Pest Megyei Hírlap, 1968. október (12. évfolyam, 230-256. szám)

1968-10-29 / 254. szám

1968. OKTOBER 29., KEDD

rti»i

•fECrSI

jtMMav

3

Címzett: az egész társadalom

A MAGVAR MEZŐGAZDASÁG ma kereken a lakosság 30 százalékát foglalkoztatja, a nemzeti jövedelem 28 százalékát állítja elő, és megtermeli az ország ellátásához szükséges élelmiszerek 95—97 százalékát. Mivel pedig hazánkban a kosztolásnak a lakosság költségvetésében még döntő szerepe van, ez azt jelenti, hogy minden második forintot mezőgazdasági eredetű cikkekre adnak ki az emberek. Ezen túl pedig ugyanez a mezőgazdaság adja összes exportunk egynegyedét, a tőkésexportunk 35 százalékát, de a fejlett tőkésexportnak („kemény valuta!”) már a 45 százalékát. Közben pedig a mezőgazdaság a termelési célú állóalapoknak 24 százalékát használja és a termelési célú importból csak 18 százalék erejéig részesedik.

Ez a túltömör számsör talán bizonyítja, hogy a mező- gazdasági termelés fellendítésének érdekeltje, haszon- élvezője az egész magyar társadalom. De már itt, azonnal meg kell mondani, hogy ez nem jelenti- az ipar „degra- dálását”, nem jelenti azt, hogy az ipar fejlesztését mellőzhetnénk. Az ipar fejlesztése azonban létfontosságú a mezőgazdaság oldaláról nézve is.

MIÉRT? Azért, mert a mezőgazdaság már régen nem „olcsó iparág”, már régen nem lehetséges a földek hozamát csupán a paraszti szorgalomra, hozzáértésre alapozva fokozni. Berend Iván és Csendes Béla számításai szerint hazánkban a mezőgazdaság — rossz szó, de legalább tömör — „tőkeigénye” háromszorosa a könnyűiparénak, kétszerese a gépiparénak, de még a vaskohászat tőkeigényénél is 30 százalékkal több. A mezőgazdaságot lényegesen ebből a szempontból csak az energiaipar és a bányászat múlja felül. A termeléshez egyre több beruházásra és egyre több iparcikkre van szükség.

Ez az a pont, ahol már a másik oldalról címzett, érdekelt az egész társadalom. A paraszti termelés eddigi, dinamikus fejlődésének ütemét továbbra akkor tudjuk biztosítani, ha segít az egész népgazdaság. Ezt a „mezsgyéken belül” már nem lehet megoldani!

Az ipar, a népgazdaság eddig is segített. Több ma a gép a földeken, vastagabban szórjuk a műtrágyát, igényesebb istállókban állnak a tehenek. Közgazdasági nyelven szólva ez azt jelenti, hogy a mezőgazdasági termelés értékén belül az ipari eredetű anyagok fel- használása az 1950. évi tíz százalékról 1967-ig 37 százalékra, azaz közel négyszeresére növekedett. A fokozódás tendenciája pedig minden központi szándék és elhatározás szerint tovább emelkedik.

Mihez is kell tehát ez a segítség, hol is tartunk ma a mezőgazdaságban ?

A KENYÉRGABONA-KÉRDÉST megoldottuk, a lakosság kenyere biztosítva van. A továbbiakban két fő gondot kell megoldanunk. Egyik és kisebbik az, hogy amit megtermeltünk — főleg a zöldséget, gyümölcsöt, bort — azt nem tudjuk kellőképpen tárolni, hűteni, csomagolni, szállítani még á belföldi piacokra sem, a külföldiekre meg különösen

nem. Vagyis ki kell építenünk a kapcsolódó és járulékos beruházások széles hálózatát.

A másik gond bonyolultabb. Ügy lehetne a legtömörebben summázni, hogy mi a saját életszínvonalunkhoz képest sok húst fogyasztunk, de nagyon kevés tejet, tojást, sajtot. így egész fehérjefogyasztásunk elmarad a nekünk megfelelő színvonaltól. Van ennek egy olyan oldala is, hogy mi a marhahúst drágán termeljük, de viszonylag drágán adjuk, a baromfit, tojást olcsóbban termeljük, de viszonylag drágán adjuk. Az igazi ok azonban mélyebb.

Állattenyésztésünk állandó kérdőjele a takarmányellátás. Vagyis meg kellene már oldanunk egyszer a kukoricaproblémát is, hogy ne a külföldről begördülő vagonoktól függjön, meghíznak-e a disznók, adnak-e tejet a tehenek. A falat végeredményben át is törhetnénk, csupán gépeken, de még inkább műtrágyán múlik, hogy a mai 16—17 mázsa után 22—24 mázsa kukoricát termeljünk holdanként. Ha pedig már van takarmányunk, akkor az állatokat is korszerű istállókban kellene elhelyezni, a folyamatok jó részét gépesíteni és így olcsón termelni. A felfutásból ami tej, tojás, baromfi, sertéshús származna, az nagyon ránk férne, hogy elfogyasszuk idehaza, a marhahústöbbletet pedig még a mai nem túl rózsás piaci viszonyok között is el tudnánk helyezni külföldön. De mindehhez pénz kell, sok pénz.

A KŐVETKEZŐ ÖTÉVES TERV számai véglegesen még nem alakultak ki. A mai szándékok szerint a következő ötéves tervben lényegesen fokoznánk a műtrágyatermelést, folyamatosan kielégítenénk a mezőgazdaság gépigényét, biztosítanánk a szükséges anyagokat és kapacitást az állati férőhelyek építéséhez és minél többet megvalósítanánk a hiányzó járulékos és kapcsolódó beruházásokból.

Persze, egy ötéves terv most, az új mechanizmus viszonyai között már nem oly központosán érvényesül, mint korábban. Az anyagi eszközöknek ugyanis az állam csak egy részét vonja a saját kezébe, a többivel a termelők szabadon rendelkeznek. A vállalatok is, a tsz-ek is. Ez azt jelenti, hogy a tsz-ek nem bizonyos, hogy megveszik azokat a gépeket, amiket kukoricatörésre rendeltünk. Lehet, hogy valami mást akarnak. Ugyanakkor pedig nem bizonyos, hogy vállalati erőből éppen a betonacélgyártást fokozzák majd, pedig az istállóépítésnek ez az egyik kulcskérdése. A döntés

szabadságát senki nem akarja korlátozni, a terv azonban bizonyos ösztönzőket tartalmaz majd, hogy a fejlődés ott következzék be, ahol a legkívánatosabb.

ÍME TEHÄT, A CÍMZETT,

az egész társadalom megkapta a levelet, sőt „vette a lapot”. Az előjelek a kívánt irányba mutatnak. Örömmel fogadja ezt a parasztság. Mi pedig, reméljük, hogy a mezőgazdasági termelés dinamikus fejlődése még a várakozásokat felülmúlja és — jó értelemben — még ezeket a számításokat is felborítja majd!

Földeáki Béla

Műhelykultúra

Ellenőrzésen a megye üzemi főorvosával

Népes csoport kereste fel nemrégiben a Monori Kefegyárat. A járás üzemeinek, ktsz-einek vöröskeresztes titkárai jöttek el tapasztalatcserére dr. Polcsány Mihály megyei üzemi főorvos vezetésével. A kefegyárban aránylag kis területen veszélyes üzemrészek találhatók: gép, vegyszer és a por miatt.

A fafeldolgozóban sivítva szelik az acéllemezek a rönköket. Az erdők dísze, a ku- poláslombú bükk itt már csak anyag. Szíjas fája aszA Dunakanyarban

A tahitótfalui Kék Duna

Szakszövetkezet két és fél millió forint költséggel nemrég létesített húsfeldolgozó üzemét saját erejükből szerelték és építették fel. Jelenleg a tagoknak hizlalásra kiadott sertéseket dolgozzák fel, de a jövő évben már saját hizlaldájuk lesz. Az augusztus óta működő

üzemben eddig 200 hízóból készítettek különböző friss és füstölt hústerméket, amelyeket a MÉK és fmsz boltjai értékesítenek. Ügy tervezik, hogy jövőre 3—4 ezer sertést dolgoznak fel a Dunakanyar jobb ellátására. Hústermékeiket a községben és Visegrádon felállítandó lacikonyhájukban értékesítik majd.

szonyok kezében engedelmes házi eszközzé szelídül.

Szemre minden rendben.

Védőrácsok, porelszívó. Aztán hol itt, hol ott bukkan elő egy kis apróság az értő szem előtt. Az aprítógép előtt farács, télen a hideg betontól védi' a lábat. Csakhogy egyes lécvégek ide-oda táncolnak, mert eleresztett a szeg. Egy hibás lépés, felbillen a rács és kész a baj. A kazánházban is örökös a körforgalom, vascsilléken hordják be a szenet, viszik a salakot. A padló repedezett, könnyen megbillenhet a vaskerék és máris zúdul a nehéz szén, vagy a forró pernye. Az üzemben még több olyan gép működik, melyek előtt megállva Walter Margit, a Vöröskereszt Országos Tanácsa munkatársa elgondolkozva ingatja a fejét. Mint például egy kis lyukasztónál, ahol a munkásnőnek a mellkasával kell nyomnia az indítókart. A szakszervezeti titkár, Arptz Károly szerint a kart laticelbetéttel látták el, így csökkent a nyomás ereje. A másik műhelyben már modem, lábbillentyűs gépeken dolgoznak.

Érdekes vita alakult ki. Többen elmondták, sokszor nagy ellenállást kell üzemükben leküzdeni, hogy az új gépeket beállíthassák. Maguk a dolgozók tiltakoznak ellene. A régi géppel együtt élnek, ismerik, az új munkamódszertől idegenkednek. Persze, amíg nem lesznek az új technológia urai, csökken a keresetük.

Itt a monori kefegyárban

kézzelfoghatóan lemérhető,

mit jelent tőkésektől örökölt üzemben dolgozni. A gyár egyik fele még a primitív, roggyant tetejű házsorban működik, a másik már az új, modern csarnokokban.

Megtekintették még a vendégek az üzemi fürdőket, öltözőket, ahol a lehetőségekhez képest a gyár vezetői

ideális körülményeket teremtettek.

A tapasztalatcserén a gyár vöröskeresztes titkára beszámolt több éves munkájukról. Ma már van szavuk, javaslatukra alkalmazzák reggelenként az alkoholszondát. A veszélyes fűrészek, faragó- és fúrógépek között tiszta fejre van szükség. Sokan a kultu- rálatlanság ellen szóltak. Más a természetes, a munka jellegéből adódó szemét és más a nemtörődöm ember piszkos környezete.

Polcsány Mihály dr. megyei üzemi főorvos a kefegyár munkásvédelmi-szociális berendezéseit nagyjából megfelelőnek találta. A hiányosságok jó része a korszerűtlen épületekből fakad. Persze, hanyagság is mutatkozik, apróságok, amin könnyű segíteni. Jobban meg kell követelni a rendet. Szerszámok, rönkök hevernek szanaszéjjel, a mentőláda hiányos, az egyik műhelyben egyetlen bögréből iszik mindenki.

— Mégis örülnék* ha csak ilyen hibákkal találkoznék ellenőrzéseim során — mondta. — Mert sajnos, sok helyütt ma is elképesztő felelőtlenséggel találkozom, főleg a kisebb helyeken. Holott az emberek életük kétharmadát a munkahelyen töltik.

Általános hiba,

hogy az üzemek az előírt rendelkezéseket betartják, megveszik a védőruhákat — aztán mindenki pihen a babé- rain. Rendbentartásukról, javíttatásukról nem gondoskodnak, pedig ezek a holmik a nagy igénybevétel miatt gyorsan tönkremennek.

Hasznos kezdeményezés volt a vöröskeresztes aktívák és a megyei üzemi főorvos összefogása. A meginduló tapasztalatcserék győztese minden gyár, minden műhely, ahol csak egyet is lépnek előre a kulturált munkahelyek megteremtésére.

k. m.

Beküldési határidő: 1972

E

lhatároztam, hogy a Mexikóban rendezett XIX. nyári olimpiáról egy sort sem írok. Rögtön, még a kezdés előtt megzavart az az elementáris, széles sodrú nyelvészeti vita, melyben mindenki letette a voksot az újságokban. Mexikó (hosz- szú ó-val?), Mexiko (rövid o-val?), vagy talán éppen: Mehiko? Mexikó- Citynek mondjuk a fővárost, vagy csak Mexikó-városnak?

Ahogyan ezeket a külön-külön teljesen értelmes és meggyőző nyelvészeti dolgozatokat olvastam, agyart) lassan elzsibbadt, kezem begörcsölt és mire észhez kaptam, irigykedve láttam, olvastam az újságokban, hogy kollégáim, hátat fordítva a nyelvészkedésnek, már régen lerágták a csontról a húst, megírtak mindent, amit lehet, Mexikóról.

Pedig én is úgy képzeltem: miután életemben sohasem jártam Mexikóban, sorozatomat az ország földrajzi és éghajlati viszonyainak ismertetésével kezdem, majd az ott élő emberek nyelvét, lelki alkatát és kultúráját ecsetelem a tisztelt olvasók előtt.

Szóval az első cikk: Mexikó az ország, hegyek-völgyek, folyók, ritka levegő, légszomj. És a lakossága spanyolok, indiánok, meszticek, négerek. Maják, aszték ősök, pogány és keresztény istenek ...

Ügy gondoltam, hogy a továbbiakat majd meglátom, mindenesetre öt-hat folytatásnál alább nem adom.

D

e balgán és naivul a lelkiismeretemre hallgattam és mert nem tudtam megválaszolni a sok kérdést, toliamat a földhöz csaptam, írás helyett minden este szorgalmasan leültem a tévém elé, napok múlva hozzászoktam a jóhoz, evés közben megjött az étvágyam, sőt, gourmanddá váltam.

Egy hét múlva karikákat láttam a képernyőn, karikákat a szobámban és karikák voltak a szemem alatt. Amikor éjiéikor otthagytam a tévét, bágyadtan bekapcsoltam a rádiót és továbbra is ott szorongtam, s szurkoltam az ágyban. Végigültem, feküdtem, izgultam ezt a 14 estét és éjszakát, és közben már rég elfelejtettem, hogy erről én valaha egy árva sort is papírra akartam vetni.

Tizennégy napig minden virradatkor megvártam a fél ötöt, amikor a rádió bemondója nyájasan jó reggelt kívánt a kedves hallgatóknak és megkezdődött a „Vidáman, frissen” című műsor. Felkeltem, megittam egy termosz feketét és bementem a hivatalba. Az ajtómat gondosan bezártam, bekaptam két Tar- dylt, csörgőórámat beállítottam este 5-re, lefeküdtem az íróasztalomra és az igazak álmát aludtam. Alkonyi ötkor fülem mellett felberregett a csengő. Felkeltem és rohantam haza. A villamoson elolvastam a Népsportot, otthon bekapcsoltam a tévét, éjfélkor a rádiót, és reggel újból felhúztam irodámban a csörgőt.

Vasárnap, munkaszüneti nap. Fennmaradtam nappal is. Este megnéztem még a lovasbemutatót, csemegeként néhány ökölvívó-mérkőzést, és éjfélkor, hetek óta először, békés álomra hajtottam buksi fejem. Tizenkét órai üdítő alvás után tiszta fejjel ébredtem, a csörgőórát otthonhagytam, bent az irodában papírt és tollat ragadtam, mert úgy éreztem, hogy utólag nekem is van némi jogom versenyen kívül lefutni egy kört.

A

molyan hevenyészett mérlegfélére gondoltam, amit ilyenkor szokás készíteni, írni. Hosszas el- mélyültség, töprengés után egyelőre a következőket tudtam megállapítani:

1. Helyes, hogy mi magyarok is részt vettünk az olimpián, mert mint köztudott, elsősorban mégiscsak a részvétel a döntő.

2. Kiosztottak számtalan arany-, ezüst- és bronzérmet, ebből 32-t a mi fiaink, lányaink nyertek. És ez sem rossz dolog.

3. Nagyon sok világrekordot adtak át a múltnak, nagyon sok új világrekord született Mexikóban. Amiből nyilvánvaló: a világ lányai és fiai

nagyszerű lányok és fiúk, valamint az a tény is, hogy az emberiség, ellentétben a tudósok pesszimista jóslataival, izmosodik, vége a csenevész korszaknak.

4. Némi vita volt Mexikó ritka, oxigénhiányos levegőjéről is. Voltak, akik azt jósolták, számíthatunk néhány halálra, voltak, akik azt mondták, a ritka levegő senkit semmiben sem zavar, aztán, mint mindig, most is kiderült az igazság: az oxigénhiány a futókat gátolta a teljesítményben, az ugróknak segített közel kilenc métert ugrani távolba.

5. A házigazdák nagyszerű vendégfogadónak bizonyultak, latinos udvariassággal, kedvességgel ügyködtek, a repülő ülőpárnákat leszámítva.

6. Jól szerepeltek sporttudósítóink is. Amikor kellett, biztattak, amikor kellett, sírtak, amikor kellett, temettek, s amikor kellett, halottakat támasztottak fel. És az aranynál énekelték a Himnuszt, beíe a mikrofonba.

É

s amikor valamelyik szakemberünk idehaza a képernyő előtt elszólta magát, hogy sajnos, a magyar kard most nem jeleskedett... Nos, akkor a kolléga nagyon éberen és határozottan közbeszólt, leintette a szakembert: „Mi az, hogy sajnos, ilyet mi nem mondhatunk (az olimpiából ne csináljunk nemzeti gyászt), azért az ezüst és a bronz is szépen ragyog!”

Amikor viszont a vizesszakemberünk próbálta magyarázni vízilabdacsapatunk vártnál gyengébb szereplését, a kolléga megint okosan közbeszólt: „Azért valljuk be, a bronz mégsem olyan szépen ragyog, mint az arany.”

És az is csuda jópofa volt, amikor a nézőgyerekek reklamáltak, hogy ők még nem akarnak lefeküdni, sugározza a tévé továbbra is a mexikói képeket, a kolléga egyenesen a szemünkbe vágta, hogy ne gyanúsít- gassuk őt összevissza, van ő olyan szurkoló, mint mi, csak ő tudja, mit miért csinál. Különben is, több nap mint kolbász. Tessék szépen csicsi- kálni. Ebadta népe. Holnap estig egy szavatokat se halljam, különben mentek a sarokba, morzsolt kukoricán térdepelni.

Egy fogadást is kötöttem, erről is tájékoztatni szeretném a kedves olvasót Ellenfelem egy sportanalfabéta, mentségem, hogy a fogadást ő ajánlotta fel. A fiúnak az a badar gondolata támadt, hogy sportolóink nagyszerű, nagy tudású edzők tanítványai lehetnek, tehát hozzáértő kezekben formálódtak, s ha kellett, éppen ezért mindig tudtak újítani. Ezért nyertünk annyi sok érmet, ezért az előkelő helyezés.

V

iszont egy-két sporttudósító kolléga feltételezhetően nem Lő- rincze Lajcsi bácsival vonult edzőtáborba. Ezért a sok „fordulatos” kifejezés: drámai, fantasztikus, csodálatos, ragyogó, megdöbbentő szó. Üjítás mindössze: null helyett nulla. Nem sok!

Igaz, volt még egy nyelvújítás, ebben az időben hangzott el a tévében: az NDK csapata, aki Románia csapatával mérkőzik, aki viszont az ezüst várományosa ... Igaz, ezt a nyelvújítást még senki sem hitelesítette. Annál is kevésbé, mert megzavarta , a versenybírákat, hogy ismét feltűnt a lochnessi szörny. Már megint azon vitatkoztak: Mexikót nem szabad Mehikónak ejteni, mert ez sznobság lenne tőlünk.

Igazuk volt a vitázóknak. Haljak meg, ha ma is pontosan meg tudnám mondani, Mexikót hogyan is kell ejteni, mert ahány írás erről, annyi állítás, magyarázat.

Mégsem én nyertem a fogadást. Ellenfelem elhozta 12 éves kisfia magyar dolgozatát, azt írta a srác fényes, nagy betűkkel:

„A magyar olimpiai csapat, amely nagyszerűen szerepelt Mexikóban a XIX. nyári olimpián, megérdemli az egész magyar nép szeretetét. Én is nagyon szeretem őket, különösen Szűcsöt, aki annyi gólt rúgott...”

M

ig nem fizettem ki a veszteséget, előbb szeretném megkérdezni: Tessék mondani, mi a különbség az aki és az amely szó között? Mert azért én ezt is szeretném tudni.

A megfejtés beküldésének határideje: 1972. München, a XX. nyári olimpia.

(suha)