Pest Megyei Hírlap, 1968. november (12. évfolyam, 257-281. szám)

1968-11-14 / 267. szám

1968. NOVEMBER 14., CSÜTÖRTÖK «•es* « serei Monsieur Toussaint a „Dózsa Népénél“, avagy Skultéti József mint maitre d’hotel A sok francia szó ebben az esetben nem a cikkíró nagyké­pűsége, hanem szükséges rossz, lévén a ceglédi Dózsa Népe Tsz-nél mint vendég Tous­saint úr, s kényszerű, bár na­gyon kedves vendégfogadó Skultéti József elnök. Sokan megírták már, miként repült a szerencse arany ma­dara a riporter vállára, ami­kor anyagot gyűjtött, keveseb­ben azonban, miként szállt el ez a madár. Ám minden sze­rencsétlenségben akad bőven annak ellenkezője is, tehát nem csoda, ha én is így jártam Cegléden. Mert amikor be­szélgetésünk javához érkez­tünk, kerek szemű fiatalember szakított bennünket félbe, mondván: — Skultéti elvtárs! Francia vendégek érkeztek! Széles mosollyal be is top­pant egy sárgarépa színű haj­jal, nagy fekete csontkeretes pápaszemmel, pulykatojás arc­bőrrel megáldott kis ember, nyomában két hazánkfia for­májú, nagyon elegáns férfivel. Az első szóból kiderült, a pulykatojás képű a tolmács, és a legjobb magyarnak nézett az idegen, de hát semmi baj — jelezte Skultéti —, lássuk gyor­san, milyen ügyben fáradnak az urak. Pataki Szilárd, a Bu­dapesti Mezőgazdasági Gép­gyár mérnöke és egyben piac­kutatója bemutatta a franciát: M. Toussaint, a világhírű fran­cia gépgyár, a GARNIER cég mérnöke... s ebben a .pilla­natban órájára nézett, s rosz- szallóan mondta a tolmács­nak: „Ezt ne fordítsa!” — Toussaint úrnak két órakor in­dul a gépe Budapestről Párizs­ba, és nagyon siet, ezért na­gyon igyekeznünk kell. — Egyetértek — mondta Skultéti —, de bökjék ki, mi jóban járnak Cegléden. ’J-;' — A Magyar Mezőgazdasági Gépgyár készített csőtörő-fosz- tó gépeket, és a kedves vendég azt szeretné megnézni, ha le­het, működés közben. — Ejnye, ejnye — így az el­nök —, hát a Dózsa Népében (tessék csak nyugodtan fordí­tani) is új mechanizmus van, és mi a kukoricát már régen elfelejtettük. Mondjad csak, Pali — Skultéti ránéz a belépő agronómusra —, volt nekünk 1968-ban kukoricánk? Emlék­szel te valamiféle olyan nö­vényre, mint a kukorica? Szélesre tágul a belépő ar­ca, s látszik, nevet minden kis porcikája, amikor mondja: ... Nekünk kukoricánk?”.,. Ugyan már, kérem, talán egv- pár százholdas kis szórakozá­sunk volt valami török búzá­val meg tengerivel. Az ajtó újból nyílik, tálcát, poharakat hoznak be, kicsit, nagyot, nagyobbat, ne mondja a derék gall föld szülötte, hogy szomjúhozva távozott Cegléd­ről. — Töltsön már neki még eggyel! Legyen csak házigaz­da! — biztatja Skultéti a gép­gyártás szorgalmas piackuta­tóját. — Látom, ízlik az urak­nak! — A franciák nem nagyon szeretik az erős, tömény szeszt — így a tolmács —, már ha megengedi, hogy be­leavatkozzam. — El ne higgye néki — ne­vet Skultéti. — Látja, a kivé­tel erősíti a szabályt, Avotre- szanté! — kiáltja a kedves vendég felé s az mosolyogva visszaköszön, bólogat, nyelvé­vel csettint, s kezében for­gatja a kis poharat. Az elnököt a piackutató noszogatja, mennénk talán már a földekre, ha működés közben nem. hát állva lássa a gépeket, tudniillik meg akar­ják venni a licencét s ez nagy üzletnek, s nagy dicsőségnek is ígérkezik a magyar ipar számára. A kis poharakat még vagy háromszor megbuktatják, s Toussaint úr elég vidáman érdeklődik a gazdaság felől, míg a kísérő és a tolmács tű­kön ül. Ám van itt mit hall­gatni elég, a ceglédi ..Dózsa Népe” 3800 holdon gazdálko­dik ... ebben az évben nem „ ........' , ? ‘tejboltot i r iyitot(ak a városban: «hol teljes tejet és 20—25 féle tej­terméket ámsítanak, emel­lett 4—5 millió litert szállíta­nak saját kocsival Pestre, vásároltak két kemencás sü­tödét. ahol házi fehér kenye­ret árusítanak, házi tészta­üzemük hétféle jó magyar tésztát gvárt. üzemi konyhá­jukban 500 személyre főznek, j két zöldségboltjuk roskadásig a friss áruval, töltelékboltju­kat a házi vágóhíd látja el húsáruval, belsőségekkel, a tagok jövedelme idén ezer forinttal több lesz, mint ta­valy, épül ez. az... — Menjünk már! — sír a tolmács és a kísérő, mert el­röpül az idő és a gép, de a monsieur marad, kérdez, kér­dez és érdeklődik, majd ami­kor az elnök és a főagronó- mus elmondja, mennyi idő alatt érték el ezeket az ered­ményeket, elismerően bólo­gat, hja ... jegyzi meg Skul­téti, ma már 13 egyetemet végzett szakemberünk van... no de félre a hivatalos be­széddel (fordítsa, drága ba­rátom), egy gombnyomásra lent vagyunk a pincében, s megízlelheti a borainkat is. — Nem, az istenért, csak azt ne — rimánkodik Pataki Szilárd és elindulunk kifelé, s én is velük tartok (veszett fejsze nyele a riportom ala­pon). Monsieur Toussaintra jó hatással volt a jófajta kisüsti, mert a gépet elölről, oldalról rendkívüli alapossággal meg­szemléli és elkérdezi, még egy vágyó pillantást vet a kőművesek rakta falakra is, különösen miután megtudja, hogy itt épül fel az egyik legkorszerűbb takarmányfel­dolgozó, ám hiába minden, a két derék hazánkfia autóba tuszkolja, s indulni kell. — Két-három lapáttal dob­jon még rá — hajol be az idegen sofőrhöz Skultéti —, akkor el is éri Ferihegyen a gépmadarat. — Utolsó búcsú- zások, s névjegycserék. Az elnök leemeli zsíros, kajla­fülű kalapját és úgy mondja: — Üdvözöl tetem Párizsban „M.” urat, a Francia Akadé­mia tagját. Nagyon szíves volt, amikor Párizsban jár­tam. — De ezt már nem is hallják, elporoznak a pesti út felé. — Hát ezzel megvolnánk — mond ja ^kultéü, amikpr?: a saját járműveink felé hala­dunk'. — Tudja, már egyszer az eszemben forgott, kéne nekem egy protokollembert szerződtetni, aki fogadná az „illetékeseket”. Ám aztán nagyot nevet, tréfának gondolta ő ezt, csak hát éppen két éve nem volt szabadságon és már kicsit fáradt. Szótlanul ül mellet­tem az ülésen és behunyja szemét, később hirtelen fel­riad: „Hű, az áldóját, el ne felejtsem, Jugoszláviába ve­zetek küldöttséget és az út­levél-űrlapomat ki kell tölte­nem.” Szüts I. Dénes Húszezer száj - két orvos A dunakeszi és felsőgödi bevált kísérlet A köztudat szerint a fogor­vos munkaterülete csupán a rágószervekre szorítkozik. A valóságban a száj üreg egésze az, kezdve az ajaktól a gara­tig, amely viszont már másik orvosi szakma hatáskörébe tartozik. Dr. Reményi István fog- szakorvos a dunakeszi rende­lőben azt mondja: — Éppoly orvosok vagyunk, mint a nőgyógyász, vagy a belgyógyász, csak más a szakmánk. Dr. Radnai Tamás fogszak­Dr. Reményi István: „A fogor­vos éppolyan orvos .. orvos a felsőgödi rendelőben így beszél: — Együtt járunk mi ketten vasúton, mert pestiek va­gyunk és a vonaton arról be­szélgetünk, hogy a minden­napi munka nem elég, azon túl is tennünk kell valamit, nehogy eltespedjünk. És kísérleteznek új kezelési eljárásokkal, gyógyszerekkel. Két lelkes, hivatástudattal teli fiatalember. Reményi 33 éves. Radnai 29. — Szeretem a mestersé­get, mert művészies munkát is lehet csinálni. Persze olyan műhelyben, ahol nem az egé­szet, csak egy résznyit dolgoz ki az ember, a szép munka nagyon nehéz — mondja most Radnai és gipszágyban nyug­vó felső fogsort vizsgálgat közben. Szinte maga elé mor­molja még: — Orvosnak len­ni mégis más. — Sokan a fogorvost nem veszik orvosszámba — ezek viszont Reményi szavai. Ne­feküdt a hasán, szeme kime­redve, eszelősen a semmibe bámult és közben nagyokat nyögött. Ilyen nagy hatalmat, ilyen szánalmas helyzetben akkor láttunk először. Tán még sajnáltuk is. Később a háború során, még később a hadifog­ságban sokkal nagyobb hatal­makat, ezredeseket, tábornoko­kat is láttunk, sokkal szánal­masabb helyzetben, piszkosan, gyáván, tetvesen. És akkor már nem is sajnálkoztunk. Hanem Francit, a lezser fel­vidéki fiút ezért a cselgán­csáért bevágták Kistarcsára, az internáló táborba, később hadbíróság elé állították és egy büntetőszázaddal kiküldték a Don mellé. Azt hittük mind­annyian, hogy ott veszett, hi­szen aknát szedett a fiú, több ezred magával, akiknek ha­sonló halált szánt a Horthy- fasizmus. És most itt van Pozsonyban, csontjaira izomköteget rakott az idő, óriás lett, félelmete­sebb, mint valaha, enne.'t csak a mosolya mond ellent, mert a mosolya a régi, a baráti, kis­fiús. Égy hétig a házigazdám volt. Voltunk a Várban, a mu­latókban, mindenütt és egyszer nem engedett a zsebembe nyúlni, illetve a zsebembe hiába nyúlkálgattam, állan­dóan a kezemre ütött baráti­kig, hogy hagyjam csak. Egy hét alatt ismét belejött jól a magyarba, közben megtudtam, hogy Pozsonyban a cselgáncs­iskola mestere. Amikor tovább utaztam Brünnbe, a vasútállomáson a búcsúnál bevallottam, mert a lelkiismeretem nem hagyott nyugodni, hogy bizony akkor, 1940-ben én is nagy marha \«pltam, mert a kalap miatt őc néztem marhának. STETTIN Most Szczecinnek hívják és Lengyelország egyik legna­gyobb kikötője. Ott fekszik az Odera deltájánál, 1944. szil­veszterén láttam meg Pompeji- re emlékeztető romjait először. Az amerikai Liberátorok 10 tonnás bombáikkal a földig rombolták a várost. Csupán álló tűzfalai és égremeredő füstiden gyárkéményei jelez­ték az egykori hatalmas kikö­tőt. És mégis volt a halottnak hitt falak között élet. Mint a hal, amelynek fejét már le­vágták, de teste rángatózik még. I Német katonák. Gyalog és autókon rohangásztak a rom­halmazok között és óránként a sziréna is felbőgött még. Fejkendős, agyonfagyott asz- szonyok és gyermekek romo­kat takarítottak, teljesen re­ménytelen sziszifuszi munka volt. E szomorú képet a marhavagonok ablakaiból néztük, mert szerelvényünk szép csendben átfutott a félig halott városon. A vonat egé­szen az Odera torkolatáig hozott bennünket, magyar bakákat. Karácsonykor in­dultunk Tornócról, német parancsnokság és felügyelet mellett és egy hét múlva ér­tünk ide, Stettinbe Szép kis út volt. Az Odera torkolatában és a tengerben a hatalmas hadihajók méte­res jégpáncélba fagyva vesz­tegeltek, de a hajók fedélze­téről mindenünnét a német nyelv sajátságos, pattogó hangfoszlányait hozta a je­ges, tengeri szél. Kivagoníroztunk, német és magyar vezényszavak pattog­tak, lefagyott fülünk, lábunk. Topogtunk, vertük a hónal­junkat keresztbe, vártuk, mit parancsolnak a házigazdák a mi tisztjeinknek, azok az al­tisztjeinknek és ők nekünk? Vajon mi lesz az ebéd és hol hajtjuk ma este álomra fe­jünk?- Néhányunkban maradt még némi halvány humor, de igen erőtlenül adtuk ezt is elő, nagyon bágyadt volt az elismerő mosoly. Hogy már két óra hosszat tanakodtak a német és a magyar tisztek, azért a ter­mészet megszülte a maga naturalista, vaskos paraszt­viccét. A magyar bakák egyenként, aztán csoportosan elindultak a befagyott jégen a hajók felé és a hatalmas hajótestek jóindulatú árnyé­kában elvégezték a dolgukat. — Schweinerei! — ordított a német őrnagy, mi csak vi­gyorogtunk, mert tudtuk, hogy kár a torkáért, egy szót sem értünk németül, ha nem akarunk. Most, hogy Szczecinben jártam és a lengyel elvtár­sak elvittek a hatalmas ha­jógyárakba és mindenhová, ahová érdemesnek tartottak elvinni, kértem őket, men­jünk az Odera deltájához is. Beszéltek sok mindenről né­kem, és, nem tehettem róla, de nekem az a „Schweine­reines’’ kép jutott eszembe. WEIMAR Nemrég jártam Weimar- ban, Goethe házában, amely ma tartalmas, gazdag mú­zeum, amely rendkívül sokat mond tanúságként a zseni életéről. A házat, a múzeu­mot nem akarom leírni, mert ez képtelenség, ajánlom in­kább, hogy aki teheti, nézze meg. Maga a város is ara­nyos, kedves. Nincs rajta semmi csodálnivaló, hogy Goethe és Schiller is imádott itt élni. Mégis egy dolgot a Goethe- házról. Olvasom Goethe leve­lét, amelyet a szüleinek írt Lipcséből, nem sokkal az­után, hogy az egyetemre fel­vették. Ebben a levélben pa­naszkodik és kutyául lehord­ja benne az egyetem urait. Szamaraknak, műveletlen fa- jankóknak nevezi őket az el­sőéves gólya, Goethe. A napokban azt mondta a kisfiam, hogy a tanár néni olyan értelmetlenül magya­rázta a matekot, hogy ő egy szót, egy képletet sem értett belőle. Már majdnem pofon ütöt­tem a srácot, amikor eszembe jutott ez a Lipcséből írt le­vél. (Folytatjuk) (suha) kém nem ezeknek a véleménye fontos, hanem a tudat, hogy betegek szenvedését megszün­tethetem és elejét vehetem végzetes bajoknak. Orvos akartam lenni. Az lettem. Halottámasztás Annyira az lett, hogy már halottat is feltámasztott. Má­sok beszélik róla, egyszer a vonat, amelyen Budapestről munkahelyére utazott, nyílt pályán megállt. Véres fejű ember feküdt a sínek mellett. A vonat elé vétette magát. Reményi doktor bekötözte a sebet, akkor a pulzushoz, a szívhez nyúlt és «konstatálta, hogy beállott a halál. Szív­masszázst, szájból szájba lég­zést alkalmazott hosszú időn keresztül és mire a mentő­autó odaért, a sebesült gyen­gén ugyan, de újból lélegzett, pulzusa lett, a szíve is dobo­gott. Végül nem a kórház or­vosain múlott, hogy nem menthették meg a sérültet. Teljesítették kötelességüket, harcoltak a halál ellen. Rákszűrés tüdőszűréssel Nos, a dunakeszi meg a fel­sőgödi fogorvos más módját is keresi ennek a harcnak. Szak­lapban olvasták, hogy 1984-ben dr. Bruszt Pál bajai fogorvos kezdeményezésére több orvos, fogászok és onkológusok, va­sárnaponként végigjárták a város körüli falvakat, tanyá­kat és szájüregben előforduló rákos megbetegedések szem­pontjából végigvizsgálták a la­kosságot. Sokat beszéltek ketten arról: jó lenne valami ugyanilyen fajta rákszűrést tartani faluik­ban. Az emberek nagy része azonban kétségkívül nem ten­ne eleget meghívásuknak. A rákot — egyébként tévesen ugyan — általában gyógyítha­tatlan betegségnek tartják. Mi­nek azzal orvoshoz menni? Kötelezően pedig sérikit sem lehet alávetni a Vizsgálatnak, nincs arra törvény. Viszont a tüdőszűrésen való megjele­nést törvény írja elő. össze kellene hát kötni a kettőt! Elindult tehát a két fogor­vos, először az onkológiai inté­zetben dr. Nagy Andort, a módszertani osztály vezetőjét keresték fel. Megkérdezték, volna-e értelme az általuk ter­vezett szűrővizsgálatnak. — Hogyne! — hangzott a válasz. — Annál is inkább, mert ilyet még Magyarorszá­gon, de másutt sem csináltak soha. Az Egészségügyi Miniszté­riumban dr. Kárpáty György osztályvezető hallgatta meg tervüket. Reprezentatív kísér­letnek nevezte. Ezekután dr. Berényi Béla professzorhoz fordultak a száj- sebészeti klinikán. Helyeselte két volt tanítványa elgondolá­sát és intézkedett, fogadja a klinika szájbeteg osztálya a szűrővizsgálat alapján beteg­ség gyanújával beutalt vala­mennyi beteget. Az osztályon dr. Bánóczy Jolán tanársegéd vállalta, hogy hetenként há­rom napon át velük foglalko­zik. Most már csak a Pest me­gyei tbc elleni védelem főirá­nyítójához kellett elmenni. Dr. Stark Janka igazgató főorvos a legnagyobb megértéssel, hoz­zájárult tervükhöz. Ügy ren­dezte, hogy rövidesen Dunake­szire, utána rögtön Felsőgödre menjen a röntgenfényképszű­Hűszezerbői kétszáznegyven A szűrővizsgálat első napján Dunakeszin reggeltől délig dr. Radnai végezte a szűrést. Ez­alatt dr. Reményi rendelt. Dél­után Radnai a felsőgödi ren­delőben dolgozott, a szűrés munkáját átvette kollégája. A két orvos reggeltől estig fárad­hatatlanul dolgozott társadal­mi munkában. Hat hét alatt Dunakeszi 14 éven felüli lakosságából mint­egy tizenötezer ember esett át a szűrésen, Felsőgödön 4500. Összesen tehát közel húszezer szájat vizsgált meg a két or­vos. Dunakeszin találtak 160 rák- gyanús esetet, illetve olyan el­változást, amelyről feltételez­hető, hogy esetleg rák lehet be­lőle. Valamennyit beküldték a szájsebészeti klinikára, ahol azonban csupán kilencven je­lentkezett. Két kifejezetten rákos meg­betegedést állapított meg a klinikai vizsgálat. Szerencsére korán kerültek orvoshoz, nyomban megműtötték a két beteget, ma már gyógyultan folytatják munkájukat. A töb­bi 88 esetében jelentéktelen kis műtéttel vagy egyszerűen gyógyszeres kezeléssel meg­szüntették a rendellenességet, és ezzel elhárították a rákoso- dás veszélyét. Felsőgödről a szűrés alapján nyolcvan embert küldtek a kli­nikára. Mindnyájan el is men­tek. Egyetlen rákos akadt kö­zöttük, megoperálták, rendbe jött. Jövőre ismét — Jövő évben a tűdőszűrés- nél újra megismételjük a vizs­gálatot — közli dr. Radnai Ta­más. — Én is — mondja dr. Re­ményi István, hozzáteszi azon­j ban: ha itt leszek, vagy egyáltalán leszek valahol. Jelenleg ugyanis szerződéses helyettes. Szülési szabadságon levő kinevezett kolléganője akármikor visszajöhet, és ak­kor, még nem tudja, kap-e szerződést vagy állást. De nem ez aggasztja. Sok­kal inkább azon töpreng, ho­gyan kezelje jövőre a betege­ket. A váci rendelőintézet gaz­dasági hivatala most értesítet­te a járás fogorvosait, hogy 1969. évben gyógyszerre és fo­gászati anyagra egy betegnél egy forint tíz fillér jut. — Nálam egy forint negy­venhárom fillér — közli dr, Radnai. Dr. Radnai Tamás: „Minden betegem száját azóta is tüze­tesen megvizsgálom.” — És mennyibe kerül az ér­zéstelenítő ampullánként? — Egy forint 30 fillér. Ez a cikk pedig kelt „A jó fog — jó egészség” havának derekán, 1968. esztendőben. Szokoly Endre Az Ipari Szerelvény­éi Gépgyár FELVESZ energetikai és tüzelés­technikai feladatokban jártas ÜZEMVEZETŐT, forqacsoiási feladatkörbe TECHNOLOGUS- MERNOKÖT. vaqy naqy gyakorlattal rendelkező TECHNIKUSOKAT. gyártmány szerkesztési feladatkörbe ÖNÁLLÓ SZERKESZTŐT, RÉSZLETSZERKESZTOT ES RAJZELLENÖRT. kovácsolási munkaterületre TECHNIKUSOKAT ÉS MŰSZAKI RAJZOLÓKAT. M USZAKj ARATOK: a Móricz Zsiqmond körtérről, illetve a Moszkva térről. Napközben az üzem elérhető a 40-es autóbusszal a Móricz Zsiqmond körtérről, Budaörs végállomástól 9, 10. 11 és 12 orakor gyári jarat indul (7 percnyi tavolsaq). LEVÉLCÍM Budapest 5. postafiók 420. *

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents