— Eszerint a maga brigadé- rosa nem jól végzi a dolgát.

— Még azt sem mondhatnám

— ingatta a fejét Csorba —, jó dolgos asszony.

— Tulajdonképpen mi a baj vele?

— Mondhatni, visszaél a hatalmával.

— Ez már baj — csóválta a fejét Mádai. — Uralkodik maga felett.

— Ez a helyes kifejezés —

buzdult fel Csorba. — Nem§ szólnék én semmit, ha csak a X közös munkában szívóskodna. Mit tehet az ember? Ezt ki- i van ja a rend, a szervezettség. X Ügy forgolódom hát, ahogyan \ a brigadéros kívánja. Csak \ azt nem viselem, hogy ez az X t asszony mindenbe beleavat- ^ í kozik. ^ -i

— Furcsa.

— Velem még a szavával is X *

kivételt tesz. Másokhoz? Sima ^ * a nyelve. De ha velem szól, X hát csak úgy mennydörög. A ^ ; többieknek könnyű, mert ha ^ ! letelik a nap, hazatérnek, de | . az én brigadérosom még ak- X ; kor sem hágy nékem pihe- XJ nést! Mindig talál nekem va- \ * lami dolgot. Szaladj Elek, ló- X " dúlj Elek, ez az én nevem. ^ Néha azt sem tudom, mihez X kapjak. s

s <

— De hát nem próbál el- ^ j lenszegülni? — meredt az \ j öregre Mádai.

s ,

— Még csak az hiányzik! § Próbáltam én, még a vad is X J védekezik, ha szorongatják. X' De inkább kétannyi köteles- ^ * séget veszek a váltamra, mint ^' hogy ennek az asszonynak a X 1 kárálását végighallgassam! § ’

S I

— Nyugalom, Elek bátyám, X majd én ... Tudja mit? Jövő ^ ; hétfőn kimegyek magukhoz, ^ j majd a dolgok tövére nézünk. §

Csorba felkapta a fejét: $ 1

$ 1

— Annak már nagyon \ i

itt az ideje. Mert az mégsem X i

^ járja, hogy az embert minden X I X jogától elüssék. Miért nincs \ ' 5 nekem jogom ahhoz, hogy va- X : S sárnap délután megigyak egy \

X nagyfröccsöt? Miért vágna ez \ ' ^ a brigád becsületébe, ahogyan X ; § az én brigadérosom állítja? S i

^ ^ 1

^ — Ez több a soknál — bó- ^

§ lógatott megértőn Mádai. — ^ ' ^ Hogyan is vágna ez a brigád X ^ becsületébe? Emberek va- ^ ’

| gyünk, nem? ^ ‘

| — Én pont ezt hajtogatom ^ i

^ a brigádvezetőmnek, de mi- X ^ haszna. Még csak győzködni X i ^ sem próbál, hanem rámför- X ^ med. A múlt vasárnap is ezt X í ^ mondta: ha beteszem a lábamé, az italboltba, eltöri a dereka- X i | mat. | •]

^ — Hallatlan! Na, majd vé- X ;

^ get vetünk ennek. X 1

S fci

— Nem hiszem — jegyezte X ,

$ meg kétkedőén Csorba Elek X * ^ —, borzasztó természete van X' ^ a brigadérosomnak. X ,

§ — Bízza csak rám! . — ^

$ mondta harciasán Mádai. — ^: ^ Hogy hívják ezt a hevesvérű X '■ $ brigadérost? X'

^ s •

^ — Csorba Elekné, született X ■

X Simon Margit — felelte kész- ^ ( ^ ségesen, természetes hanghor- X [ X dozással az öreg, és felkászá- X . X lódván, így szólt: — Jöjjön, X j ^ elnök elvtárs, megárt ez a ^

^ hosszadalmas üldögélés a me- X ‘ ^ leg vízben. X j

^ Horváth József | j

UTCA

(Ifj. Kertész László rajza)

téről mond példázatot. Rendkívül pesszimista alkotás: arról szól, hogyan öli meg egy környezet a nála különbet. Paraszti szokásokat még nem láttam ilyen ridegen, józanul ábrázolni: a rendező egy anti- folklorista szemével mutatja a tájban szinte csak a sarat, az időjárásban többnyire a borút, urak és parasztok arca mintha magába olvasztotta szívta volna az évek, évtizedek alatt elfogyasztott disznózsírt és alkoholt. Az arcok pirospozsgásak, de a fogak már korán ki töredeznek. Ez a környezet nem ismer irgalmat. Tehenet őrizni kiküldi az esőbe a halálosan beteg fiatal- asszonyt. Mikor ágynak esik, orvost nem hív, csak javas- asszonyt. Mikor meghal, egy fél falu, egész rokonság része- gedik le felette, s énekel jókedvű dalokat. Férje, ki nem ment be haldokló felesége ágyához az utolsó órákban, a temetés harmadnapján esküvőn mulat, vőfélyként.

Furcsa és érdekes alkotás a szinte teljesen amatőrszínészekkel dolgozó Nyírfa. Realisztikus törekvésein túl azonban nem tudtunk meg sokat az alkotók valódi szándékából.

íme, öt film, az új film öt hírnöke. Reméljük; rövidesen minél többet láthatunk belő-1 lük, az ötből, s a többiből is, i filmszínházainkban.

Padányi Anna

gek kávéjába, mielőtt felszolgálja.

Minden groteszk, minden bizarr, mindent egy valóság fölötti síkon raktak össze újból, a valóság széttört elemeiből. Egy monarchia korabeli, szecessziós, szép szállodában vágyónk, előtte park, sétány, lugasok, hová fehér terítővei letakart elemózsiás kosárkákkal kirándulnak az elegáns vendégek, vívnak és lovagolnak. De a dolgok, a tárgyak, a horizont elmozdultak, a függőlegest mérő zsinór s az iránytű nem tudják, merre mutassák az irányt. Semmi sincs „úgy” a furcsa szállodában, ahol, ha spárgát kér ebédre a vendég, valami gyanús kolbászt kap. Spárga nincs, csak az étlapon. De másnap megkapja. Reggelire, öt adagot. Ide beszélt meg főszereplőnk, a költő, találkát egy lánnyal, tiszta, magasrendű szerelmének alanyával. De a lány elérhetetlen a számára, közbejött akadályok miatt —, holott a szállodában már mindenki megkapta.

Kafka, Hasek, Capek tudatosan vállalt hatása érződik a Hotel idegeneknek című alkotáson is. A modem cseh film büszke kiváló irodalmi őseire, és méltónak bizonyul hozzájuk. Jó film Antonin Mása alkotása, ha nem is állt össze kerek, harmonikus egésszé.

Végül egy jugoszláv filmalkotás. Ante Babaja rendező Nyirfa című filmje egy gyönyörű parasztlány rövid éleszándéka, úgy tűnik, a konkrét, egyértelmű antifasiszta propaganda agitáció. Kár, hogy megmaradnak a puszta propaganda agitáció szintjén. Kár, hogy utalásaik túlon túl konkrétak, s hogy a film így szinte csak a fasizmus egyik kísérőjelensége, illetve egyik megjelenési formája ellen irányul.

Musil regénye, miközben egy csoport lealacsonyodásáról beszél, az emberért szól, de a film nem a regényhez volt hűséges, hanem csak szavaihoz. S ahogy eltűnt benne a könyv sejtelmesen derengő szépsége, úgy éleződtek ki, alig elviselhetővé, a szadisztikus jelenetek.

„Arisztokrata vagyok. De a húgom egy kocsmában méri a sört, anyám pedig átképezte magát mézeskalácssütővé. Én, mint látja, pincér lettem. Mégsem alázom meg magam senki előtt annyira, hogy pénzt kérjek kölcsön. De ön más. Magától kérhetek, külseje és intelligenciája. embersége felment. Köszönöm” — mondja Antonin Mása csehszlovák rendező Hotel idegeneknek című filmjében az egyik szereplő a főhősnek, majd elegáns mozdulattal összetépi a kölcsönzött százkoronást; s szétszórja a levegőbe, majd megígéri, hogy hamarosan megadja. Később értesülünk arról, hogy fezért felszedte és összeragasztotta. És nem adja meg. De folytonosan beleköp a vendéAZ ÉLET KA TONÁI

KUKELY ISTVÁN

S

^ A GYERMEKI ÍTÉLET éles, ^ mint a beretva. A felnőttek ^ ítélete sem tompább, csak ^ravaszabb. A gyermekek vi- ^ lága és a felnőttek világa ^ közt egyensúlyoznak a peda- S gógusok. Szellemük egyik ^ része a felnőtt, másik része a ^ gyerektársadalom felé húzza ^ ókét. Ha komolyan veszik ^ hivatásukat, akkor megoszt- ^ ják magukat és ebben a „szent ^ skizofréniában” dolgozzák vé- ^ gig életüket, nem akarván el- ^ szakadni sem a felnövekvők- ^ tői, sem a felnövekedettek- ^ tői. Mindez arról jutott ^ eszembe, hogy akár gyereket, Sakár felnőttet faggattam a ^ galgamácsai általános iskola ^ igazgatója, Kukely István fe- § 161, azt mondták, hogy szere- ^ tik. De létezik-e olyan em- ^ bér, akit miridenki szeret? Ez ^ az „osztatlan” szeretet nem ^ abból a pedagógusok ellené- § ben sokszor hangoztatott meg- ^ állapításból ered-e, hogy. gyá- ^ vák megmondani, amit gon- ^ dóinak?

^ Kukely István fiatal ember, j; Harminchat éves. Ez nem ka- t maszkor, mozdulataiban mégis ^ van valami félszeg törtség, be- § fejezetlenség. Szűkszavú, s ha $ beszél, többnyire elharapja a ^ mondatok végét. És óvatos az ^ ítélethozatalban is. Arról fag- ^ gatom például, hogy mi a ^ véleménye a pedagógusok fi- ^ zetéséről...

^ „Egy kezdő pedagógus fize- ^ tése, hát hogy úgy mond- i jam... nem túlságosan sok. A S tanítóké 1200 forint körül, a § tanároké 1400 forint körül... § Egyik kollégám fizetése hu- § szonhét évi szolgálat után $ 2320 forint. Anyagilag sokat ^ javult a helyzetünk, de a kez- ^dőknél még mindig többcélén-' ^ ne szükségünk..

^ Mi minden van ebben a ^ mondatban!

^ Mindenekelőtt két dolog: ^ nem csatlakozik azokhoz a ^ „forrófej űekhez”, akik kataszt- | rófálisnak tartják a követ- § kező nemzedéket nevelők ^anyagi helyzetét, de nem azonosítja ma;gát azon „kocka- ^ fejűek” véleményével sem, akik ^ szerint minden a legesleg- $ jobb. Minden mondata této- ^ va balanszírozás az ítéletek ^ végletei között.

^ Azt mondják, az öreg há- ^ zások életük és összetartozá- ^ suk végefelé hasonlítani kez- | denek egymáshoz. Ez igaz, de |az is igaz, hogy a szakmája ^ is meghatározza az ember ar- S cát. A költőtől nem várjuk S el, hogy könyökvédőt húz- § zon, de mindig furcsa az a ^ bérelszámoló, aki az egész vi- ^ lág terhét hordozza a hátán ^ és meg akarja váltani a vilá- ^ got. Az igazi pedagógus nem ^ gyávaságból, hanem okos és ^ szükséges számításból őriz- ^kedik a végletes ítéletektől. ^ Hiszen sok mindent kell egye- ^ sítenie és kibékítenie magá- S ban. Mindenekelőtt a gyere- S keket a felnőttel, a tényeket < közlő hivatalnokot a nemzet ^ sorsát szívén viselő megvál- § tóval. Azt hiszem ezek a ^ megállapítások Kukely Ist- ^ vánra is érvényesek. Az el- ^ lentétek egyesítése teszi olyan ^ rokonszenvesen befejezetlen- ^ né, tétovává mozdulatait, s ^ rendezi mondatait megfontol- ^ tan nyugodttá,

| KÖZÉPÚT ASSÁG? Nem.

^ Egy híres francia író azt ^ mondta, hogy az ember har- i mincon túl felelős a saját ar- $ cáért. Ez alkalommal meg- $ toldanám a szavait, s azt mon- ^ danám, az ember harmincon ^ túl felelős azért a környeze- ^ tért, amelyben él, amelynek ^ része és egyben alakítója. És ^ fordítva: a galgamácsai ál- ^ talános iskola külső képéből ^ meghatározhatók igazgatójá- ^ nak arcvonásai. S e kialakí- b tóját is meghatározó környe- | zet „arcán” nincs egyetlen té- $ tova vonás sem... Az iskola ^ minden szeglete eleven élet- $ erőről, kedvteljes nekibuzdu- ^ lésről beszél. Az átalakított, ^ tatarozott épülettől kezdve, ^ amelyet nem átlagos módon,

^ hanem a helyi népművészet ^ még fellelhető darabjaival,

^ mázas köcsögökkel, korsók- ^ kai és szőttesekkel díszítet- i tek, egészen az új, társadal- s mi munkában épített szép ^ sportpályáig, és a most épü- $ lő klubhelyiségig, amely szin- 5 tén a község hagyományainak

képére formázódik majd. Hogy mindez nem csak az igazgató Kukely István érdeme? Természetesen, de ahogy igaz_ a szólás-mondás: „fejétől bűzlik a hal”, úgy az ellenkezője is igaz.

Engem a galgamácsai hagyományokat összegyűjtő és azokra építő osztálytermekben (és a majdani klubszobát elképzelve) éppen az ragadott meg, hogy ez az iskola nemcsak „tanodának” akar szolgálni, hanem eleven része akar lenni a község jövőjének és őrzője múltjának is. Pedig sem Kukely István, sem a felesége nem idevalósiak. Az igazgató Nógrádba való, Sámsonházára, egy szlovák—magyar nemzetiségű községbe. Így mondja:

„Vidéki gyerek vagyok.”

És azon kevesek közé való ebben a minőségében, aki nem is akar elszakadni attól a környezettől, amelyből származik. Itt élni és dolgozni — ezt érzi hivatásának? Sokkal egyszerűbben válaszol a kérdésre.

„Nem szeretek vándorolni. 1957-ben lett volna lehetőségem rá, hogy Budapestre kerüljek. De nem akartam. Tudja, otthon én valamennyire megtanultam szlovákul, _ olyan konyhanyelvfélén, aztán a szakérettségi után szlovák- történelem szakra jártam. Ácsán kezdtem tanítani, szlovák nemzetiségi iskolában. Jól éreztük magunkat, minek mentünk volna el Pestre?”

„És akkor miért jöttek el Ácsáról?”

„Népgazdasági érdekből helyeztek ide...” — mondja.

A MONDAT ISMÉT kissé sután hangzik. Megint ellentmondást rejteget vele. Azt, hogy azért helyezték 1964-ben ide Galgamácsára, mert bajok voltak a tantestülettel. Milyen, bajok? Erről egyáltalán nem hajlandó beszélni. Csak arról az időszakról beszél, amelyért maga vállalja, vállalhatja a felelősséget.

„A tantestületünk most erős. Egyszerűen azért, mert pedagógusainkat nem az a vágy hajtja, hogy elkerüljenek innen, hanem az, hogy itt dolgozzanak. És aki dolgozni akar, az itt vidéken is megtalálja a számítását. Minden pedagógustársam így vagy úgy idekötődik a faluhoz. És fiatalok vagyunk. A tantestület átlagos életkora 31 év. Nem azt mondom, hogy nincsenek vitáink, de furcsa is lenne egy ilyen fiatal tantestület viták nélküL Csak ezeket a mi vitáinkat, hál’ istennek, nem fűszerezik személyi ellentétek. Mert az a tantestület halála lenne.”

„A gyerekeket szereti jobban vagy a felnőtteket, tehát tanítani szeret jobban vagy igazgatni?” — kérdezem.

Szinte szégyenlősen hajtja le a fejét és nagyon halkan válaszol:

„A gyerekeket.”

Heti tíz órát ad. Földrajzot és történelmet tanít. Nyelvtudása jelenleg parlagon hever. Talán az egyetlen képessége vagy tudása ez, amelyet itt nem tudnak kihasználni. Mert különben részt vesz mindenben, ami a községet, az iskolai gondokon túl is érinti. Az ő irányítása alá tartozik az óvoda, tanácstag, részt vesz a szakmaközi bizottság munkájában, s négy évig volt a községi pártszervezet csúcstitkára. Ha még hozzászámítjuk mindehhez azt a tényt, hogy az iskolaépülethez kapcsolódó szolgálati lakásban lakik, akkor elképzelhetjük, hogy nincs egy pillanata sem életének, amikor valamilyen formában ne érintkezne, vagy éppen ne központja lenne a község életének. S most már némiképpen hozzászokva egyéniségének ellentéteket békítő harmóniájához, találhatjuk szépnek, s bizonyos értelemben jelképes értelműnek ezt a mondatát:

„Annak, hogy itt lakom az iskolában, előnye is van, meg hátránya is. Az embernek soha sincs nyugta, de állandóan itt van és mindent lát.”

TAVOLLÉTÉBEN a feleségét is faggatni kezdtem ugyanerről a témáról. Mintha összebeszéltek volna:

„Néha megőrül az ember attól, hogy állandóan gyerekek között van, de jó is ez, így mindent tudunk a gyerekekről.”

Mintha összebeszéltek volna. Bizonyára összebeszéltek.

Az újságíró feladatai köz;é tartozik az is, hogy kétkedő legyen. Örökös kétkedésével talán jobban hozzá tud férkőzni az igazsághoz. A községet járva, s Kukely István után kérdezősködve, engem is a kétkedés ördöge hajtott. Nem lehet, hogy egy embert, egy olyan községben, ahol ráadásul még csak nem is honos, hanem ahogy faluhelyen megfogalmazzák: „bevándorolt,

gyüttment”, mindenki szeresse, vagy legalábbis tisztelje. Pedig ellenvélemény nem akadt. Sem a felnőttek, sem a gyerekek között. A tanácselnök azt mondja:

^Nemcsak politikai munkája, iskolai munkája miatt tiszteljük, hanem legfőképpen azért, mert mindenkivel közvetlen kapcsolatot tud teremteni, tisztelik a szülők is, a tanártársai is. A tisztelet tiszteletet szül”.

A tanácstitkár véleménye:

„Milyen ember? Egyszerűen kifejezve: jó ember. Nem rideg senkihez, szereti az embereket és ezért az emberek is szeretik őt”.

Ismét négyszemközt, ismét az általános szeretet után kutatva, szemben az iskolaigazgatóval:

„Mondja, Kukely elvtárs, ön vallásos?”

„Nem. Hiszen kommunista vagyok”.

„És gyerekkorában?”

„Vallásos voltam? Annyira igen, amennyire, egy vidéki gyerek vallásos... De úgy tízéves korom körül... Igen, körülbelül akkor, az egyik osztálytársamat nagyon megverte a pap. Benn a templomban. Már nem emlékszem, hogy miért. Csak arra emlékszem, hogy megdöbbentett az eset. Itt a templomban, a „szeretet épületében” meg lehet verni valakit?! Az a kis hit, ami egy gyerekben pislákol, megszűnt. Aztán a főiskolán a marxista filozófiával ismerkedve, meggyőződéses materialista lettem”.

A KÉRDÉS ÉS A KÉRDÉSRE ADOTT válasz Galgamá- csán egyként kényesnek számít; Galgamácsa vallásos község.

Ismét a tanácselnök szavait idézem:

„Mielőtt Kukely elvtárs idekerült, volt olyan év, hogy a gyerekek 79%-a iratkozott be hittanra. Ez a szám, s ez nem kis mértékben Kukely elvtárs érdeme, erősen csökkent, most 57%.”

Lehetséges tehát, hogy az idealista szülők is szeressék a megrögzött materialistát?

„Ideológiai vitám már volt, hogyne lett volna! De úgy érzem, haragosom nincsen. Adminisztratív eszközöket soha nem alkalmaztam. Nem is szabad. Még akkor sem, ha így súlyos konfliktusok alakulnak ki a gyerekekben. Hiszen ha mi tiszteletben tartjuk a szülők vallásos meggyőződését, ők is tiszteletben tartják a miénket. Csendes küzdelem ez. A gyerekek az úttörőfoglalkozásról a templomba mennek, s e csendes küzdelem frontvonalai mögött így alakul ki bennük a kettősség, ami adott esetben jellemhibává is válhat. De igyekszünk ezt az ellentétforrást áthidalni. A gyerekek érdekében. Centiről centire haladva ugyan, de nem feladva állásainkat”.

Kukely István igazi pedagógus-alkat. Hajlékony, megfontolt, de egy bizonyos ponton túl, nem alkuszik. A megalkuvót az ellenfelek sem tisztelik. A meg nem alkuvóban tisztelhetik az ellentétes töltésű hit erejét. Igazi pedagógus-alkat? Vagy mondjuk azt, hogy igazi ember-alkat?

Nádas Péter