Pest Megyei Hírlap, 1968. október (12. évfolyam, 230-256. szám)

1968-10-27 / 253. szám

1968. OKTOBER 27., VASARNAP MÉLYEK A GYÖKEREK... Fóti napok Ma díszünnepély Vasárnap délelőtt avatják Foton az újjáépített Fáy- présházat a Somlyó-hegyen. Az ünnepi beszédet dr. Ke- resztury Dezső József Attila- díjas költő mondja. Délután a Vörösmarty Művelődési Ott­honban rendezik a díszünnep­séget, amit Kónya Lajos Kossuth-díjas költő nyit meg. A műsorban több neves mű­vész is fellép. A Vietnami Demokratikus Köztársaság hazafias frontjá­nak hazánkban tartózkodó kül­döttsége újságírókkal találko­zott szombaton a Hazafias Népfront Országos Tanácsának klubjában. Tran Dang Khoa, a VDK ha­zafias frontja elnökségének tagja, a nemzetgyűlés állandó bizottságának alelnöke, a dele­gáció vezetője, beszámolt a Magyarországon töltött két hét tapasztalatairól, köztük a fóti látogatásról és a gödöllői nagygyűlésről. — Mindenütt azt tapasztal­tuk, hogy Magyarországon mé­lyek a vietnami nép iránti szo­lidaritás gyökerei, láttuk, szi­lárd alapra épül a vietnami és a magyar nép barátsága, ame­lyet most az idegen betolako­dókkal vívott küzdelem idő­szakában a napról napra sok­oldalúbbá váló támogatás jut­tat kifejezésre. Az élelmisze­rek, a vászonanyagok, gyógy­szerek, orvosi műszerek, isko­lai felszerelések, szállítóeszkö­Palóckutatók tanácskozása Salgótar j ánban Kétnapos tanácskozás ered­ményeként pénteken a palóc­kutatás munkájának részletes programját vitatták meg és fogadták el Salgótarjánban. A Szakszervezetek Nógrád megyei Tanácsának székházá­ban tartott értekezleten — amelyen Borsod, Heves, Nóg­rád, Pest és Szolnok megye negyven palóckutatója vett részt — Bakó Ferenc, az egri Dobó István Vármúzeum igaz­gatója a palóckutatás eddigi eredményeit ismertette, majd dr. Barabás Jenő docens a Mindhárom győztes turci a megyei önkiszolgáló boltok pénztárosainak versenyén Különös verseny zajlott le a Szövetkezetek Pest megyei Igazgatóságának kultúrtermé­ben október 25-én: a megyei szövetkezeti önkiszolgáló bol­tok pénztárosainak legjobb­jai mérték össze tudásukat, ügyességüket. A 14 verseny­zőnek, külön-külön, tíz-tíz vásárlót kellett kiszolgálnia, illetve száz-száz különféle árucikket kellett leblokkol­nia. A verseny győztese, 3 perc 18 másodperces idővel, Benkó Mihályné lett. A második helyet, 3 perc 28 másodperc­cel, Dudás Ilona, a harma­dikat, 4 perc 2 másodperc alatt, Bazán Lajosné szerez­te meg. Mindhárman a Túra és Vidéke Általános Fo­gyasztási és Értékesítő Szö­vetkezet önkiszolgáló bolt­jainak pénztárosai. Pénzju­talomban részesültek, s ők vesznek részt a november 25— 26-ára tervezett országos ver­senyen. — Az immár ötödik éve évenként megrendezésre ke­rülő verseny azt a célt szol­gálja — mondotta Szorger Sándor, a műszaki és keres­kedelemfejlesztési osztály ve­zetőhelyettese —, hogy az ön- kiszolgáló boltok pénztáro­sai minél gyorsabban, pon­tosabban dolgozzanak, ezál­tal a vásárlási időt a mini­málisra csökkentsék, a téve­déseket, a reklamációkat el­kerüljék, megelőzzék a leltár­hiányt és a bolt áteresztő ké­pességét, forgalmát növeljék. Egyébként a verseny ered­ményével elégedettek va­gyunk, minthogy a tavalyi országos rekord 3 perc 7 má­sodperc volt. Az pedig, hogy a győztesek mindegyike tú­rái, az ottani kereskedelmi főosztály vezetőjének, Kuti Gábornak is érdeme. (P. I.) \ NAGYKŐRÖSI KONZERVGYÁR M (LÍKZEiYEZÖK LISTÁJÁN A Középtiszavidéki Vízügyi Igazgatóság szakemberei az idei vizsgálatok alapján 25 üzemet és vállalatot vettek fel az élővízszennyezők listájára. Közülük a Szolnoki Papírgyá­rat 1 182 000 forintra büntették. A Szolnoki Cukorgyár 677 ezer, a Nagykőrösi Konzervgyár pe­dig 400 ezer forint büntetést fizet. A súlyos bírságolások ha­tására több üzem, vállalat megkezdte a szennyvízderítő berendezések építését. , zök sokat enyhítenek gond­jainkon. Meggyőzően bizonyít­ják proletár internacionalizmu­sukat, és hozzájárulnak har­cunk győzelméhez. néprajzkutatásban szükséges úgynevezett „felderítő ív” sze­repéről, a kérdőíves gyűjtés módszereiről tartott referátu­mot. KAKTUSZHOBBY A z a gyanúm, hogy amikor Juvenalis azt a kijelen­tést tette: „Nehéz ma szatírát nem írni”, a házmesternémre gondolt, aki... de ezt most hagyjuk, meg arra á dologra a kéményseprőkkel. Ezt vi­szont ne hagyjuk. A dolog úgy kezdődik, hegy valaki — teszem azt a Galga mentén — elunja az albérle­tet, el a szülőkkel együttla­kást. s elhatározza, hogy há­zat épít magának. A telek megvan, a pénzből is annyi, amennyi az OTP-kölcsönhüz kell, a pallér kikerül a köz­ségből, a segédmunka meg a rokonságból. Még ipam- napam is segít, örömében, hogy megszabadul a fiatalok­tól. Emberünk tehát beszerzi az illetékes szakember által ké­szített, illetékes helyen jóvá­hagyott típustervet, s az épí­tési engedélyt, aztán elkezdő­dik a fészekrakás. Napam a meszet oltja, ipám meg a szomját, persze vőmuram kontójára, a szemközti IV. osztályú kisvendéglőben. A mester függőónnal szaladgál a növekvő falak között és még szerencse, hogy valaki a munka nehezét is vállalja: az építtető. Lassanként azért fedél alá kerül az új ház. Sátortetővel, mert ángyoméknak is olyan van, két ikerablakán sárga faredőnnyel, mert Pasaréten is ez a divat. Belül tágas szo­bák, lovardának beillő kony­ha, egy kis éléskamra, éppen csak annyi, hogy helye le­gyen a három coca földi ma­radványainak, meg annak a pár mázsa természetbeninek, amit a garantált bérezés mel­lé biztosít a tsz zárszámadás­kor, fürdőszoba, Sihi-motoros szivattyúval. előszoba, no meg egy üvegezett veranda, mert anélkül mit sem ér az egész. Szóval áll az új ház, jöhet a bepucolás, meg a belső sze­relési munka. Az utóbbi kis­sé hosszadalmas, - mert hol ólomkárpitcső nincs, hol csempe, hol vakpadló, de vé­gül minden előkerül. A fes­tők is. Fejükön Pest megyei Hírlapból hajtogatott papír­csákóval, ajkukon kifogyha­MORFONDÍROZOK Kéményseprő tattan danaszóval. „Vót nincs, fene bánja”, pingálják a mészszagú falakra az ezüst mintát. Tükrösen, a plafon szélén is, mert úgy dukál. Ipamuram utoljára még egyszer feláldozza magát, s jót iszik az új ház örömére a pallérral. Napam közben el- érzékenyülten számolgatja, hányat kell még aludnia — egy fedél alatt a fiatalokkal. Úgy számítja, hogy hármat. Két náp a takarítás, pakolás, harmadik a költözködés. Sze­gény napam persze nem tud­ja, amit mór Juvenalis is tu­dott, azt a dolgot a kémény­seprőkkel. Emberünk ugyanis nem köl­tözködhet csak úgy, hübeleba- lázs. Ahhoz előbb engedély kell. Kettő. Egyik a tanács­tól. A másik? INI őst persze azt hiszik a tisztiorvostól, aki előbb megvizsgálja, hogy elég száraz, világos, levegős-e a lakás, vagy a tűzoltóságtól, hogy tűzrendészed szempont­ból minden rendben van-e? Nem stimmel. Május elseje óta ez a gyakorlat megszűnt. A másik engedély a ké­ményseprőktől kell. Emberünk lakhat fűtetlen mosókonyhában, annyi gye­rekkel, mint égen a csillag, nyárikonyhában együtt a kot- lóstyúkkal, ablaktalan suf­niban, mindenórás feleségé­vel — amíg a kéményseprő engedélyt nem ád, addig nem költözhet be a saját házába! Igen ám, de a Pest megyei Kéményseprő- és Cserépkály- haépítő Vállalatnak nincs minden faluban kirendeltsé­ge. Még minden nagyközség­ben sem. Csak egy-egy kije­lölt körzeti központban. Tisz­ta szerencse, hogy ötvenfil- léres kockás füzet viszont minden körzetben akad. Eb­be kell ugyanis beírni, ha va­laki lakhatási engedélyt kér a kéményseprő vállalattól. A füzet — maradjunk a Galga mentén. — ott található az aszódi tanácsháza titkársá­gán. Emberünk kivesz egy szabadnapot, beutazik — mondjuk Galgahévízről — Aszódra, s beírja a füzetbe, hogy „Kovács Pál, galga- hévízi lakos kéri a Vörös Hadsereg útja 164. szám alatti kéményét megvizsgál­ni.” Aztán hazamegy, s moz­gósítja a rokonságot, hogy ugyan strázsálja már valaki a kéményseprőt, mikor jön ki áldását adni a beköltözés­re. Ángyom vállalja az inspek­ciót, négy napig vár hűsége­sen, mint Pénelopé, ám ötö­dik nap tüdőszűrésre kell mennie, különben pénzbírsá­got fizet. Mikor hazaér, a gyerekek messziről és öröm­mel újságolják, hogy itt volt a kéményseprő, egy órát várt, aztán dühöngve elment. Ángyom is dühöng, mert négy nap alatt szép pénzt ke­reshetett volna a tsz-ben krumpliásással, emberünk is dühöng, mert a kéményseprő autogramja nélkül nincs lak­hatási engedély, anélkül nincs végelszámolás az OTP-vel, anélkül pedig nem tudja ki­fizetni a munkásokat; az épí­tők is dühöngenek, mert ott­hon az asszony rágja a má­jukat a pénzért. Én is dühöngök. Ha egy­szer a tervet az I. fokú épí­tési hatóság jóváhagyta, mű­szaki, statikai, egészségi, tűz­rendészed szempontból meg­felelőnek találta, minek ez a cirkusz a kéményseprőkkel?! Hiszen soha, sehol nem for­dult még elő, hogy a kémény­seprő megtagadta volna a ké­mények átvételét. Ki-ki von­jon le ebből olyan következ­tetést, amilyet akar... Én is levontam. Csupán le­gendás jólneveltségem tiltja, hogy közreadjam. Nyíri Éva Villányi Károly esztergomi nyugdíjas bányagépmesier 4000 kaktusz tulajdonosa. Az amatőr botanikus érdekes vé­letlen következtében vált e tüskés hobby rabjává. Mint egykori bélyeggyűjtő, 19 év­vel ezelőtt, egyik erfurti cseretársától bélyeg helyett kaktuszmagot kapott, azokat kertjében elültette és azóta kedvelte meg a különleges dísznövényeket. Két évtized alatt több ezer kaktuszt ne­velt, nemesített, oltással és porozással több új keresz­tezett fajtát tenyésztett ki. Kapcsolatban áll az ország legnevesebb gyűjtőivel és szá­mos külföldi partnerrel cse­réli ki szakmai tapasztala­tait. Tagja a „Ki mit gyűjt” klub kaktuszszakkörének is. Torzított koponyája női csontváz A bajai múzeum régészei hat éve „vallatják” Madaras köz­ség határában Közép-Európa legnagyobb roxolán — hunko­ri — temetőjének sírjait. Az 1400—1600 éves sírmező feltá­rását most meggyorsították. Az utóbbi napokban egy tor­zított koponyájú női csontvá­zat is találtak. A fejtorzítás in­dítéka még vitatott, de a régé­szek bizonyosra veszik, hogy a hunoknál és a velük szövetsé­ges germánoknál szokásban volt. A roxolán nők koponyája felfelé csúcsosan fejlődött ki, mert kicsi korukban két-há- rom centiméter széles bőrszí­jat kötöttek a fejük köré. Egy másik sírból arany és ezüst keverékéből készült, te­nyér nagyságú, úgynevezett elektrontükör került elő, amely másfél évezred után is jól használható. Korongolt edé­nyek, bronzfibulák, vaskések, csatok és borostyán gyöngyök tömege került elő naponta a sírokból.-----A farkatlan szamárról A d almáciai Dubrovnik, az ősi Raguza a XV. és XVI. században élte fénykorát. A gazdag kereskedő-köz­társaság minden tekintetben gondoskodott polgá­rairól. Már a XIII. században kórháza, gyógyszer- tára volt, aggok háza és gyermekmenhely működött, s — ami talán a polgárok számára a legfontosabb: bölcs tör­vényei voltak. Az egyik ilyen törvény szerint minden há­zasulandó férfi köteles volt hetvenöt olajfát elültetni há­zasságkötése előtt. Tudnivaló, hogy az olajfa igen hosszú életű, s ez az egyetlen törvény biztosította, hogy a vidék legfontosabb terméke, az olajbogyó, mindig meglegyen. Kell-e ösztönzőbb dolog annál, mint amikor azt mondják: Házasodni akarsz? Előbb a jövőre gondolj. S melyik férfi nem ragad ásót, kapát ilyenkor, hogy utána mihamarabb mennyegzőt ülhessen szép arájával. Okos és bölcs törvény volt ez. Alkotói jövőbe látó, a jövőben bízó reálpolitikusok voltak. önként adódik a javaslat: egy ilyen törvény nálunk is elkelne. Némely fiatalnak ugyanis nemhogy hetvenöt olajfája, de még egy lepedője sincsen, amit a kölcsönka­pott nászágyra terítsen. De most mégsem erről, hanem a jövőbe látásról és a jövőben bizás optimizmusáról szeret­nék beszélni. De hadd mondjak el előtte egy keleti mesét. Élt egyszer egy ember, aki minden csekélység miatt roppant felizgatta magát, s még arra is képtelenné vált, hogy egyen. Aggódó hitvese mindenféle jóval kínálta, de ő csak rezignáltan legyintett: Nem kívánom, nem kell. Egy napon a felesége különlegesen finom ebédet fő­zött, s feltálalta, azt remélve, hogy ezt végre jóízűen elfo­gyasztja. Ügy tűnt ugyanis, hogy férjét aznap semmi sem aggasztja, semmilyen gond sem terheli. A férj azonban idegesen ráförmedt feleségére: Vidd az ételt, látni sem akarom! — Uram isten, ámuldozott az asszony, hát most meg miért vagy rosszkedvű? Hogyne mérgelődnék — mél­tatlankodott a férj —, a szomszédunk szamárkancája meg­ellett, s farkatlan kisszamarat hozott a világra. Na már most, ha a kisszamár megnő, a szomszéd egyszer felmál- házza, és útra indul vele. Teszem azt, közben megered az eső, a szamár meg a terhével együtt belesüpped a sárba. Előfordulhat, hogy én is éppen arra járok. A szomszéd megkér, hogy segítsek. Igen ám, de hogyan rántsam ki a sárból a szamarat, ha nincsen farka? A példázat hőséhez hasonló emberekkel ma is sűrűn találkozunk. Vagy talán csak a rohanó élet sodra teszi, hogy több az aggodalmaskodó, a lusta, aki mindenre azt mondja, igen, igen, de mi lesz akkor, ha ...? Nagyon kézenfekvő a példa. A gazdaságirányítási rendszer reformjának bevezetése óta gyűlnek a tapaszta­latok. Sok jó, de rosszak is. Az egyik ilyen negatív jelen­ség éppen az óvatoskodás, a felelősség és a kockázat válla­lásától való félelem. Pedig a gazdaságirányítás új rendsze­rének egyik legfontosabb alapelve a megnövekedett ön­állóság, ami bizonyos kockázattal is jár. Azt már a „gyen­gébbek” is tudják, hogy az önállósághoz megfelelő felké­szültség, helyzetfelismerési, elemzési készség, üzleti érzék és sok hasonló tulajdonság szükséges. De ha nincs? Egy időre elég a felszínen maradáshoz az óvatoskodás, vagy éppen a felelősségérzetre hivatkozó gáncsoskodás. Mert mi sem könnyebb, mint adott helyzetben — döntés helyett — megkérdezni) igen ám, de mit csináljunk, ha nem lesz a kisszamárnak farka? Felelhetnénk statisztikai átlaggal is. Mert százalékkal és ezrelékkel nem fejezhető ki, hány kisszamár születik farok nélkül. No jó, itt gazdasági intézkedések rendszeré­ről, sokaságáról van szó. Azt is elfogadom, hogy nagyobb a lehetősége annak, hogy egyik-másik intézkedés nem lesz azonnal véglegesen jó, pontos. De ezen a címen óvatos­kodni s félni minden döntéstől ugyanolyan ostobaság, mint a meg nem született szamár farkán elmélkedni. Az ilyen emberek az édes semmittevés világát várják; azt, hogy eljöjjön a bibliai Kánaán országa vagy az a me­sebeli ország, ahol semmiért nem kell dolgozni, a házakat lepény fedi, mézeskalácsbokor várja, hogy törjenek belőle, sült malac sétál az úton, és libasült fekszik a tálakban a kolbásztermő fa alatt. De ugyan, mivé lenne az ember eb­ben a világban? A mozdulatlanság, a küzdelem nélküli élet egyben céltalan is. Van-e életcélja az olyan embernek, aki mindig min­dennek csak a várható veszélyére, kockázatára, esetleges hátulütőjére tud gondolni? Nem hiszem, ha csak nem fo­gadjuk el az édes semmittevést életcélnak. Ezért gondo­lom, hogy az ilyen óvatos emberek, ezek a mindig minden­től félök, nem is olyan óvatosak, mint inkább lusták. Egy bizonyos, ők nem hoznának olyan törvényeket, mint a dub- rovnikiak az olajfák ültetéséről. Lehet, hogy Pekingben a magukat vörösgárdistának nevező ifjú huligánok már máglyára vetették a nagy kínai klasszikus költő könyveit, de mégis öt idézem, aki A rest em­ber éneke című költeményében így rajzolja meg ezt a tí­pust: „Házam bedűlt, s rest voltam tatarozni, ruhám rongyos, s rest voltam rendbe hozni. Barát rokon ír, a levelük itt ni, olvasni jó ezt, ám nehéz kinyitni.” Egyszóval: lustaságról és restségről van itt szó. Es a mai kor restjei és lustái nem is mindig úgy álcázzák ezt, mint a szamaras mese hőse, kérdezvén: „mi lesz akkor, ha.. Van olyan is, aki így válaszolgat mindenre: „Hajaj, bonyo­lult ügy ez kérem ..," így lett divat bonyolult üggyé nyilvánítani sok helyi panasz megoldását az iskolai palackozott tej árusításától a cipőfüzőgyártásig, az újság házhoz szállításától a kisfo­gyasztó téglaellátásáig, a menetrendvitáktól az üzleti el­árusítók udvariasságáig. Pedig ha mindig mindent bonyo­lultnak nyilvánítunk, akkor megkopik, elhalványul, elsze­gényedik ennek a jelzőnek a tartalma. Nem lesz többé fe­dezete, s lassan semmire sem lesz használható. Ügy já­runk, mint az ismert mese hősei a farkassal. Addig-addig kiabáltak, ijesztgetve mindenkit, hogy itt a farkas, amíg már akkor sem hitte el nekik senki, amikor valóban meg­jelentek az ordasok. Félő, hogy addig engedjük — a restek kifogásaként — minden semmiségre azt hajtogatni, hogy bonyolult ügy ez, amíg a valóban nagy horderejű, az egész társadalom össze­fogását kívánó, igazán bonyolult ügyekről sem hiszi el azt a közvélemény. Pedig ilyenek is vannak bőségesen. Igaz, könnyebb azt mondani valamire, hogy bonyolult, mintsem nekifohászkodni és megcsinálni. De mire vezet ez? Gondoljunk csak arra, sor kerülhetett volna egyáltalán az egyszerű dubrovniki vőlegény nászéjszakájára, ha cse­lekvés helyett bonyolult üggyé nyilvánítja az olajfaültetést. Varga József

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents