Pest Megyei Hírlap, 1968. október (12. évfolyam, 230-256. szám)

1968-10-20 / 247. szám

‘W/rlap 1968. OKTOBER 20., VASÄRNAP Hogyan lesz a fekete cserép? Kitekintés a nádudvari fazekasságra Automaták papírszalag-vezérléssel Nádudvar nemcsak egy falu a magyar falvak közül, hanem olyan hely, ahová érdemes akárhonnét oda tekinteni. Mert ha vannak, s lehetnek híres iparvidékek; lehet, ■> van a mezőgazdaságnak is hasonló híres vidéke. Ilyen többek kö­zött Nádudvar is. A Hortobágy szélén fekszik, de már nem az a szi­kes puszta. Jóféle földjei gaz­dag termest hoznak. Az ország legnagyobb termelőszö­vetkezete gazdálkodik itt: a nádudvari Vörös Csillag Tsz. Hatalmas gazdaság, amely 24 I ezer holdnak a gazdája. És hogy jói gazdaság is? Ennek már országos, idestova nem­zetközi híre, tekintélye van. Hirtelen nehéz is volna meg­mondani, hogy hányszor nyer­ték el az „ország legjobb ter­melőszövetkezete” címet; ugyanis korát tekintve is régi tsz a Vörös Csillag —, a fel- szabadulás után született. Nem erről akarok azonban beszélni, hanem arról a sajá­tos művészetről, amely itt Nádudvaron termett, teljese­dett ki. Méghozzá, ebben az esetben az a különlegesen megkapó, hogy ez a gazdagon termő föld ennek a művészet­nek is az anyja; teremtő, élte­tő anyaga. Szó szerint vett ér­telemben: a föld... Nevezete­sen, mert a nádudvari fazeka­sokról beszélek . .. Közülük is —, Fazekas Istvánról.. . Az olvasót — gondolom — mindjárt elgondolkoztatja, hogy Fazekas István, éppen fazekas népművész. Szóval; mintha a mestersége, foglalko­zása, művészete után nyerte volna a nevét. És érdemes is ezen elgondolkozni, mert töb- bé-kevésbé így igaz. Nádudva­ron ugyanis rendkívül messze nyúló hagyományai vannak a fazekasságnak, s Fazekas Ist­ván éppen egy ilyen régi faze­kas-dinasztia sarja, ősei tehát alighanem a mesterségük után kapták a vezetéknevüket. A mester nem idős ember, negyvenesz­tendős lehet, vagy még annyi sem. Agyagból dolgozik, amit ott ás a munkájához, a nád­udvari határban. Művészeté­nek eszköze tulajdonképpen a korong. Erre kerül a meg­munkált, előkészített agyag — amelybe különben nem ke­ver semmit, semmilyen ide­gen anyagot —, ezt csak meg- finomítja. Aztán elindul a ko­rong. Régebben lábbal haj­tották — még Fazekas István apja is —. a mester ma azon­ban ehhez már igénybe veszi a villamos energiát. Amúgy nem is az a lényeg, hogy mi­vel hajtják a korongot. írtak már Fazekas Istvánról sokan és sokat, most is. amikor leg­utóbb nála jártam, egy fotó- riporter körözött körülötte: fényképsorozatot készített a kezéről, ahogy az agyagot for­málja. Csak a kezéről, amint alakítja a szépmívű, kecses, vagy éppen tömör, nehézke­sebb, de szinte méltóságot su­gárzó darabokat. Egyszerűnek, s magától értetődőnek lát­szik, ahogy a mester dolgo­zik. Olyan engedelmesen vi­selkedik az agyag, mintha nem is lehetne másképp, minthogy a nedves földből ilyen gyönyörködtető formák váljanak. Egyszóval az igaz művészet egyszerűsége ez. Avatatlan kézzel a kész munkához sem lehet nyúlni; hiszen azon a nedves, friss agyagformán ottmarad a leg­kisebb érintés nyoma is, ha nem horpad be azonnal az egész. Hogyan csinálja a mes­ter, hogy csak rakja, rakja a kész edényeket egymásután, s az ő keze nem hagy nyomot a kész művön, legyen az bár­milyen súlyos, nagy, nehéz darab. Ez is a fazekasság egyik titka. Nyílt titok, mert Faze­kas István csak nevet rajta, ha a mestersége, művészete titkairól faggatják. Bárkinek megmagyaráz, megmutat min­dent szívesen; legyen valaki csupán kíváncsi érdeklődő, avagy kerámikus, fazekas — mindegy ... De folytassuk ott, hogyan lesz a nedves agyagból fekete — hol fénylő, hol meg tompán sötét mintákat mutató — edény. Ahogy a korongról le­kerül a kész darab, még utá­na hosszan szárítják. Ekkor megkeményszik az agyag, jel­legzetesen szürke lesz, s ilyen­kor rajzolják a mintákat az edény oldalára. Ezt a műve­letet tulajdonképpen sikálás- nak nevezik. Ügyes kezű lá­nyok végzik, természetesen a mester felügyeletével. A siká- lás eszköze — valójában mond­hatjuk azt is: a rajzeszköz — egyszerű, jó fogású, sima felü­letű kavics. Ezzel húznak fi­nom vonalú virágszárakat, avagy sikálnak az agyagba telt szirmokat, széles leveleket. Mint itt minden, ez a sikálás is a mesterség, a fazekasművé­szet ősiségáre utal. A befejező folyamat áz ége­tés. Teljesen zárt kemence belső izzásában égetik a szá­radt, mintázott agyagedénye­ket, tárgyakat, s itt nyerik a kemencében a fekete színüket, amely nem máz, hanem az égetés technikájának az ered­ménye. Az égéstermékek ele­gyednek az agyaggal. Ennyit a mesterségről, a mű­vészetről, amelynek talán így ; kívülről nem is nagyon lehet- j ne sokkal többet elmondani a 1 folyamatáról, vagyis arról, j hogy miként készül valójában | a fekete cserép. Ügy lehetne I ezt közelebb hozni az érthető- ! séghez. hogy nézheti valaki a ' festőművészt, miközben dolgo- ! 1 zik, s tudhatja, hogy milyen 1 festéket használ, sőt, akár a kezébe is veheti a festő ecset­jét — hiába minden, ha ez a valaki csak néző, s nem mű­vész. Valami azonban még ide kí­vánkozik, hogy tudniillik már eddig is — ez írás során is — keverednek a kifejezések. Szó esett róla, hogy a fazekasság mesterség, aztán hogy művé­szet, még tovább: népművé­szet ... Mi hát? Mesterség, amelyet művészi fokra emelt többek között egyik legrangosabb művelője: Fazekas István? És miért nép­művészet? Mert századokra nyúlik vissza a múltja? Középen van az igazság. A fazekasság, mint szó volt ró­la, nagyon is gyakorlati mes­terség volt valaha. A fazekas a nép használati eszközeit ké­szítette: a vizeskorsót, a szil­két a szilvalekvárnak, a tejes- kancsót, a csirkeitatót, s le­hetne sorolni... Csakhogy ezek igen szép formájú edé­nyek voltak. Egyesítették a használat kívánta praktikus­ságot, s valami különleges szépérzéket a formákban, s a díszítésben. A szépérzék, a formák kiforrottsága, s a dí­szítés motívumai: népkölté­szet, népművészet. Ugyanekkor ma, Fazekas István feldolgozza ezeket a hagyományokat. Tudatosan, mondjam; mint Bartók Béla, s Kodály Zoltán tette a ma­gyar népdalkinccsel. Jár a fa­lujában, jár az országban, s kutatja, felkeresi a régi for­mákat, díszítési motívumokat. Nádudvari házának múzeuma — amelyet maga gyűjtött, ala­kított ki régiségekből, s re­konstruált — immár védett nemzeti vagyon. Eddig mint­egy kétezer formát alkotott, s következetesen mindig a ha­gyományos formákból. Csak il­lusztrációnak ide, hogy mi­ként: vázái a csuprok formáit követik — a régi csuprokét, az egykori csirkeitató formái ta­lán éppen újkori virágtál min­tázására ihletik. És ezek végül, valamennyi, a legmodernebb lakásnak is díszéül válnak. Fazekas István újra fogalmaz a régi anyagból. Alkot. Tehát — művész... Munkái — különben — már nem tudná megmondani, hogy hány tájára eljutottak eddig a világnak. Európa számos or­szágába viszik rendszeresen cserepeit, de szállítottak más földrészekre is. Nem követi útjukat: hol, merre járnak. Dolgozik: keresi, formálja új darabjait. Évente mintegy 12 ezer cserepet éget — termé­szetesen egyfajta formából többet is —, amelyek itthon is elterjedtek, népszerűek ... Csak talán nem mindenki is­meri az eredetüket... Dékiss János KIÁLLÍTÁSOK A KPVDSZ kulturális na­pok eseménysorozata hétfőn lezárul. Több szövetkezet va­sárnap műsoros estet rendez fővárosi, illetve helyi szerep­lőkkel. Mások a fővárosba utaznak és délelőtt múzeumo­kat, este pedig színházi elő­adást tekintenek meg. Daba- son bélyeg- és fotókiállítás nyílik. Cegléden vasárnap délelőtt képzőművészeti kiál­lítást láthatnak az érdeklődők, hétfőn Geszner Lajos tartja zongoraestjét a Kossuth Étte­remben. .. .„Lehet!” — állítja szálkás, remegő szárú betűkből össze­fűzött levelében Perjési Pál nyugdíjas vasutas Pilisről. És amíg a Táncsics utcai lakás fe­lé gyalogolok a foghíjas telke­ket, ugart és piros tetejű há­zakat rejtő kerítéssor mellett, az emberi kapcsolatok szöve­vényére gondolok: ugyan miféle sérelem dobbantotta fel a dühparazsat az idős emberben, hogy ezt a szörnyű szót mint lehetőséget vesse papírra volt házastársá­val szemben: ... gyilkosság...? Szép, nagy ház új cserepek­kel,: fehér keretbe vont üve­gekkel a verandája, s az üve­gen túl a horgolt terítőjű asz­talon esküvői fénykép, madon­na arcú ifiasszony, délceg ka­tona vőlegénnyel, kint a de­rék magas növényű virágos­kert, vadul burjánzó, a diófára felkúszó, szőlőfürtöktől terhes indák... Hátul, az udvar ho­mályában alacsony épülettá­kolmány, disznóól s kamrafé­le, ebből bújik ki a szíjas, bar­na bőrű öregember, fakult, kétgombos vasutassapkában, barna szembogarában riadt villanásokkal: — Végre, végre! — megtapo­gat, valóságos ember vagyok-e, hivatalos, segítő-e? És már hordja is ki a piszkos, elha­nyagolt kutriból az iratokat, igazságának sárguló dokumen­tumait, vélt vagy igaz sérel­mének tanúságait, amelyeket úgy ad elő, hogy közben min­dig a háza felé néz, s ilyenkor gyűlölet, vágy, kín és öröm bujkál szemében. Másnak egyszerű, neki bo­nyolult az ügy, s úgy érzi: Ariadne fonalával sem jut ki abból... 1949-ben feleségével, Hornyák Teréziával, mintegy 160 ezer forintért 2 szobás, ve- randás, fürdőszobás házat épít­tetett, de a bíróságok egyszerű fogalmazásával: házassági vi­szonya -*■ anyagi természetű dolgok miatt — annyira meg­Kol tartanak a magyar szak­emberek, meddig jutott a ma­gyar ipar, s milyen színvo­nalat ért el a külföld? Ezek­re a kérdésekre ad választ a VI. szerszámgépgyártási kong­resszus. Erről tájékoztatták a Technika Házában a Gépipa­ri Tudományos Egyesület ve­zetőit. ötvenegy előadás hangzik el a baráti és nyugati or­szágok vezető szakemberei­től október 24—26 között. Szóba kerül sok automata ve­zérlésű berendezés. Részben romlott, hogy 1967-ben felesé­gétől elvált. Az öreg kocsikí­sérő szobából verandára, majd onnan a kamrába hurcolko- dott, s hiába ítélte a fele házat neki a bíróság, ma is a kutri- cában lakik. Egyszer kísérelte meg a birtokba jutást, felje­lentették, s a Monori Járási Ügyészségnek kellett igazságot tenni, vétlen Perjési Pál. A volt feleség sem nyugodott, megyei, fővárosi bíróságokat járt meg az ügy, s jelenleg is fórumok előtt van, bírók, ügyészek, tanúk, ügyvé­dek sokasága foglalkozik az újabb perekkel. — Ezerkétszáz forint nyug­díjamból kétszázat nőtartásra ítélték — kesereg az öreg, és vékony csontú kezében gyűrö- geti az iratokat. — Megítéltek 7910 forintot is, .mert volt fele­ségem apja faanyagot adott a ház építésére. Hazudtak ... Nézem a bírósági iratot, sorolja a tanúk nevét: Hanák Istvánná („ez a feleségem test­vére”), Hanák István („sógor, különben dánszentmiklósi ács”), Hornyák Mihály („az öccse!”), Simon Pálné („a test­vére”), Pálinkás Mihály („Ha- nákéknál nevelkedett”!) ... Perjési Pál összehúzza sze­mét : — Egy brancs ... fele­ségem nagyapjának száz hold­ja volt Dánszentmiklóson ... Apjának még mindig 16 hold földje van, feleségemnek itt is egy holdja, szőlője... gazdag, rátarti család volt... én meg koldusszegény ... Apám zsel­lér, majd órabéres vasutas ... Már nem kellek nekik, kidob­tak ... A lányom azt vágta a szemembe: ... „öregúr, most már mehet, ahova akar!” ... Az ajtóban álltam, itt ni — mutatja —, innen vágtam meg, hogy orrából kifröccsent a vér ... Hát ezt érdemiem én hatvankét éves koromra, ami­kor egy életet végiggürcöltem őérte ">.... Fuldokol, elcsuklik a hang­ja, száraz könnyel sír. A szo­bának alig nevezhető apró, szimpla ajtós helyiséget mu­tatja, a rozoga, szalmazsákos ágyat, a mosatlan ágyneművel, a füstölgő tűzhelyet, a rogy- gyant szekrényt, az összedőlés előtt álló asztalt... amelynek tetején húsz szem dió gördül össze, amikor odacsap ... — Hogyan kezdődött? — ezt kutatnám, felel: — Kemenczi János még hatvan­ötben azt mondta: „Hiába görnyed kend, magának egy szög sem lesz abból a ház­ból” ... Felhő futott a homlo­kára, előfogta az asszonyt, de az kitért a válaszadás elől... — Egyszer még csak beme­hetnék rendőrrel a jussom­ba, de mindig nem állhat mögöttem, másnap kilökné­nek — s a zárt verandaajtó­ra mutat, amely mögött ott fészkel a családias meleg, a j jó bútorok, a konyhából ki­I szűrődő ínycsiklandó illatok, j a tiszta ágy szaga, a jó szó lehetősége ... A szomszédokhoz megyek, Zátroch Jánosné Attila utca 64. alatti lakos, kicsit töpörö­dött asszony azt mondja: — Elbánnak vele! Skrek Gusz­táváé, az Attila utca 57-ből kisfia haját simogatja p így szól: „Sokszor elmegyek a portájuk előtt s látom, hogy az öregember a ruháit lucs­1 külföldi — többek között né- I met, francia — részben ha- i zai berendezésekről és ké- I szülékekről van szó. Papírsza- i lagra rögzített vagy éppen | mágneses eljárással dolgozó vezérlőberendezés készítteti a bonyolult formájú alkatré­szeket. Ilyen készüléket szer­kesztett annak idején a ha­lásztelki szerszámgépfejlesztő intézet is. Már most megálla­pítható, hogy a hazai szer­számgépgyártás nívója meg­felel, egyes konstrukciónál ki­emelkedő. kolja. Én bizony, ha lánya lennék, nem nézném el, hogy az apám mosson. A veje — pedig friss ember — nem is köszön neki”. — Nem beteg? — kérdem Perjési Páltól, mert vékony arcában, azok a feketén mé­lyülő ráncok valami kórról árulkodnak. — Fekélyem van! — válaszol lassan és fogaival szája szélét harapdálja. — Elvették a villanyt is tőlem, petróleumlámpával világítok — újból elindul a panasz fo­lyója, s előrángatja meleg kuckóiból a legbensőbb, em­beri dolgokat is. — Egyszer vasvillával támadtak rám — kezébe temeti arcát — nem tudom, mi lesz már ennek a vége. Azt akarják, elhagyjon a türelmem és valami olyat tegyek ... Nem akarok vénsé- gemre börtönbe kerülni... Perjési Pál lányát munka­helyén keresem fel, Pesten. A MÁV BVKH hivatalának konyháján dolgozik. Míg vá­rok rá, a hűvös, köves folyo­són sétálok. Jön... a kony­hák fehér ruhájában ... Kel­lemes modorú, barna szemű fiatalasszony. — A fiát akarja, az első há­zasságbelit odahozni, én tu­dom — ’ s megkeményedik a meleg szempár. — Nem volt semmije, amikor anyámat el­vette — már csikorognak a szavai. Állunk a barna asztal mel­lett, amelyen egy telefonké­szülék várja szolgálatát s fi­gyelem Maczó Jánosné száját, hány alkalommal hagyja el a „juss” szó. Édesanyjáról, ro­konokról, róluk beszél s köz­ben állandóan visszatérő ref­rén: juss, ház, pénz... — Mondja — szakítom fél­be — nagyon utálja az apját? — Én ? ... Én ? ... Szeretem őt, de nézze, gimnázista ko­romban sem adott egy kis pénzt, pedig keresett... négy éve együtt él egy asszonnyal... Hogy maga nem látott ott sen­kit?... Na és?... Eljár hoz­zá!... ügy gondoltuk, kiad­juk apám jussát, akkor me­het ... Nem engedjük a szo­bájába?... Támad! — Miért nem köszön az apjának? — Ezek után ... ? Maga kö­szönne? ... A kör bezárult. Perjési Pál otthona inkább viperafészek, mint családi ott­hon, mert a ház, a juss, a föld, a szőlő, a pénz felborította az egyensúlyt, megváltoztatta a normális értékítéleteket, a kapcsolatok elemi normáit. Pedig lehetne békesség, kis pénzért át lehetne alakítani a rozzant épületet, lepadlózni az öreg szobáját, másik kijára­tot nyitni, ha már nem bír­ják egymást. A falak között lezajló viták családi termé­szetűek, ebbe nem avatkozhat senki, de bíróságok, tanács, illetékesek oda hathatnak, hogy igazságos döntésük ne csak a jognak feleljen meg, hanem egy öreg, munkában rokkant ember nyugodt életét is biztosítsák. Ami a fiatalo­kat illeti, legelemibb köteles­ségük lett volna, emberi szót érteni Perjési Pállal, s leg­alább úgy kezelni, mint egy idegent. Reméljük, a közvé­lemény ereje helyes irányba befolyásolja őket. A gyil­kosság lehetősége...? Egyál­talán nem áll fenn, bár néha az embereket saját indula­taiktól is meg kell védenünk. Sajnos!-ts -es felfedeztem.. TOnguot a padláson. ...de sok rongy foglal helyet még a szekrényben is. MOST ÉRDEMES TAKARÍTÁST RENDEZNI! MINDEN 5 KG HÁZTARTÁSI RONGYÉRT az ellenértéken felül sorsjegyet is ad a MÉH. Október 1 -tői november 9-ig. RONGYGYŐJTÓ HETEK Értékes nyeremények! Fazekas István, a népművészet mestere korongozás közben és a „sikáló” kislány... (Foto: Süli Andor) Ebből még gyilkosság lesz...? Kö élességük emberi szóf érteni! le az

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents