Pest Megyei Hírlap, 1968. szeptember (12. évfolyam, 205-229. szám)

1968-09-24 / 224. szám

fíSl 09 EC f El kJűHíw 1968. SZEPTEMBER 24., KEDD NAPAG YU Zimre Péter könyvéről Nehéz a műfaji meghatáro­zás. Zimre Péter kisregények­nek nevezte el első kötetének négy írását, e sorok írója in­kább hosszúra nyúlt novellák­nak érzi. Nem is lenne lénye­ges műfaji kérdésekbe bonyo­lódni, ha az író és a kritikus véleménye közti különbségnek nem lennének tartalmi vonat­kozásai. Véleményem szerint ugyanis a kisregényt nemcsak terjedelme teszi kisregénnyé, hanem (és elsősorban) építke­zésének módja, a valóság fel­dolgozásának, megközelítésé­nek módszere. Míg a novella regisztrál, a regény a regiszt­rált valóságot mindig elemzés tárgyává is teszi. A kisregény az írói módszer tekintetébefí a kettő között helyezkedik el, te­hát ötvözi a két módszert, egy­szerre leíró és elemző műfaj anélkül, hogy a két elem közül az egyik, tehát akár a leírás, akár az elemzés eluralkodnék rajta. Ha ilyen értelemben ítéljük meg Zimre Péter írásait, nyil­vánvaló, hogy nem kisregénye­ket, hanem terjedelmes novel­lákat közölt első kötetében. A kérdés már csak az, hogy jó avagy rossz novellákat-e. Első kötetről lévén szó: ígéretes te­hetségnek mutatkozik-e, avagy több a fenntartásunk és ellen­érzésünk írásaival kapcsolat­ban, mint a helyeslő együttér­zés? Nem véletlenül beszélek együttérzésről. Zimre novellái­ból ugyanis olyannyira hiány­zik az intellektuális anyag, hogy együttgondolkodásról szó sem lehet, csak együttérzésről. Együttérzésről húsz-, harminc­éves hősei iránt, akiknek el­viselhetetlenül rossz a közérze­te. Meg kell azonban azt is val­lani, hogy nem minden novel­lájával tudunk együttérezni sem. A „Médium”, „A harag­gyűjtő” és a „Vezérharang: cí­mű írások inkább ellenszen­vünket" tSmá'S2tjSK' IfeT.'YYnftia- gában ez nem lenne baj, hiszen az irodalom eszközeinek tárá­ban az ellenszenv feltámasztá­sa is rangos helyet foglal el, s Tiem egy klasszikussá vált mű éppen egy ellenszenves hős vagy a világ ellenszenvességé­nek ábrázolásával éri el hatá­sát. (Csak néhány példát em­lítve: Thomas Mann: Egy szél­hámos vallomásai, Camus: A közöny, Gorkij: Az áruló), de Zimre előbb említett három írásának esetében nem arról van szó, mint az előbb emlí­tett három klasszikus példá­ban. Zimre, esetében azt hiszem az olvasó ellenszenve az író tévedéseiből és nem áz író lé­nyegre tapintó erényeiből táp­lálkozik, tehát inkább az író­nak, mint az általa ábrázolt világnak szól, s így célját té­veszti. De közelítsünk a pozitív pél­da, a kötet legjellegzetesebb és legjobb novellája, a „Napágyúi” felől. Zimre ebben az írásában figyelemre méltó alakokat te­remt, s úgy tűnik, éppen azál­tal, hogy önként vállalt és írói erejét gyakran görcsbe rántó stíluseszményeit töri át az őszinteség erejével. A „Napágyú” Gyurija kezdő író, Julika, a felesége, kezdő oboás. Mindketten, szellemük­ben még őrizve a serdülőkor féktelen játékosságát és han­gulathullámzásait, itt állnak a felnőtt világ zárt kapui előtt. Át kellene törniük. Nem na­gyon megy, nincs is hozzá túl nagy kedvük, elemi fáradsá­gok és elemi gondok lar.kaszt- ják izmaikat, szellemük előre jelzi ott is a kudarcot, ahol némi siker várható, aztán ami­kor a. némi siker lecsurran, semmiféle beteljesülést nem éreznek ... Talán, mert harcuk nem igazi harc, hanem vagy ügyeskedés vagy véletlen. Hiányzik tehát életükből az if­júság varázsa és éltető eleme. Nincsenek nagy tétek, nincse­nek nagy sikerek és nagy bu­kások sincsenek. Néha óriási erővel támad fel bennük a düh. Gyurit elkeseredett ba­darságokba hajszolja, Julika újra és újra öngyilkos akar lenni. Bandába tömörülnek, de unják a bandát. „Egymás kon-, certjeire nem jártok?” — kér­dezi Gyuri a novella egyik sze­replőjétől. Nem, nem járnak egymás koncertjeire sem, mert: „Örülök, hogy nem lá­tok senkit”. Nagyon jellemzőek ezek a kiragadott mondatok arra a lelki-szellemi tartásra, amely ezt a háború után fel­nőtt nemzedéket jellemzi. Akik csak akkor érzik jói ma­gukat, ha a gyermekkort visz- szaidézve játszhatnak. De a játékaik is mindig megkese­rednek. Elhatározzák például (kitűnő lapjai ezek a könyv­nek), hogy egy napig gazdagot fognak játszani. Lecsípnek a lakásra gyűjtött pénzből, de a játék csak félig sikerül, min­dig eléjük áll ugyanis az élet reális kérdése: lesz-e lakáso­tok, ha így szórjátok a pénzt? Lesz-e lakásotok valaha? Pe­dig nagyon kellene az a lakás, hiszen Julikénak gyakorolni,' Gyurinak írni kéne, és az al­bérleti szoba ajtaját hiába ta­karják be több sorban pokróc­cal, minden zaj hallatszik, oda és vissza. Görcsösen, egymásba kapaszkodva — vegetálnak. A „Napágyú” című novellát vádemelésnek érzem. A vád így szól: megkérdezte-e már valaki, vizsgálta-e már valaki, hogy e háború után felnőtt nemzedéknek miért ilyen rossz a közérzete? Mivel Zimre novellája ezt a kérdést stílusosan, hézagtala- nul és nem didaktikusán teszi fel, ebben az esetben nem is tőle várom a választ. A kötet további három novelláját ol­vasva mégis csalódás ér. A „Médium”, „A haraggyűjtő” és a „Vezérharang” ugyanis va­riációk ugyanerre a témára, a kérdés továbbvitele vagy az esetleges válaszok megfogal­mazása nélkül. Némi alakvál­tozással ismét megjelennek a „Napágyú” figurái, csak éppen az élet hiányzik belőlük, ök már nem kezdő, csak félbesi­Segédgépkocsivezetőket gyakorlat nélkül, budapesti telephelyre felveszünk. Előnyben részesülnek a katonaságtól leszerelt, autójavító szakmabeliek. A gyakorlat megszerzése után jó kereseti lehetőség. Ugyanitt gyakorlott gépkocsivezetőket és rakodómunkásokat is felveszünk, Budapest különböző kerületeiben levő telepeinkre. Vidékieknek munkásszállást és utazási költségtérítést adunk. JELENTKEZÉS: Építőipari Szállítási Vállalat 1. SZ. SZÁLLÍTÁSI ÜZEMEGYSÉG (1. ÉPFU) Budapest XIII., Rozsnyai u. 6. Forgalmi osztály. keredett művészek, akikben tulajdonképpen nem is a mű­vészi, hanem inkább az akar- noki hajlam működik, s nem hiszem el róluk sem azt, hogy jó szakmunkások válhatnak belőlük, és az sem tud felráz­ni irántuk érzett közönyöm­ből, hogy hasat eresztő kispol­gárok válnak belőlük. Zimre figyelmét úgy látszik itt a kül­sőségek terelték el a lényeg­ről. Az ál-Hemingway stílus az őszinteségről és az álérde­kes figurák az emberi mélysé­gekről, egyáltalában: az em­beri kapcsolatokról. Míg a „Napágyú”-han valóban vál­lalt kötelezettségének tesz ele­get: „Felelni ezekre a kérdé­sekre, veszélyek és lehetősé­gek között, annak a nemze­déknek a nevében, amelynek tagja vagyok” — addig a to­vábbi három novellában nem­zedékének rossz közérzetét még kérdésként sem fogal­mazza meg, sőt, -ezt a rossz közérzetet a közhely színvona­lára süllyeszti, s így könnyen elutasíthatóvá is teszi azok számára, akik nem akarnak érteni a kérdésből. Az „elméleti” tévedés ter­mészetesen azonnal jelentke­zik a stílusban is. Vagy az is meglehet, hogy az „elméleti” tévedés éppen a mértéktele­nül erőszakolt stílus következ­ménye? Ügy gyanítom, hogy igen. Nem abban látom a hi­bát, hogy Zimre a Heming- way-novellák szikár egyszerű­ségére törekszik, hanem éppen a „Napágyú” érzelmileg gaz­dag, néha túláradó stílusát érzékelve és élvezve tartom póznak, tehát túljátszottnak a kötet további három novellá­jának stílusát, s ezáltal vesz­tesnek az írót, aki egy irodal­mi divat parancsára gyeplőt dob igazi érzelmeire. A „Napágyú”-t, Zimre Pé­ter kötetének címadó novellá­ját az írói" őszinteség első ál­lomásának, igazságra törő, jó olvasmánynak érzem. Nádas Péter MEFISZTOS JUBILEUM Vasárnap este az Operaház­ban a nagyközönség üdvözölte Losonczy György Kossuth-dí- jas kiváló művészt, a 40 éves jubileuma tiszteletére rende­zett előadáson. A jubiláló mű­vész Gounod: Fausí-jának Me- fisztóját énekelte. Faustot Ud- vardy Tibor, Margitot Andor Éva alakította. Az előadást Varga Pál vezényelte. Italmérés — csak hitelesített poharakban A vásárlóknak sok bosszú­ságot okoz, hogy nem látják az italmérés pontosságát. Ezen a helyzeten változtatott a Bel­kereskedelmi Minisztérium és az Országos Mérésügyi Hiva­tal megállapodása, amely sze­rint a jövőben a vendéglátó- iparban az italokat hitelesített poharakban mérik ki. Dicsérő oklevél — táncért Miniszteri dicsérő oklevél­lel tüntették ki a szigetújfalui szövetkezeti nemzetiségi tánc- együttest. Az együttes két ala­pító tagja: Wenczel Ferenc és Deminger Mária „Szocialista kultúráért” érdemérmet ka­pott. A kitüntetéseket dr. Csicsay Iván, a megyei tanács vb-elnökhelyettese adta át. Az ünnepségen részt vett dr. Wild Frigyes, országgyűlési képviselő, a Magyarországi Német Dolgozók Demokra­tikus Szövetsége főtitkára, va­lamint Szikszai Sándor, a MESZÖV-igazgatóság elnöke. PALÓCOK Nógrádban a nagyszabású múzeumi kutatómunka során több érdekes lelet került nap­világra. Sóshartyánban hon­foglaláskori temetőre bukkan­tak, Hollókőn pedig a vár alatti régi falu helyén egy kö­zépkori templom falait és a temető egyik részét tárták fel. Szondán, a Szentpéter-hegyen várásatásra kerül sor. öt megye — Borsod-Abaúj- Zemplén, Heves, Pest, Szolnok és Nógrád megye — több mint negyven kutatója vesz részt a palócok múltjának kutatásá­ban. Nógrád megyében a népi építkezés tanulmányozására Karancskeszit, Karancs he­rényi, és Pilinyt jelölték ki. A palóc motívumokkal díszített sírkereszteket Etesen és Ka- rancsságon kutatják fel. Az ál­lattartási szokásokat Nádújfa­lu, Bárna, Cserhátsurány, a népviseleti jellegzetességeket Hollókő, Kazár, Örhalom és Ipolyvece községben vizsgál­ják. Kutyadolog? A macskakövek kifénye­sedtek az esőtől: szaladnom kell. A hátam mögött eltűn­tek a falu utolsó házai is. Az út gyenge emelkedőre visz, kétoldalt erdő. Már messziről hallatszik az ugatás, de ami­kor elemtárul az elkerített tisztás, váratlanul ér a kon­cert hirtelen felerősödése is. Vagy negyven kutyaház, mint felállított ládák. Mind­egyik mellett karó, ahhoz kö­tötték lánccal a bódé lakóját. A hangorkán akkor tetőzik, amikor a lakókocsiból le­lépve, elémjön egy magas, so­vány, napbarnított, rövid, ősz hajú, melegítőt, tornaci­pőit viselő asszony. Kötlek Ferencné, állatgon­dozó az, aki a bemutatkozás- után először kérdez: milyen az első benyomás? — Hát — félelmetes — nyö­göm ki az egészen rosszul A budapesti II—XI—XII. kerületi Bíróságon hétfőn meg­kezdődött Lóié Béla 19 éves segédmunkás és 11 társa bűn­ügyének tárgyalása. A vádlottak többsége fiatal­korú. A vádirat szerint Lóié Béla, aki magát Fekete kéznek nevezte, társaiból bűnbandát szervezett, s a galeri védtelen nőket támadott meg. A banda tagjai közül többen egy este a Gellérthegyre mentek, ahol az egyik pádon fiatal párt láttak. Lóié felszólította a férfit, hogy a társaságában levő nőt en­gedje át nekik. A fiatalem­ber tiltakozott, ám ekkor a banda egyik tagja tőrt szege­zett torkának, s megöléssel fe­nyegette. A többiek elhurcol­ták a lányt, s valamennyien megerőszakolták. Révai László, a banda alvezére elrabolta a lány karóráját. Lóié pedig a fiatalembertől vette el óráját. Lóié négy társával egy fia­talkorú leányt is megtámadott a Gellérthegyen. megválasztott szót. Az igazi kifejezést azért nem találom, mert még a magam reagálását sem elemeztem ki. Bánt, hogy az asszony arca elszomorodik. Helyesbítek: inkább azt akar­tam mondani, hogy szokat­lan, meghökkentő. Csak később jöttem, rá, hogy az első hatásban volt valami fájdalmas. Hogy hát ezeknek a kutyáknak nincs házuk, amelyet védelmezve ugassanak, nincs gazdájuk: hogy koncertjük, kérdőrevo- násuk, tüntetőén hangsúlyo­zott támadókedvük alig lep­lezi a kellemes várakozást, a reményt. Végre történik va­lami, felfigyel rájuk valaki, hiszen ebből még akár kap­csolat is kerekedhet! Ez az állatmenhely nemrég költözött Pestről ide Fótra. A Magyar Országos Ál­latvédő Egyesület tulajdona, s azt, annak négyezer tagja tartja fenn. Magáról a szö­vetségről annyit, hogy mint­egy másfél éve alakult. Je­lenleg már két állatmen­hely birtokosai: Budán is van egy telepük, ahol macskákat gondoznak. A telek egyik végében alig megkezdett építkezés. Még az ősszel elkészül a gondnoki lakás, és egy nagy kutyaház. De már egy ló részére is be­nyújtottak „felvételi kérel­met”. Hogy azt hol fogják tartani? Mihelyt feloldozom magam az első benyomás alól, ezt gondolom: annyi ember van, aki sürgős segítségre szorul­na. Nem ők lennének az előbbre valók? Már elült a hangverseny. A kutyák várakozásteljesen lefe­KETTEN ÉS A HARMADIK Az estélyi ruha követte a női test vonalát, mint kimun­kált anyagot utolsó simításai­val a szobrász keze. A szállodai szoba hideg volt, de a fotel kényelmet kínált, hát a legelőnyösebbnek hitt mozdulatával beleült. A be- idegzett pózokat a férfi egyet­len pillantással lehántotta ró­la, így könnyű lett és eszköz- telen. Az abroncsként szorító görcsök apránként megpat­tantak benne, s az oldott pu­haság lassan egész testében el­folyt. Feszülő izmai elernyed- tek, lustán ráhajolt a karfára, szeme megkereste a férfit és rásimult. Táguló fekete szem­bogarában felmutatta neki egész valóját. — Tessék! Ez vagyok! Ol­vass! A teljes csöndben semmi- ségnyire zsugorodtak a teg­napok, végtelenbe nyúlt a je­len. A másik két tükör fénylő örömmel felelt: — Nézd magad bennem, hogy torzítatlan, tiszta képet láss! Fölösleges gondolatok értel­met nyertek és bizakodássá nőtt a zsenge hit ezen az éj­szakán. A hangulatlámpa sárga fé­nyét a hajnal egyre lazább fe­hérre bontotta, érintetlenül találta az ágyat és lazítatla- nul a nyakkendőt. ★ Akkor már csak két-három napig tudott különváltan élni a testük. Még nem volt közös lakásuk és megjött a nyár. Az erdőben meleg volt a fű, s hogy végre egyedül le­hettek, a vágy kegyetlen éh­séggel elszabadult bennük. Egy szivárványos lepke bil­legve elszállt fölöttük, intege­tő szárnyakkal. Nyárszag volt a levegőben, pergőre értek a kalászok és súlyos őszibarackok ültek a szétterpeszkedett ágak között. A sűrű bozótban nyíltak szét és merültek el a harminc­hat fokos csöndben. Csordultig telve is vinnyogtak még egy­másért a földen, a szeder hosszú szárakkal rájuk tekere- dett és véresen egybekapcsol­ta őket. A madarak fáradhatatlanul küdtek házaik elé. Hát nem, senki nem foghatná rájuk, hogy úgy tenyésztették ki őket. Jaroslav Hasektől köl­csönözve: nem, nem valók a lipcsei von Bülow kutyate­nyészetéből. Apjuk nem Arn­heim von Kohlsberg, anyjuk nem Emma von Trantens- dorf, apai ágon nem vezethe­tik le pedigréjüket Siegfried von Busenthal családjából. És a legtöbb nem is fiatal. Itt van például az, amelyiket agyon akarta ütni a gazdája, mivel kiöregedett a házőrzés­ből. Törött lábbal került ide. A szomszédja fiatal: fekete, angolnamozgású. Tizenkét év körüli gyerekek kölyökkorá- ban annyira megkínozták, hogy szüleiket emiatt ezer fo­rint bírsággal büntették. Az­tán vannak, amelyeket csak úgy -behoztak. Találták őket, vagy nem kellenek. Szóval ezek a kutyák többnyire vagy csúnya, fájdalmas, vagy szo­morú dolgokat őriznek emlé­kezetükben az emberről. De várakozó szemük elárulja; hajlandók felejteni. Történeteik zavarba hoznak, mint minden olyan jelenség, amely felbo­rítja nyugalmamat, amely hn nem is éppen kényelmes, mégis hasznos és becses szá­momra. Azt a pulival beoltott, egé­szen fiatal, mégis őszülő ku­tyát idős, beteg gazdája hozta ide. Előtte, sajnálatos félreér­tés következtében levágták a bundáját, hogy ne szenvedjen a nyári hőségtől. Pedig őt az a melegtől éppúgy védi, mint a hidegtől. Gazdájának, s bun­dájának elvesztése nagyon megviselte. Amikor szólítják, érzékeny, félénk, habozó ba­lettmozdulatokkal jön felénk. De amikor feloldódik, leül, ki­nyúlik, mint egy húr, úgy néz fel tisztán a szemembe. Nem nézhetek vissza sokáig — nincs jogom hitegetni. Nincs elég rászoruló ember, öregek, gyerekek? Nem őraj- tuk kellene először segíteni — jut eszembe arról az asszony­ról is, ki Pestről érkezett tö­mött kosaraival a délutáni vo­nattal. Megtudom, hogy ott­hon kilenc kutyája van. Ami­kor ezt a telepet ideköltöztet­ték, két fuvar fát küldött. A kutyák a már ismert koncert­tel fogadják, aztán behúzód­nak házaikba, mert már na­gyon esik. Csak a fejük, a sze­mük van kint: tekintetük visszatér a legbiztosabb pont­ra, a gondozónőre. Középiskolás koromban, ahogy elmúlt a tél, újságot hordtam ki minden hajnalban a Gellérthegyre. Gyakran lát­tam a sintéreket. Gyűlöltem őket, mindent elrontottak, a reggel napfényes hidegét, ál­mos, mégis fütyürésző, hegy- remászó kedvemet. Drótszálon pörgették maguk körül a ku­tyákat, melyeknek némasága megéreztette velem a teljes kiszolgáltatottságot. Igen, ki vannak nekünk szolgáltatva. Jó vagy rossz szándékunknak. Padányi Anna Fekete kéz és társai a bíróság előtt kiabáltak és a fák körbeáll­tak sustorogni. ★ A fele&g a hírtől, mint bé­késen legelésző állat az ütés­től — elterült. Már nem tett reménykedve virágot a vá­zákba, megbontotta az ágyat és hosszú hetekre belefeküdt. A bizonyosság az agyába ült. abroncsokat szorított a bor­dáira, és sötét gyűlöletet gyúj­tott a szemében. Magatehetet- lenül vergődött, míg a gyógyí­tó altató erőszakkal kifeszi- tette meggyötört arcára az ál­mot. Fénytelen szemmel, rövid időkre ébredt, könyörületet keresett a másik tekinteté­ben. — Iszonyú a magány! Fé­lek! Segíts! A súlyos, hosszú csöndben lassan kifényesedtek a tegna­pok és semmiségnyire zsugo­rodtak az elkövetkező nappa­lok. A másik két tükör hideg és üres maradt. Eloltották a lámpát és a sö­tétség sűrűn elterült. Fájdalommá fonnyadt a hit és fölöslegessé silányult a leg­fontosabb gondolat is ezen az éjszakán. Ónody Éva

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents