Pest Megyei Hírlap, 1968. október (12. évfolyam, 230-256. szám)

1968-10-13 / 241. szám

Szentmártonkáta, vasútállomás. A busz csak másfél óra múlva vinne befelé. Jó négy kilométert gyalogolhatok. De nem! Lovas kocsi ér utol. Az idős ember, aki a gyeplőt tartja, maga mellé invitál. S máris az unokáiról beszél. A két kislányról. Az egyik elsős, a másik harmadikos. Szépek, és nagyon szeretik az iskolát. Mert jó tanítóik vannak. Az igazgatónőjük pedig... „Hát, az egy aranyos lélek, azért rajonganak ...”

Sajnos, le kell szállnom. Jótevőm útja elkanyarodik. De már egy másik kocsin ülök. Oltott mész lötyög a hátsó felében. Mintha üstből borítottak voína ki pár hektó aludttejet. Kisfiú nógatja Babát, a komótos, barna pacit, s közben elmondja, az idén fejezte be az iskolát, gépkocsivezető szeretne lenni mindenféleképp.— Melyik tantárggyal foglalkoztál a legszívesebben?

— A számtannal meg a kémiával. Mert azt az igazgató néni tanította, őrá mindig emlékezni fogok. Azt mondta, ha valami tanácsra lesz szükségem, bármikor felkereshetem.

A buszmegállónál tesz le. A falu közepén.

— Bácsi, tessék szíves lenni arrább menni egy kicsit.

Nem nekem szóltak, de oda- figvelek. Két fiúcska szorgoskodik. Az egyik a kék kanna fedőiébe vizet önt, locsol, a másik nagy igyekezettel sep- reget. S perceken belül tiszta a buszmegálló betonpadlata.

— Kik vagytok?

— Én Juhos József, ő Szabó Gusztáv. A VIII/a-ba járunk, a belső iskolába.

— S hogy jutott eszetekbe a buszmegálló?

— Mi tartjuk rendben mind a hármat.

— Ti ketten?

— Á, dehogy! Egy teljes brigád. Az igazgató néni szervezte meg.

Nézem a Hősök Ligetét.

— Amíg az iskolásgyerekek gondozták, szebb volt — áll oda mellém egy gömbölyded menyecske közlékenyen. — Pár esztendeje a tanács vette át. A fűre már, nézze csak, nagyon ráférne a kaszálás, igaz? Az ötvenedik évfordulóra emlékkövet állítanak ide, annak a környékét az úttörők ápolják majd. Az iskola és néhány középület mellett az árkok azért tiszták, mert a gyerekek vigyáznak rájuk, az árokparti utcakerteket is ők tartják rendben még a nyári szünidőben is.

iiiimiiiiiiiiimiiiiiiimiiiiimiimiiiiiiiimiiimiiiii

Mozaikarc

Töpörödött anyóka közeleg nehézkesen.

— Mikor jártak magánál a kislányok, Piros néni? — szólítja meg újdonsült ismerősöm kedveskedőn.

— Ott voltak tegnap is. Kitakarítottak, tüzelőt készítettek be, vizet hoztak a kútról. Jönnek a drágáim mindig, nem felejtenek el.

Szorosabbra húzza álla alatt a fejkendőt, és tovább csoszog.

— A magukra maradt idős embereket hosszú évek óta segítik iskolásaink. Nyáron a kertjüket locsolják, télen eltakarítják ajtajuk elől a havat. Az egyiküknek, mmikor költözött, a gyakorlókért kiskocsiján szállították át a szenét — dicsekszik a gömbölyded menyecske, majd hozzáteszi: — Mindezt az igazgatónő szervezte meg.

— Honnan tudja?

— A szülői munkaközösség tagja vagyok.

— Mi a szösz, itt fiatalok is vannak? — csodálkozom el a Kossuth Tsz-ben, megpillantva egy lányt meg két fiút. Összeismerkednék velük, de elsietnek valahová. Hanem a brigádvezető, akivel már fél órája beszélgetek, észreveszi érdeklődésemet, s félbeszakítva mondókáját, ezt jegyzi meg:

— Az igazgatónő vette rá őket. Szívügye a mi tsz-ünk. Tavaly is, és az idén is két- két végzett fiút rábeszélt, hogy mezőgazdasági technikumban folytassák tanulmányaikat. Egyébként, más brigádvezetőkkel együtt, én is az ő esti iskolájában jártam ki a VII-et, VIII-at. Volt olyan osztálytársunk is, például a Kele Pali bácsi, aki 50 éves bizonyítvánnyal iratkozott be. Mellesleg az esti iskolát is az igazgatónő szervezte meg.

A művelődési ház előtt egy városias öltözetű asszony a havi programot nézegeti. Kíváncsiságom engem is odahajt. Az asszony nyomban megállapítja, hogy idegen vagyok. Végre valaki, akivel beszélgetni lehet!

— Valamikor én is sokat színdaraboztam — mondja enyhe nosztalgiával. — Saját

színjátszó csoportunk volt. Tóalmásra, Szentlőrinckátára Tápióbicskére, Pándra is eljártunk. Stráfkocsival, min! Déryné és társai annak idején. Egy téli éjjel a hófúvás betemette az árkokat, csak e telefonoszlopok mutatták as utat hazafelé. Előfordult, hogy nekünk kellett kiürítenünk s gabonaraktárt, csak úgy tudtuk megtartani az előadást Bemutattuk például Móric: Zsigmondtól a „Nem élhetei muzsikaszó nélkül”-t, Szigligeti Edétől „A cigány”-t. Ko- dolányi János „Végrendeletével, 1963-ban, aranyérme nyertünk. Az volt a vélemény, hogy előadásunk vetekedett a hivatásosakéval. A darabokat, Pornói Éva tanítónő segítségével, az iskola igazgatónője tanította be, és ő if rendezte. 1953 óta, tíz éven át ő vezette a művelődési otthont. Biciklin járt a szomszéc községekbe előadásokat szer vezni. Sajnos, mi kiöregedtünk, fiatalok meg nem jelentkeztek, hát 1965-ben feloszlot a csoport, amelynek az akkor tanácselnök és tsz-párttitká: meg a mostani községi párttitkár, Dillik Gábor is a tagja volt.

Podgorsek Károly, egy hét venéves, de a közügyekér még mindig élő-haló, lelke: veterán kísér a buszmegáik felé. Két srác gyűri-gyömö szöli egymást az út szélén kíméletlenül. Játékos birkózásul egyre durvábbá fajul. Hirteler kicsapódik az egyik iskolaab lak, ősz hajú, negyvenvala hány éves nő hajlik ki rajta és szemrehányó hangon vége vet a dulakodásnak.

— Szécsényi Erzsébet, a: igazgatónő — bök feléje a fe jével Károly bácsi. — 1951 ben került ide Nagykátáról tanárnak, 1964 óta igazgató Abban az időben nekem i: sokat segített a propaganda munkában. Velünk tart, kom munistákkal. Amire megkér jük, megteszi. Kedves, jóin dulatú. Sose felejtem el, ho gyan harcolt, mikor a poll technikai oktatás megindításé hoz téli műhelyteremre vol szükségük. Végül a tűzoltóott hont oda is adták nekik.

Hallgatok.

— Bizony, nagy utat tét meg a mi Szécsényi Erzsébe tünk — dörmögi mintegy csal maga elé kísérőm, elgondolko zón —, magasba emelkedő egyenes utat, hiszen, mint ez mindenki tudja róla, apáca ként kezdte valamikor...

Polgár István

is. A hivatalban néha kísértést érzett, hogy Jelhívja, hallhassa hamgját,, megsimogattassa magát a meleg bariton bársonyával. Aztán eszébe jutott: hol is keresné? Az ő idejük az este, de ilyenkor is gondolnak néha egymásra... Mert egyik este ezt a férfi is bevallotta.

Es megpendítette: mi volna, ha egyszer találkoznának? Kicsit kérette magát, mert úgy érezte, így illik; hisz voltaképpen a mai napig nincsenek bemutatva egymásnak, s kapcsolatuk ilyenformán egy utcai ismeretség zilált réndezetlenségére emlékeztet... A férfi győzködött: az elmúlt hónapokban jó barátokká váltak; millió ismerőse van, akiket a társasági formák szigorú szabályai szerint ismert meg, s akik mégis millió fényévekre vannak tőle; őket viszont szorosan fűzi egymáshoz ez a barátságnál izgalmasabb, szerelemnél még kevesebb, furcsa, vibráló, sokat ígérő kapcsolat.

Erre már nem volt mit felelnie, beleegyezett a találkozásba. A helyben és az időpontban is megállapodtak, amikor a férfinak hirtelen eszébe ötlött:

— Várjon! De hogyan ismerjük meg egymást?

F

elnevetett, annyira groteszk volt ez a kérdés. Hiszen ő már régen elképzelte magának Sándort: fekete, nem túl magas, nála talán csak fél fejjel magasabb, széles vállú, nyugodt mozgású férfi; olyan, akire ha ránéz az ember, nyugalmat, biztonságot érez.

— Hát hogyan? — kérdezte tűnődve.

A férfi nevetett.

— Mint a detektívregényekben, ugye?

__

H

ót nézze, nekem kezemben lesz egy újság, és a másik kezemben egy csokor virág. Milyen virágot lehet kapni mostanában?

— Rózsát — mondta ö, de mindjárt meg is bánta. — Csakhogy drága ám!

— Es? — kérdezte a férfi. — Mit gondol, ez a találkozás nem ér meg nekem néhány szál rózsát?

Hallgatott.

— No, és maga? — szólt aztán a férfi. — En hogyan ismerek magára? Milyen a haja?

— Szőke — felelte gyorsan.

— Hosszú? — szólt idő múltán a férfi.

— Rövid.

— Akkor jó — sóhajtott kissé megkönnyebbülten a másik. — Tudja, magát valahogy barnának képzeltem.

— Ilyen vagyok.

— Helyes — mondta a férfi. — Hát akkor holnap ötkor a cukrászda előtt. Ne felejtse el: újság és három szál rózsa! Pontos lesz?

— Mindig pontos vagyok.

— Djabb jó pont — nevetett a férfi, aztán már búcsúztak is.

Éjfélig nem aludt az izgalomtól. Másnap kora reggel fodrászhoz ment és munka után hazaszaladt átöltözni, öt óra öt perckor ott volt már a cukrászda előtt.

Két percbe sem telt, és begördült egy tömött busz. Az újságosbódé mellé állt és figyelte a leszállókat. A sok csitri lány és asszony közt alig néhány férfi szállt le, de egyik sem látszott Sándornak. Soványak voltak, szőkék, s vagy ifjoncok, vagy idősebb emberek. Na. Késik..,

a következő busz is befutott már, amikor szemben egy férfi közeledett, szinte futva. Hóna alatt az újság, kezében papírba burkolt csokor. Megállt, izgatottan körülnézett, egy szőke nő után megfordult, aztán elővette zsebkendőjét és kalapját levéve, megtörölte homlokát.

Erősen ritkuló haja volt, feje búbja csaknem kopasz. És fújtatva szuszogott; megerőltethette a futás a virágbolttól idáig

ö csak nézte, s nem tudta, sirjon-e vagy nevessen. Nyúlánk, karcsú alakján, hosszú, fekete haján át-átsiklott néha a férfi közönyös pillantása, de rebbent is el róla nyomban. Ö sóhajtva lenyomta a cukrászda kilincsét; iól- esik ilyenkor egy erős dupla! Az ablak mellett ült le és néha kinézett.

A férfi háromnegyed hatig toporgott odakint s szeme mohón tapadt az arra járó szőke nők arcára.

AZ ÉLET KATONÁI

^ AZ ÄPORKAI TORNACOS

HÄZ előtt ülünk, a langyos, $ csaknem őszi napsugárban. § Érett szőlőbogyók, a már sár- ^ guló levelek alatt s rajtuk az ^ a kékes hamv... Csend. Né- ^ ha bogarak neszeznek.

— Milyen érzés embert öl- S ni?

$ — Keserű. De ■ tele voltam

^ daccal és keménységgel.

^ — Fronton történt?

^ — Nem.

Korvin Ottó irányított ben- ^ nünket a Bakonyba, mert el- ^ lenforradalmárok garázdál- $ kodtak ott. Az egyik faluban ^ a három direktóriumi tagot ^ saját házában, feleségeik, ^ gyerekeik előtt akasztották fel ^ az udvarukban. Mellükre cé- ^ dulát raktak: „így jár min- ^ den büdös kommunista”! S Peckay József volt a különít- ^ ményünk parancsnoka. Fele- ^ sége orvosnő, de velünk jött. ^ Telek Ilonának hívták, sosem ;? felejtem el... Éjjel értünk a § faluba, összeszedtük a fehére- két, akik akasztottak.

§ — Grófok, bárók, földes| urak...?

§ Galambos Zsigmond erős, S* barna kezefejével a napba le- Ä gyint.

í; — Áh, fenét! Azok meg- ^ bújtak. Nyomorultak, csórók, ^ fenekük kint a gatyából. De | egyikük gazdag, rátarti: „Oroszbérencek vagytok, lóg- :S ni fogtok” — kiáltotta. Az er- ií dőbe vittem, keze megkötve. ^ A pisztolyt a fejéhez tartot- ^ tam. „Pusztulj, kutya!”.

^ — Mire gondolt?

— Lapályos réten át kísér- § tem. Remegett a kezem, a lá- | bam alig vitt... Aztán meg- $ láttam egy öreg fát... hirte- s$ len emlékezni kezdtem... J 1904-ben. Apám utolsó nagyot ^ köhögött, csupa vér lett a pár- íj na, aztán kinyílott a szeme... | malacot mentem az egyik | nagy tanyára őrizni. Egy öreg § fa alatt elaludtam. A gazda ^ rúgásra ébredtem fel. Utána ^ korbáccsal megverte a láb- ^ száramat és több helyen ki- § nyílt a bőröm. Másnap reggel § háromkor trágyás kocsit rak- ä tunk és mezítláb kellett bele- | állnom, a jó érett, leves ga- § najba. Annyira csípte a húso- S; mat, kipottyantak a köny- ^ nyeim, s összevizeltem ma- ^ gam. Haza nem futhattam, ^ özvegy anyám volt, s öten ^ testvérek ... Nyolcéves voltam § akkor ... $ — Mikor hallott először a

$ Nagy Októberi Szocialista ^ Forradalomról?

^ A hetvenkét éves, deres ^ hajú öreg, fürgén kel fel a székből és a kamrából bő- | röndnyi iratot, régi fényké- | pet szed elő.

^ — Pontosan 1917. november

Sj 11-én Asiagóban Rubin Lajos ^ ezredes és felsőszentmiklósi | Artner Kálmán alezredes szólt

5 az olasz fronton harcolókhoz. § „Breszt-Litovszkban béketár- § gyalásra ülnek össze a bol- ^ sevikok és a császári csa- ^ patok” — így mondták. ^ Lenint és Trockijt emle- í; gették. Többen kiabáltak:

6 „El Ausztriától!” — ez volt a § legnépszerűbb jelszó. „Men- ^ jünk haza, éljenek az orosz ^ proletárok” — addig hajtogat- ^ tam, amíg hűtlenség, árulás és ^ lázadásra való bujtogatás í; miatt a Margit körúton nem 8 találtam magam.

s

§ papírokat mutat,

$ amelyeket féltve simogat. Me- ^ sél. Elmondja, huszonkét éves ^ volt, amikor szabadult, az ^ őszirózsás forradalom munká- ^ sai, a catarrói lázadásban ^ részt vett tengerészek szaba- 8 dították ki a börtönből s vit- í ték egyenesen az Astoriában 8 székelő forradalmi katonai ^ parancsnokságra.

•J Galambos Zsigmond jóízűt $ nevet, mint aki tudja, hogy a 8 következőkben érdekes, hu- ^ moros eseményt fog előadni. ^ „Képzelje el, a katonai parancsnokság átirányít a Kom- ^ munisták Magyarországi Párt- ^ jának székházához, a Viseg- 8 rádi utcába. Hát kivel talál- 8 kozom, mint drága kenyeres $ pajtásommal, az árva gyerek $ Harboni Károllyal.”

ÍJ A Visegrádi utcából az 1. ^ számú honvédlaktanyába

^ küldték agitálni.

^ — Miről és kiknek beszélt

^ először?

JÍ — A honvédeknek beszéljem, a földosztásról, mert az

GALAMEOS ZSIGMOND

érdekelte őket a legjobban. Szó került az államosításról is, a békéről, arról, hogy a mi kezünkbe kerül minden földi jó...

— Hol érte a Tanácsköztársaság kikiáltása?

— 1919. március 21-én hazaküldtek Áporkára, hogy segítsek a direktórium megalakításában. K. Cserna Sándor, Barócs Benő és dr. Tompa Mihály lettek a direktórium tagjai. Az iskolaudvaron az egész falu megjelent: „Kialakult kedves barátaim a minden jóléttel ellátó forradalom”

— ezt mondtam nekik. Kiabáltak, éljeneztek, az asszonyok sírtak örömükben. Drága jó édesanyám is ott állt a kapuban, őt néztem, amíg beszéltem.

Galambos Zsigmond Ápor- káról Majosházára ment, hirdetni a proletárdiktatúrát, majd jelentkezett a Vörös Hadseregbe, amelynek századparancsnoka lett. önként jelentkezett az ellenforradalmárok leverésére alakult különítménybe, s Veszprémben, Kalocsán, Kadarkúton, Kőröshegyen harcolt. Az orosz proletárok a Dzserdzsinszkij vezette Csekáról azt mondták: „A proletariátus kivont kardja”, Galambos Zsigmond is e kard egyik magyar élezője volt a nehéz időkben.

— A Tanácsköztársaság bukása után a ráckevei járás főszolgabírói hivatala előtt tették ki Harboni Karcsi és az én fényképemet, köröztek, „Élve vagy halva el kell fogni”.

Galambos Zsigmondra nézek, kicsi, törékeny férfi, de erős vonalú, belső tartású arca, méltóságteljes homloka van. Szavai most fátyolossá válnak.

— harbontval a nádasokba bujdokoltunk, de ő hazament, mert felesége éppen vajúdott. Szomszédai elárulták, a darutollasok körbefogták a házat... a község melletti vályoggödörbe vitték ... kiszúrták mindkét szemét, levágták nemiszervét és felnyitott hasába gyömöszölték ... később ráeresztették a a vizet...

Kinyújtott kezével a zöld levelű, gyümölcsöktől terhes domboldal felé int: „Nem messze van innét!”

— Magát is elfogták? — kérdezem, mire mozdulatlan arccal felel.

— Szerencsém, hogy csak jóval később. G. Vörös János és Tompa Mihály elvtársaim hordtak ételt. A temetőbe húzódtam, a hullaházban laktam, csak nagyon hideg volt már... Olvadt a hó, s az a csúnya párás, hideg nedvesség úszott a levegőben, ami átmegy a kabáton is. Este tízkor vettem észre, december hatodi- kán, hogy lázam van. Tüzelt a testem és látomásaim voltak. Kinéztem az ajtóhasa- dékon, láttam, csendőrök közelítenek... S valóban jöttek. Láncra verve hurcoltak Ráckevére, onnan a Pestvidékibe, majd a Margit körútra. Pogonyi őrnagy elé vittek, aki azt kérdezte: „Miért oly sápadt a kapitány úr? A századparancsnok úr?... Itt nem lesz baja, majd vigyázunk, hogy egészségesen kerülj az akasztófára vörös bitang!”

Megkínozták, kiverték a fogait. Mutatja a talmi fehér műfogsort, s hozzáteszi:

— Nincs vele bajom, nem

fáj! ,

— A Horthy Miklós 25 éve?

Börtön, internálás, állandó,

húsz éven át tartó rendőri felügyelet. Vörös Károly budapesti, Maróti Lajos váci veterán leveleit olvasom, akikkel együtt raboskodott. Képeslap, rajta a váci fegy- házhan elhunyt mártírok emlékköve: Drága Elvtársam

— írta egy remegős kéz — neked küldöm örökös emlékül: Maróti Lajos.

— 1925-ben megnősültem, elvettem Tóth Erzsébet árva lányt, akit Daitsh Mártol fogadott örökbe, Lacházói A feleségem?... Elment i fiamhoz, de majd jön nem sokára. Betegtó szegény, na gyón megviselték az 56-o. események.

Beszél, értékel, mérlegrt tesz az öreg harcos, s mi: szavai patakja folydogá. vizsgálgatom a sok-sok iratot, fél szemmel olvasgatom is.

„1944 decemberében — írja az egyik megsárgult újság, amelynek lapjáról i vörös csillagos sapkájú Galambos néz velem farkasszemet — a körzeti szovje katonai parancsnokságra egyenes tartású, de nagyon szegényesen öltözött férfi kopogtatott be s minden ároi a parancsnokkal akart beszélni. Oroszul nem soka- tudott, így kézzel-lábbal magyarázott valamit. Aztá jött a nagy zsivajra, a szov jet alezredes és tdlmácso kerítettek. Egy, piros cédulát mutogatott az öreg makacsul, s azt elolvasván, a jelenlevők legnagyobb megrökönyödésére, a két férfi csókolni kezdte egymást” ...

— MEGALAKÍTOTTAM / PARTOT 10 taggal, egy hé múlva 50, majd 100 tagja let a kommunista pártnak — mondja Galambos Zsigmond. — Sokszor eszembe jutott, amit a ráckevei járásbíró szokott hangsúlyozni: Áporka. Áporka, rohadék kis Moszkva! Igaza lett.

Galambos Zsigmond ezután társaival egyetemben felosztotta a földet s amikor a visz- szaszivárgó birtokosok követelték „ősi jussukat”, a párttitkár 100 . újgazdát vezetett Pestre a Parlament elé: „Földet vissza nem adunk”.

— Egészséges? Jól bírja magát? — kérdezem a 72 éves férfitól.

— A tüdőmet érzem, meg a belső részemet — mondja —, de nem veszélyes. Nem cigarettázom, nem iszom, csak elvétve egy kis pálinkát.

— Amikor tanácselnök lettem, nagyon összejöttek a gondok, UFOSZ, Nemzeti Bizottság ... éreztem, pihennem kell. A hat holdamon dolgoztam.

. Ismét írást olvasok: Galambos Zsigmond elvtársat az ellenforradalom alatt tanúsított bátor magatartásáért a Magyar Népköztársaság Elnöki Tanácsa a Magyar Szabadság Érdemrenddel tünteti ki.

— Feleségem jobban megsínylette — mondja —, ötvenhat után kórházba került.

A nap lefelé jár, egy pillanatig még elidőz a tornácon, de aztán gyorsan a ház háta mögé megy. Hűvösödik.

— 1959-ben a téesz-szerve- zéskor először léptem a „Vörös Csillagba” — ezt már, mintha nehezebb hangsúllyal mondaná.

1961-ben levelet írt. az MSZMP Központi Bizottságának. „... Alulírott tsz-párt- titkár, a Ráckevei Járási Párt- bizottság tagja, a Szabadság Rend, a Tanácsköztársaság Emlékérem tulajdonosa, pártnyugdíjat kérek..

Megkapta. Először 800, aztán 1100, majd 1400 forintot.

— A téesz a nyugdíjasainak szokott búzát adni — folytatja — s engem a 120 kilósak helyett a 80 kilós adományokba soroltak — panaszolja. — Pedig értéken alul vitték el a lovam, a szerszámot, a kocsit, mindent...

TOVAREBBENÖ TEKINTETE a portát vizsgálja, a földet, a szőlőt, a sárga húsú paprikát, a kicsattanó piros paradicsomot, a „javakat”. Aztán, mintha röstellné a dolgot, felkiált:

— Eh... mindegy!... Nem azért mondtam!

Sokáig tartja kezét kezemben a búcsúzásnál s én gyermeki szemmel nézem, kedves, duzzogó, fiatal. Öreg-Apánkat.

Szüts I. Dénes