Pest Megyei Hírlap, 1968. november (12. évfolyam, 257-281. szám)

1968-11-17 / 270. szám

1968. NOVEMBER 17., VASÄRNAP nai UECVKI '^Kirhrn n Magyar-osztrák gazdasági-műszaki együttműködés MÁS EZ A TÁJ Gyümölcskultúra » # 920 millió jövedelem Dr. Biró József külkereske­delmi miniszter szombaton ha­zaérkezett Becsből, ahol gaz­dasági és műszaki együttmű­ködésre vonatkozó államközi megállapodást írt alá Otto Mit­terer kereskedelmi és iparügyi miniszterrel. Kun Béla mellszobor A Kommunisták Magyaror­szági Pártja megalakulásának 50. évfordulója alkalmából szombaton a Belügyminiszté­rium Böszörményi úti tiszthe­lyettesképző iskolája a magyar és a nemzetközi kommunista mozgalom kiemelkedő alakjá­nak, Kun Bélának nevét vette fel. A névadó ünnepségen részt vett Kun Béla özvegye. Beá­két András belügyminiszter mondott ünnepi beszédet, majd az iskola udvarán leleplezték Kun Béla mellszobrát, Kiss István szobrászművész alkotá­sát. Már felszállt a köd, a nap­nak már semmi ereje. Szél fújja le a fákról az okker- sárga, vörösszín leveleket. Visszavonhatatlanul itt az ősz, sőt a tél... November van, csend és nyugalom. Járom a dánosi határt, minden különösebb szándék nélkül. Ahogy magamban megfogalmazom: szippantani a friss levegőből a városi füst és korom után. Egészség- ügyi séta? Inkább pihentető a délelőtti értekezlet után. Csak a traktorok zakatol­nak még, ember már nagyon kevés akad a határban. Pe­dig néhány hete még hangos volt a szüretelőktől. Kétszáz­ötvenen szedték a szőlőt egé­szen október utolsó napjaiig Mert új dolog a szüret ezen a tájon. Azért is húzódott el ilyen sokáig. Ezt is szokni kell, mint any- nyi minden mást. "p ,ii| , „ A Mezőgazdasági ■ ÖVflDülíPDTOn Mérnöktovábbképző w YUk/Mivw^/z.wi i Intézet a téli hóna­pokban rendszeres szakmai továbbképző tanfolyamokat szer­vez a mezőgazdasági szakembereknek. Most az állami gazda­ságok növényvédelmi agronómusai, mérnökök és technikusok vesznek részt kéthetes továbbképzésen Gödöllőn. — Valahogy így igaz — mondja később az irodában Székely István, a Micsurin Termelőszövetkezet elnöke. — Sok minden megváltozott itt az elmúlt esztendőkben. Más ez a táj, mint volt még hat­hét évvel ezelőtt, ötszáz hold szőlő, kétszázötven hold alma és ötven hold őszibarack ho­nosodott meg itt, gazdasá­gunk területén. Nyolcszáz hold gyümölcskultúra! Na­gyon nagy dolog. Aki évtizede járt itt utoljára, ma aligha ismerne rá a dánszentmiklósi határra. Közel százhatvan vagon szőlőt, száznegyvenöt vagon almát és huszonöt vagon őszi­barackot szüreteltek az idén a termelőszövetkezetben. Pedig az ötszáz hold szőlőből még csak háromszáz ad termést és a kétszázötven holdas almás­kertből is csak százhatvan hold fizet jelenleg. Kétszáz- kilencven hold gyümölcsére még várni kell egy-két esz­tendeig. — Hogy mit ad az új gyü­mölcskultúra a gazdaságnak? — teszi fel a kérdést inkább csak önmagának az elnök. — Az idei esztendőben már húszmillió forint árubevételt. S ha termőre fordul vala­mennyi, évente harmincmil­lió forinttal számolhatunk. Az új gyümölcskultúra nemcsak a határt változtatta meg. A termelő- szövetkezet egész gazdálko­dási rendszerét. Két eszten­dővel ezelőtt még csak tizen­két és fél millió forint volt a gazdaság összes árubevétele. Az idén eléri a harmincöt- harminchét millió forintot! — Már tavaly ugrásszerűen nőtt a bevételünk: tizenkét és fél millióról harminckét mil­lióra! Egy esztendő alatt! Az eredmény: huszonkilencezer- hétszázkilencven forint ta­gonkénti átlagjövedelem! S az idén el kell hogy érjük a harmincezer forintot — mond­ja nagyon szerényen az elnök. Érthető, ha ebből a termelő­szövetkezetből nem vágyódik el senki. A fiatalok sem. Sőt! Azt hiszem, kevés termelőszö­vetkezet dicsekedhet azzal a megyében, hogy tagságának átlagéletkora: harmincnégy év! Igen, itt érdemes dolgozni. Aki becsülettel kiveszi a részét a munkából, az megtalálja a szá­mítását is. — Természetesen — folytat­ja a megkezdett gondolatot csendesen az elnök — a gyü­mölcskultúra meghonosítása nemcsak öröm, gond is. És nem is kevés! Hiszen csak az idén négyszázharminc vagon gyümölcsöt takarítottunk be. A szállításra nem lehet külö­nösebb panasz, de önmagában nem old meg mindent. Ekko­ra gyümölcsöshöz már tároló­ra, hűtőházra vdn szükség, kü­lönben a termés egy része el­értéktelenedik, kárba vész. — Szeptember elsején ké­szült el a gazdaság hatvannégy vagonos, korszerű hűtőháza — mondja dicsekvés nélkül Szé­kely István. — Mintegy ötmil­lió forintba került. Az összeg felét a termelőszövetkezet a sa­ját pénzéből fedezte. Erre büszkék vagyunk! Hogy már erre is telik. Mert ez azt je­lenti: már erősek vagyunk. És még valamire nagyon büszke az elnök. A gazdaság oltványiskolájára: — Két és fél millió darab szőlőoltványunk van. Ez hoz­závetőlegesen hat-hét millió forint hasznot hoz a gazdaság­nak. Aránylag nagyon kis te­rületről származik ez a ha­szon. Talán dicsekvésnek hangzik, pedig csak tény: egy hold föld haszna kétszázezer forint. Igaz, hogy az oltvány­iskola nagyon munkaigényes, de ennyi haszon mellett meg­éri. Ezért hoztuk létre, ha sok vita árán is, de ma már egy­öntetű a vélemény: érdemes volt fáradni vele. A zárszámadásig még több mint két hónap van hátra. Még nincs egyértelműen vilá­gos kép az idei esztendő ered­ményeiről. De az már most bizonyos, az aszály ellenére is jó esztendőt zárnak Dánszent- miklóson. Nemcsak a közös va­gyon gyarapodott tovább, ha­nem a tagság jövedelme is. És ebben nagy része van a meg­változott táj új ’ kultúrájának, a szőlő-gyümölcs termesztés­nek. p. P. A vörös postakocsi KRÚDY GYULA SZÍNJÁTÉKA A VÍGSZÍNHÁZBAN SIKER! S ha nem tévedek, most az egyszer műértők és közönség véleménye egybe­vág. Isten adná, hogy ne tévednék, s a .műértők is, a közönség is felfedezné: meg­érkezett a magyar színpadra az, amire olyan régóta vár­tunk. Megérkezett a magyar színpadra a költészet, meg­érkezett a játék. No, késett egy kicsit. „A vörös postakocsi’’ című szín­játékát pontosan ötven év­vel ezelőtt írta Krúdy Gyula Hevesi Sándornak, a Nemzeti Színlráz rendezőjének biztatá­sára, s pontosan negyven- nyolc évvel ezelőtt született meg a Nemzeti Színház ak­kori vezetőinek döntése: Krúdy műve nem alkalmas az előadásra. „A vörös posta­kocsi” kibírta a várakozás­nak ezt az ötven évét. Ki­bírta, hogy helyette a giccs- őrök és az üresfejű, de tech­nikás szerzők foglalják el a színház két háború közötti világát. S még azt a vára­kozási időt is, ami a második világháború után következett Krúdy (és a mi) számunkra, míg le nem futott a poli­tikai tartalmakkal álcázott fércművek uralma... TÉRJÜNK A MÜ ELEMZÉ­SÉRE. A Krúdy-mű stiláris kö- léltánc. Lélegzetvisszafojtva fi­gyeljük, mikor zuhan le az Író, s annál is jobban félünk, inert a kötél alatt nem a tra­gédiák, hanem a giccsek k,'mélységei” tátonganak. A Védőhálót szerencsére kife­szítették! Többszörösen is. Az első számú és legfontosabb védőháló feszítője maga a Szerző, tévedhetetlen költői ízlésével. A második szá­mú védőháló feszítője, a Víg­színház együttesét tökéletes stiláris biztonsággal irányító rendező: Kapás Dezső. Mit jelent a stiláris kötél- tánc a gyakorlatban? Azt, hogy a Krúdy-mű tulajdon­képpen egy szentimentális történetet emel költői já­tékká, tehát abban a pilla­natban, ha egyetlen fodrocs- kával több kerül a színésznő keble fölé, abban a pillanat­ban, ha egy sóhajtás hosz- szabb a kelleténél, abban a pillanatban, ha a színpadon nincs jelen a Krúdy-érzei- mességet ellenpontozó Krú- dy-vaskosság, szerző és szín­ház a mélybe zuhan. A kije­lentés további illusztrálásá­ra elegendő, ha elmondjuk a színjáték — bizonyára a regényből sokak által ismert — lecsupaszított történetét. íme a történet első felvo­nása __ A lóversenyező, élet­u nt nemesúr, Alvinczi Edu- árd, Balaton menti kastélyá­ban időzik két unokahugá- nak társaságában, akik közül az egyikbe, Esztellába, régóta, kimondatlanul szerelmes. Az „ősi kastélyba” vendég ér­kezik, aki állítólag az Al- vinczi-család okirataira kí­váncsi, de hamarosan kide­rül, hogy ez csak ürügy, mert az iratoknál sokkal jobban érdekli őt Esztella, akibe régóta kimondatlanul szerel­mes. Az áltörténész fiatal­embert, Rezeda Kázmémak hívják. Esztella azonnal vi­szontszereti, ami viszont fel­dúlja a szerelmes nagybácsi titkolt szerelmét. íme a történet második fel­vonása ... A füredi Anna-bá- lon Alvinczi megvallja szerel­mét unokahugának, de Esztel­la kosarat ad, és vállalva a nyomort is, megszökik a sze­gény Rezeda Kázmérral. íme a történet harmadik felvonása ... Rezeda Kázmér nem bírja elviselni a tartós szerelem kötését, oldásra vá­gyik. Szabadulni akarván Esz- tellától, elviszi őt Steinné Pest-Buda-szerte híres „műin­tézetébe”, ahol Esztella Pest- Buda-szerte híres erényeit feláldozza, csakhogy kedvében járjon Rezeda Kázmérnak. Magyarán: prostituált lesz. De! Megérkezik Alvinczi Eduárd és megbocsátván Esz­tella összes bűneit,- magával viszi őt a bűnös házból, vissza az ősi kastélyba. Magának. íme a történet negyedik felvonása ... Alvinczi Eduárd elveszti minden vagyonát a ló­versenyen. Ismét megjelenik lángoló szerelmével Rezeda Kázmér és megkísérti Esztel- lát. De a lány. bár Alvinczi mellett szomorú az élete, nem megy vele. Nemeslelkűségből marad ott Alvinczi mellett, kvázi: megédesítendő annak szegény-nyomorult öreg nap­jait. „Késő” — mondja a ne­mes lelkű Esztella a könyörgő Rezedának. A TÖRTÉNET olyannyira képtelenül banális, hogy csak nagy írók merészkedhetnek a közelébe. Krúdy megtehette. Felveszi a kis, múlt századi történetecskét, beléfúj, sz iró­nia zárójelei közé teszi, kari- kírozza és ugyanakkor leszáll a lélek mélyrétegeibe, s ha a stiláris bravúron túl is be akarnánk róla valamit bizo­nyítani, még történelmi-filozó­fiai parabolának is tekinthet­nénk. Könnyedén. Hiszen a banális történetben (fölötte és alatta) ott lüktet a régit fel­váltó új század, amely meg­szünteti a barokkosén cizellált múlt századi, tehát hazuggá váló érzelmeket, s nyersebbe­ket szül, amelyek nem kevés­bé hazugok és embertelenek. Ahogy Ady írja a regényről: „A vörös postakocsi nemcsak a tegnapnak, a Pest-budai bi- zarrságnak, s az emlékezésnek szimbóluma, de o Krúdy re­gény —, ha ugyan regény — nagy társadalomtalanságáé. Azokról, és úgy, akikről és ahogy Krúdy ír, csak az írhat, akinek társadalmi rangja tisz­tázatlan, s állandóan a napidí­jas és az Űristen között lebegő. Csak ez látja meg és kedveli a társadalom leghívebb repre- zentálóit, azokat tudniillik, akik a társadalmon kívül bi­tangolnak”. Kapás Dezső rendezői telje­sítménye nem méltányolható eléggé. A legjelentéktelenebb epizodista stílusát is képes Krúdyra hangszerelni, s ha nem is egyenrangúvá, de ami az adott esetben a lényeg: egy- stílusúvá tenni olyan színész­egyéniség teljesítményével, mint a Darvas Iváné. Mintha a színészek, Halász Judit, Tahi Tóth László, Bulla Elma, Bili- csi Tivadar, Schubert Éva, Pé­csi Ildikó és a többiek is érez­nék, hogy itt és most nem egyéni brillírozásra, hanem összmunkára, olyan összmun­kára van szükség, amely ha öt­NÉZŐPONT Szégyenlős forradalmárok? A vezetőségválasztó párttag­gyűlések egyikén hallottuk az élesen-keserű megfogalmazást, igaz, kérdőjel nélkül. A gyár kommunista igazgatója nevez­te így azt a magatartást, ami­kor párttagok néma szemlélői eseményeknek, amikor hall­gatnak, holott nagyon is vitat­kozniuk kellene, azaz elmu­lasztják az önként vállalt kö­telezettségek legfontosabbi­kát, a párt politikájának kép­viselését. Az igazgató példá­kat is említett: az egyik üzem­részben a párttagok orra előtt fusizott heteken át az ügyes­kedő szakmunkás, de senki nem szólt rá, senki nem vonta felelősségre; a karbantartók­nál szó nélkül hagyták a fele­lőtlen bérdemagógiát, s ami­kor ezért a pártcsoportot fi­gyelmeztették, azzal védekez­tek, hogy — úgymond — nép­szerűtlen lett volna föllépé­sük ... Az igazságot képvisel­ni olykor nem népszerű — mondotta az igazgató —, de soha nem szégyellnivaló! Fő­ként nem szégyellheti az, aki önként vállalta ezt a harcot, aki —, mert éppen ez párt­tagsága értelme — tudatosan járja a társadalmi igazság ér­vényesítésének útját. A párttaggyűlés egyetértett a véleménnyel, s volt öniró­niái zöngéje is annak, hogy megállapították: most már „csak” képviselni kell e véle­ményt ... Az egyetértéssel ugyanis — most már tágabbra bővítve a nézőpontot — álta­lában nincs baj. A párt poli­tikája hosszú évek óta válto­zatlan, nincsenek kitérők, ka­nyarok, zsákutcák, nem kerül­nek olyan helyzetbe a pártta­gok, hogy — mint arra 1956 előtt volt példa sűrűn — meg­győződésük ellenére kénysze­rüljenek „egyetértésre”. A párt politikájának hitele van a pártonkívüliek között is, megértésre, elfogadásra talál a tömegek körében, s ahogy mondani szokták: a nagy dol­gokkal nincs is hiba. A baj ak­kor kezdődik, amikor valami helyi dologban kell véleményt mondani, amikor helyi, konk­rét esetben kell szembeszállni a téves véleménnyel, nézettel vagy éppen rosszindulatú hí­reszteléssel, azaz, amikor szemtől szembe, s az adott körülményekre alkalmazva kell kiállni a párt politikája, a társadalmi igazság és érdek venéves késéssel is, nálunk új színházi stíust teremt. S MOST KISSÉ ELSZA­KADVA a Vígszínház produk­ciójától ... Nemcsak a Krúdy- mű váratott magára ötven évig, de nem született meg a modern magyar dráma sem. Természetesen a két dolog összefügg. Ha akkor bemutat­ják Krúdy szín játékát, ak­kor ... Nem mutatták be. S bár voltak olyan, részben ku­darcba fulladt, részben elő sem adott avantgarde-színházi kísérletek, amelyek igyekez­tek megtisztítani a magyar drámát a legsúlyosabb kolon- caitól: anekdótizmusától, natu­ralizmusától, gondolatnélküli­ségétől, vagy éppen kimázolt aktuálpolitikai dürrögésektől, de az igazság az, hogy egészen a legutóbbi évekig nem szüle­tett meg a modern magyar drámai stílus. (Miközben Var­sóban Mrozek „Tangó”-ját, Budapesten Galambos Lajos . „Későn”-jét mutatták be.). Most azonban mintha a ma- í gyár drámai műfaj is felzár­kózna — no, nem a világszín­vonalhoz! — a korszerű szín­ház valóságos igényeihez. Olyan művek születtek az el­múlt években, mint a színpa­di nyelvet a groteszk irányába tágító „Tóték” című Örkény- tragikomédia, vagy a színházi stílust az abszurd felé tágító „Sírkő és kakó” című Eörsi- dráma. S most, a Vígszínház vissza­nyúlva a múltba, felfedezve és újjáteremtve, Krúdy színjáté­kéval meghonosította nálunk a modern színházi formanyelv­nek egy harmadik, az előbb említett kettővel egyenrangú és egybevágó stílusát: a költői színházat. A BEMUTATÓ színháztör­téneti jelentőségű. És nem utolsósorban: siker! Nádas Péter mellett. Ilyenkor valóban el- bátortalanodik a párttagok egy része, visszahúzódik, hall­gat, szégyenlős gyerekként vi­selkedik, mintha nem illene beleszólnia a „felnőttek”_ dol­gaiba. Tünet, de eléggé tipikus tünet, s a most befejeződött vezetőségválasztó taggyűlése­ken sok szó esett róla, gyárak­ban éppúgy, mint hivatali pártszervezetekben, sőt, ez utóbbiakban még nagyobb hangsúllyal. A magyarázat, az ok sokféle tényezőből tevődik össze. Elő­ször is, s legfontosabbként: eléggé hézagos, felületes az el­méleti képzettség, s ennek kö­vetkeztében a mérlegelni tu­dás. Sokakat éppen az tart vissza az állásfoglalástól, hogy nem tudják biztosan eldönteni, vajon amit mondanának, he­lyes-e, jó-e? A hallgatni arany szólás érvényesül akkor is, amikor — és sajnos, erre sok esetben alapos ok is van — az egzisztenciális függés és az igazság kerül mérlegre, azaz akkor, amikor a „nagyobb sar- zsi” ellenére kellene kimonda­ni az igazat, a főnökkel vitat­kozni, a vezetőt, annak intéz­kedéseit, véleményét bírálni. Ilyen esetekben még a tiszt­ségviselő párttagok között is akad, aki hallgat inkább, mert tudja, hogy most ugyan párt- vezetőségi tagként, pártcso- portbizalmiként bírálna, de holnap már beosztottként kap­ja érte a — jutalmat... Van olyan eset is, amikor a félre­értett közhangulat — pedig ez esetleg egy-két hangoskodóval egyenlő — okoz bizonytalan­kodást. Csupán hármat emlí­tettünk a sokféle eredő közül, de ezek is mutatják, mennyi­re összetett hatások következ­ményeként jön létre a „szé­gyenlős forradalmár” maga­tartás, s ezzel azt is, hogy sokféle eszközzel és módon lehet csak eredményesen föl­venni a küzdelmet a változá­sért. Az elméleti képzettség nö­velése ugyan már nagyobb hangsúlyt kap a pártszerveze­tekben, de még mindig nem eléggé átfogó és alapos ez a munka, különösen nem a falu­si pártszervezetekben. Az ok­tatás még több helyen szorul a „reszortfeladat” rangjára, s nem a pártszervezet egészé­nek, csupán a yezetőség egyet­len tagjának ügye, dolga. Az egzisztenciális függőség, a ke­nyérféltés is olyan tényező, mely egymaga ezer szálra bomlik, s csak az általános közéleti légkör további tisztu­lása, a jóval keményebb föl­lépés a bírálat elfo'jtóival szemben, illetve néhány, na­gyon átgondolt intézkedés vál­toztathat csak egészében és részleteiben is a helyzeten. A harmadikként említett közhan­gulat esetében pedig csakis akkor érhető el változás, ha a párttagok elsajátítják az elemzés képességét, ha fölis­merik, hogy mi valójában a közvélekedés, s mi az. ami csak annak tűnik, Végül is tehát oda jutunk, hogy a szé­gyenlős forradalmárokként megfogalmazott magatartást azok tudják fölszámolni, akik egy részére ma még éppen ez a magatartás a jellemző. Nincs ebben ellentmondás? Nincsen! Mert éppen az adja a kommu­nista közösségek erejét, hogy képesek a megújulásra, önma­guk formálására, erkölcsi gaz­dagítására, hogy birtokosai a legszebb emberi tulajdonság­nak, az önkritikusságnak, az önnevelésnek. Titkárnői munkakör betöltésére GÉP-GYORSÍRÓI munkában és IRODAI MUNKAKÖRBEN gyakorlott munkaerőt KERESÜNK. ♦ „BUDAI NAGYVÁLLALAT” jeligére a kiadóba. 4 * t

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents