Pest Megyei Hírlap, 1968. november (12. évfolyam, 257-281. szám)

1968-11-24 / 276. szám

( 8 1968. NOVEMBER 24., VASA RNA P „Kis nép vagyunk de nagyon Néhány szó az „Alföldi Gasztronómiai Bizottság" megalakulásáról Ha a szokványos gazdasági felméréseken és statisztikákon (kívül valakinek eszébe jutna olyan tényanyagot összeállíta­ni, hogy tíz év alatt mennyit hízott népünk, meglepő ered­ményre jutnánk és ha ebben a számban olimpiai vetélkedés lenne, minden bizonnyal az első helyek egyikét nyernénk el. . Űjabb, kedves kísértést kelt nemes ételeink fogyasztására az „Alföldi Gasztronómiai Bi­zottság”, amely nem régen alakult meg a ceglédi „Róna” Vendéglátó Vállalat vezetői­nek kezdeményezésére. Ám, félre a tréfával, a gasztronó- Tnok tevékenysége nemcsak a hízást szolgálja, sőt talán azt a legkevésbé, hanem nagyon is jólfelfogott gazdasági erdőket: az Alföld idegenforgalmának, étkezési kultúrájának emelé­sét. Dr. Hajdú Endrét és dr. Zoltán Zoltánt, a ceglédi vál­lalat igazgatóját és áruforgal­mi osztályvezetőjét kérdeztem meg: mi is van a „ceglédi tál­ban”? ... Hét megye összefogása Az ötletet a tavaly megren­dezett szakácsverseny szolgál­tatta, amelyet Cegléden ren­deztek meg, és a zsűri elnöke a híres és népszerű Túrós Emil volt. Ott vetődött fel a gondolat, amelyet idén ősszel már a megvalósulás követett: Szabolcs, Hajdú-Bihar, Békés, Szolnok, Csongrád, Bács-Kis- kún és Pest megye vendéglátó vállalatainak szakembereiből megalakult az Alföldi Gasztro­nómiai Bizottság. A bizottság elnöke Proháczik János neves szakíró, a Hungária Vendég­látó Vállalat szaktanácsadója lett, s a megyei vállalatok két- két főt delegáltak a gasztronó- mokhoz. Mi a bizottság célja? Első­sorban a régi, feledésbe ment ételek receptjeinek felkutatá­sa idős alföldi főzőasszonyok­tól, régi, patinás gasztronómiai oklevelekből, majd ezeknek az ételeknek korszerű elkészí­tése. A gasztronómiai bizottság elkészítteti a fejedelmek régi ételeit is, rekonstiúálják a fejedelmi lakomák étrendjeit, és azokat Gyulán a vár­ban, valamint a nyírbátori kastélyban tálalják majd a külföldi vendégeknek. Feldol­gozzák az alföldi betyárvilág történeteit, renoválják a híres alföldi vendégfogadókat, egy­szóval kitűnő speciális ételek­kel várják a felújított foga­dókban az éhes és kíváncsi közönséget. Szakmai bemutatók A gasztronómiai bizottság minden megyében kiállításo­kon, szakmai bemutatókon méri le elképzelései megvaló­sítását, így került sor Ceglé­den egy nagyszabású cukrá­szati bemutatóra, majd de­cember elején Kecskeméten egy tájjellegű ételversenyre. Mivel szerepelnek a ceglé­diek a kecskeméti bemutatón? Többek között a híres „Ceg­lédi szüretelő pecsenyével”, ami egy kitűnő mártásos étel, természetesen szőlőszemekkel díszítve (megjegyzést kíván, hogy ezzel a tállal a „Hajdú­sági farsang” alkalmából már első díjat nyertek), továbbá a „Nagykőrösi finom falatok­kal”, és sok más ínyencséggel. Szolnokon 1969 első negyed­évében hal és vadételek „se­regszemléjét” rendezik majd meg. Debrecenben, Nyíregyhá­zán más-más ételek bemutató­ját szervezik, összeállítják a gasztronómiai naptárt és így lehetővé válik szervezett rész­vételük a jövő évi „Szüret az aranyhomokon”, a „Ceglédi ősz”, vagy a „Nyírségi ősz” el­nevezésű rendezvényeken. Ki­adni tervezik az „Alföldi ka­lauzt”, amely a vendéglátó létesítmények leírásával, pro­pagandájával foglalkozik majd, filmet készítenek a hí­resebb vendéglátó létesítmé­nyekről, az ételekről. Felve­szik a kapcsolatot a külföldi gasztronómiai társaságokkal, akadémiákkal, hogy létezésük­ről minél többen tudjanak. Pro arte gastronomica A gasztronómiai bizottság az idegenforgalom illetékeseit időben értesíti rendezvényei­ről, hogy megfelelő számú külföldi vendégről gondoskod­hassanak. Kiadják majd a „Pro arte gastronomica” el­nevezésű jelvényt, amellyel a szorgalmas fáradozókat, az ét­kezési kultúra terjesztőit fog­ják jutalmazni. Terveik között szerepel még a szakma ifjú mestere mozga­lom nagymértékű patronálása, versenyek -kiírása, sőt távla­tokban az Alföld szállodaépí­tésének összehangolása is. — Sajnos, az Alföldön nincs sok vonzó műemlék, ezért olyat kell adnunk vendégeink­nek, amit máshol nem kap­hatnak meg — mondta dr. Zoltán Zoltán. Mi más volna ez, mint egy ínycsiklandó étel! — szd — Melléküzem Örkény két mezőgazdasági kollektív üzeme, a Haladás és a Béke Tszcs év végén nyu­godtan néz a közelgő zárszám­adás elé. Mezőgazdasági ter­melésük a rossz időjárás elle­nére is eléggé eredményes volt, de melléküzemeik hoza­ma nélkül semmi esetre sesm állnának olyan jól, mint ahogy állnak. Melléküzemeik egész éven át folyamatosan jelentkező sok milliós bevétele, főüzemük a mezőgazdasági üzemek számára egész eszten­dőben anyagi biztonságot nyújt és végül is ipari tevé­kenységük egy-két milliós tiszta hasznot is hoz ezenfelül A Haladás első ipari melléküzeme a gázpalack javító volt. A szabad ég alatt dolgoznak, amíg az épülő nagy fedett csarnok elkészül. A Haladás újabban olajos és egyéb vegyianyagok szállítá­sára szolgáló hordók javításá­val is foglalkozik. Mesél a tsz... Mert ilyen kellemes, derűs volt az ősz, az ember észre sem vette, hogy azért bizony telik [ az idő. Már megint itt vagyunk a zárszámadások előtt. Hogyan került a csizma az asztalra? A ma már hatalmasnak mondható szövetkezet — több mint tízezer holdon gazdálko­dik; de ne álljon itt a neve, nehogy még valaki megsértőd­jék! — húsz éve bizony meg­lehetősen gyengén bírta ma­gát. A falu szegényei alakítot­ták, az egykori nagybirtok kö­rülbelül 400 holdas darabján, amit nem mértek szét a föld­osztáskor; lehetett a tagság szám szerint vagy negyven fő. Semmijük skn volt úgyszól­ván, csupárt az, ami az uradat lomból megmaradt. Nevezete­sen : egy megviselt istálló, mel­lette az intéző elhagyott rezi­denciája. Az állam hitelezett nekik, és vettek néhány kis rossz borjút, meg valami takarmány félét, ezzel kezdték a közös gazdál­kodást. Csakhogy ez nem tör­tént ilyen egyszerűen. A ma­jor, ahol a szövetkezet beren­dezkedett, irdatlan távol volt a falutól, s ráadásul így őszi időben — ami akkor koránt­sem volt olyan kedvező, mint az idén — csaknem megköze­líthetetlen a mély, vaskos sár miatt. Éppen ezért senki sem akart állatgondozó lenni. Azt mondták az emberek: többe kerül a csizma, amit a sár le­szed a lábupkról, mint amit meg lehet keresni. Nem is be­szélve arról, hogy milyen csiz­májuk, katonabakancsuk volt akkor ezeknek az embereknek. Maguk drótozgatták, foltozgat­ták a lábbeliket, s olykor sár sem kellett hozzá, hogy lema­radjon róluk a talp vagy a sa­rok. Az elnök gondolt egyet, be­ment ß járáshoz, hogy nem le- hétne-e valahogy gumicsizmá­hoz jutni. Meghallgatták, s mondogatták, hogy hát bizony nehéz ügy, s azzal engedték el, hogy megpróbálnak valamit így történt aztán, hogy néhány nap múlva üzentek a járástól: hívják össze estére a közgyű­lést, mert kiszállnak hozzájuk rendkívül fontos ügyben. Este a tagság teljes létszám­ban ott ült a külső iskola egyik termének padjaiban. Nagy ké­séssel végre befutott a járási küldött egy ócska 100-as mp- torbiciklin, s valamennyiük meglepetésére a karján hozott egy páí- új gumicsizmát, amit a katedra közepére helyezett, aztán leült középre a szövetke­zet elnöke és a párttitkár közé. Miután az elnök szeretettel köszöntötte a járási elvtársat, az fel is állt mindjárt, s előbb a külpolitikai, majd a belpoli­tikai helyzetet ismertette, majd mintegy másfél óra el­teltével rátért, hogy a járás kapott öt pár gumicsizmát, s alapos megfontolás után egy párat ide ítéltek, ennek a szö­vetkezetnek. A járási elvtárs nagy tapsot kapott, mert nagy szó volt akkor egy pár gumi­csizma, csakhogy mégis kitört a vihar. Azon tudniillik, hogy ki kapja a gumicsizmát, mert ezt is a közgyűlés' volt hivatott eldönteni. A javaslat szerint, amelyet az elnök terjesztett elő, a te­henészetbeliek valamelyikének kell kapnia a csizmát, s meg­mondta azt is, hogy ő kire gon­dol; noha, mint megjegyezte, a vezetésre is ráférne egy gumi­csizma, mert ugye, az irányí­tás, ellenőrzés, határjárás igen­csak indokolná. Szörnyű fel­zúdulás követte a javaslatot. Még mit nem, hogy a vezetés­nek csizmát! De azzal sem értettek egyet, hogy az a tehe­nész kapja, akit az elnök mon­dott. Fel is ugrott a másik te­henész, hogy az elnök csak azért akarja amannak a csiz­mát, mert sógorságban van­nak, ha valakit megillet, az csakis ő lehet. Közbekiáltott azonban a takarmányos, hogy ha viszont nem az övé lesz a csizma, hát akkor csak hordja A Béke Tszcs forgácsolóüzeme autóbusz-alkatrészeket gyárt az Ikarusnak. Lakatosai pedig Pest és Bács-Kiskun megyében az AGROKER-rel kötött szerződés alapján csővázas színeket szerelnek össze. (Foto: G ár dós) NINCS SZÜKSÉGE BÚTOROZOTT ÖRÖKLAKÁSRA? ÖNNEK NEM KELL BALATONI NYARALÓ? NEM KIVAN SZEMÉLYGÉPKOCSIT? NEM ÓHAJT KÜLFÖLDRE UTAZNI? NYEREMÉNYÉT AKKOR IS ÉRTÉKESÍTHETI, mert a Szerencse Sorsjáték nyereményei SZABADRENDELKEZÉSOEK! az elnök elvtárs a jószágnak a takarmányt abban az istente­len sárban. Kiabált, hadonászott idésto- va mindenki, káromkodtak, fe­nyegetőztek, s az elnök már nem bánta volna, legyen a ta- kormányosé a gumicsizma, fel is emelte a kezét, hogy meg­szavaztatja. Ekkor azonban megint felállt egy ember, s közölte, hogy abba pedig egy­általán nem lehet belemenni, hogy a takarmányos kapja a csizmát, mert ő megmondja, úgy, ahogy van: nem megbíz­ható. Beszélik, hogy még a tar karmányból is elad, aztán el­issza a pénzt, biztosan eladná a csizmát is. Ügy tűnt, hogy ebből .már verekedés lesz, mert a takar­mányos természetesen meg akarta ölni a felszólalót, úgy fogták le vagy hárman. Az el­nök meg éppen azzal a javas­lattal akart előhozakodni, hogy ha így nem megy, hát döntsék el a csizma sorsát sorshúzás­sal, amikor azt mondja neki a szövetkezet öreg párttitkára: — Hagyjad csak, majd én. — Ezzel felállt, s körülnézett a teremben. Igen forrt benne a düh, hogy ilyen nagy ribil- lió támadt egy nyomorult gu­micsizmáért, s restellte is. — Hé! Emberek! — kiáltotta. — Az a magasságos mennybéli istennyila nem csap itt bele mindnyájunkba! — Aztán le­csendesedve, hirtelen oldalt fordult a vendég Irányába: — Kivéve ugye, a járási elv­társat ... Mennyi volt akkor a zsírszázalék? Ez is akkoriban történt, egy másik — azóta ugyan­csak neves szövetkezetben —, hogy az egyik öreg tehenészt „kiemelték”, s megtették ál­lattenyésztési felelősnek. Ag- ronómus éppenséggel egy sem volt a tsz-ben, tehát a főállattenyésztőt is úgy vá­lasztották, hogy ért a jószág­hoz az öreg, no meg nem is nagyon bírja már a kétkezi munkát. Ekkor már volt né­hány pár lova a szövetkezet­nek, sertéshizlalással is fog­lalkoztak, szereztek vagy 200 birkát is, és tehén is volt körülbelül ötven. Elég az hozzá, hogy kellett valaki, aki az állattartást irányítsa, ve­zesse. , Nem is volt az öreggel semmi baj, amíg csak arról volt szó, hogy jött-ment a szövetkezetben és intézkedett: hová kell vinni takarmányt, hol akar a jószágra rásza­kadni a mennyezet, amit meg kell csinálni, aztán, hogy „rendes alom legyen az alatt a tehén alatt, ne ti tüzeljé­tek a szalmát...!” Hanem az adminisztráció, az igen meg­nehezítette később ezt a funk­ciót. Ahogy kezdett, alakulni az állatállomány, mind többször jöttek a járástól, a begyűjtés­től; s egyre több jelentést, adatot kértek, s ezt mind az állattenyésztési felelősnek kel­lett volna szolgáltatnia. Csak­hogy az öreg hadilábon állt a betűvetéssel, lévén mindösz- sze két osztály végzettsége. Amikor a tehenek nevét ki kellett írni a fejükhöz az is­tállóban, egy kis fekete táb­lára, hogy ott naponta krétá­val feljegyezhessék a tej ho­zamot; ez is éppen elég gotn- dot okozott az öregnek. Mivel főképpen a nagybetűket is­merte, nem is alkalmazott más betűt, hanem kiírta így: BIM-BÓ, FÁ-NI, s így to­vább, valamennyit kötőjellel. A jelentéseket aztán már nem is maga írta, ha írt egy­általán, hanem esténként az unokájának diktálta, egy koc­kás vagy vonalas papírra, amit a gyerek tépett ki a fü­zetéből. így is akadékoskod­tak azonban a járásnál, ha elküldte a jelentést, hogy nem világos, néhány helyen nem is értik, mit akar mon­dani az állattenyésztési fele­lős. Olykor aztán ki is jöttek, hogy maguk készítsék el a jelentést, s ha az öregnek nem sikerült végképp meg­lépnie a faggatás elől, igen kínos pillanatokban volt ré­sze. Egyik alkalommal egy fia­tal járási ember kereste meg az öreget, akit ráadásul még nem is ismert. Elindultak együtt az istállókba, ólakhoz, az öreg-szerette megmutatni a jószágot, mintsem hogy be­széljen róla; különben is, azt meg kell adni, rend volt min­denütt. Tetszett is a fiatalem­bernek, amit látott, de aztán elkezdte mégis a tehenek mel­lett: — Mennyi, bátyám, a fejés- átlaguk? — Már úgy érti — kérdez­te az öreg —, hogy mennyit adnak összesen? — Legyen úgy. Erre az öreg megmondta, hogy mennyit fejtek aznap. , .— Jó — mondta a fiatalem- ber/' e- És mennyi a zsírszó* zalék? No, ez már fogas kérdés volt. Törte az öreg a fejét, hogy most ml az istenharag­ját mondjon. Aztán lesz, ami lesz — gondolta —, és kibök­te: — Hát, olyan 70—80. — Mit beszél? — csodálko­zott el a fiatalember. — Zsír­százalék a tejben, 70—80? Hogy maguknál a tej 70—80 százaléka zsír? Most értette meg csak az öreg, hogy körülbelül miről van itt szó, s azt is sejtette, hogy igen nagy szamárságot mondott, de most már azért sem hagyta magát: — Az lehetséges, fiam — mondta —, hogy nálunk ép­penséggel még nincs ennyi. E lehetséges, fiam ... De — és itt felemelte-a hangját —. a szovjet kolhozokban már eny- nyi...! Nehéz szó az Internaeiomilé Könnyű ma ezeken a törté­neteken mosolyogni, de meg­van azonban ezeknek mind­nek a maga érthető oka, előz­ménye. Mert milyen könyvek, füzetek jutottak el a puszták^ ra, az ottani uradalmi cseléd­séghez régen? Tegyük fel, hogy évente a kalendárium. Már ahova ez is eljutott. Volt aztán — ahol volt! — egy öreg biblia, s esetleg egy zsoltáros könyv. Más könyvek, újságok nem igen zavarták a kedélye két, úgyhogy nerrt is állt rá a szájuk ezeknek az emberek­nek az idegen hangzású, vagv éppenséggel idegen szavakra Magyarul beszéltek, ha nem is valami nagy szókincset hasz­náltak, s ha nagy néha valami­lyen idegen szót kellett továb­bítaniuk, igen összetörték, oly­kor a felismerhetetlenségig. ha egyáltalán ki tudták mon­dani. így válik érthetővé a kö­vetkező eset, amely ugyan­csak megtörtént az egyik ilyen pusztai szövetkezet őskorában- éppen egy zárszámadáson. Már befejeződött a zárszám­adási közgyűlés, amikor az el­nök megköszönte a tagság szi­ves megjelenését, majd így folytatta: — És akkor most eivtársak énekeljük el az... énekeljük el az.. — Itt megakadt, és semmiképpen sem tudta ki­mondani, hogy mit énekelje­nek el. A tagság közben fel­állt, minthogy az ilyen utolsó énekléskor a templomban is fel szokás állni, meg hát a Himnuszt is.állva szobás éne­kelni. Álltak és vártak. — Azt énekeljük el akkor — mondta' az elnök, aki ma­ga is pusztai ember volt, s immár az izzadtság is kiverte a nehéz szó kimondásának erőltetésétől —, azt énekeljük el, azt az In ... In ... indulót ugye... Ott volt a'nyelvén, hogy In- ternacionálé, de sehogy sem sikerült kiejtenie. Végül az­tán megsimította a fejét és másképpen segített magán: — A mi gyönyörű indulón­kat énekeljük el, emberek — mondta neki bátorodva. — Azt a szép munkás-paraszt indulót ugye na. ami Így kez­dődik, hogy Fel, fel... Erre valaki a tömegben el­kezdte, s nyomban utána az egész tagság harsogva énekel­te: „Fel. fel vitézek a csatára...” Dckiss János * t f i t

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents