Pest Megyei Hírlap, 1968. november (12. évfolyam, 257-281. szám)

1968-11-03 / 259. szám

1968. NOVEMBER 3., VASÁRNAP IlCliUi •hm AZ ÉLET K HALASZAT. (Hézső Ferenc rajza.) Vita az olvasásról Az olvasás minőségi követelményei „Elhatároztam, hogy csak jő könyvet fogok olvasni. Aki rossz könyvet olvas, olyan, mint a rossz társaságban élő ember”. Montesquieu Örömmel olvastam a lap okt 20-i számában Debrece­ni Imréné, a megyei könyvtár igazgatója reflexióját az olva­sás-vitáról. Az általa közölt számok mögött nagyon sok könyvtáros, népművelő ener­giája, lelkesedése ügyszerete­te húzódik. Kiemelném vitája zárólgon- dolatát: „csak az egész társa­dalom teremtheti meg az ol­vasáshoz szükséges feltétele­ket és azt a légkört, amely ol­vasásra ösztönöz”. Megtettünk-e mindent az olvasás minőségi követelmé­nyei, az egészséges légkör megteremtése, érzékenyen ér­tő olvasók „szervezése”, né­pünk „jó társaságba kevere­dése” érdekében? „A ma könyvei a holnap tettei” vallotta Heinrich Mann, a nagy német író­kortársunk. Talán nem tiszte­letlenség, ha így egészítem ki: „a ma jó könyvei a holnap jó tettei”. Különösen ifjúságunk szem­pontjából izgalmas a tétel. A Könyvtáros című folyóirat ha­sábjain élénk vita folyik a korszerűbb közművelődési könyvtárügy fejlesztéséről. A vita tanulságai azt bizonyít­ják, hogy a felelősök a Pest megyei Könyvtár igazgatója által felvetett igényt igyekez­nek szinkronba hozni mind a szakmai, mind az anyagi kö­vetelményekkel. Gyakran nem is az anyagi feltételekről, hanem az ol­vasásra ösztönző légkör me­todikai rendezetlenségéről van szó: a szabad idő okos, célsze­rű megszervezéséről, a vélt „versenytárs”, a tv túlzott mértékű időtrabló „vonzásá­nak” differenciálásáról. Hogyan állunk az ízlésfor­málással? Melyek a népmű­velő-tevékenység olvasás- szomjat felkeltő módszerei? Az író-olvasó találkozók for­mális „szükségszerű” keretein túl, mély élményt-adó, kíván­csiságot ébresztő eredményei mérhetők-e az olvasók számá­val csupán; vagy a tettek do­kumentálják az igazi hatást? A különböző szervezeti formációk, irodalmi, könyvba­rát társaságok, öntevékeny irodalmi színpadok tevékeny­ségének hatása, kisugárzása korszerű-e? Csak e kérdések komplex vizsgálata adhat vá­laszt a fontos problémákra. Az anyagi érdeklődésű „fogyasz­tói társadalom” milyen mér­tékben formálható át szellemi igényűvé is? A ceglédi tapasztalatok tük­rében megkísérlem a hatást — a teljesség igénye nélkül — nyomon követni. Juhász Fe­renc Kossuth-díjas költő múlt év október 25-én tartott költői estje nyomán például olyan kérdések merültek fel a hall­gatóikban mint: a modern ember célszerűségi törekvései a technika korában hogyan hatnak ösztönös, szép-iránti sóvárgására, hogyan keletke­zik új modern életérzés a ro­hanás és lírai élménybefoga­dás kapcsolatából? Az él­ménylerakódás hogyan hat gyakorlati tevékenységére, kollektivista szemléletére? Még nincs olyan műszer, amely kimutatná egy nagy lírai élmény hatását cselekvé­sünkre, szándékainkra, aka­ratunkra, de bizonyos, hogy ilyen élmények után . másként, jobban, körültekintőbben cse­lekszünk, mint nélküle. Egy bizonyos: a Juhász Fe- renc-i költészettől való idegen­kedés és a tiltakozás hevessége vesztett erejéből, mert a hall­gatók így igazán érezték, hogy a szépség csúcsaira vitte fel őket a költő, és eddig ismeret­len világkép tárult fel előttük, olyan csodálatos sziporkázás- sal, olyan szédítő érzelmi zu- hogással, amelyben ritkán, csak avatott tolmácsolásban le­het részük. A csodálat der­mesztő csöndjében lírájával való azonosulás tapintható volt: sűrű, megrendítő képek­be ötvözött mondanivalója szé­dítő magasságokba vitte a hallgatóságot. A háború elleni tiltakozást ébresztette min­denkiben. Az est nemes kíván­csiságot ébresztett könyvei iránt. Szeberényi Lehel ez év május 26-án tartott irodalmi estje azt az arisztotelészi tételt igazolta, miszerint az ember tudásszomját, kutatókedvét a csodálkozásra való készségé­nek köszönheti. A csodálkozásra való készsé­get finomítja az olvasás. A könyvtárak, művelődési intézmények köré csoportosuló irodalmi fórumok (így a ceg­lédi Kárpáti Aurél Irodalom- barátok Társasága is) javíthat­ják a társadalom általános közérzetét, egészséges kritikai gondolkodása ösztönzését, a könyvek irányába való figye­lemfelkeltést, „összhangban a társadalom legjobb erőinek tö­rekvéseivel is, a társadalom legjobb lehetőségeivel is”. IbENCZE JÓZSEF: Vetőbúza éneke Ez a jó föld — ide vessetek, langyos esők majd ide essetek, szelek, majd itt szeressetek, sugarak barnára fessetek, kaszák ropogva szeljetek, szekerek, zsákok, vigyetek, malomkerékbe vessetek, pékek, kenyérré gyúrjatok — eső, föld, napfény: itt vagyok! l\ — NEKÜNK MÁR A DED- SZÜLEINK dédszülei is ide­valósiak voltak Pátyra. Hol több, hol kevesebb a család földje. Apámnak öt hold ju­tott és hozzá kilenc gyerek. Én nyolcadiknak jöttem. Mint egy gyülekezet, ahogy körül­ültük az asztalt. Nálunk nem volt megállás, megvolt a por­ciója mindenkinek, kire mi jutott a földből-háztartásból. Szegény anyám, de sokat ve­szekedett velem! Csak kia­bált kerthosszat, hogy Teri, Terim, gyere már, lányom, etetni! Meg sem hallottam. Fenn bújtam valamelyik vas­tag faágon, ott faltam a köny­veket. Már azokat, melyek fa­lura abban az időben a sze­gényekhez elkerültek. Nick Cartert, kalendáriumot, sze­relmi levelezőt. Mindegy, csak betű legyen. Boldogult emlé­kű tanítóm eljött egy téli es­tén poharazgatni. Akkor mond­ta az apámnak, hogy Thoma gazda, tízéves múlt ez a lány, küldjük valami többetérőt ta­nulni. — Nézze mester úr — mondta az apám —, ha fiú volna, nem bánnám, lehetne pap belőle. De egy lány mire jó? Enni adunk neki, dolgoz­zon érte, aztán férjhezmén ide a faluba. ; Szóval, így indult az életem, i Nem éheztünk, ruhánk is : volt, de mint a mondás tartja, ; látástól vakulásig meg nem i álltunk. Akkortájt hallottam, ; Pesten van egy iskola, ahol I szülésznő lehetnék. Mondtam : az anyámnak, oda elengedjen. : — Engednélek — válaszolta — : csakhogy miből? Azt nem in- ; gyen adják. Utánajártam, mi- ; be kerül az iskola, a táskafel- ; szerelés. Jaj Istenem, de nagy j pénz volt az a mi számunk- !ra! Akkor búcsút mondtam a : könyvnek és úgy kezdtem i dolgozni, 'mint a megszállott, i Két év múltán, kendőmben a : pénzzel, csengettem a bába- ; képző ajtaján. Már ott, a kép- ! zőben de sok ajjal-bajjal ta- ; lálkoztam! Kinn égett a világ, ; háború volt. Az asszonyok i szültek és mire meglett a gye- i rek, örökre elment a férj. i Egyszercsak, beszélték, vé- | ge lesz a háborúnak. Mert az ! oroszok befejezik, különbékét : kérnek. örültünk, elegünk i volt már mindenből, az örö- i kös nincsből. Én még fiatal i voltam akkor, a politikát nem i ismertem, csak annyit értet- ; tem, amennyit magam körül ; láttam. Mégis megéreztük ti- | zennyolcban, hogy jobb lett a légkör, más lett a hang a kis- bábákkal ^szemben. Amikor már fellélegeztünk volna, jött a rettenetes spanyolnátha. Hullottak az, asszonyok, jófor­mán minden ’ terhes és kisma­ma megkapta. Azt a munkát, ahogy ápoltuk őket, azzal a tudattal, hogy másnap talán már én sem kelek fel. Sok évfolyamtársamnak fogtam le a szemét. Én megúsztam és elkövetkezett életem nagy ese­ménye, 1919. január 30-án. ötven éve lassan, de még szorul szóra tudom az oklevél szövegét. „Mi, a Budapesti Állami Bábaképző Intézetnek az igaz­gató tanára és a Vallás- és Közoktatásügyi Magyar Mi­nisztertől kiküldött vizsgálók jelen oklevelünkkel tudtára adjuk mindenkinek, akit illet, hogy tisztességes Thoma Te­rézia római katholikus vallá- sú, aki 1897. évi szeptember 19-én a Pest megyei Pátyon született, az 1918—19. évi tan­folyamon át rendszeres elmé­leti-gyakorlati oktatásban ré­szesült és előttünk tanultsá- gára nézve szigorú vizsgálaton állót és gyakorlati ügyességé­ről is alapos próbát tett. Ily módon a bábamesterség gya­korlására képesnek és alkal­masnak bizonyult. Azért is fentnevezett tisztességes asz- szonyt tanult és dolgában jár­tas bábának elismerjük, mes­terségének szabad gyakorlá­sára ezennel feljogosítjuk.” A HÍRES-NEVES Bársony professzor írta alá az okleve­lem és hívott, menjek magán- klinikájára. Mentem, mert ez kitüntetésnek számított, de nehéz szívvel. Tudósnak nagy volt, de embernek ...! Mert láttam, mit csinált tizenki­lencben és utána. Ahogy be­jött a fehér éra. falta a zsidó­kat és a baloldaliakat. Fia csak sejtette valakiről, re­MOCSAI GYULÁNÉ pült. Pedig addigra már én is odahúztam. Nem tudományo­san, de érzésben vörös vol­tam. Kezdtem felérni ésszel, hogy nem törvényszerű, hogy akkora szakadék legyen em­ber és ember között. A klini­kája viszont nagyszerű volt, a három év, melyet ott töltöt­tem, a későbbi szakmai tudá­som alapja lett. Kíméletlen vasfegyelem orvosnak, ápoló­nak. Ott tanultam meg, hogy nem lehet eltűrni a legkisebb lazaságot sem. Egyszer csak jöttek a fa­lumból, hogy gyere haza Te­rink, öreg már a bába és ne­künk olyan kéne, aki orvosok keze alatt dolgozott. Ötven fo­rintot ígértek hivatalos pénzt egy évre; hogy a szülésért mit kapok a családtól, az már szabad egyezség dolga volt Na jó. Hazajöttem, szívesen fogadtak, hiszen ismert min­denki. Az én korosztályombé- liek voltak a fiatalasszonyok, engem hívtak, ha eljött az idejük. Akkor még jóformán senki nem ment faluról kór­házba, »csak akiről látszott, hogy baj lesz. De a szegé- nyebbje akkor is otthon ma­radt, hiszen orvos őket szinte sosem látta. Nem mondom, Pátyon kicsit jobb volt a hely­zet. A falu meglehetősen élt, sokat adtak hírükre az embe­rek. PERSZE, AZÉRT nem úgy éltek az emberek, mint most. Még a háború után is tartot­ta magát a szokás, hogy a fia­talasszony, míg anyává nem lett, kinn aludt az istállóban. Szerencsére, a mi falunk so­sem volt egykés, három-öt gyerek volt a szokásos. Népi gyógymód is volt elég, de azt nem mondhatnám, hogy telje­sen tudatlanok voltak az egészségben. Először elretten­tem, de aztán magam is meg­szoktam, milyen jó például a hintőpor helyett a szú-por. Összegyűjtötték a mesterge- rendából kipergő finom falisz­tet, ahol a szú rágott. Kenyér­sütéskor a forró kemencében kiégették, úgy használták. So­sem okozott bajt, kitűnően gyógyította a csecsemő kényes bőrét. Szerették a gyereket és mivel a többség nem volt földhöztapadt, törődtek vele. Én tanítottam meg a napi für­detésre az anyákat. És arról is, mennyit beszéltem a fiata­loknak: első gondjuk maguk legyen. A tiszta, fehér ágy, a jószagú asszony a legnagyobb vonzóerő. Jöttek hozzám so­kan panaszra, ezért-azért. Tudja hogy van, a bába min­dig a nők bizalmasa, különö­sen falun. KEZDTEM ERŐRE KAPNI. Volt olyan év, hogy 40—50 gyerek jött a faluba. Jól parti­nak számítottam. Nagy ke­resztelők voltak itt divatban, egy gyerekhez legalább 8—10 keresztszülőt hívtak, a család barátaiból így lettek komák. Mindig meghívtak, igyekeztek legény mellé ültetni, csakhogy nem volt kedvem a férjhez- menéshez. Teljesen eltöltött a munkám. Egy-egy sikeres szü­lés után talán elégedettebb voltam, mint az édesanya. Ma is emlékszem legtöbbjükre, valahogy úgy érzem, közöm van hozzájuk. Egyszer, évek­kel ezelőtt, benn jártam a Kapás utcai SZTK-rendelőben a gégémmel. Hát nem ott cr- vos az egyik „kislányom”? Újszülöttként kétszer hoztam vissza az álhalálból. Kijött hozzám a főnöke és mondta, hogy ej, madámka. de jó dok­torkát segített a világra. Ké­sőbb ez a doktornő a férjével elment Jemenbe, onnan írt nekem, hogy mennyire kelle­ne oda szakképzett egészség- ügyi. Huszonnyolcban hozzákezd- tem saját házat építeni. Volt egy ember, Mocsai Gyulának hívták, őt javasolták kőmű­vesnek. Beszélték róla, hogy nagy ember volt tizenkilenc­ben, azóta is rendőri felügye­let alatt áll, Budapestről kitil­tották. Akkoriban már volt 3gy fia. A mestersége szabó, le listán volt, sehol nem dol­gozhatott állandóan, csak így. ükamilag. Házépítés közben isszeédesedtünk, hozzámen- ;em. Tizenöt évet éltünk bé­kességben, amikor jött a há­ború. Negyvennégy december tizenötödikén este zörögtek. Két fegyveres nyilas jött ér­tünk. Mondták, lóduljunk, elég volt a piszkos kommunis­tákból a faluban. Vittek egye­nesen a Klein-féle üzlethelyi­ségbe. Ott ült már a földön a Mucsi Károly, róla is azt mondták, kommunista. Véres­re verték. Tanakodtunk, mi legyen, amikor nagy veszeke­dést hallottunk. Jött egy öreg­asszony, a Kötős néni és szentségeit, hogy engedjék ki a falu bábáját, amikor1 szül egy asszony. Na, káromkodva elengedtek. Hogy meglett a gyerek, futottam a sógomőm- höz, ő meg elbújtatott egy pelyvakúnyhóba. Ott lapultam napokig, forró téglát és levest hordott ki éjszaka. A bal lá­bam így is tönkrement. Köz­ben elvitték az összegyűjtött embereket, fel a levéltárba. A férjemet azóta sem látták. Mucsi Károly, meg egy ké­sőbb jött pap szerint ő volt az az őszhajú férfi, akit a néme­tek a levéltár előtt másokkal együtt agyonlőttek. Huszon­négy kilót fogytam, azt hit­tem, ezt nem lehet túlélni. Az ember azonban a leg­többet elviselő minden élő­lény közül. Hogy bejöttek az oroszok, pár napra rá kopog­tattak nálam a faluból az is­merősök : Mocsainé, maguk mindig baloldaliak voltak, jöj­jön közénk, megalakítjuk a kommunista pártot. Nyolcán kezdtük és rám rögtön az asz- szonyok jutottak. Nehezen ment. Mint mondtam, eléggé jómódú, kálvinista falu volt Páty. A környék mindig kato­likus papi birtok volt, de a falu református maradt. Be­szélik, hogy Mária Terézia emiatt haragudott a falura. Halála után gyalog indult egy küldöttség II. Józsefhez. Egy hét múlva jutottak a színe elé, de megadta az engedélyt a templomépítésre. Ma is áll. Még abban az évben három­ezer szekér követ hordtak össze a falaihoz. Hát ilyen hagyományokkal kellett bir­kózni. Egyszer is mentem egy igen derék asszonyhoz, be­szélgetni. Azt mondja nekem: Terus, neked is van már va­lamid, miért fogódzol a hótt- szegényekkel ? Mindez már elmúlt, el a nagy viharok. A tsz-szervezés volt az utolsó hullám, akkor­ra már a nőtanács titkára voltam. Mondom is mindig az embereknek: ugye igazolva vagyok? Jobb életet ígértem s nem úgy van-e? A Petőfi Tsz jól fizet, s kezdünk emberibb életet élni, megszűnt az agyonhajszoltság. Jólétben, szervezettségben, kultúrában stabilan állunk. Tessék meg­nézni a házak belsejét, a ru­házkodást. Három önkiszolgá­ló boltunk, bölcsődénk, óvo­dánk van. Most tejboltot, is­kolai napközit és majd egy új iskolát akarunk. Féi milliónál több társadalmi munkafel­ajánlást gyűjtöttünk rá. ÖT ÉVE, HOGY NYUGDÍJ­BA MENTEM. Én magam be­széltem rá az asszonyokat, amikor még lehetett itthon is szülni, hogy menjenek inkább a kórházba, ott jobb ellátást kapnak. Van már egészséghá- zunk, eljárogatok a rendelésre segíteni. Nézem az én „gyere­keimet”, lassan nagyszülőkké válnak. Hetvenegy éves va­gyok. Volt, aki annak idején azt mondta, a Teri azért for­golódik, mert öregségére nagy pénzt akar. Hétszázötven fo­rint a nyugdíjam, az uram után egy holdat kapok a tsz-től. Magam járok ki rá kapálni. Ez az a nagy pénz. Több mint négyezer gyereket fogtam fel, ennyi embert se­gítettem erre a világra. Ügy éreztem, abban is segítenem kell, hogy a világunk jobbá, igazabbá váljon. Ehhez pedig én a kommunisták útját já­rom. — Mocsai néni elhall­gatott, de láttam, hogy gon­dolatai ismét a múltat idézik. Komáromi Magda Nos, a társadalom legjobb lehetőségeit kiaknázni nem könnyű, sokszor meg nem ér­téssel küzdeni kényszerítő fel­adat. Ezt mutatja a debreceni nép­művelői konferencián kiala­kult éles vita is, melyet ez év elején tartottak. Népművelői s könyvtá­roskörökben gyakran panasz­kodnak a szegényes tömeg­igény felett s amiatt, hogy nem mutatkozik tömegigény — részben a gazdaságcentrikus gondolkodás miatt — a magas szintű ábrázolóerővel alkotott művek iránt. Megítélésem sze­rint azért, mért túlzott hang­súlyt kapott a szórakoztatás­igény a színvonal rovására. A másik véglet a „sznobos” kö­vetelmények köré csoportosul. A könyvtárosok megtisztelő feladata szakszervezeti és közkönyvtárakban egyaránt, hogy az olvasókat szerényen, de megfelelő hatásfokkal a jó könyvek irányába terelje a szó nemes értelmében. így biztosítható, hogy az in- formációözönből a „válogatás művészetét” megtanult ember, a számára társadalmi, erkölcsi, esztétikai szempontból legfon­tosabbat emelje ki, ezt a mű­veletet is élvezve, mintegy az alkotás másodlagos — de nem másodrendű örömével. A könyvtárosoknak, népmű­velőknek arra kell töreked­niük, hogy a változó valóságot — változatos irodalmi — mű­vészi eszközök segítségével, magas szintű összefoglalásban is megértsék a tömegek, hogy megszűnjék Vas István Kos­suth-díjas költőnk megállapí­tásának érvénye: „Ma sokkal több a versbarát, mint régen, de a hatás nem elég mély, meg­gyorsult az életritmus és felü­letesebb a műélvezet”. Ilyen értelemben is nagy feladat vár a hivatásos és társadalmi mun­kásokra, hogy az „Olvasó né­pért” mozgalom színvonalban is ne csak program, de valóság legyen. Maczelka Tibor, a Kárpáti Aurél Irodalom- barátok Társasága tagja, volt könyvtáros

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents