Pest Megyei Hírlap, 1968. október (12. évfolyam, 230-256. szám)
1968-10-09 / 237. szám
4 1968. OKTOBER 9., SZERDA „Szülőföldem" az Antarktiszon Magyar tudós élményei a Déli-sarkon Új üdülőközpont a Dunakanyarban „A Szülőföldem rádióadás Mirnijig 25 400 kilométer utat tett meg, s feltehetően az F2 rétegről történő visszaverődések, továbbá a lehetséges maximális hullámugrások útján juthatott el a vétel színhelyére.” A vétel színhelye: az Antarktisz, a XI. szovjet dé- >li sarki expedíció egyik állomása, az állomás — Mirnij — magyar jelentése: békés. A tudósok, kutatók békés nemzetközi összefogása, önfeláldozó, viszontagságos küzdelme világunk megismeréséért. A „vételt” Baráth József jegyezte fel sok ezer kilométerre hazánktól, az Antarktiszon, s jegyzeteit, megfigyeléseit a hang minőségéről, a Szülőföldem adásainak idejéről, a hazai üzenet érkezéséről — mindezt idehaza, az Országos Meteorológiai Intézet ionoszféraosztályán Saikó János tudományos munkatárs dolgozta fel. (Erről tartott a közelmúltban érdekes előadást: ismertette a magyar rádióvétel lehetőségeit az Antarktiszon; ugyanis az ionosz- féraosztály rádióútvonal-, frekvencia-előrejelzéseket is készít.) Az ionoszférakutató a feljegyzésekből megállapította: Pestről az üzenet a légvonalban 14 221 kilométerre levő Mirnij-állomásra tizenegyszeres visszaverődéssel érkezett, és 25 400 kilométer utat tett meg... Aki a „vételt” hallgatta, feljegyezte! Azzal beszélgetünk most a Meteorológiai Intézet egyik második emeleti dolgozószobájában Baráth Józseffel, az intézet fiatal, 33 éves igazgatóhelyettesével. Ö vett részt a XI. szovjet antarktiszi expedíció magyar tagjaként: másfél évet élt a Mirníj-állomáson, és a meteorológiai, légköri kutatások mellett zöld táblás naplójába pontosan, naponta feljegyezte a pesti rádió odaérkező üzeneteit, s ezzel az ionoszférakutató osztálynak gazdag anyagot szolgáltatott. Ellenőrizni, ösz- szehasonlítani lehetett az osztály előrejelzéseit, számításait az antarktiszi vétellel. „Vétellel” — másfél esztendő kemény, a jégmezőkön, a hóviharokban eltöltött kemény munka eredményeivel. Baráth 1965 decemberében indult el az Antarktiszra, s két évet töltött a déli sarkvidéken. Visszafelé Ausztráliáig repülőgépen tette meg az utat, onnan a hatezer lóerős, 12 ezer tonnás Ob szovjet jégtörő hajóval Mirnij partjáig. Az első hetek, az új munkával ismerkedés után elhatározta, hogy épít egy erős rádióvevőt. (Diákkorában is kedvenc hobbyja volt a rádiózás, s mielőtt erre az expedícióra kijelölték volna, a Meteorológiai Intézet műszerosztályának volt a vezetője.) Talált az állomáson egy rossz készüléket, azt próbálta megjavítani. Hetekig vadászott az éter hullámain, amikor egyszer csak az Antarktiszon megszólalt a Szülőföldem szignálja, a Rákóczi- induló ütemei. — Az állomás geofizikai osztályának vezetője, Szmirnov elvtárs, amikor megtudta örömömet, ezt mondta: „József, adok én neked egy olyan vevőt, hogy annál jobbat úgysem tudnál építeni.” Egy nagy érzékenységű rádiót kaptam tőle. Most már csak egy jó antennát kellett készítenem hozzá. Iránytűvel meghatároztam Budapest irányát. Az antenna árbocának a felállítása is érdekes munka volt. Meteorológiai előtanulmányokat kellett folytatnom, meg kellett állapítanom a leggyakoribb szélirányokat. Az antenna árbocának egy hat méter hosszú padlódeszkát választottam. Beástam a hóba, hóval jól megtapostam, s még három-négy vödör vizet öntöttem rá. Fél óra sem telt bele: betonkeménnyé fagyott. De hiszen tudni kell: ezen a földrészen, tehát nem közvetlenül az öbölben, nem ritka az 50— 60 fokos hideg, a leghidegebb nyarat az Antarktiszon 1960 augusztusában mérték: mínusz 88,3 fok volt. Vagyis az antenna árboca ilyen hidegekben szilárdan állt. — A rádióvétel eredménye meglepő volt. Mindennap, ettől kezdve, hallgattam Pestet, mégpedig naponta kétszer. Reggel 9-től 10-ig; ez azt jelentette, hogy odahaza hajnali 3-tól 4-ig sugározták a világba a Szülőföldem műsorát. Aztán fél 11-től 11-ig. Minden adás után elővettem a naplómat, s jegyzeteket készítettem. Előkerül a zöldkötésű napló, olvasom a két évvel ezelőtti, október 3-i feljegyzést: „A szél napok óta nem csendesedik, sőt ma néhány alkalommal a 168 kilométer per óra sebességre hitelesített műszer mérési tartománya is kevésnek bizonyult. Rengeteg a hó. Ha kimegyek a szabadba, any- nyira rá kell dőlnöm a szélre — szinte vízszintesen fekszem —, hogy időközönként kezem a havat éri. Reggeli után üzent a Szülőföldem. Jó vétel volt. Riportokat hallgattam a futballbajnokságról. FTC —MTK 7:1, Dózsa—Honvéd 3:0, Vasas—Tatabánya 2:0, első a Vasas 33 ponttal, második az FTC 28 ponttal.” „Október 4-e. Elcsendesedett a szél. Meglátogatom a pingvinkolóniát. Messziről, mintha apácasereg jönne felém. Mert kedvesek, nem félnek, kíváncsiak az idegenre. A rádióvétel ma is kitűnő. Megtudom a mai riportból; véget ért a balatoni nyár, a külföldiek 39 millió 500 ezer forintért váltottak be valutát a Balaton környékén. Szép eredmény, csak így tovább. Azt a hírt hallom, hogy a Vosztok-állomáson mínusz 50 fokos a hideg. A mai második adás nagyon a szívembe vágott. A Szülőföldem riportere felkereste a családomat. S itt, a Mirnijben megszólalt az otthon. A kislányom azt mondta: .Apuci, siess haza!’ A legkisebbik, az öthónapos pedig csak gőgicsélésével üzent...” A Dunakanyar egyik legszebb helyén, Pilismarót község Duna-parti részén tíz év alatt spontán módon új üdülőtelep magva alakult ki. A pilismaróti Duna-parton, a már meglevő vállalati és egyéni tulajdonú üdülők mellé úthálózatot, úttörőtábort, autós és vízi kempinget építenek. A budapest—esztergomi autóúton, hajójáratokkal, valamint a szobi vasútvonalon át jól megközelíthető, kitűnő üdülési, kirándulási és fürdési lehetőségeket kínáló vidék fejlesztése szervesen kapcsolódik a hazai és külföldi látogatókat vonzó Dunakanyar fejlesztéséhez. Kényelmesen (Ferenczy László rajza.) Az „Egri csillagok“ Egerben Az „Egri csillagok’’ című új magyar film ősbemutatóját decemberben Egerben rendezik meg. A történelmi nevezetes-1 ségű városban megkezdték az ünnepi bemutató előkészületeit. A Vörös Csillag Filmszínházat erre az alkalomra átalakítják és korszerű berendezéssel látják el. Űj akusztikai berendezést szerelnek fel a filmszínházban és a vetítőfalat 11 méter 70 centiméteresre bővítik. Az ősbemutatót a város lakossága is nagy érdeklődéssel várja. A díszünnepségen több egri üzem, közöttük az Állami Pincegazdaság egri főpincészete ajándékokkal kedveskedik majd a látogatóknak. K. Gy. Barcarola — melírozással Kíváncsi közönség — nagy hányadban a fodrászüzletekben dolgozó mesterek — előtt tartott szakmai bemutatót a szeptemberben Bécsben lezajlott világbajnokságon részt vett magyar férfi és női fodrászválogatott Budapesten a Ganz- MÁVAG Delej utcai művelődési házában. A nőknél kimondottan a rövid haj a divat, hátul a nyakban egy-két centiméterre vágják, a fejtetőn sem hosszabb 10—15 centinél. A fésülés hátulról fölfelé történik, elöl pedig mindkét oldalról az arc irányába. Bar Carola viselet — így nevezték el ezt a frizurát „megálmodói”, a nyugatnémet fodrászok. Követték őket a franciák, s átvették tőlük az osztrákok is, akik különben — otthoni „pályán” — megnyerték a világbajnokságot. Tulajdonképpen nappali viselet a Barcarola, ám néhány mozdulattal és némi vendéghajjal színházi frizurává varázsolható. Színben a természetes árnyalatok dominálnak, előnyös a színek megerősítése festéssel. Hódít a melírozás: a sötét hajnak világos szálakkal történő élénkítése, illetve fordítva. Mindamellett tévedés ne essék, nem egyetlen — korábban elöl viselt — más színű tincsről van szó, hanem az egész hajzat „tarkításá- ról”. Az Ádámok sem panaszkodhatnak: az ő frizurájuk alapvétő jellemzője a könnyen kezelhetőség. Tehát a rövid, haj térhódításához érkeztünk, s az egyszeri, alapos fésülés akár egész napra is ápolt, kellemes külsőt kölcsönöz. Változatlanul tartja magát a mesterségbeli módszerek között a borotvahajvá- gás. MURI A Duna-parti kirándulóhely éttermének kánikulai pilledtségét tétova hegedűszó zavarta meg. A haspók S. úr — aki töltött dagadót evett dupla körítéssel, majd egy korsó pilseni sört hajtott le ró, s az emésztés kezdetének kissé álmosító ernyedtségével nézett körül a világban — felhúzta a szemöldökét. „Na, mi van?” — és abban a pillanatban nagvon utálni kezdte az öreg cigányt, aki a bejárat mellé húzódva csöndesen húzta a vonót, s szolgálatkészen pillantott ide-oda az asztalok felé: kinek kell nóta, szép muzsika? S. úrnak mindenesetre nem kellett, és szerette volna, ha a pincér kipenderíti az öreget a ház elé; menjen isten hírével, miért zavarja a békés polgárok ebéd utáni sziesztáját azzal a lehetetlen cincogással? S hogy áll ott az a csóró more az ajtóban? Egy rakás szerencsétlenség, púppal a hátán. Ehh! Sanyi, a fizetőpincér nagyplatón hozta a söröket. „Tessék, friss csapolás!” Meglátta az öreget, aki felderülő ábrá- zattal hagyta abba a muzsikát. „Tiszteletem, Lajos bácsi, üdvözlet a nótafának” — '■ ahogy az asztalok közé for- d’lt, szinte láthatatlanul egy pohár sört tett le az öreg melletti asztalra. „Egészségére!” —■ és ment tovább. „Tessék, frissen c-ápolt sör...” L ajos bácsi a vonót előre, kissé a föld felé tartva, művészmozdulattal vette hóna alá a hegedűt. Ott állt előtte a sör harmatos pohárban, fehér habbal. Szék után nézett, odahúzott egyet, s leült. Immár vendég volt. Hátradőlt a széken, körülnézett. Az étterem teraszán majdnem minden asztalnál ültek. Kirándulók, üdülők, futóvendégek — tarka és vegyes sokaság. Az ic'sebbek szeretik a magyar nótát, a fiatalabbja legfeljebb a „hej- daládét” ismeri, azt is új módin. Furcsa világ. Meghal a magyar nóta. Ki tudja már azt, hogy „Sivár puszta tetőn ül egy vén sas, úgy néz a világba...” Pedig milyen nagy nóta. Száz éves is van. Vagy ötven ... Régi, nna. Aki kottába ütötte, rég meghalt. Most az járja, hogy „A Doidogságtól ordítani tudnék...” — Ordítják is, de még hogy? Nem is áll rá a vonó. Lassan, hosszú kortyokkal ivott a sörből. Hideg volt. jólesett. „Meg kellene hagyni a felét” — gondolta velamiféle belső rezignációval, de nem tudott ellenállni a kesernyés- hűs gyönyörűségnek. Gyönge az ember. Megitta az egészet. Belenézett az üres pohárba, azután az asztalra tette. A halk koppanástól egyszerre kényelmetlenné vált az ülés. Fel kell állni most már... A húrokat pengetve hangolt, a vonón is húzott és a szemközti asztalnál meglátta S. urat. S úr emésztett és utálta a potyázó, öreg éhenkórász cigányt. Neki minden fillérért meg kell dolgoznia abban az átkozott üzletben, ez meg hegedűvel a hóna alatt potyán issza a sört. Neki már hajnal előtt fel kell kelni, menni az áruért, alkudni-veszekedni a termelőkkel, ez meg biztosan a hasát sütteti a nappal. Rohanás, lótás-futás az élete; a vén more csak hegedül, él mint Marci Hevesen. Hát élet ez? Azután hirtelen zavarba jött: csak nem hasonlítja össze magát ezzel a ... Ekkor lépett hozzá Lajos bácsi. — Valami szép nótát kér a vendég úr? Mi? Mit akar ez? S. úr úgy érezte, leragad a székre. Nótát? Ö? Ettől? És egyáltalán ... „Menjen a fenébe!” — akarta mondani, de az öreg már rá is kezdett: „Piros rózsák beszélgetnek ...” Falsul, mollban, dúrbán váltakozva, de érzelemmel. „Piros rózsák illatával, halkan síró muzsikával...” A szomszéd asztaloknál felfigyeltek a nótára, s arrafelé néztek; a hátsó sarokban egy derűsebb társaság belevágott : „... üzenem tenéked ...” Lajos bácsi arrafelé pillantott, nyugtázta a részvételt, majd ráhajolva a szárazfára, S. úr fülébe húzta: „Csóró vagyok, semmim sincsen ...” „Ne is adjon az Isten semmit” — gondolta S. úr meredt pislogással és izzadtság öntötte el mindenütt a testét. Pincér sehol, hogy fizethetne, és menne el innen; már ide néz mindenki, s még énekelnek is; ez... ez... ez egyenesen izé ... az istenét neki, ennek a vén marhának, már a második strófát húzza, vagy a harmadikat. Egyáltalán, hány strófája van ennek a nótáNemrégiben korszerű laboratóriummal gazdagodott a budapesti MAVjkórház. Az országban első ízben folytatnak itt tömeges vizsgálatokat a különböző légzőszervi és szívbetegségek időben történő felderítése céljából. A rendszeres szűrővizsgálatokon elsősorban a szennyezett levegőben dolgozó mozdonyvezetők, fűtők egészségügyi állapotát figyelik. Képünkön: az új laboratóriumban légzésfunkció vizsgálatot végeznek a tüdőtágulás mértékének megállapítására. KÖNYVESPOLC OSCAR LEWIS: SÁNCHEZ GYERMEKEI Jól időzített az Európa Könyvkiadó, amikor éppen ezekben a hetekben, a mexikói olimpia idején jelentette meg Oscar Lewis könyvét. Ma azok is odafigyelnek Mexikóra, akik eddig nem tették. És Oscar Lewis könyve jó eligazítást ad e távoli világ életéről, embereiről, társadalmi viszonyairól. Szándékosan írtam: Oscar Lewis könyve, s nem pedig azt, hogy regénye. Pedig a Sánchez gyermekei nagyon közel áll a szépirodalomhoz és mégsem az. Egyszerű dokumentumgyűjtemény lenne egy népes mexikói család életéről? Annál viszont több. Akkor? Határeset. Regény és dokumentum között. A könyv, szerzője nem tartozik az írók népes táborába. Oscar Lewis amerikai tudós, egyetemi tanár, szakmája szerint kultúr-antropológus, a szociológia és a társadalmi antropológia határterületeinek kutatója. Könyve egy népes mexikói család története, igaz históriája. Hősei élő személyek, akik önvallomásukat életükről, sorsukról, az őket körülvevő világról magnószalagra mondták. A szerzőnek látszólag nem maradt más dolga, mint fejezetekre bontani, megszerkeszteni a lenyűgözően eredeti monológokat. Így ad átfogó képet a századközép! Mexikó nagyvárosának társadalmi szerkezetéről, osztály- és rétegtagozódásáról, krónikát a munkafolyamatokról, lakásviszonyokról, családi szokásokról, erkölcsökről, vallási hagyományokról, szerelmi és szexuális életről. * Ami rendkívüli erénye könyvének; az általa megrajzolt társadalmat eleven emberi sorsokon át mutatja oe az olvasónak. A Sánchez gyermekei egy mexikói család körképe, a vidékről városba származott félparasztok—félproletárok hiteles krónikája. A könyv hitelét csak megerősíti, hogy a négy testvér másként látja és minősíti egymást, más és más értéket, hibát fedez fel egymásban. Ezekből a látszólag egymást keresztező véleményekből rajzolódik ki végül is az olvasóban a mexikói átlagember életének hiteles összképe. A könyvet Bartos Mihály kitűnő tolmácsolásában olvashatjuk. P. P. nak? És miért van ő itt? Mi is volt? Egy dagadó, dupla köret, sör... Felemelte a kezét, hogy állj az egész, hol a pincér? De mielőtt egy szót szólhatott volna, új nóta kezdődött: „Ünnepnap van nálunk ...” É nekelt az egész kocsma. Az észrevétlenül megjelent Sanyi pincér új korsót tett S. úr elé, s intett: majd jön, dehát nagy a rumli, s a teli nagyplatóról varázslatos gyorsasággal szórta a söröket az asztalokra. „Jó anyám is, én is, szeretettel várunk...” — A nóta s a bukdácsoló hegedűszó egyetlen családdá fűzte össze a vendégeket. Kint délutáni kánikula, bent a teraszon hideg csapolt sör és sose halunk meg, mert „Csak, csak, csak, az esik nékem keservesen ...” , Már három korsó állt üresen S. úr előtt az asztalon, s koppant a teli negyedik. „Jézus, ki iszik ennyi sört — ráncolta össze a homlokát. — Hm. Ki a fene issza ezt a mérhetetlen meny- nyiségű sört? Én. Jó ez a sör? Jó. Akkor rendben. Hühh ... áááh. A fene... a fene egye meg ezt a ... Lajos bácsi hegedűjét. Aszon- gya, hogy ... hogy is van az a kecskebéka nóta? — Kecskebéka fölmászott a fűzfára! Lajos bácsi tust húzott. A vendég rendelt! Térdét megroggyantotta, kissé hátradőlt, rátette a vonót a húrokra és bejátszotta: „Kecskebéka ...” — kis szünet — „... felmászotta ...” — újra kis szünet, aztán rá: „fűz fá ra ...” — és így tovább, azután új nóta, új csárdás: „Gólya, gólya, hosszúlábú gólya ...” — Pöngétjük! — rikkantott S. úr, s hanyattvágta magát a széken, becsukta a szemét, úgy verte az asztalt. — Lajos bácsi! Pöngétjük, a jó istenét ennek a gyönyörűszép világnak. L ajos bácsi pöngette. Azután újra húzta, újra pöngette, parancsolat szerint, mindaddig, amíg valaki hátulról meg nem markolta a vállát. — Abbahagyni! — és egy pillanat alatt csend lett az egész teraszon. S. úr még rávert az asztalra néhányat, azután értelmetlenül nyitotta ki a szemét. — Hej, mi van? Muzsikát! — de már szájára is fagyott a szó. Lajos bácsi vállát keményen markolva S.-né asszonyság magasodott az asztal mellett... A családi melodrámának a nyilvánosság előtt zajló része percek alatt befejeződött. S. úr fizetett, azután udvarias, de bizonytalan mozdulattal tessékelte asszonyát a kijárat felé. — Előre, Kálmán! — hangzott azonban a parancs, és S. úr csüggedten elindult az újabb hajnalok felé, amelyeket Lajos bácsi nyugodtan végigszunnyad a hegedűvel, miközben ő hajt, gürizik az üzletért... Jaj, mennyit is költött? A dagadó elég lett volna szimpla körettel is, és hány korsó sör volt? Hat? Nyolc? Tizenöt liter benzin ára. Sörrel nem megy az az átkozott tragacs, mégha pilseni is. És mi lesz még otthon? Hát élet ez? Dér Ferenc
