Pest Megyei Hírlap, 1968. november (12. évfolyam, 257-281. szám)
1968-11-10 / 264. szám
Fekete István JÓ EMBER r/annak kíváncsi olvasók, r akik megnézik a könyv vagy elbeszélés végét, hogy jól végződik-e. Ezeket az érzékeny lelkeket megnyugtatom, ez az írás jól végződik, és elárulom egyúttal, hogy a címben jelzett „jó ember” — én vagyok. Elég későn jutottam hozzá, inert eddig mindenféle más címeket viseltem, amelyekről szerénységből csak keveset írok. Valamikor például jó atyám, ha megérkezett vala- honnét, azt kérdezte: — Itthon van az a „lókötő”? Egyik drága, öreg tanárom pedig valamely helytelen cselekedetem után azt mondta: — István, címeres akasztófavirág voltál és az is maradsz! — Ebben a megállapításban csak a címeradományozásnak örültem, mert addig nem volt címerem és ezt nagyon nélkülöztem. Ezek a régi címek is tetszettek nekem, de nem annyira, mint ez az új, amelyet ismeretlen atyától kaptam, aki kerítésünk mellett ment kisfiával és ablakomra mutatott: — Látod, kisfiam, itt jó ember lakik. Olyan meggyőződéssel mondta, hogy elhittem s azóta érzem is, hogy jó ember vagyok. A jóemberséghez fészek- zdúk kellenek, madáretetők az iblakba, napraforgómag (tök- nag is jó), faggyú vagy sza- onna (nem sózott) és mindezek megszerzésére bátorság is akarat. Az utóbbiak fontosak! a z ismeretlen jó atya azért mutatott ablakomra, mert itetőimre úgy szálldostak a zinkék, rigók, csuszkák (népszerű nyelven: kurtakala- >ács...), mint kaptárba a méhek, s az éjszaka elveszett calóriájukat akarták sürgősen oótolni. 1 Jó embernek lenni, bár felemelő érzés — nem mindig könnyű. Alázatosság is kell hozzá. Egyik barátom — akitől napraforgómagot szoktam kunyerálni — például azt mondta, hogy nem csodálkozna, ha legközelebbi látogatáskor napraforgós pozsonyi kiflivel kínálnánk meg. Szóval meggyanúsított, hogy nem a madarak eszik meg az olajos magvakat, hanem kedves családom és vendégeink. A sértést alázatosan lenyeltem és nyugodtan hivatkoztam madaraink nagy létszámára, mert körülbelül száz ilyen kis kosztosom van. De még a nagymérvű napraforgómag-fogyasztás mellett is vannak zökkenők. Olykor úgy felemelkedik a fogyasztás, hogy egy szép este váratlanul elfogy az ennivaló és reggel már nem tudok etetni. Most jön a bátorság, mert erre is szükség lehet. A jóemberjelölt fireg, forog ágyában, aztán zajtalanul felkel és kioson a kamrába, melyet spájznak nevezünk. Kioson és vacog a foga, mert a kamrában hidegebb van, mint kint és ő nem kelthet gyanút komolyabb öltözködéssel. A kamra polcán egy tálban kockára vágott nyers szalonna van előkészítve másnapi olvasztásra. A kockákból hősünk tíz-tizenöt darabkát papírra kotor és a tál készletét megfelelően rendezi, hogy a hiány fel ne tűnjék ... aztán akkorát tüsszent, hogy a befőttek hólyagpapírja majdnem beszakad. De reggel aztán nagy az öröm, s az etetőkön olyan dobolás, kopácsolás kezdődik, hogy alig tudom megírni jóemberségem egyszerű történetét. Nem baj! A kis kék-sárga kabátkák alatt telik a begy, virul az élet, és nekem is részem lesz a kiáltásban, amikor a kis cinkék azt kiáltják, hogy — Pipitér, pipitér! — üdvözölve azt a kis virágot, melynek tudományosan százszorszép a neve, de a cinkék ezt még nem tudják. • Minden elképzelhető helyen Ifi meghúzódnak, ahova nehezebben oson be a nyest és valami kóborló menyét. Bevallom azt is, hogy a madárkák leleményessége több ízben próbára tette büszkeségem, mert egyesek a teraszon kitömött túzok farka alatt helyezkedtek el, megfelelő fészket csinálva a pompás madár tollai között. A benne rejlő molytenyészetet azonban nem bántották. Csodálatos trófeám ezáltal kissé eltorzult, vadászbarátaim azonban még így is megcsodálják a hajdan tizenhét kilós madarat és a másik falon elhelyezett zord vadmacs- kakandúrt, amely — érthetetlen! — szintén évről évre ko- pottabb lett. Mi van ezzel a macskával? ... Egyszer aztán megtudtam. Csendesen üldögéltem a teraszon, és gyönyörködtem a két kis cinegében. Izgatottan tanácskoztak egy darabig, s mintha a kis „asszony” azt mondta volna a „férj”-nek: — Eredj csak nyugodtan, ez nem bánt, ez jó ember ... — Szabad? — cippantott a „férj’S és felrepülve a gyilkos szemű kandúrra, pamacsokban tépte ki szőrét, és vitte fészeknek. Kicsit elszomorodtam, de nevettem is: — A legszebb két trófeámat teszik tönkre... — és áldozatosan, de emelt fővel hagytam sorsára a két gyönyörű vadászzsákmányt, amelyeket — egy jó ember nem hazudik — nem én lőttem. Lakóelődöm hagyta itt nekem s a molyoknak ... Film ANNA KARENINA Nehez dolga van. e beszámoló szerzőjének, amikor meg kell indokolnia, miért csalódott várakozásában, miért találja a tolsztoji lélegzet- és hangvételt követni-nem-tudó filmnek az Anna Kareninát? Nehéz a dolga, mert a film hibái is tiszteletreméltóak — más, igénytelenebb alkotásnak akár erényeit képezhetnék. Kezdjük talán ezzel: miért örökérvényű, maradandó alkotás szerintünk az Anna Karenina, a regény? Azért ad ma is oly sokat e század emberének, mert írója, ahogy mondani szokás, előtte járt korának? Nem hiszem, hogy ez az indok elegendő. (Ügy vélem, különben sem any- nyira a zseni jár előtte korának, az átlagember legalább annyira mögötte kullog.) Shakespeare művei öt évszázada élnek — naiv kijelentés volna megkockáztatni, hogy azért, mert Shakespeare ötszáz évvel előtte járt korának. Inkább így vélekednék: Shakespeare is, s nagy bírálója, Tolsztoj is örökké szólni fognak a mindenkori utókorhoz, mert miközben századuk emberéről, eszméiről, életérzéséről beszéltek, a beszédben, tűi a témán, egyetemesebb emberi dolgokról szóltak. Lehet, hogy az emancipáció kérdését az emberiség végleg megoldja, de az Anna Karenina, vagy Ibsen Nórája felett akkor sem fog elszállni az idő. Adva van tehát ez a legmélyebb tolsztoji tartalom, az egyetemleges, összenőve a témával, a XIX. században játszódó, annak embereivel megesett történettel. Az tehát a filmalkotók, mint XX. századi művészek dolga, hogy háttérbe szorítva a múlt századbeli jegyeket, elsősorban az örök emberivel próbáljanak foglalkozni? Vagy, a hűség szellemében, kötelesek annyit adni az elmúlt századból, amennyit az író? Azt hiszem, egyik sem. Soha egyetemleges művészi mondanivaló nem született még korhoz, kötődő téma, forma nélkül. Ha pedig az alkotók csak a XIX. század emberét kívánnák megmutatni, joggal kérdezhetnénk, miért csinálnak filmet — hiszen e szándék megvalósításában úgysem tudják utolérni Tolsztojt? A művész, a ma élő is, legyen Shakespeare-t színre- vivő rendező, vagy mai bűnügyi történetből dokumen- tarista módszerekkel regényt szerkesztő író, mindig koráról beszél — nem szabad kitérnie ez elől. S azt hiszem, itt mulasztottak az Anna Karenina alkotói. Annak tudatosításában, hogy igenis, ők ezt a filmet 1967- ben készítik! Más kérdés, hogy a tolsztoji értelmezéshez való hűségben is úgy érezzük, adósak maradtak. Akármelyik jelenetét vesz- szük, hibái ebből fakadnak, legszebb részei pedig azok, amelyekben a rendezők, színészek mégis mai szemmel, egy mai életérzéstől láttatnak, kissé eltávolodva témájuktól — hogy jobban megtekintsék —, mintegy kívülről szemlélve azt. Például úgy érezzük, a művészi ábrázolás eszköztárában ma már túlhaladottnak tekinthető ember és helyzet olyan jellemzése, ahogyan Anna férjét mutatják a jelenetben, mikor feleségétől el akarja kobozni leveleit: másképpen jár Anna szobája felé menet, megint másképp rója a termeket, amikor eljön tőle ... A legszebb kép: a parasztok kaszálása. Hajnal, ködös mező, egyenes sorban egy ütemre kaszál vagy hatvan muzsik, és az uraság. Feltehetően a valóságban e művelet nem volt ilyen szabályos, az sem valószínű, hogy a földesurak általában együtt művelték a földet parasztjaikkal — mégis, ez a kép, már hallatlan esztétikumán át is rengeteget megsejtet Oroszországból. Ugyanígy a legszebb jelenetek közé tartozik Kitty és leendő férje kettőse, vallomásuk: bepárásodott ablaküvegre, biliárdasztal zöld posztójára írják szerelmes szavaikat, a korban, amikor pedig a férfiak sem szégyelltek egymás között érzelmeikről beszélni... A film legdrámaibb jeleneteiben alkotója, Alekszandr Zarhi rendező a szovjet film előző nagy korszakaiból, alkotásaiból merít. így látjuk viszont például Anna kerin- gőjében, kisfiának viszontlátásakor, és halála percében a Szállnak a dar vak emlékezetes körforgását. A címszerepet alakító, már előzőleg nemcsak tehetségesnek, de olykor zseniálisnak megismert Tatjána Szamojlova itt talán kis jeleneteiben a legjobb. Amikor rágyújt, vagy fölszalad egy lépcsőn. A kulcsfontosságú képekben patetikusnak tűnt. Az övénél egyenletesebbnek, eszköztelenebbnek találtunk néhány jó színészi alakítást, például Kitty és férje szerepének megformálását. P. A. AZ ÉLET KA TONÁI DR. HÁGA LÁSZLÓ $ AZ ÉLET KATONÄJA — ^ gyászkeretben. Csak a hamvai ^ maradtak. Testét elemésztette ^ a tűz, a krematóriumban. A i tűz, amely előbb élete lángját | oltotta ki. ^ A templomtorony magassá- § gú vas-acél építményekben ^ reszket, dübörög az elemek em- ^ berszabályozta ereje. Az el- ^ törpülő semmiség, az ember- ^ kéz emelte óriásra, mégis 5 úgy tekint rá, mint egy Gó- $ lemre. Mintha az alkotás ^ uralhatná alkotóit. S ez a ne- 5 hezen legyűrhető, nyomasztó $ atmoszféra, nemcsak a közel 5 négyszáz fokra forralt, csö- $ vekben keringő nyersolajára- J datnak szól — a dübörgő-ka- 5 vargó-zuhogó energiaáradat- ! nak. Mindenekelőtt a tra- t gédiának, amely a tornyok j tövében játszódott le: a két- ! szeres benzingőzlobbanásnak, ; amely nyolc ember életét kö- ; vetelte. A lángok, a jajsza- $ vak, a szomorú esemény em- 5 léke még túlontúl friss. ; Ilyenkor érzi úgy az erős, a j parancsoló ember, hogy meg- 5 bicsaklik, elbizonytalanodik... ! A tornyok tövéből robog- t tak a mentők, itt zuhogott az : oltók hab-víz-porfüggönye. j Már nyomát is nehezen ta- i lálni. A vízakna, ahonnan ! még ki nem derített okból, ; feltört, tovább gomolygott a ; gyúlékony benzinfelhő, ride- ä gen, holtan áll a helyén, az ; élettelen anyag törvényeinek ; megfelelően. Most szabályo- 5 san látja el feladatát... ! AKINEK EMLÉKÉT KEi RESSÜK, dr. Hága Lászlót > társai mentése közben, a má; sodik belobbanásnál itt verte ! le lábáról a tűz. ! Tehát nincs tovább? ) > A főmérnök, Péczeli Béla > karikás szemekkel, fáradtan < pillant rám. Mit akarok? I Halk hangon, időnként töre- ! dezett fogalmazással, de ma- I gabiztosan emlékezik. Ügy, ! ahogyan a holtnak járó, köte- : les tisztelettel és meggyőző- i'déssel és teljes őszinteséggel : lehet. ; — ... most látom, szinte j minden percben, amit tud- • tunk ugyan, de nem éreztünk i ennyire: három ember helyett | dolgozott. És ez nemcsak i afféle szólásmondás, ez így ; értendő, szó szerint, ahogy : mondom... Nagyon nehéz i most átvállalni azt, amit ő i vitt végig a finomítás tech- I nológiájától az üzembe helye- i zésig... Még az egyetemről ; ismertem. Ö volt az a kivéte- i les, akiről mindannyian meg- ; állapítottuk: „Hát ez tud!”'A j legszigorúbb professzornak i lett a tanársegéde. Ennél töb- ; bet, ennél előkelőbb fokoza- i tot akkoriban nem ismer- I tünk... Olyan partner volt, akivel biztonságos együtt dolgozni. Korrekt, egyenes, ; jó kolléga. De érdekes — s ezt én nagy erényének tartom —, hogy igazán közeli, mondhatnám atyai-baráti viszony csak közvetlen munkatársaival és beosztottaival alakult ki. De az előtt aztán le a kalappal __ Sokszor elgond olkodtam rajta; nemegyszer napi fél órára, ha hazaszaladt. Vonzotta vissza az építés—újítás szüntelen sorozata, mint valami hihetetlen erejű mágnes. A fél óra nen> sok. Bármennyire tisztán szerette a feleségét, a három lányát, azt hiszem ez a rövid kontaktus nem adott módot arra, hogy a benne feltöltődött szeretetet valakire, vagy valakikre kisugározza. Ezért találom szinte természetesnek, hogy a nála kisebb poszton állóknak a szó legtisztább értelmében, szinte atyjuk volt... Erről én nem tudnék többet mondani, csak annyit, hogy rengeteg kiváló kollégát nevelt. Hogy egyedül maradtam és rám szakadt minden, látom igazán, micsoda hihetetlen energia és ambíció volt benne, hogy mennyi értéket adott át munkatársainak. Ez most az én legnagyobb segítségem ... SZOBÁJA AJTAJÄN, a névtáblán fekete gyászszalag. Titkárnője most is feketében, akik itt jámak-kelnek, alig magyarázható és leírható, foj- tottan szomorú-csöndes légkörben töltik óráikat. Nem látni egy mosolygást, nem hallani egy vidám szót. önkéntelenül megkérdem önmagámtól, nem eltúlzott modoros külsőség mindez? Aztán belépünk az üres szobába, ahol mozdulatlanul állnak a székek. Hosszú kisasztal, néhány ülőhellyel és a végében az ő íróasztala. Nem tudom miért, de egyikünk sem tud rápillantani. Aztán, hogy leülünk több kollégájával, s majdnem valószínűtlenül messziről hangzanak az első emlékező szavak, oldalt pillantok az üres íróasztalra. Minden változatlan rajta. A székhez azóta sem nyúlt senki. „Nem tudjuk elhinni, hogy nincs itt”. „Nehezen tudja megérteni, aki csak úgy idejön és semmit sem tudott, minden olyan furcsán hangzik, olyan hidegen és hivatalosan.” A nehezen fogalmazott mondatokból azért lassan kirajzolódik néhány fontos jellemvonása. Harminc fős gárdáját a szó legemberibb értelmében összekovácsolta. Ha az egyik asszony mama lett, megszületett a gyerek, vitte a többieket látogatóba. Ha jött egy névnap, ő nem feledkezett meg róla. Ebben a szóban, hogy „meglátogatta” és abban, hogy „figyelmes volt”, nem rejtőzik mélyebb tartalom, ha hétköznapi értelemben használjuk. De aki hirtelen kórházba kerül, s furcsa módon mindjárt az első nap érzi a szomorú egyedüllétet, a távolságot az élettől, s mindjárt ezen az első napon ráköszön a főnöke, s megkérdezi „hogy van?”, ez már több, sokkal, sokkal több üres szavaknál. Tulajdonképpen szigorú ember volt, aki abban nem ismert tréfát, hogy« ezt, meg azt meg kell tenni. Az alkotás megszállottja volt és mindenkit csatasorba állított ezért, így is fogalmazhatnánk — megkövetelte a munkát. De látta, érzékelte azonnal, hogy hol a határ. Ha valaki eljutott teljesítőképessége zónájáig, azonnal leállította. „Most menj, sétálj egyet, ne törd a fejedet.” APRÓ HISTÓRIÁK. Szerette a vizet. Csopakon nyarait és megtette, hogy jó időben a csónak mellett Füredig úszott és vissza. Hat kilométer. Míg a szőnyi finomítóban munkálkodott, tél víz idején leugrott a tatai tóhoz. Volt partnere, megfürödtek, hócsatáztak. Jöhetett a turisztika. Hegynek fel, hegyről le. Hobbyja a foto: városok, műemlékek sorakoztak a dobozában diafelvételen. S ha már így volt, meddig tartott megtanítani egy kollégáját odahaza, hogyan kell laborálni, hívni, nagyítani. Rajongó, most mélyen lesújtott munkatársai nehezen hozakodnak elő a rá jellemző vidámabb apróságokkal. Mintha valamiféle kegyeletsértés lenne. De hát nem más ez, mint a természetes és becsülendő emberi vonások egvike- másika. Nemcsak nagy távlatokban. művekben, millió tonnákban gondolkodott de megmutatta, hogyan kell jól zárni-nyitni egy csapot, szelepet, s maga járt utána házi Mercedesén, egy sokat használt biciklin, hogy mit csinálnak az emberek. Egyszer a próbáknál rábíztak egy műszert egy idős bácsikára. Jött a főtechnológus, aki azonban előtte ismeretlen volt. És ez az ismeretlen gondolkodás nélkül a rábízott műszerhez lépett, s csavart egyet rajta. „Kérem szépen, soha nem fog ez itten menni ha mindenki babrálgatja!” S a műszerek és tornyok ismerője, ihletőj nem próbálta bizonygatn hogy ki is ő, csak elmosolyc dott. „Igaza van, barátom”. Szerette az apró örömöké Ha biciklin száguldozás köz ben megállt valahol, ahol kol légái egy falatozásnyi szüne tét tartottak, s történetesen jó ízűt szeltek a szalonnából é kenyérből, sosem szégyell osztozni a falatozás öröméber Csak ennyit mondott: ad egy katonát. S megpihente egy-két percre, élvezve a pi henőt, á szalonna füstölt-sc aromáját. benn a fővárosban Szent István körút egyik há zában ezüstősz kis ember fc gad. Nagy rangja van: a Országos Kőolaj és Gázipai Tröszt vezérigazgatója. Pálya juk elég hosszú- szakaszo együtt futott. Bese Vilmo rangban magasabbra emelke dett, mégis, mintha mindé: mondatában, főnöki magabiz tossága ellenére, csak fölte kinteni tudna arra, akiről má csak múlt időben beszélhe tünk. — Ilyen emberek ritká: születnek... Persze, én in kább hivatalból fogalmazok, szakembert nézem. De azér nem árt előrebocsátani, hog történelmileg nagyon nehé időkben, 1957-ben láthattarr mennyire magabiztos vol Egyszerűen úgy viselkedet mintha nem is húzott voln el egy nagy vihar fölöttünl Véleménynyilvánításban, mun ka- és politikai vitákban min dig határozott volt, sosem bil legett a hajója. Annál érdeke sebb ellentéte volt egyénisé gének, hogy ami nem felelt me, elképzeléseinek, vagy valame lyest annak ellenében történi abból rögtön ügyet csinál; Sokszorosan felnagyította mintha valami végzetes nag: hibát követett volna el. H; szólt a telefon és ő jelentke zett, hogy fel akar jönni Pest re — akkor már én itt vol tam — mindig összenéztünk elnevettük magunkat. Megin csak olyan ügyről lehet szc amit néhány megnyugtat! mondattal el lehet intézni, va lami apró históriáról, ami úgy látszik, önmagának nehe zen tudott megbocsátani.. Ami a mesterséget illeti, azol közé a kivételes egyéniségei közé tartozott, akik egy-eg: ötletet, elgondolást a végs< pontig vittek. Az ő érdemi Péceli Bélával, a főmérnökké együtt, hogy mélyreható , é: gyors ütemű fejlődés követ kezhetett be a kőolajfinomí tás történetében. Nemcsak ; benzinig akart eljutni, hanen addig, hogy a számtalan melléktermék a műanyag és festékipar alapanyaggyártó részévé váljék. Ez megfelel t ma már az egész világon tapasztalható irányzatnak. Nerr tudom, hogyan lehetne pótolni őt, nehéz lesz, nagyon nehéz. Igen. Ilyen emberek ritkán születnek... Tehát nincs tovább? Aa utolsó búcsúnál mindig, mindenütt elhangzik: „emléked itt él közöttünk”. De az élei gyorsan eltemeti az emlékeket. S hogy dr. Hága Lászlóról mégis az élet katonájaként emlékezünk, ezt sem formaságok kedvéért tesszük. AZ ÓRIÁS TORNYOKBAN ismét dübörög az elemek ereje, ömlik a töméntelen olaj — kétmillió tonna évente. Az emberek, akik félve és olyan nehezen akartak ismét munkához látni, most már magabiztosan járnak a tornyokon és odalenn. Csak néha pillantanak a betonakna felé, ahonnan rettenetes rejtelmesen, pillanatok alatt előtört a tragédia. De aztán mennek tovább, fölpillantanak a hosszú tornyokra, a legmonumentáli- sabb emlékműre, amelyet egy ember alkothatott. Betonból, acélból. Dr. Hága Lászlót itt kell keresni. Tóth György