Pest Megyei Hírlap, 1968. november (12. évfolyam, 257-281. szám)
1968-11-10 / 264. szám
ra.-»» NECrCl Kr/tirtap 1968. NOVEMBER 10.. VASARNAP Szocialista szerződés Mintaboltok - Kifogástalan minőség ízléses csomagolás Ismét egy nagy lépés előre a vásárlók igényeinek jobb kielégítése érdekében. A iépést a Pest—Nógrád megyei Húsipari Vállalat és a Vác és Környéke Élelmiszerkiskereskedelmi Vállalat közösen teszi meg, mégpedig olyan formán, hogy szocialista szerződést kötnek egymással. A két vállalat megállapodott mindenekelőtt abban, hogy Vácott és Gödöllőn húsipari mintaboltot létesítenek. Vácott a jelenlegi 52. számút, Gödöllőn p^dig a 152. számú üzletet alakítják át erre a célra. A korszerűsített üzletek már a külsejükben is megütik a mértéket, amelyet egy mintabolttól méltán elvárhatunk, s ehhez igazodik majd a belső szerkezeti felépítésük is. A mintaboltok személyzetét a legjobb eladókból, szakemberekből válogatják össze, akiknek rátermettségük kellő biztosíték lesz arra, hogy a boltok színvonala a későbbiekben is a legmagasabb — mintaszerű lesz. Tehát gyors és előzékeny lesz a kiszolgálás, rend és tisztaság várható. A fentiek érdekében a szerződésben magára vállalja a húsipari vállalat, hogy a’ boltokat rendszeresen tájékoztatja új termékeiről, áruválasztékáról. Az ellátást folyamatossá teszi, s törekszik arra, hogy a szállításban ne álljon elő zavar — még átmenetileg sem. A kiemelt boltoknál biztosítja, hogy Vácott minden reggel 8 óráig, Gödöllőn pedig 9 óráig megérkezzék a boltvezetők által arra a napra megrendelt friss hús. Természetesen a rendelés szerinti választékban és mennyiségben. Külön gondot fordítanak arra, hogy a mintaboltokba, de ez vonatkozik a többi boltba küldött árura is, minőÖrdöghegy Szakonyi Károly új színművéről A MADÁCH SZÍNHÁZ KAMARASZÍNHÁZA tűzte műsorára Szakonyi új darabját. A bemutatót bizonyos várakozás előzte meg, hiszen a szerzőt mint a legjobb novellisták egyikét tartja számon az irodalmi közvélemény. A színmű napjainkban játszódik, az „Ördöghegyen"; egy magányos házban, amely valahol a Balaton víztükre felett áll. Ide, a természet kopár magányába, a néha végtelennek tűnő, de lehatárolt víztükör fölé húzódott Ejtőernyős, a darab főhőse, fiatal feleségével, a világ támadásai elől. Azt, hogy Ejtőernyős miért menekült el a „világ támadásai” elől, a szerző nem konkretizálja. Távolabbi okként némi politikai csalódottságot jelöl meg, egyetlen konkrét indokként pedig azt, hogy ha Ejtőernyősnek még egyszer be kellett volna mennie a szerkesztőségbe, akkor inkább fejbelőtte volna magát. Aki dolgozott már szerkesztőségben, annak indoknak ennyi is elég. De elég indok-e annak, aki nem dolgozott még szerkesztőségben? A szerkesztőségi és általában a művészeti belvilág néha nehezen elviselhető fortyogásában járatlan nézőnek elegendő-e ez indoknak? A kérdés látszólag lényegtelen. Mégis lényeges, mert elvezet a Szakonyi-szín- mű központi problémáihoz. AKIK ISMERIK Szakonyi novellisztikáját, azok tudják, hogy „Emberi üdvözlet” című kisregénye nem csupán kitűnő darabja, hanem fordulópontja is az író fejlődésének. Míg az „Emberi üdvözlet"-bért hagyományosan realista eszközökkel dolgozik, tehát kisregényére a társadalom és a társadalomban élő, küzdő és elbukó emberek rajza, a társadalmi és egyéni erővonalak realista elrendezettsége és aránya jellemző, addig későbbi novelláiban ezek a hagyományos viszonyok egyén és társadalom között, megbillennek, s bizonyos „leszűkülési folyamat” érzékelhető. Ezt a leszűkülést néhány kritikusa — helytelenül — tévútnak minősítette, holott Szakonyi ezekben az itt most fel nem sorolható, az „Emberi üdvözlet” után született * novellákban kovácsolta ki igazi írói arcélét és módszerét. Szakonyi új módszerének legjellemzőbb vonása, hogy tudatosan igyekszik elkerülni a társadalmi-történelmi konkrétságot, társadalmat és történelmet a realista háttér nélkül, önmagában az egyénben igyekszik ábrázolni. Újabb írásaiban hőseit a térnek egy csendes, indifferens pontjára helyezi, s e lehatárolt közegben mozgatja őket, nem magatartásuk okaira, hanem inkább közérzetükre, s e közérzet ingadozásaira, fejlődésére figyelve. A társadalomrajz felől az egyén felé fordult tehát. Hasonlattal élve: nem a viharok korbácsolta, hanem a szellők áltál fodrozott víz mozgásából szándékozik megfejteni a szél és a víz természetét. HA SZÍNPADRA LEP, műfaja ezért szükségszerűen a kevés szereplővel operáló kamaradráma, s a lélek útjait fürkésző, á lélek csendes drámáit figyelő csehovi hangvétel. Az „ördöghegy”-ben a fiatal feleség únja a férjét. Ejtőernyőst. Ebbe a köldöknéző unalomba toppan be Colonel, férjének egykori katonatársa, hogy behozza saját elrontott életük felfokozott drámáját. Colonel ugyanis, aki tempera- mentumosabb lélek, mint Ejtőernyős, s mint sofőr, a végtelen országutak szerelmese, megölte szeretőjét, aki magához akarta láncolni őt. A fiatalasszonynak megtetszik a gyilkos, már-már úgy alakul, hogy megszöknek együtt Mar- seille-be, de Ejtőernyős egy telefon segítségével kideríti, hogy Colonel nem is gyilkolta meg a szeretőjét, csak egy veszekedés indulatában a jégszekrényhez lökte, s a nő elájult, de most már jól van és várja vissza a férfit. Colonel azonban nem megy. Eszter a történtek során ráébred, hogy bár szereti Ejtőernyőst, nem tud élni vele. a kapcsolatok felbomlanak, de ahhoz egyikükben sincs elég erő és indulat, hogy új kapcsolatokat hozzanak létre vagy a régieket rendezzék. SZAKONYI EBBEN A DARABJÁBAN azért nem elégíti ki várakozásainkat, mert nem Szakonyi-drámát írt. Egyrészt az olcsó kriminalisztikai irodalomnak, másrészt annak az igénynek engedett, amely csak a történelmileg-társadalmilag konkrét műveket fogadja el az írói ábrázolás egyetlen példaadó módszereként. A színmű egyensúlya a két külsődleges elem hatására megbomlik. A sofőr nosztalgikus emlékei Rudas László marxista előadásaira és a gyilkossági szi- | tuáció egyként hiteltelenek. A két kitűnő színész. Mensá- ros László és Pécsi Sándor is a hiteltelenség rémével küszködik. Nem találják meg a dráma szövegében azt az emberi alaptartást, amelyre alakításukat építhetnék. Mensá- ros hideg eleganciával, Pécsi színfalhasogató harsánysággal védekezik. A két ellentétes színészi tartás még jobban elmélyíti a darab hibáit. A KÖZÖNSÉG illedelmesen ünnepli őket, amikor a második rész után legördül a függöny. Nádas Péter ségileg kifogástalan legyen a szállítmány. Az áruféleséget a húsipar az előírt kontingensen belül szállítja, ám a mintaboltok elsőbbséget élveznek majd. A kapott megrendelést csak a megrendelés napjának 14. órájáig — telefonon — módosíthatja. A másik szerződő fél, az Élelmiszer Kiskereskedelmi Vállalat gondoskodik a kiemelt boltok ízléses dekorációjáról. Biztosítja a rendelések pontos és félreérthetetlen leadását. Az árut a szállítás alkalmával mennyiségileg és minőségileg azonnal átveszi. Később csak a rejtett hibák miatt emelhet kifogást. A kereskedelem ezen felül még vállalja azt is, hogy az árucsomagolást a legmagasabb színvonalon biztosítja. A szocialista szerződést, amelyet a vásárlók nevében mi is örömmel üdvözlünk, a két szerződő fél részéről az igazgatók, a főművezető, illetve a kereskedelmi főosztály- vezető és a tömegszervezeti titkárok írták alá. TV FIGYELŐ SZEMES PIROSKA: MONDD A NEVED Az első gondolatom az volt: nem is lehetett elrontani. A második: ellenkezőleg. Ha valamit el lehetett volna rontani, hát ezt igazán el lehetett volna. Ez pedig a Mondd a neved című, szerdán este bemutatott tv-játék volt. Dióhéjban elmesélném, nem is a történetet, mert a néhány mondatban ez képtelenség. Inkább a történet magvárói, alaphelyzetéről beszélnék. Űjra és újra rá kell jönnünk annak a közhelynek az igazságára, hogy a valóság még a legvadabb fantáziát is felülmúlja. Egy ember a gyermekkorát keresi. Gyermekkorában vesztette el. Akkor irtották ki belőle. Módszeresen, határozott céllal. A fasiszta Németországban nemcsak a haditechnika, az orvostudomány is fejlett volt. S mint a hadi- technikát — aminél ez valamivel természetesebb —, az orvostudományt is gyilkolásra használták fel. Ebben az esetben a személyiség meggyilkolására. Köztudott dolgok. Az is, hogy agykezeléssel beprogramozható „gépemberekéi:" voltak képesek előállítani, illetve lettek volna képesek. De nem maradt rá idejük. Ezért lehet még reménye annak az embernek, a tv-játék hősének, akinek nincs gyermekkora, hogy1 még megtalálhatja. Egy ember, aki a mi nyelvünket beszéli, és semmi mást, „idegen” szót nem ért, de aki tudja, hogy nem magyar. Az újságírónő, akihez segítségért fordul, tisztában van vele, hogy a lehetetlenre vállalkozik, mikor keresni kezd. Név nélküli szülőket, testvéreket. Egy akkora országban, mint a Szovjetunió. A pszichológus orvosnak ismeretlen módszerek ellen kell felvennie a harcot, küzdenie az emlékezetért. De nekik is segítenek. Egy névtelen ember családját keresi. Egy ismeretlen nevű anya pedig a fiát. És hány anya és család van, aki fiút, testvért keres? S csak egy kereső fiú, egy élő fiú, s alig egv pár adat van. El lehetett volna rontani? Nagyon. És végzetesen. Túlzás lenne ez a szó? Nem. Csak egy köny- nyel, csak egy szóval, csak egy gesztussal több, s már nem hiszünk. Nem hiszünk sem a valódi helyszínben, sem a valódi, megtalált gyermekkorban. A találkozásban. Anya és fia találkozásában, egy ember magáratalálásában. Pedig nekünk, a televízió előtt ülő több százezer embernek, hinnünk kellett. Hinnünk, hogy emlékezzünk a háborúra hinnünk, és a fasizmusra, hogy érvényesnek tarthassuk életet meghatározó tanulságként, hogy nem ismerhetünk lehetetlent. Hogy a segíteniakarás előtt nem lehetnek akadályok. Hinnünk, hogy érezzük, húszegynéhány év után is lehet remélni. Visszavárni valakit, akit elvesztettünk. Érezte ezt Szemes Piroska is, a tv-film írója. A valóságban megtörtént eseményeket az árnyalatokra figyelő pontossággal rögzítette. Csak tényeket közök. Tudta, hogy nincs szükség kommentálásra, minden fordulat önmagáért beszél. Ezért foglalta a játékot olyan keretbe, amely mindannyiunkhoz szól, felveti bennünk a kérdést: ha velünk történt volna? Kár, hogy a film indításakor kevésnek tartotta a narrátort, képsorok alatt mondatta el ugyanazt a szöveget, amit a végén Berek Kati felolvas. Az ezután közbeiktatott epizód, a sofőrök beszélgetése, majd a baleset, egy kissé gyengén sikerült képsor. De ezt inkább Zsurzs Évának, a tv-játék rendezőjének számlájára írhatjuk. Talán őt ragadta el leginkább a téma, sok helyütt jobban a kelleténél. Bár igyekezett a mértéktartás elvéhez ragaszkodni, egyes jelenetek túlbeszélt- sége, mint a kijevi pályaudvarra érkezés, vagy a szálló halijában folytatott beszélgetés, már-már fenyegette a mű belső egyensúlyát. Az anya és a fia találkozása talán 1 mélyebb nyomot hagyott volna bennünk, ha kísérőzene nélkül, néma csendben zajlik. A színészek játékáról csak dicsérően szólhatunk. Eszköz- telen, harsány színeket nélkülöző játékukkal hitelessé tudták tenni az igaz történetet. Mindent összevetve, jól sikerült, s tegyük hozzá, a televízió műsorából nagyon hiányzó — színvonalban és műfajban egyaránt kiemelkedő — filmet láttunk. Varga Vera Lobog a tűz rr _ a kemencék, öntödék nem pihennek. Hétköznap, pihenőidő i tt egyre megy. Táplálják a tüzet, kordában tartják a lángokat, hogy kívánság szerint szolgáljanak. Égetik a meszet, csapolnak, fütik a kazánokat a tinnyei mészégetőben. Levelek egy külügyminiszterhez A genfi Voltaire Intézet egy londoni árverésen 12 000 fontért megvásárolta Voltaire 65 levelét. A híres író és filozófus ezeket a leveleket Dar- jeansonnak, XV. Lajos külügyminiszterének írta. RÓZSADOMB. SOK-SOK TÖVISSEL Megragadóan bájos kép: földszintes és emeletes új házak sokszínű dobozai, a táj még késő őszi búcsúzásában is megkapó keretében. A távolról szemlélődő bólint, s azt mondja, igen, valóban minden együtt van ahhoz, hogy Vác új s egyre épülő városrésze az legyen, aminek nevezik: váci Rózsadombnak. Amint azonban közelebb megy az ember, s az utcákat kezdi járni, a lakókkal beszélget, kiderül, ez a Rózsadomb — ma még — telisteli van tövisekkel. Lemondott fuvar A fiatalasszony, aki igyekszik könnyeit visszafogni, az őslakosok közé számítódik, az első KISZ-lakásépítő közösség tagjaként jutottak födél alá. És azóta minden esztendőben idegőrlő kálváriát jár végig, mert többször is megtörtént, hogy nem vállalták a tüzelőszállítást, amikor megmondta, hol lakik. — Nincs járda, nincs utca, csak sár van — mondja, s sóhajjva hozzáteszi —, ebben az évben az őszi szárazság csak nekünk jött jól. Elhozták a tüzelőt ... Az első KISZ-lakásépítő közösség mintegy harminc családnak adott otthont. Azóta, az évek múlásával, az itt lakó családok száma száz fölé növekedett, s hozzátéve, hogy a KISZ-lakásépítő közösségeken kívül — most már a hatodiknál tartanak, ennek hatvannégy család a tagja — épít itt az OTP, s építenek „maszekok”, azaz magánépítkezők is, a gondok jóval túlnőnek néhány ember baján, fájdalmán. A fiatalasszony, akivel megálltunk beszélgetni, s aki a Cserje utca egyik házában lakik, sóderhalomra bök: — Egy esztendeje, hogy kihozták ide a cementlapokkal együtt. Mindenki föllélegzett, meglesz a járda, hiszen csak anyagot meg egy szakembert kértünk a tanácstól, a többit mi, lakók. társadalmi munkában vállaltuk. Az anyag megjött, a szakember nem, a társadalmi munkánk, úgy látszik, nem kell, igaz, járdánk sincsen ... A sóderhalom lassan összekeveredik a porral, a cementlapok a gyerekek játszószerei, s járda — az valóban nincsen. Nemcsak szilárd burkolatú. Semmilyen. Gazda nélkül? A KISZ-lakásépítő közösség sajátos forma, nem sok van az országban. Előnye, hogy viszonylag kevesebb készpénz kell az induláshoz — mintegy harmincezer forintot tettek le azok, akik már itt laknak —, s az ezer óra munkát, melyet a jövendő tulajdonosok végeznek az építkezésen, szintén beszámítják. A fiatal mérnök, akivel a fiatalasszony után beszélgetek, igen világos fogalmazásban sűríti gondjaikat. — Az általános rendezetlenség — mondja — sajnos, minden új építkezés, minden lakótelep jellemzője, bár magam nem érteim, miért, amikor másként is lehetne. Mi hittük is, hogy itt másként lesz. Annak idején járt itt a televízió is, s beszámolt a kezdeményezésről... Most aligha készíthetne ilyen pozitív riportot A városi KISZ-bizottság sokat segített az építkezésben, azokban az időkben, amikor fönnakadások voltak, anyagot kerített, s így tovább. A baj az, hogy amint elkészülnek a lakások, lényegében már nem — még nem állapotba jutunk, úgy érezzük, senkinek nem fontos, milyen a környezet, arpelyben élünk, csak nekünk. Körülöttünk már többen vannak, s míg szamügyre vesz- szük ezt is meg azt is, alig győzöm hallgatni a panaszokat. A mérnök, aki két kisgyerek édesapja, joggal aggódik amiatt, hogy csemetéi — akárcsak a sok tucat többi gyérén — a nagy forgalmú úttesten igyekeznek iskolába és haza a Népek Barátsága útján; minden nap rettegés, nem történik velük valami. Egy mama megtoldja: miért az alsósoknak, tehát a kicsiknek kell a távolabbi iskolába járni, s a nagyobbaknak, a fölsősöknek a közelebbibe? A kismama, aki a jövő év elejére várja gyerekét, azon aggódik, hogy a most épülő óvoda — ötvenszemélyes — már eleve kicsi, hiszen itt a lakók legnagyobb része fiatal házas, a meglevő óvoda pedig túlzsúfolt, mint .mondja, a tervezettnél ötven százalékkal is több a létszám. A nagymama arra panaszkodik, hogy járda, út hiányában az ABC áruház megközelítése kirándulásnak is megteszi. Közben majdnem orra bukunk az egyik járdatesten magasba meredő tűzcsapon, s erről jut eszébe a művezetőnek, hogy a közvilágítás ... legalább minden oszlopon lenne egy-egy negyvenwattos égő... A szennyvízaknák fedői is összevissza, csám- pásan állnak, s mint valaki mondja: az egész terület szintezése nincs meg. Ezért, hogy a kerítések is, enyhén szólva, szeszélyesen alkotnak valamiféle „rendet”... Ilonnét jön az áldás? Igen, itt is az égből. Míg beszélgetünk, csöndes szitálás- sal szürke por lep el bennünket, s csak ekkor figyelek föl arra, hogy az egész környezet „szürkül”, holott még távol az este. Sajnos — mondják a lakók —, mintegy két hónapja a cementmű ingyen adja az anyagot — ahogy akasztófahumorral megjegyzik —, még szállítási költség sincsen, bőven ömlik a levegőből. Van$ l
