Pest Megyei Hírlap, 1968. szeptember (12. évfolyam, 205-229. szám)
1968-09-28 / 228. szám
1968. SZEPTEMBER 28.. SZOMBAT 3 kMíHop Múzeum az alma materben és kollektivitás Asztalos István hellyel kínál a letűnt századok névtelen mestereinek emlékét idéző, intarziás íróasztalnál. Illik ez a hatalmas asztal a boltíves falak közé — elvégre múzeumban vagyunk. Az aszódi Petőfi Múzeumban, amely október 6-án ünnepli fennállásának tizedik évfordulóját. Semmiből — tízezer — Tulajdonképpen májusban volt tíz esztendeje, hogy megnyitottuk első kiállításunkat Petőfi alma materének öreg falai között, de a hivatalos évfordulót októberben, a múzeumi hónap keretében ünnepeljük — mondja a múzeum tiszteletdíjas s a helyi II. sz. általános iskola hivatásos igazgatója. — Az első alkalommal a költő életével kapcsolatos relikviákat, valamint a Galga vidék népviseleti és helytörténeti anyagát mutattuk be. Semmivel kezdték — s ma tízezer múzeumi tárgyat tart számon a katalógus! —■ Kezdjük talán a névadóval, az egykori aszódi diákkal — javaslom. — A legtöbben így asszociálják Petőfit és Aszódot: az aszódi diák. Pedig ennél sokkal több szál fűzi a községhez a költőt! Erőltetem a memóriámat. Megvan! — Itt volt először szerelmes, s itt írta első szerelmesverseit Cancrinyi Emíliához. — Langyos, de még nem tűz! Szabad a gazda? Akkor a nagyszülőkkel kezdeném, először is Petrovic Tamással. (Ö még így írta a nevét.) Petrovic Tamás székálló a Felvidékről került Aszódra, s kibérelte a mészárszéket. Itt ismerkedett meg Salkovics Zsuzsannával, akivel — az evangélikus parókián őrzött anyakönyv tanúsága szerint — 1770-ben házasságot K8toft. :Rárórrr évig Iái“ kott az ifjú pár Aszódon, de 1791-ben ismét erre a vidékre hajtotta a megélhetés reménye, ezúttal Kartalra. Itt született néhány gyermekük, köztük István. Petrovics Istvánt ugyanott keresztelték, ahol szülei esküdtek: Aszódon. Petrovic Tamás többször is visszatért a Galga vidékére, majd törődött testét 1817. április 2-án a domonyi temetőben helyezik örök nyugalomra. — De Petőfit nemcsak apai ágon fűzik erős szálak Aszódhoz, hanem anyai ágon is. Hruz János csizmadiamester 1817-ben kerül — ugyancsak, a Felvidékről — a községbe. Leánya, a huszonhat esztendős Mária, a Podmaniczky-udvar- ban lesz szolgáló. A mészárszékben többször megfordul, s megakad a szeme a bérlőn. 1818. szeptember 16-án aztán újabb bejegyzés kerül az evangélikus matrikulába, Petrovics István székálló és Hruz Mária szolgáló házasságáról. „Nékem nagyon kedves ez a hely...“ így válnak számomra világossá Petőfi Sándor néhai tanárának, Koren Istvánnak szavai, amikor is visszaemlékezéseiben elmondja, hogy az időközben Pestre költözött Petrovics István e szavakkal bízta rá közepesen tanuló nagyobbik fiát: „Azért hozom ide tanulni, mert nékem nagyon kedves ez a hely ...” Koren Istvánnál jó kezekbe került a fiú. A múzeum Pető- fi-gyűjteményében őrzött iskolai évkönyvben csupa E betű áll a neve után. Ami azt jelenti, hogy mathezisből éppúgy eminens, mint latinból vagy francia nyelvből. A kortársak visszaemlékezései, az iskolai bizonyítvány s a verskéziratok fotókópiája mellett helyet kapott ebben a gyűjteményben sok, idegenre efordított Petőfi-mű eredetije és facsimiléje. Van itt olyan is, amiről még senki sem tudta megfejteni, melyik Petőfi-mű- vet takarja a századfordulói svéd könyvkiadás sárgult borítólapja. A címe így szól: Harposlag och Svärdsklang. Vajon mi lehet? Nehezen válók meg a Petőfi-szobától, de úgy igazságos, hogy a tízezerből még legalább néhány kincsét bemutassam ennek a kevés anyagi támogatással, sok-sok lelkesedéssel született múzeumnak. Mindenekelőtt szólnom kell gazdag régészeti anyagáról, amely párját ritkítja a tájmúzeumok sorában. A története is érdé- ; kés. A hiányzó láncszem — Van nekem egy jó barátom, dr. Kalicz Nándor, a Magyar Tudományos Akadémia régészeti intézetének kandidátusa. Nyolc évvel ezelőtt, aspiráns korában meghallotta, hogy ásatásokat szeretnénk kezdeni Aszód fölött, az úgynevezett papi földeken. Neki lelőhely kellett — nekünk szakember. így kezdtünk hozzá öt munkással az ásatásokhoz. Az eredmény minden elképzelésünket felülmúlta: megtaláltuk az úgynevezett lengyeli kultúra hiányzó láncszemét! Lengyeli kultúrának nevezi a szakirodalom a neolitikus — újkőkori — népek sírjában, lakógödreiben talált leleteket. Ezek a népek a Balkánon éltek, onnan vándoroltak később északnak. A mai Magyarország területén nyolc évvel ez- előttig csak Lengyeli községben bukkantak nyomukra. De mivel ugyanilyen leleteket találtak Észak-Erdélyben, Bajorországban, Morvaországban és a szlovák alföldön, csaknem bizonyos volt, hogy a mai Budapest környékén is kellett élniük. Ez a hiányzó láncszem volt — az aszódi lelet. — Az ásatás leletgazdagságát mi sem jellemzi jobban, mint az, hogy kétheti munkával több ezer tárgyat hoztunk napvilágra: kultikus edényeket, munkaeszközöket — köztük csontszerszámokat, kőbaltát, a szavéss-fonúshaa-feasznált tárgyakat, csontkapákat — piros és fehér festékkel díszített karámiákat. A gazdag anyagból először 1963 áprilisában rendeztünk kiállítást. Ma már a régészeti gyűjtemény — a helytörténetivel és a népviseletivel együtt — állandóan megtekinthető. Tíz év — és sok segítség Ma már ugyanis a múzeum négy kiállítási teremből, három raktárból, több folyosóból és egy irodából áll. Hanem, ahhoz tíz év kellett, amíg az elhanyagolt, omladozó-vizes falakat rendbehozták, s helyiségeiben lakók helyett — a múzeum talált otthonra. Tíz év — és az egész község segítsége! A tanács lakást adott az ott lakóknak. A diákok,( szülők, kisiparosok két kezük' munkájával segítették a helyreállítást. Az iskolások bejárták az egész környéket, s pincétől a padlásig kutattak a múlt emlékei után. így kerültek a múzeumba a Galgavi- dék lakóinak régi munkaeszközei, a kihalt mesterségek szerszámai, a megfeketedett céhláda, a hét-nyolcszáz éves régi pénzek, amelyek mellett az 1600-as évekből való Fer- dinánd-tallérok szinte újaknak számítanak. A Művelődésügyi Minisztériumtól kapott pénzen 200—250 néprajzi tárgyat, népviseleti ruhadarabokat, kenderfeldolgozó eszközöket vásároltak. Az adományok ma is egyre gyűlnek. Ahol különös formájú csontot, követ fordít ki a traktor, eke, ott gondolnak a Petőfi Múzeumra. És beviszik a kőbaltát, a vallási szertartásokhoz használt cserépedények darabjait, avar kori ékszereket, megzöldült rézpénzeket, azonmód sárosán, ahogy találták. Néhány hét múlva ünneplőbe öltözik a család, s ellátogat a múzeumba. A tárlók előtt kibetűzik a felírást: .„fi-bu.-la”, s büszkén mutatják az ismerősöknek : — Látod azt a fibulát? Én adtam a múzeumnak! Nyíri Éva Vezetőségválasztás előtt Munka A KOLLEKTIV vezetésről sok szó esett s esik napjainkban is a pártszervezetekben. Azt ugyanis ma már senki nem vitatja, hogy a testületi döntések alapossága messze maga mögött hagyja a személyi döntések értékét, s azt sem, hogy a pártszervezetek csakis a teendők kollektív megosztásával képesek valóban gazdái lenni területüknek. A Mechanikai Müvek párt-végrehajtóbizottságának titkárával beszélgetve fogalmazódott meg a vélemény: a pártalapszerve- zetek vezetőségei — a sokasodó feladatok, a bonyolult, nagy áttekintést feltételező kérdések — a reform teremtette új helyzet miatt akarva-akaratlanul is rákényszerülnek arra, hogy ne a titkár jelentse egymagában a vezetőséget, hogy minden reszortfelelős irányítója legyen a rábízott munkának. A kollektivitás — érthetően — a a pártalapszervezetekben nem ölti elvont elméleti fejtegetések mezét. Nagyon is gyakorlati kérdésként fogalmazódik meg: miben döntsön maga a titkár, s miben a vezetőség; mit jelent a reszortfelelősök önállósága; hogyan érvényesüljön a taggyűlések döntési joga; milyen legyen az együttműködés a pártalap- szervezetek, a csúcsvezetőségek, a párt-végrehajtóbizottságok között? HELYES ÉS HASZNOS, hogy a vezetőségi üléseken egyre több szó esik ilyen, úgynevezett belső kérdésekről. A Szerszám- és Gépelemgyárak Porkohászán Gyára pártszervezetének titkára mondotta el: elsősorban annak köszönhetik a munka minőségének előnyös változását, hogy több ízben is vitatkoztak pártvezetőségi ülésen — önmagukról. Munkamódszereikről, a vezetőség tagjainak részesedéséről a végzett munkában, a terhek viselésének aránytalanságairól, mindarról tehát, ami végső soron a kollektivitáshoz vezet. Amit rögtön tisztázni kell: a pártalapszervezetek között igen nagy eltérések — mondhatni: fáziskülönbségek — vannak. A megyében találni olyan pártszervezeteket — például a Nagykőrösi Konzervgyárban, a Csepel Autógyárban —, amelyek úgy dolgoznak, ahogyan az a „nagykönyvben” áll. Tökéletesen ismerik területük minden problémáját, munkamódszerük, stílusuk igazodott a megváltozott körülményekhez, s nem pusztán vitapartnerei a gazdasági vezetésnek, hanem tudnak újat is adni — útmutatást, a dolgok közötti összefüggések megkeresését — a gazdasági vezetésnek. Érthető és természetes, hogy ezekben a pártalapszervezetekben valóban kollektív a munka, hogy bár minden tisztség viselője önállóan, de összehangoltan dolgozik, s hogy éppen a sokféle összevetésből született meg a szilárd, egységes állásfoglalás. Sajnos, a pártszervezetek többségében még — minden fejlődés ellenére — nem tartanak itt, különösen a kisebb vállalatoknál, intézményeknél nem, s a termelőszövetkezeti, községi pártalapszervezetekben is sok ilyen gonddal küzdenek. AZÉRT KÜLÖNÖSEN IDŐSZERŰ szólni erről, mert rendkívül sok múlik a vezetőségbe kerülő elvtársak jelölésén. Ha valakire csak ráakasztják a tisztséget, ha már-már kapacitálni kell, hogy vállalja, akkor — előre látható — munkájában sem lesz sok köszönet. Ott, ahol a vezetőség két részre szakad, mert vannak benne lelkes emberek, s vannak, akik semmit nem akarnak csinálni, csak éppen ott ülnek a vezetőségi ülésen, már a kollektív munka kudarcával is számolni lehet. Nincs szükség látszatvezetőségi tagokra; akik csak a címet viselik, s többet nem is tesznek. A „jól bevált receptek” helyett nyúljanak bátrabI ban a fiatalokhoz a vezetőségi tagok jelölésekor. I A kollektivitásnak természetesen csak egyik tényezője a vezetőség. A másik: az alapszervezet legfőbb fóruma, a taggyűlés. A tapasztalatok szerint — bár jóval aktívabbak, tartalmasabbak a taggyűlési viták, mint korábban — az alapszervezetekben tömörülő kommunisták nem használják ki azokat a lehetőségeket, melyeket a szervezeti szabályzat éppúgy biztosít számukra, mint a gyakorlat kialakította szokás?. Csak egy valamit említünk, példaként: a vezetőségek a legritkább esetben kapnak menet közben kritikát. Legtöbbször a kétévenként sorra kerülő vezetőségválasztó taggyűlésen hangzik csak el kritika a vezetőség munkamódszereit, stílusát illetően, s csak ilyenkor derül ki, mi az, amiben nem kérték a tagság véleményét, sőt, még csak nem is tájékoztatták a tagságot állásfoglalásaikról. Ahol megteheti ezt a vezetőség, ott — a tagság a hibás! A KOLLEKTIV vezetés ugyanis elsősorban a munka kollektív végzését és ellenőrzését foglalja magába. Azt, hogy el kell számolni azok előtt, akik a megbízást adták, miként is sáfárkodtak a bizalommal? A vezetőség elsősorban nem a felsőbb pártszervezetek, hanem a tagság előtt felel munkájáért; a legritkább, hogy a tagság éljen e jogával. Holott éppen a pártdemokrácia erősítése, az az alapszervezetek — mint testületek — önállósága a forrása a kollektív vezetés kimunkálásának. Ahol nincs vagy alig van pártdemokrácia, ott kollektív vezetés sem létezhet, s fordítva is ugyanez a helyzet. Márpedig ahol mindkettő hiányzik, ott a kommunisták egész közösségének tevékenysége a formali}- tások légüres terébe kciáil, értelmét veszti minden. M. O. Házastdrsak Nagyon szerették egymást. Ügy járták végig életük első felét, kézenfogva, mint két óvodás kisgyermek. Azután a férfi elengedte a nő kezét és egyedül járta a maga útját. Nem tudta, mikor, hol veszett el a kéz, tény, hogy elveszett. Ezután későn járt haza, időnként ivott és durva volt. Az asszonyka először sírt, fájt minden, az élet, hadban állt az egész világgal. Később, ahogy azt már előre várni lehetett, fájdalmát, dühét, gyűlöletét a férjére összpontosította. Egy kora hajnalban, lehet, tán éppen október volt és szerda, és az eső is esett (mindenesetre rossz nap volt), az asszony minden külön bejelentés nélkül, egy öntöttvas lábossal fejbe vágta egykoron imádott, de az idők múltával elidegenült férjét. A férfi a váratlan, de meglehetősen hatalmas ütéstől elszédült. Ahogy ott támolygott a konyha kövén, a másodperc tört részén belül bokájába is egy irtózatos fájdalom hasított. Ettől a rúgástól azonnal a kőre ült. Távolról, nagyon tompán és homályosan a következőt hallotta: — Unintelligens állat vagy! A kosztpénz is kevés! A bútort is anyukám vette, most is tartozol neki ezer forinttal, azonnal add meg, amivel tartozol... A férfi így fejenkólintva, teljesen kábán, féleszméletében is megesküdött volna, hogy mindazt, amit hallott, a felesége mondotta, az ő hangját hallotta. Másnap a tükörben megnézte magát, az ütés elég rosszul sikerült, az orra keserves állapotban volt, szép nagy lila krumpli. Tulajdonképpen jóravaló fickó volt, most is annak örült, hogy nem ő ütött, és nem az asszony arca ilyen csúnya, hülyére vert. Mit is szólnának akkor ott bent, a hivatalban? *. Jubileumi pénz Jubileumi pénzt osztottak. Nagy Jánosné is kapott, igazolta, hogy 25 éve dolgozik immáron. — Szóval minimum negyvenéves a KAVICSOK drága — mondogatták a szobában a hölgyek. — Nevetni kell, harmincötnek mondja magát. De aki a legjobban intrikált is, utánanézett, hátha neki is jár már az az egyhavi fizetés. A főkönyvelő, aki az efféle ügyeket intézte a vállalatnál, jókat nevetett, de hangosan mindössze eny- nyit mondott: — Ej, ez a pénz, micsoda ördög ez a pénz. Egyetlen hatalom, varázserő, amely rábírja a nőket, hogy még a korukat is vállalják. Előítélet A szívbeteget sajnáljuk, szegényt. A tüdőbetegtől félünk, mert betegsége fertőző. A rákbetegtől összeborzadunk, mert hátha mi is ... A szifiliszest megvetjük, mert betegségéhez bűn árán jutott. És akinek diaréja van, azon nevetünk, pedig ez is mindenféleképpen betegség. Borzalmas, roppantó erő az előítélet, még a betegségeknél is. A bosszú A gépkocsivezető elhatározta, hogy bosszút áll. De milyen legyen a bosz- szú, hiszen a főnökéről van szó? Szóval ennek a bosszúnak olyannak kell lenni, ezt a bosszút úgy kell csinálni, úgy kell állni, hogy bosszú is legyen, meg nem is. A bosszú sikerült. Oka a következő volt: az igazgató, ahányszor leutazott szülőfalujába, estére egy kissé bepityókált és visz- szafelé tartva a városba, az első ötven kilométert végigénekelte. Hallása fals volt, hangja remegős és mindig egy nótát ordított, illetve egy operett egyetlen, alig ismert betétjét, éppen azt, hogy: „A kandallóban rőzseláng, parázs, parázs ...” Nagyon csúnyán énekelt, nagyon idegesítően. A gépkocsivezetőnek viszont nagyszerű hallása volt, fiatalkorában a katolikus legényegylet férfikarának oszlopos tagja, és zeneimádata még mindég a régi volt. Már az is bosszantotta, hogy kinn kell ülnie a kocsiban, amíg benn a főnök szórakozik, de hogy az úton sem hagyja békében, az már egy kissé sok volt. Szerencsére a főnök ötven kilométerig bírta szusszal, hanggal, akkor elkezdett hatni agyában a szesz, és eltompulva, száját kitátva elaludt. És még mindig volt ötven kilométer a városig. A bosszúállás formáját, módját az élet, az országúton egy alkalommal teljesen véletlenül súgta a gépkocsi- vezető fülébe. Egy dűlőútról kifordult egy parasztszekér, hirtelen fékezni kellett, és az alvó igazgatói test előrebukott, jókorát nyekkent, felébredt. A gépkocsivezető azonnal észrevette a dolgot és attól kezdve, ahányszor hasonló szituációban elaludt az igazgató, ha jött szekér, ha nem, tíz kilométerenként a fékpedálba taposott, emígyen tanulmányozva a newtoni tehetetlenségi törvényt. Amikor az igazgató végül is észrevette, hogy játszanak vele, valamilyen telepátikus hatás következtében összefüggést vélt felfedezni az ő ki- maradozgatásai és a fékezés között. Természetesen azonnal intézkedett, hogy a gépkocsivezetőt cseréljék ki. Éjszakák 1935, éjszaka. — Drágám, a fiatal gróf belém- szeretett, azután házasságot ígért. Hittem neki, buta kis liba voltam. Persze, hogy becsapott, s otthagyott. — Hidd el, te vagy a második. ' 1944, éjszaka. — Drágám, a katonákat szállásolták hozzánk. Tudod, milyen erőszakosak a férfiak? Nem mondom, stramm, kisportolt fiú volt, de lelkileg semmi közöm az egész ügyhöz. — Hidd el, te vagy a második. 1949, éjszaka. — Drágám, a mi társadalmunkban közel kerülnek egymáshoz az emberek. ö nagy tudású, tapasztalt férfi volt, okos. Kislány voltam, akkor kerültem oda, felnéztem rá. Igaz, jóval idősebb volt nálam és már nős. De ő nem bűnös, ma is védem őt. Mert én mindent tudtam róla és azt hiszem, én jobban akartam, mint ő. Akkor taknyosnak nevezett és azt mondta, hogy félt engem. Nagyszerű ember volt, apám helyett apám. Nekem rajta kívül senkim sem volt Egyébként döntsd el, kérlek, milyen álláspontra helyezkedsz. Mert ha kispolgári előítéleteid vannak, én nem tudok veled élni. — Hidd el, te vagy a második. 1968, éjszaka. — Drágám, ne kínozz! Tudod jól, a ceglédoe: celi Liliom bárban én vagyok a sztár. Igaz, vetkőzöm. Da micsoda művészi sztriptíz az enyém. Azok a mozdulatok, és a közönség persze stupid és bornírt, az egész művészetből semmit sem ért, csak azt látja, hogy meztelen vagyok. De eszik a számot, igaz, hogy borzalmasan fárasztóak ezek az emberek. — Az első? Várj egy kicsit, hadd gondolkodjam. Megvan! Nagy Frici, a focista. Ismerted? Disszidált. — Mit mereszted a szemed, te kis buta? — Hidd el, te vagy a második. Telefonműfaj A lánynak sötétkék szeme, melegpiros szíve és koromfekete haja volt. És önérzete. Ahányszor összevesztek, fel nem hívta volna a fiút. Kezdeményezzen ő, telefonáljon ő, hívja ő, hiszen ő a férfi. No, a dolog azért nem ilyen egyszerűen történt, mert a dolgok, események, érzelmek az életben sem vegytiszták, sőt, különösen az életben nem. A lány mindennap tárcsázta a számot, mert jólesett hallani az imádott hangot. — Halló, itt Kovács ... Halló!... Ki az?... Ki az úristen szórakozik? — kiabált ilyenkor dühösen a süketen hallgató vonalba a fiú. „Csak hadd pukkadjon a gazember ... Milyen szép, férfias hangja van a drágámnak... Legalább azt hadd halljam, ha már haragban vagyunk” — gondolta a lány és ha jó kedve volt, naponként többször is felhívta a fiút. — suha —
