Pest Megyei Hírlap, 1968. november (12. évfolyam, 257-281. szám)

1968-11-24 / 276. szám

« M srltu* 1968. NOVEMBER 24.. VASÁRNAP Maga honnan jött? A tudomány palotájában olyanok a hűvös márvány­lépcsők, akár az opálos fé­nyű, kék erekkel átszőtt, szép emberi homlokok. A rézfejű kandeláberek, mintha égné­nek ........Pszt”! — int az öreg p ortás. — „Tanácskoznak”. Pi­ros kókuszszőnyeg a folyo­són, templomnyi ajtók, s a terem csillárgyémántjai alatt a szimpozion résztvevői... boltozatos koponyák, fekete­keretes dioptriák, Parkerek­kel vesződő ujjak... taná­rok, adjunktusok, dr. Mol­nár Béla, a Kertészeti Ku­tatóintézet vezetője, a mik­rofonnál Radó Dezső, a Fő­városi Kertészeti Vállalat igazgatója a meghonosításra váró délszaki növényekről beszél': „A témadokumentá­ció az utóbbi öt évben e té­makörben megjelent 305 vá­logatott forrásmunkára tá­maszkodik .. Bölcs, tudományoázis, a dupla koponyák bólogatva je­gyeznek, meghitten csapong- hat itt a szavakba foglalt gé­niusz .., Radó kristály vizű palackért nyúl, tölt, iszik egy kortyot és ebben a pil­lanatban robban szemsuga­rába az asszony látványa a huszadik sorból... „A vá­logatott forrásmunkák....” Ki ez a nő és mit keres itt?... Kendős . fejével, rendetlenül a selyem alá dugott hajával, mennyezetnéző szemével, rán­cos viaszarcával, hegyes kis orrával úgy gubbaszt a sok előkelőség között, mintha ke­mencepadkán üldögélne... az a kopott télikabát... ölbe dugott keze. Nem ír, mozr dulatlan szobor arccal fi­gyel ... öregedő munkásma­donna a Magyar Agrártudo­mányi Egyesület tanácskozá­sán? Szünetben az előadót az egyetem docense kapná kéz­re, tolongás, három vitat­kozó ... Radó hallja:.. .„Kö­zépen helyezkedik el a ra­dioaktív kobalt, pontosabban a kobalt 60” ... Az asszonyt keresi, a csodamadaíat és a folyosó szögletében utoléri. — Az elvtársnő honnan jött? — kutatja, mint amikor az ember már látott valakit, csak bizonytalan. Nézi a sza­porán pillogó szemet, a vö­rös, kabátra kapó kezet. — A ligetből... szakmunkás vagyok a vállalatnál... ön az igazgatóm, tudom, hát én ismerem magát — bizalmasabb mosolyféle — négy éve tagja vagyok az egyesületnek ... meghívót kaptam, hát... — Értem — derül fel Radó arca. — Értem — fogával be­harapja ínyét, fejével biccent. — Magát érdeklik... khm... ezek a tudományos... Khm ... érdekes... És most mit csi­nálnak a ligetben?... Cserjét ásnak? ... Khm ... bokrot met­szenek ... nagyszerű ... És a neve? — Nagy Ilona — mondja szemlesütve az asszony. Nagy, lapos hópelyhék hul­lanak a sötétedő égből, de ez még csak vacak kis hó, pocsolyakészítő. Vecsésen az állomás és a László utca kö­zötti fák is csak amolyan járdaszéli, csenevész fák, vé­kony ágaikon sem hús, sem hó nem kapaszkodhat. Szem­ben velem biciklit tol egy bundasapkás férfi, s köszön: — Jó estét! — Jó estét! A kocsmában a síkos bádog- pult, , előtt pipás bátyó kis- üstis poharával álldogál, tá­volabb öt pufajkás halkan beszélget. Idős cigány há­zaspár, az asszonyon berli­nerkendő, a férfin kalap. „Megjött a tél!” — mondja és a benti meleg ellenére fázó­san borzong össze, szeméből egy „Ámen”-re kihuny a fény. „A László utca 1. szá­mot keresem” — mondom s eligazítanak. Az utca gyepes, rajta egyet­len kocsikeréknyom, s a kuny­hónál alig nagyobb épület deszkakerítése előtt nagy ku­pac tojásszén. A ház egy szem ablakán rádió hangja kö­zelít. — Nagy Ilona? — kérdezem a vállamig érő, törékeny test­alkatú nőtől, s közben az a puha, madárszárnyú kézfogás. — Igen, jöjjön beljebb! A szoba ajtaján lakat, be­lül lóca, gyalult asztal, pok­róccal terített ágy, ócska szek­rények, de sem kis Jézus, sem befőtt nincs a tetejükön, csak az egyik oldalára akasztva sok felfűzött cseresznyepapri­ka. Kályha, s egy polcon ren­geteg könyv, folyóirat. — A folytatásra lennék kí­váncsi ;— leülök kabátban a padra. — Láttam a meghívót: Az előadás után 16 órakor az egyetemen Chrysanthenum- bemutató, 18 órakor találko­zó az „Alba Regia” Étterem­ben. — Oda már nem mentem el —, mosolyog, s szeme sarká­ban a szembogara felé fókusz­ban futó ráncok szétnyílnak. — Zavarta volna? — Igen — nyíltan néz. — Ha megengedi, meggyújtom a tüzet. Én is most értem haza. — Lehajol, babrál a vaskály­ha belsejében. A kályha mel­lett rongyos zsákdarabon egy szürke és egy fekete macska. „Jók voltatok, Manger?” — ez a niacskák közül az idősebb­nek szól. Manger szeme vil­lan, nyelvét kiölti, így ad ap­ró elégedett jelet. — Egyedül él? — kérdezem és válaszában cseppnyi szo­morúság sincs: „Egyedül. A fiam intézetben van. Ideg­gyenge”. Közben a kályha friss, vassizagú meleget ter­jeszt a földes szobácskábán, azt a fajtát, ami könnyen szolgálhat a barátság alapjául. Beszélgetünk. Ilona 43 éves, hat elemit végzett és, sajnos, tovább nem tanulhatott. Húsz éve a kertészeti vállalatnál dolgozik, a ligetben. Erről így mesél: — Ismerek minden bokrot, minden fát. Legtöbbnek neve van: Jancsi. Virgonc, jókedvű fa, fura ágakkal. Tavasszal Jancsi levelei felfelé pördül- nek... Ez egy kifejezetten vi­dám fa ... Ha tél kezdetén meghalnak ... sajnálom őket... János például egészen öregemberes lesz. Ilona arcának ráncai közel futnak egymáshoz, akár a térképeken a meredek dombot jelző szintvonalak. Nála ez kemény gondolkodást, belső feszültséget jelent. Arról be­szél, nem elég exportképesek a dísznövényeink. Sokat olvas és ha bajlódni is kell az idegen szavakkal, meghallgatja az előadásokat. „Névnapokra sok virágunk van, de kevés, amit modern lakásba lehet lenni”. Fejlett lakáskultúrához, fej­lett növénykultúra kell. Elő­veszi a 15 forintért kapható „Mezőgazdasági Világiroda­lom” című folyóiratot. Egy cikket keres. Ilona járt új lá- kótelépeken, micsoda gyönyö­rűség is volt, de lebiggyeszti száját s megvetően nyilatko­zik milyen sivárak és nidegek a folyosók — így mondja — „cserepes telepeket helyeznek oda” és a szobákba óriási le­velű növényeket. Az erkélyek­ről ne is beszéljünk, olya­nok, mint egy rosszul gyom­lált kert. „Nincs ízlésük”. — Mindennap bejár a vá­rosba? — érdeklődöm ügyet­lenül, mert az csak természe­tes, hogy Ilona bejár, el is magyarázza, mennyi sok jó vonat kattog befelé, de a leg­jobb, amelyik kisfiát, Petit hozza szombatonként. És mi­közben Petiről beszél, milyen jól tanul, meg hogyan szaval, szemem kezére téved, különö sen a bal merev, ujjai ügyet­lenül mozognak. Kötőszövet- lazulása van — mondja büsz­kén — bőre csontjától elnyú­lik, a professzor úr a klini­kán azt mondta az orvostan­hallgatóknak, nagyon ritka, „szép betegség”. Néha megme­revednek ujjai, s akkor nem tud kapálni, dugványozni. Amíg ezt közli velem, fel-fel nevet, értésemre adva a körű lőtte levő érdekes és kicsit titokzatos dolgokat. Aztán, miközben felrakja a tegnapi pörköltet a kályhára, még egyszer körülnézek a szo­bában, s rohamszerűen érke­ző felismeréssel állapítom meg: Ilonánál egyetlen nö vényt, virágot, de még egy árva ágacskát sem látok. „Miért?" — kérdezem, mire legörbül a szája: „Ebbe a mo­csokba?” Búcsúzóul« leakaszt a szek­rénytől-"egy füzér égőpiros cseresznyepaprikát és vissza- utasíthatatlanul markomba nyomja, kint a hóhullásban, az állomás felé baktatva, zse­bemben ujjaimmal szemezem Szüts I. Dénes A betű apró apostolai Barátság, ismeretség, amely egy életre szól, nagyon kevés van. Most mégis ez a cél. Mi­nél több embernek ilyen élet­re szóló, mással nem pótolha­tó kapcsolatot adni. Kiknek a célja? Gondolkodó és ‘ segíteni akaró embereké. Kik valósítják meg, kik és ho­gyan fogtak hozzá? GYEREKEK Megmosolyognánk érte őket, mikor agitálnak, lelkére be­szélnek egymásnak és szüleik­nek, ismerőseiknek, ilyenfor­mán : ha olvasol, sohasem fogsz unatkozni, és rengeteg dolgot megismersz, olyasmit is, ami­ről még sohasem hallottál? S ha azt mondják a legyintők- nek: igen, miért ne, könyvet adunk mindenki kezébe? Tápiószelén egy ötödikes fiú, akinek állandó jelzője volt: iskola réme, három hó­nap alatt harmincnyolc új könyvtári tagot szerzett — szervezett. Mert három hónapja kezdő­dött el az a valami, amit sok­féleképpen nevezhetnénk: mozgalomnak, akciónak, de ezek a szavak nem adják visz- sza a kezdeményezés igazi tartalmát. Egyetlen dologhoz lehetne hasonlítani, mint azt az Írószövetség májusi köz­gyűlésén tette Darvas József: Kodály Zoltánnak a két világ­háború közötti zenepedagógiai, a zenei kultúra terjesztéséért vívott harcához. Hogy az iro­dalmi tájékozottság, művelt­ség valóban általános legyen, a könyv, a betű szeretete ne csak bizonyos rétegeket jelle­mezzen. A KEZDEMÉNYEZÉS az egész országra kiterjedt. De akik szinte legelsőként reagál­tak rá, Pest megyében, -a nagy- kátai járás könyvtárosai, pe­dagógusai, úttörővezetői. És a gyerekek. Azok, akik már szeretik a könyvet, és is­merik, tudják, mi mindent ad­hat, „Úttörők az olvasó né­pért.” Ez lett a jelszavuk. És nem maradt jelszó. Nem ma­radt már azért sem, mert ver­senyezhetnek, ki tud több könyvtári tagot szervezni,* s mert megértették, hogy ez a feladat nem pusztán a meg­szokottak egyike. A nagykátai járási könyv­tár a napokban osztotta ki az l iskoláknak, a diákoknak a má- | sodik ezer versenylapot. Erre í kell bevezetni azoknak a fel­nőtteknek, illetve gyerekek­nek a nevét, akik az 6 lelkes magyarázatuknak engedve léptek be a könyvtári tagok közé. Sokan szüleiket hozták be, mások pajtásaikat, roko­nokat, ismerős felnőtteket. AZ ÖTLET, hogy a legfogékonyabbakra, a legmozgékonyabbakra, a gye­rekekre bízzák ezt a nem kis feladatot, a nagykátai járásé volt. Szakmai részét, az elkö­vetkező évek erre vonatkozó münkatervét pedig a könyv­tárvezető, Barna Eleonóra dolgozta ki. Az ő szavai nyo­mán érzem, valóban nem el­vont, „felülről jövő” kezde­ményezésről, hanem minden­napos gyakorlatról, egy olyan folyamatról van szó, mely hosszú időig érlelődő, de va­lódi gyümölcsöt hoz. — Mi hiszünk a gyerekol­vasóban, aki a holnap felnőtt- olvasója lesz. Mert aki egy­szer elkezdett olvasni, az nem tudja abbahagyni. De mitjj-t ne próbáljuk bevonni a fel­nőtteket is, ha van rá lehető­ség? Ezzel sohasem késtünk el. Még akkor sem, ha a lát­szólagosnál nagyobb a feladat. Hiszen elég sok még a fehér folt, a kiterjedt tanyarendsze­rek, s még'mindig nem elég a könyvtár. Ez a verseny — a gyerekeket pontozzák, munká­jukat számontartják, s jutal­mazzák — módot nyújt arra is, hogy eljuttassuk a könyvet, az irodalmat azokra a helyek­re, ahol még fiókkönyvtár sem működik. Aztán a bejá­rók. Nyilvántartjuk, statiszti­kát készítünk arról: hányán' léptek be közülük. Az eddigi adatok biztatóak. — Igen, határozottan — erősíti meg Szegedi Pál, a já­rási tanács népművelési fel­ügyelője, akinek szobájában beszélgetünk. — Körülbelül háromszáz új olvasónk van eddig, s ennek egvharmad. része felnőtt, A járás ötezer úttörője ’közül ezernek, ezerötszáznak a be­kapcsolódására, „szervező munkájára” számítunk ebben az évben. Jelenleg minden ti­zenhetedik lakosunk könyvtá­ri tag, de mi azt szeretnénk, ha minden ötödik-hatodik az lenne. — S ez nem hiú remény — mondja Barna Eleonóra. — Gyerekeink számára rendkí­vül vonzó ez a verseny. A tá- piószecsői könyvtáros, Bodócs Éva például több fordulós ve­télkedőt hirdetett gyerekolva­sói számára. Olyan feladatla­pot szerkesztett, amelynek kérdéseire csak úgy lehet vá­laszolni, ha az odavágó köny­veket, lexikonokat átböngé­szik. A gyerek észre sem ve­szi, hogy ezzel iskolai mun­káját, tanulmányi versenyre való felkészülését, az úttörő­próbák teljesítését könnyítik meg számára. — Mert ez sem utolsó szem­pontja ennek a mozgalomnak — .veti közbe Kelemen János, a járási pártbizottság munka­társa. A nevelést, a tanítást is megkönnyíti ez a megindult folyamat. A könyvtárosok címjegyzéket állítottak össze az ajánlott olvasmányokból, melyek között, a hármas év­fordulóra való tekintettel, ter­mészetesen sok arra a korra vonatkozó dokumentumanyag és szépirodalmi munka szere­pel. Nem egy helyen az őrsi foglalkozásokat is a könyvtár­ban tartják. EZ NEM VÉLETLEN — fűzi hozzá Kollár Lajos, a járási úttörőszövetség elnöke. A könyvtár és az úttörőcsapa­tok, az úttörőszövetség kap­csolata már nagyon régi. En­nek köszönhető elsősorban, hogy szinte kivétel nélkül minden iskolában lelkes vissz­hangot váltott ki ez a kezde­ményezés. S még egyszer sze­retném hangsúlyozni, nem egy évre, nem meghatározott idő­re szól ez a munka. Koránt­sem ér véget majd az iskola- évveL A nagykátai járási könyv­tárnak 538, tizennégy éven. aluli tagja van. Barna Eleo­nóra is elsősorban rájuk szá­mít. Részben az ő lelkesedé­süknek köszönhető, hogy idén ősszel 132-vel többen jelent­keztek, mint tavaly ilyenkor. — . eis° .s^aszák Márciusban értékelik. S a Ta-*' : nácsfcüzíársaság • kikiáltásának,, fel évszázados évfordulóján kihirdetik az eredményt, s a legjobban dolgozó gyerekek is ekkor kapják meg jutalmukat. Ami 'természetesen nem is le­het más, mint könyv. Varga Vera Kemence előtt... Szakajtóban pihen a kenyér a polcokon a galgahévízi Rákóczi Tsz saját pékségében. Woicz Ferenc a kenyérsütés öröméért jött Gyömrőről Hévízre, öltötte isméi ,u»..gára a pékek hófehér egyenruháját. Külföldi kavicsok Rimini Corso Augusto. Így nevezik Riminiben azt az utcát, amelyben, a 118. számú ház­ban él és dolgozik az Olasz Kommunista Párt rimini bi­zottsága. Rimini, mint már említet­tem volt, az olasz Riviéra fő­városa. Nem nagy város, mindössze százezer lakosú, de csodálatos építkezésével, amelyben nagyszerűen keve­redik a múlt a jelennel, nagy­város benyomását kelti. Piac­terén éjjel-nappal szabadon csordogál a finom hideg víz, a történelmi időket elevenítő kútból. Az autópark szépsége és gazdagsága itt elképesztő, kicsik és nagyok, feketék és pirosak, s mind 70—80-nal száguldoznak, még bent a vá­rosban is. És az emberek... Az embe­rek szépek, könnyedek és elegánsak. Hát igen, a szó legszorosabb értelmében, itt adott találkozót egymásnak az olasz élet felső- és közép- osztálya, azoknak is fiatal ré­tege. Márpedig köztudomású, hogy a tengerben fürödni, ka­viárt és narancsot enni, San Marinó-i muskotályt inni, autóval kocsikázni egy életen át, sőt generációkon át, s a munkát csak hallomásból is­merni — nos, ez nem teszi görcsössé a lábat, ráncossá az arcot, idő előtt remegőssé a kezet és könnyessé a szemet. Mondom: Rimini csodálatos, sok az autó és szépek az em­berek, nagyon szépek a nők. De Riminiben akkor egy hó­napig sztrájkoltak a munká­sok, mert havi bérük eleddig 40 ezer líra volt csupán. S hogy a nagy számok ne za­varjanak bennünkét, rögtön elárulom azt is, hogy egy úgy­nevezett munkáslakáá havi bére akkor 8—10 ezer líra volt. Megmondom őszintén, na­gyon furcsa érzés Olaszor­szágban lenni. Képzeljék el, hogy minden megfordult, a feje tetejére állt, s tökélete­sen olyan érzése van az em­bernek, mintha 25 évet ment volna vissza az időben, és a 43 órás utazás után nem Olaszországba, de Magyaror­szágra érkezett volna, s a jó öreg Gergely-naptár mondjuk 1935-öt mutatna. A különbség csak abban a kis liberaliz­musban mutatkozik, amelyet ma az olasz polgárság gyako­rol, s amelyet az 1930-as években a magyar polgárság nem gyakorolt. A sztrájkot a város kommu­nistái vezették, és sikerrel. No, nem nagy sikerrel, de mindenesetre a munkások győzelmével: ötezer Urával emelték fizetésüket. Riminiben értettem meg először annak a képtelenség­nek is az okát, hogy miért van az, ha a mi sportolóink, új­ságíróink, nemegyszer komo­lyabb értelmiségi emberek, külföldre, akár Olaszországba is mennek, hazajőve áradoz­nak az ottani életviszonyok­ról. Nyolcezer líra az üzletben egy 17 köves karóra. (Csem­pészektől lehet 3—4 ezer lírá­ért is vásárolni.) Tehát öt és fél karórát vehet a * magyar utazó, 45 ezer líráért. Ennyit itthon a saját fizetéséből nem vesz meg. De ennyit vehetne az olasz munkás is ... Vehet- líe, írtam, ha nem kellene 9—10 ezret lakásra költenie, ha a legolcsóbb cigaretta cso­magja nem kerülne 250 Urá­ba, ha a kenyeret kilogram­monként nem 150—200 líráért árulnák, ha a zenés-táncos helyekre nem 350 líra lenne a belépődíj. Vehetne, ha a 45 ezer lírából az élelmezésen, lakáson kívül másra is jutna az olasz munkásoknak. De nem jut, még az élelmezésre se jut elég. Gondoljunk csak egy háromtagú családra, amelynél csak az apa keres, és játszadozzunk el a számok­kal. Rögtön rájövünk, hogy vagy a reggeli, vagy az ebéd, vagy a vacsora elmarad. Az olasz munkások egy jelentős rétege — de különösen a pa­rasztság — szegénységben él, amelyről a magyar újságíró­nál sokkal hitelesebben beszél­nek az olasz filmek. Mindezt már fent, a Corso Augusto 118-as számú ház első emele­tén vitatjuk meg az olasz elv­társakkal. Együtt van az egész végrehajtó bizottság. A titkár elvtárs szerény, szimpatikus ember, most ő viszi a szót Jó tolmácsunk van, így hát köny- nyebben is értjük egymást. — Az olasz nép, a munkás- osztály és a parasztság sze­génységéről a ■ kormány is kénytelen volt nyilatkozni. Mindenesetre mi annak vet­tük azt az értékes beismerést — nevetett huncutkásan —, amelyben elismerte, hogy egy háromtagú család létminimu­ma 70 ezer líra. Mi felhasz­náljuk ezt érvnek, az embe­rek között végzett munkánk­ban. Mindenesetre nagyon ér­dekes e nyilatkozat mellé ál­lítani azt, hogy Riminiben a bérből élők között mindössze ezer embernek, ha van 70 ezer lírás fizetése. Randi elvtárs alapos ismerője az életnek, s bár szerény, de igen jóízű em­ber. Hosszú órákat töltöttünk vele, de csak a végén, a mi „agresszív” érdeklődésünkre mondta el, hogy már sok éve párttitkár, s a németek ellen mint partizánvezető harcolt. Különben ő is építőmunkás, s ennek a munkának minden nemzetiségnél megtalálható jellegzetességét magán viseli. Kissé darabos, jókedélyű, szé­les geszíusú ember. Nagyszerű politikai érzék­ről, de nem utolsósorban hu­morérzékről tanúskodik az a kis «elbeszélés is, amit tőle hallottunk 1956 októberével kapcsolatban. Amikor kitört nálunk az ellenforradalom, ná­luk a városban is felvonul­tak a fiatalok. S lampionosan, szavalókórusban követelték a párt székháza előtt: nyilat­kozzanak a kommunisták. — Azonnal — mondották és egy órán belül fölvonultat­ták a város munkásait a párt-' ház elé. Ezután megfelelő politikai klímában mondotta el Randi elvtárs a párt vé­leményét a magyarországi el­lenforradalomról. Még érdekesebb ennél a*

Next

/
Thumbnails
Contents