Pest Megyei Hírlap, 1968. október (12. évfolyam, 230-256. szám)

1968-10-30 / 255. szám

eta T HfCfKI '&C(rkm 1968. OKTÓBER 30.. SZER0Ä Tizennyolc évesen... (2.) Vártam már önöket, ifjú barátaim Mar lazlvan égett az egész város. A láz rózsái fehérek voltak, fehér ősziróizsák. Szin­te az egész mindenséget elbo­rították. A Műegyetem előadótermei­ben gépiesen tartották meg előadásaikat a professzorok. A padsorok zsúfoltak, voltak, de senki sem figyelt rájuk. A rajztermek asztalain tétlenül hevertek a körzők és a kihú- zótollak, elhalt az örökös füttykoncert is, a diákok cso­portokba verődve izgatottan vitatkoztak a gyűrött újságok­ból fölolvasott híreken. Nevek röpködtek a levegőben, Tisza Istváné, Wekerle Sándoré, Eszterházy Móricé, de egyre többször és egyre hangosab­ban Károlyi Mihályé, Fényes Lászlóé, Jászi Oszkáré, Hock Jánosé. Velünk, építészgólyákkal König Dénes professzor, a nagy König Gyula egészen kicsi fia közölt éppen különös titkokat a geometriai pont — kissé raccsoiva így mondta valahogy: pompt — matemati­kai .zerepéről, amikor fölpat­tant az ajtó és egy katonaru­hás diák harsány hangon be­kiáltott a terembe: — Gyűlés az aulában! Min­denki jöjjön oda! A professzor szájában meg­akadt az utolsó „pompt”, mi pedig összekapkodva jegyze­teinket, rohantunk a zsúfolt aulába. József nádor bronz­szobra előtt már szónokolt valaki. — Indítványozom —, kiál­totta érces hangon — vonul­junk a Várba a ldrályhoz és követeljük, hogy nevezze ki gróf Károlyi Mihályt minisz­terelnökké ! Dörgő éljenzés. — Sorakozó a Duna-parton! — vezényelt a diák-szónok és már özönlöttünk is ki a fő­kapun. Percek alatt összeálltak a négyes sorok. Igen sok volt a katona köztünk, akik nagy gyakorlattal'állították össze a menetet. A diáktömeg elbo- | rította a Duna-partot és az eleje elérte a Ferenc József hidat. Számomra csupa tisztázat­lan fogalom, tökéletes zűrza­var volt minden, és most, fél­évszázad távlatából még ku- száltabbnak látom. Egy biztos: lelkesedtem én is, éljeneztem az éljenzőkkel és leveléztem a levelézőkkel. Megéljeneztem azokat a professzorokat és adjunktusokat, akik csatlakoz­tak a diákmenethez, és velünk együtt kezdték meg a mene­telést a Vár, IV. Károly király őfelsége felé. Izgatott türel­metlenséggel találgattam ma­gamban, mit szól majd fel­ségsértő tüntetésünkhöz a Habsburg. A híd után megtorpant a menet. Az eleje összetorlódott. Idegesen találgattuk, mi tör­ténhetett? Néhány perc múlva hírnökök futottak hátra és szakadatlanul kiáltozták: — A király nincs a Várban. Megszökött. Megyünk Károlyi Mihályhoz. Ezt is megéljeneztük. Visz- szakanyarodtunk a hídhoz és sűrű sorokban meneteltünk át Pestre. A pesti oldalon már lovasrendőrök szegődtek hoz­zánk és kísértek végig ben­nünket az egész úton. — Mit akarnak? — kérdez­te a közelemben az egyik diák a mellettünk lépkedő lovas­rendőrtől. — Ez a parancs — szólt le a nyeregből, de aztán hozzá­tette: — A legszívesebben mi is magukkal menetelnénk. Természetesen a rendőrt is megéljeneztük. A Rákóczi úton ismét meg_ akadt a menet, de csak né­hány pillanatra. Később meg­tudtuk, hogy a király fekete udvari autója keresztezte vol­na az útunkat, a rendőrök meg is akarták állítani a fel­vonuló diákságot, amelyhez akkor már a Tudományegye­tem diáksága is csatlakozott, valamint az utcán járókelők végtelen tömege, katonák, ci­vilek, asszonyok, lányok, de IV. Károly, aki az autója füg­gönyének hajszálnyi résén át szemlélte végig a felvonulást, elparancsolta útunkból a rendőrkordont. Tömegünk egyre nőtt, mint­ha a megbolydult főváros egész népe felsorakozott vol­na utánunk. Minduntalan egy-egy har­sány kiáltás zengett föl. — Le a háborúval! — Éljen a béke! — Éljen Károlyi Mihály. — Abcug Tisza István! Az arcok kipirultak, a sze­mek tűzben égtek, ványadt iz­mainkban végtelennek érzett erő feszült, amely elegendő­nek tűnt ahhoz, hogy véget vessünk vele valami szörnyű­ségnek és elkezdjünk valami újat, szépet, jót, becsületeset. — Nem kell a kard! — ki­áltotta egy előttem lépkedő Eredményes rágcsáló- és rovarirtást gyakorlott szakemberekkel, import vegyszerekkel és gázokkal, ÁRENGEDMÉNNYÉ!. ÉS JÓTÁLLÁSSAL VÉGZŐNK VÁROSFÖLDI PETŐFI TSZ: KÁRTEVŐIRTÓ SZOLGÁLATA KECSKEMÉT, Széchenyi krt. 32. Telefon: 12—25 Azonnal beköltözhető bútorozott öröklakás Szerencse-sorsjeggyel Balatoni nyaraló és szemólygépk-r Szerencse-sorsjeggyel Azonnal átvehető személygépkocsik Szerencse sorsjeggyel Kétszemélyes 'külföldi utazás Szerencse-sorsjeggyel 4 forintért megnyerheti Szerencse-sorsjeggyel Kapható az újságárusoknál, trafikokban, postásoknál, üzletekben és áruházakban. katona-hallgató s egyetlen mozdulattal kirántva tiszti kardját, nagy ívben hajította ki az úttest szélére. A kard acélja élesen csendült meg a kemény kövezeten. A lábak átléptek rajta, majd félrerúg­ták, végül a szegélykövek mellett talált magának búvó­helyet. — Nem kell a kard! Nem kell a kard! — vette át a szót a többi tiszt-hallgató és az el­dobott kardok valósággal zá­poroztak a gránitkockákra. így értünk el a szűk Egyetem utcába, a Károlyi­palota elé, amelynek hosszú erkélye már igen népes volt. Határtalan tömeg zsúfolódott össze alatta és ütemesen is­métlődött a kiáltás: — Éljen Károlyi Mihály! Halljuk Károlyi Mihályt! Az erkélyen szorongó cso­port közepén valaki fölemelte karját. Magas, hosszúkás arcú férfi. — Károlyi Mihály — súgta a hirtelen támadt nagy csönd­ben a szomszédom. Minden arc feléje fordult. — Vártam már önöket, ifjú barátaim — kezdte beszédét a parlamenti ellenzék vezére, akiről nagy tájékozatlansá­gomban csak annyit tudtam akkor, hogy igen bátor em­ber, mert néhány héttel ez­előtt, a parlament egyik viha­ros ülésén, szemébe merte vágni a félelmetes nagyúr Tisza Istvánnak, hogy „igen­is, antantbarátok vagyunk”. Szépen, lelkesen és lelkesí­tőén beszélt az erkélyről. Bé­kéről, igazságról, demokráciá­ról, szabadságról, független­ségről. Utána egy fekete sza- kállú férfi szólt hozzánk, Fé­nyes László, az igazság ret­tenthetetlen riportere, majd Hock János, az aranyszájú pap, meg még mások is. Beleszorulva a félelme­tesen nagy és sűrűn éljenző tömegbe, a Pilvax kávéházra gondoltam, és egyre jobban éreztem, hogy most én is egyik csináló ja vagyok a tör­ténelemnek. Büszke érzésemet szinte megpecsételte az a fe­hér őszirózsa, amit egy hoz­zám szoruló csinos medika tű­zött kurta felöltőm hajtóká­jára. Október 23-a volt, 1918-ban. Magyar László (Folytatjuk) 1918 nélkül nincs 1919 Tudományos ülés az Akadémián a polgári demokratikus forradalom 50. évfordulója alkalmából ülésen Pach Zsigmond az Akadémia levelező a többi között elmon­A Magyar Tudományos Akadémia filozófiai és tör­ténettudományi osztálya, a Párttörténeti Intézet, a Tör­ténettudományi Intézet és az Eötvös Loránd Tudomány- egyetem bölcsésztudományi kara az 1918. évi magyar pol­gári demokratikus forrada­lom 50. évfordulója alkal­mából kedden tudományos ülést rendezett az Akadé­mián. Az Pál, tagja dotta: — Az 1918-as • forradalom­nak sokáig a feledés vagy ócsárlás jutott osztályrészül. Igaz, az utolsó évtized tisz­tább társadalmi-politikai lég­körében nem jelentéktelen változás történt e tekintet­ben. Károlyi Mihály ham­vainak hazahozatala, számos munkájának megjelentetése alkalmat adott arra, hogy az 1918-as polgári demokra­tikus forradalom is méltóbb értékelést nyerjen. A folya­matot azonban korántsem tekinthetjük befejezettnek Valjuk meg: a felszabadulás előtti ma­gyar évszázad három nagy forradalma közül 1918 és 1919 még mindig nem vált a magyar történel­mi köztudat olyan alkotó elemévé, mint 1848—19. A marxisták és általában mindazok, akik történelmün­ket a társadalmi haladás szempontjából értelmezik, ter­mészetesen látják a közös vonásokat 1848—49 és 1918, majd 1919 között. Mindenek­előtt azt, hogy a magyar nép mindkét időszakban a nem­zetközi forradalom élvonalába került. A továbbiakban arról szólt, hogy a magyar uralkodó osz­tályok, politikusok és ideo­lógusaik nemcsak a forrada­lom tényét ítélték el, vetet­ték el, hanem a korszakot — 1918-at 1919-cel együtt — egész tartalmában tagadták, elvetették, gyalázták. — Ha a Horthy-korszak uralkodó ideológiája csak­nem teljesen egybemosta 1918-at és 1919-et a maga reakciós, ellenforradalmi szem­szögéből, akkor az ötvenes évek dogmati­kus szemlélete — persze gyökeresen ellentétes alap­állásból — 1918-at és 1919-ct szintén elválasz­totta, szembeállította. Már-már úgyszólván figyel­men kívül hagyta, hogy 1918 nélkül nincs 1919. 1930-as évek marxista elméleti iro­dalma, az 1940-es évek kom­munista gyakorlati tapaszta­lata kétségbevonhatatlanul bizonyította, hogy szocialista forradalom nem mehet végbe hazánkban a polgári demok­ratikus forradalom feladatai­nak megoldása nélkül, nem mehet végbe 1848 örökségé­nek kiteljesedése nélkül. A polgári forradalom demokra­tikus véghezvitele sine qua nonja volt a forradalmi moz­galom kibontakozásának, fel­lendülésének Magyarorszá­gon. Diplomaták a Várban A Budapesten akkreditált diplomáciai képviseletek ve­zetői és kulturális ügyekkel foglalkozó diplomatái ked­den megtekintették a Várpa­lota középkori helyiségeiben a Buda vári ásatások műkin­cseit. A vendégek útja ez­után a „Budapest ezer éve” című kiállításra vezetett. Lá­togatásuk harmadik állomása a Ferenczy-család gyűjtemé­nyes kiállítása volt. Mi lesz százmillió dollár sorsa? „Vágják" az „örököst" Palásthy György rendező befejezte az „örökös” című készülő filmjének forgatását. A Bános Tibor könyvéből ké­szülő produkció celluloid­szalagjai már vágóasztalon vannak, a film a tervek sze­rint még ebben az évben a közönség elé kerül. A víg­játék főhőse egy budapesti villamosvezető — Sinkovits Imre játssza —, aki váratlanul százmillió dollár örököse lesz. NAPI 20 EZER A Magyar Állami Pincegazdaság badacsonyi palackozó- üzemében naponta mintegy 20 ezer palackot töltenek meg ízletes borfajtákkal. Az üzem évenként 14 ezer hektoliter bort továbbít hazai és külföldi fogyasztásra. Depresszió ősszel a perceket számolom. Az órákat és a napokat is. Az árnyékokat a te­tőkön, a kék szeműeket, holnap a barna szeműekat. A változatosság kedvéért. A lépteimet. Es a hazug szavakat, melyeket kiej­tek. Kiesének a számból, mint ügyetlen kézből a tárgyak. Zavartan mosolygok olyankor, dadogok is valamit. Nem le­het érteni. Ma kedd van, vagy péntek inkább. Biztosan szombat. Az emberek ma úgy sietnek. Nekem is mennem kellene va­lahová. De nem lehet. Messziről is látom, hogy csúszik az út. És sáros is. Egyedül a csöngetéseket nem számo­lom. Semmiféle csöngetést. Állandóan csöngetnek. Egy kisfiút elütött tegnap a villa­mos. Csúszós volt az út. A kalauz csen­gője beragadt. Három utcával arrább I is hallani lehetett. A házmesterné ösz- szetette a kezét és sopánkodott. — Jaj, megint a tűzoltók! Holnap mégis elmegyek. Kirándulni. Igen. Talán az lesz a legjobb. A he­gyekbe. Vagy a völgyekbe. Esetleg a tornyok közé. A tornyokat szeretem. Felmászik rajtuk a szem. Valahová. Csak a felhők ne lógnának a számba mindig. Olyan mozdulatot kell ten­nem, mint mikor valaki a fogát pisz­kálja. Arról nem beszélve, hogy megint nekem jöhet egy biciklis, mint a múlt­kor. Nagy csöngetéssel. Nem 6, én es­tem az árokba. Csurom vizes lettem. Nincs még tíz éve. Én sokáig nem felejtek. M a újra felhívott. Először az előszo­bába szaladtam ki, ilyenkor szo­kott csöngetni a postás. De a folyosó üres volt. Csak annyit mondott, hogy este elvisz valahová. Nézzük csak, esik? Közben olvastam valamit. Tengeré­szekről, akik az utolsó pillanatig kitar­tanak, pedig a hajó süllyed. Aztán csendben, jajveszékelés nélkül fullad­nak meg. Üjabban a padlón alszom. Kibirhatat- lanok a párnák és a takarók. Azt hiszem, ezért nem mentem el. In­kább a szemközti ház második emeleti lakásába bámultam. Házibulit tartott az a gimnazista fiú, akinek a kutyája egyszer megharapott. Akkor csak azt nem értettem, miért szeretem én a kutyákat? Ahogy vissza­gondolok: nem csóválta közben a far­kát. És mintha kissé elégedetlenül hú­zódott volna a gazdája védelmébe. A rúgás elől? Mit tudhatta, hogy én beteg vagyok. Már a tanár úr (őszes, válogatós sza­vú ember volt) megmondta: csak az a baj magánál fiam, hogy nem fejlődtek ki a reflexei. Bánt ez az erős fény. Hogy reflekto- rozhat a köd? Anyám csúfolt gyerek­koromban sokat, amiért elbújok a ke­zem mögé alvás közben. Igen. A sze­memet azt féltem. Legalább látni sze­retek. Csak ne lenne most minden olyan szürke. Próbálkozom. F ettem a múltkorjában tíz doboz kü­lönböző színű festéket. Egy álló napot töltöttem vele, míg feloldottam, és a falra kentem az egészet. Gyönyö­rű volt. Akkor táncoltam is. Nagyon régóta először. És kinyitottam az ablakokat. Érdekes, egyetlen csöngetésre sem em­lékszem, amire mozdulnom kellett volna. És másnap elmentem. Jó volt a leve­gőn sétálni. Valakitől megkérdeztem, merre van a Remény utca. Rendőrt hívott. Szerencsére nálam volt a sze­mélyi igazolványom. Azt mondták, az enyém. Ezért hordom. Én még sohasem voltam képes azonosítani azt a képet a saját fizimiskámmal. Egy építkezésen éjszaka is dolgoz­tak. Beálltam az egymásnak téglát ha- jigálók közé. A kutya sem kérdezte, ki vagyok, jólesett az a féldeci, amivel megkínáltak. Kérdezősködni nem mer­tem, hogy mit is építünk. A többiek is szótlanok voltak. Egyikük, az arcán a bőr szürke, néhány kurta utasítással irányította a munkát. Nem emlékszem hogy keveredtem to­vább, lehet hogy ezt is csak álmodtam. De az a borzongató veríték, ami kiütött a homlokomon, most is kiütött, hogy elmeséltem. Dehát ez elmúlt. Mikor hazaértem, a falak hófehérek voltak. Azt hittem, idegen lakásba té­vedtem, de annyira fáradt voltam, hogy nem törődtem vele, és ruhástul lefeküd­tem. A hidegre ébredtem. Most is hideg van. Hol lehet a télikabátom? Nem találtam meg, de az is lehet, hogy elajándékoztam. M a van a születésnapom. A szom­széd átjött, és kezet fogott velem. Honnan tudja, hogy születésnapom van? Egy pakli dohányt hozott, és elénekelt egy-két katonanótát. A magával hozott pálinkát szopogatta. Észre sem vettem, mikor ment el. Közben megnéztem a határidőnapló­mat és rájöttem, hogy nem az enyém. Egy idegen kéz írásával idegen név díszelgett a fedőlapján. Hogy a fenébe nem láttam ezt eddig? És eszerint a napló szerint élek már egy hónapja! Ezek szerint az én életemet valaki más éli. Az én megtalált naplómból. Milyen lehet? Nő, férfi? öreg. fiatal, alacsony, magas? Találkozni kellene vele. Megkeresem. Varga Vera

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents