Pest Megyei Hírlap, 1968. szeptember (12. évfolyam, 205-229. szám)

1968-09-21 / 222. szám

jfEcret yfíWflo 1968. SZEPTEMBER 21., SZOMBAT „Szentendre nélkül nem lennék festő“ — Ennek a háznak történe- t te van. A falon függő festmé­nyek kötik le a figyelmemet, de erre a mondatra fölkapom a fejem. A fiatal, szőke hajú asszony feketével kínál. A napfény a kerítést befonó bokrokon ke­resztülhatolva, furcsa fényhá­lót terít a festő mélázó arcára. — Ahol most ülünk, azelőtt búzát őröltek, a falnál forgott a hatalmas malomkerék. Nagyapám még molnár volt. Több mint száz éve itt lakik a család, én a másik szobában születtem. Apámnak valahogy nem volt érzéke a romantiká­hoz; lebontatta a malmot, és a malomkocsmát -is, aminek vendégei olyan sokszor meg­nevettették nagyapámat, ugyancsak nevezetes hellyé tették a Bükkös-partnak ezt a szakaszát. Az unoka, úgy tűnik, a nagy­apára, a becsületes, mesterre és a bohém, álmodozó, jókedé- lyű emberre ütött. — Szeretem a régi holmikat. A köcsögöket nézegeti, régi parasztházakból való mind­egyik. A szekrény tetején sorakoz­nak, máshol nem férnének el. A két szoba minden tenyérnyi felületét kihasználják. Keresztnevén ismeri min­denki. A lakásához vezető utat kérdezem egy idősebb, fejken­dős nénitől: — Deim Pál fes­tőművész házát keresem ... — A Pali? Itt, a patak mentén, az a régi ház, repkénnyel van fölfuttatva a fal. Kevés beszé­dű, csendes szavú. Tűnődve mesél, nem magáról, Szent­endréről, a szentendreiekről, az emberekről. — Itt valahogy más az élet. Nem azt akarom mondani, hogy megállt, de nem olyan zaklatott, ingerült. Többet és szívesebben mosolyog minden­ki, tegezve, barátságosan szó­lítják meg azt is; akit nem is­mernek. Közvetlenebbek. Egy­szerűbbek. Sokat magyaráz­nak a Pest-közelségről. Én mégis úgy veszem észre, hogy az igazán idegyökerezetteket nem vonzza a nagyváros. Úgy is fogalmazhatnék: érintetle­nül maradtak. Akárcsak a há­zaik, utcáik. A változások, a technika, a városon keresztül- dübörgő idegenforgalom csak a felszínen hagy nyomot. A le­vegő, úgy érzem, még mindig a több száz évvel ezelőtti. Ezt a levegőt, ezt az intimitást ke­resem, próbálom a képeimben is megfogalmazni. Két srác robog be a szobá­ba. — Apu! Adj egy kettest fagyira! Éppen olyan gyorsan tűnnek el a zsákmánnyal, mint ahogy megjelentek. — Sok a gond velük is —, néz utánuk —, de az öröm még több. A nagyobbik —, kilenc­éves kis vagány —, most nyert első díjat a debreceni nemzet­közi gyermekrajzkiállításon. Galambo: Tamás, szintén festő, együtt végeztek a főis­kolán hatvanháromban, Deim Pál legjobb barátja, közbeszól: — Most büszke vagy, bez­zeg, mikor kicsi volt és a pad­lóra fektetett félig kész képei­den futkározott keresztül! — Azt még csak kibírtam valahogy. De az az idegesség, mikor tavaly Brüsszelben és Párizsban voltunk, több mint egy hónapig, hogy mi van ve­lük, nem betegek-e? — Hogy mi tetszett legin­kább? . Talán meglepő, de engem igazán és legbelül a japán piktúra rendített meg. Arra rezonálok. A többit, a nyugati, francia, olasz festészetet csodálom, el­ismerem értékeit, az egyes al­kotók zsenialitását, de nem érzem a rokonságot. Amit az előbb elkezdtem mondani, itt, ebben a kisvárosban örökeb- bek az emberek. Nem változ­nak olyan gyökeresen, napról napra, és nincs rájuk erősítve olyan áthatolhatatlan maszk. Kisebb'k és tisztábbak az örömeik, egyszerűbbek a bá­nataik. És emberibbek. Telje­sebbek. Nyugalmasabbak. A keleti filozófiákban, művésze­tekben is ezt találom. Ezt az azonosságot éreztem a modern japán festményeket nézegetve, s ez csak erősödött bennem, bármilyen disszonánsnak hat összehozni egy kisváros lég­körét, és Japánt. — Számomra a festésnél is ez a legizgalmasabb feladat. Egyszerű motívumból kihozni a forma minden lehetőségét. Mint ahogy a cseppben is ben­ne van a tenger, egy motí­vumban is a teljesség. Csak ki kell bontani. Meg kell pró­bálni kibontani. Álmodozó barna szeme megállapodik a szúrágta fakereszten az ajtó mellett. A másik falon vasból, embernagyságútól pár centis nagyságúig, megfeketedett fémkeresztek. — Az ember­nek talán legősibb jelképe. S mennyi végtelen változatát hordozza a kifejezésnek. Nem­rég jöttem haza Jugoszláviá­ból, a képzőművészeti alap küldött ki. Három hétig em­ber nem lakta tájon, egy ko­lostorban éltem, teljesen elszi­getelve a külvilágtól. Ott való­ban megállt az idő. Előkerül a mappa, benne az ott készült rajzok. Kék, fehér, fekete, furcsán vibráló képek. És újra a keresztmotívum. Fájdalom és békesség. Magány és titok. Szemet és lelket borzongató. — Ez persze már a másik véglet. Azt a teljes egyedüllé­tet, az embernek azt a termé­szetre útaltságát nehezen bír­tam. Fantasztikus élmény, magábaszállásra kényszerít. Vizuális agresszió, ez a legjobb meghatározás. Ott élni, nem tudnék. Mert bármilyen csend van itt, innen nem hiányzik a mozgás, a mindennapok egy­szerű zajai, az élet zsongása. És van tennivaló is, nem ma­rad magára az ember. Ketten vagyunk Balogh Lacival a mű­emlékvédelmi albizottság. Sok­szor ki sem látszunk az érte­kezletekből. És persze a ba­rátok, a család. A festőállvány a sarokba szorult, a kevés fény miatt nemigen lehet használni. De az asztalon fes­tékek, féligkész képek, ollók, ragasztók halmaza. Itt dolgo­zik. Legfölül ismerős kompo­zíció, a mását a Ferenczy Ká­roly Múzeumban, a most meg­nyílt kiállításon láttam. — Én készítettem a másola­tot magamnak. — Valahogy nem ugyanaz, de nem tudnám megmondani, mi a különbség. — Ezt is Jugoszláviában fes­tettem. Nem volt papírom. A magammal vitt újságok lapjait voltam kénytelen felhasznál­ni. És tényleg, jobban odanéz­ve, előtűnnek a festék alól a nyomtatott betűk, újsághírek címei. Egy méterről azonban, már sajátos festési techniká­j nak tűnik. Visszatérek a fa- j Ion függő képekhez, az egyik­nél, legnagyobb meglepeté­semre ezt mondja: új szer­zemény. Látva elképedt arco­mat, amiről leolvashatja, hisz ez Deim-kép, nem lehet más, nevetve folytatja. — Most vá­sároltam vissza a Műcsarnok­tól. Akkor is fájt érte a szí­vem, ez még az első kiállítá­som anyagából való, a főisko­la után Pesten, a Mednyánszky- teremben volt az első önálló bemutatkozásom. De már előt­te is kiállíthattam itt Szent­endrén a helyi festőkkel együtt, ami jelzi azt a bizalmat és sze­reteted amivel fogadtak. — Szentendre nélkül nem lennék festő. De hogy mennyire az, és hogy mennyire szentendrei, ez a szerény, mindenki által tisz­telt művész, bizonyítja, hogy az ő munkája, lelkesedése nélkül nem ilyen lenne most a szentendrei napok kéthetes programja. S hogy az idén, a legjobb, és legtöbb kulturális munkáért jutalmazottak az ál­tala készített emléklapot fo­gadhatták kitüntetésül. Varga Vera Labor-Ster ilex Bemutatkozott tegnap a La­bor 1918. A misztikus név na­gyon is prózai dolgot takar: elektromos kézszárítóról van szó. A Labor Műszeripari Mű­vek készítette. 40 másodperc alatt szárít 1400 wattos fűtő- szál adja a forróság-ot, s egy igen magas fordulatszámú motor ventillátora fújja a le­vegőt. Súlya mindössze 1,40 kg. Egy perc után kikapcsol. A másik újdonság a Steri- lex. Túlnyomásos sterilizátort jelent. Orvosi műszerekhez, azok fertőtlenítéséhez, csírát­lanításához használható be­rendezés, amely légmentesen zár s magas nyomás alatt a kuktához hasonlóan 100 fok fölé növeli a meleget. így el­pusztul minden nem kívánatos kórokozó. Királyi menedékház A Bakonyban — Szentgál és Városlöd között elterülő erdő­részben ismét megnyitották Mátyás király hajdani vadá­szainak téli menedékhelyét. Az ősi épületet, amelyet azó. i is Mátyás pincének neveztek, alig rongálta meg az idő. A követ­kezőkben is eredeti rendelte­tésének megfelelő szerepet tölt be: ide menekülnek majd a bakonyi időjárás viszontagsá­gai elől a vidék juhászai. NAGYKOROS Kalotsa Balázs milliós hagyatéka Közel két évvel ezelőtt fe­deztem fel a térképen a Pest megyei Kalocsa nevét, mel­lette a kis karikával, ami azt jelenti, hogy „lakott hely”. Fölkutattam magát a parányi települést is. Központjában négyosztályos, egytantermes és tízegynéhány tanulós isko­lát találtam, Nagykőröstől alig húsz kilométernyire, Abony és Kőröstetétlen között. Érde­kessége a dolognak, hogy Kő­rösön úgyszólván senki sem tudott létezéséről. Most névadójával, Kalotsa Balázzsal volt érdekes találkozásom, mégpedig a nagykőrösi Arany János Mú­zeumban. Dr. Baipnyi Béla igazgató vezetett végig a mú­zeum helytörténeti és régé­szeti kincsei között. Nem is hinné az ember, hogy meny­nyi érték halmozódik itt föl az egykori huszárkaszárnya tágas helyiségeiben. A hatal­mas és igen szemléltetően el­rendezett gyűjteményben fel­tűnt egy jókora vitrin, üveg­lapjai alatt különösen szép, szokatlan formájú huszonnégy személyes evőeszközkészlet. Valamennyi darabjának vas­tag gyöngyházból faragott hal­formájú nyele van. — Kalotsa Balázsé volt egy­kor — mesélte az igazgató —, a város egyik leg jótékonyabb patrónusáé. Nagy szerencsénk, hogy megszerezhettük, mert szinte felbecsülhetetlen az ér­téke. Annak idején állítólag harmincezer forintot ajánlott érte valaki. Nekünk becses helytörténeti emlékünk, egy körösi késesmester remeke. Ezek után illendő volt vég­re megtudni egyetmást arról a Kalotsa Balázsról, akinek nevét egy szép nagykőrösi utcán kívül a város legrégeb­bi óvodája is viseli, de akiről közelebbit Balanyi Bélán és a másik körösi múzeum, az Arany János Emlékmúzeum igazgatója, dr. Törös Lászlón kívül alig tudnak a városban. Föllapozzuk Nagykőrös régi monográfiáját, majd Benkö Imre könyvét a nagykőrösi családokról. Mindkettőben igen sok szó esik arról a Ka­lotsa Balázsról, akinek a Kő­röstetétlen közelében megbú­jó kis Kalocsa egyik kis ma­jorja volt, amikor még ő volt a birtokosa az egész széles határnak. Igen érdekes, vonzó hőse lehetne egy olyan regénynek, amely­ben a múlt század második fele elevenedik meg. Apja vidékről került Nagykőrösre, { ibi egy napon izga­m J tottan jön haza az óvodából, ahol nagycsoportos fo­kon végzi — mint alább látni fogjuk — széles körű tanul­mányait. — Anyuci — kezdi már az ajtóban —, igaz, hogy a gye­rek az anyukája hasában van, amikor egészen kicsi? Anyu jogászember, meg­szokta az igazmondást, de azért egy kissé zavartan vála­szol: — Igaz, kisfiam. — És hogy jön ki onnan? — Hát... tudod, Tibikém, amikor a baba már akkora, hogy enni tud és nem fázik, akkor az anyuka bemegy a kórházba, a doktor bácsik fel­vágják a hasát és kiveszik a picit. Tibi arca úgy jelzi a rémült részvétet, mint érzékeny szeizmográf a földrengést: — Engem is így vettek ki a doktor bácsik?! — így, Tibikém. A gyerek döbbenten eltűnő­dik. Anyja türelmesen és meghatottan vár, tudja, hogy most szép pillanat következik. A gyerek biztosan odasimul hozzá, s megfogadja, hogy többé nem okoz ekkora fáj­dalmat neki, meg ilyesmi. Tibi csakugyan átöleli, s fá­tyolosán csillogó szemmel azt mondja: Mindenféle — Anyucikám, de jő, hogy, én apuka leszek! ★ Elmerülten pötyögök az író­gépen, amikor asztalomon egyszerre megcsörren a tele­fon. Ismeretlen férfihang be­szél: — Halló, Pesti Hírlap? Po- vázsai elvtársnővel szeretnék beszélni. — Ehol vagyok, ni! Csend. Hallom, ahogy szu­szog. Kis idő múlva belefúj a kagylóba, s újrakezdi. — Pesti Hírlap? Igen? Ké­rem a telefonhoz Povázsai elvtársnőt. — Ehol vagyok, ni! (Most- már csakazértis!) — Én Povázsai élvtársnő­vel szeretnék... — Mondom, ehol vagyok, ni! — Nem értem, kérem: miié­le zokni?! ★ Barátnőmnek a szokottnál is nyomorúságosabb gyermek­kora s a szokottnál is több testvére volt. Apja örömmel kapott hát az ajánlaton, ami­kor egy dúsgazdag, ám csak­nem süket öregasszonyság kérte a kislányt: „Ruhát, kosztot, lakást kap. nem lesz más dolga, csak segíteni a háztartásban, és fülelni min­den neszre, nehogy kirabolja­nak.” Ami a fülelést illeti, azzal egy kis baj volt. A kislány úgy aludt, ahogy csak egy agyondolgoztatott gyereklány képes, ha ágybazuhanhat... ... Két évtizeddel később, barátnőmet meglehetősen sznob vendégekkel áldotta meg a véletlen. A férjek, ré­givágású szakemberek, a fele­ségek agyonékszerezett divat­dámák, az önmagukkal elfog­lalt kategóriából. Az asszo­nyok áradozva csicseregtek az asztal fölött: — Hogy jut mindenre időd, drágám, munka után? — Még bejárónőd sincs? Ré­mes! — Én utoljára egyetemista koromban voltam így agyon­nyúzva. Művészettörténelmet hallgattam. — Jé, csakugyan? Én hét szemeszter után maradtam ki a jogról. És te, drágám, mit hallgattál? Barátnőm éppen egy nagy tál leveles pogácsát rakott az asztalra borkorcsolyának, s csendesen válaszolt: — Én? Neszt. Öt szemesz­teren. ny. é. már mint tekintélyes, vagyo­nos ember. Vagyonát két fia örökölte. A fiatalabb, Balázs, 1819-ben született — Nagykő­rös tehát a jövő évben emlé­kezhetne meg születésének százötvenedik évfordulójáról — katonai pályára lépett és 1848-ban, amikor a magyar nép fegyvert fogott a függet­lenségért és a szabadságért, már császári főhadnagy volt. A fiatal tiszt otthagyta auszt­riai állomáshelyét és fölaján­lotta kardját a forradalom lázában égő ország kormányá­nak. Mint honvédtiszt veré- kedte végig a szabadsághar­cot. Világos után elfogták és Haynau vérbírósága halálra ítélte. Nagynehezen kegyelmet kapott, a halálos ítéletet tíz­évi várfogságra változtatták, de elkobozták minden vagyo­nát. Hosszú éveket sínylődött az osztrák börtönökben. Ami­kor végre kiszabadult, test­vérbátyja fele vagyonát neki adta. Gazdálkodni kezdett és Nagykőrös határában elterülő birtokain először ő alkalmaz­ta a modern gazdálkodás módszereit. Terményeivel ügyesen kereskedett, vagyona rohamosan nőtt. Közben gyer­mektelen testvérbátyja meg­halt, így a hatalmasra duz­zadt Kalotsa-vagyon ismét egy kézbe került, Balázs kezé­be. Gyermeke neki sem volt. 1891-ben, hetvenkét éves ko­rában csinálta meg végrende­letét, amelyben bőkezűen gon­doskodott oldalági rokonairól, de vagyona zömét, a hatalmas birtokokat, majorokat, rész­vényeit, házait alapítványok formájában szülővárosára, Nagykőrösre hagyta, tehát visszaadta a közösségnek. Há­rom gazdag alapítványt szer­kesztett belőle. Az egyik a körösi lakóházában megnyi­tandó óvoda számára nyújtott biztos anyagi bázist — ma is ebben a házban működik a nevét viselő öreg óvoda —, a másik a város fejlesztésére, új közművek építésére szol­gált, a harmadiknak pedig kulturális rendeltetést szánt. A három alapítvány értéke jóval meghaladta az egymil­lió aranykoronát. Hogy milyen jelentős volt ez a hagyaték Nagykőrös életében, mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy néhány év múlva már Kalotsa Balázs halála után, a nagykőrösi gimnázium érett­ségiző diákjainak azt a mate­matikai kérdést kellett meg­oldaniuk, hogy száz év múlva mennyire növekedne a három alapítvány értéke, ha azt ka­matos kamatra bankban he­lyezné el a város. A diákok kiszámították, hogy az Oszt­rák—Magyar Banknak sincs annyi pénze. A dúsgazdag körösi polgár haláláig igen szerény, vissza­vonult életet élt szülővárosá­ban. Hiába kínálgatták neki, semmiféle közéleti tisztséget, címet, rangot, méltóságot nem fogadott el, még egyesületi el­nökséget sem. Egyetlen egye­sület tagságát vállalta, az 1848—49-es nagykőrösi hon­védegyletét, mint a szabad­ságharc egykori századosa. Magyar László KŐMŰVES, VB-SZERELő, BURKOLÓ, ASZTALOS, FESTŐ, TETŐFEDŐ, BÁDOGOS, PARKETTÁS, VÍZ-FÜTÉSSZERELő, VILLANYSZERELŐ, ÉPÜLETLAKATOS, SZAK- ÉS SEGÉDMUNKÁSOKAT, KUBIKOSOKAT, GÉPKOCSI RAKODÓKAT, TEHER­GÉPKOCSI VEZETŐKET, DÖMPER VEZETŐKET, RAKTÁRI SEGÉD­MUNKÁSOKAT, AUTÓ­SZERELŐKET, KŐMŰVESEK MELLÉ SEGÉDMUNKÁSOKAT (ló évei betöltött fiúkat is) AZONNALI BELÉPÉSSEL FEL VESZÜNK Vidékieknek munkásszállást biztosítunk. JELENTKEZNI LEHETi Budapest IX., Viola u. 45. sz. alatt a Prosperitás Ktsz munkaügyi osztályán. állami Gazdaságok, TERMELŐSZÖVETKEZETEK I Erre az évre is vállaljuk RÁDIÓTELEFON­SZOLGÁLAT megvalósítására ÁM 01—27 típusú Kin tlmómim­tísiMmu szállítását. A rádiótelefon-szolgálat révén megvalósítható a mezőgazdasági nagyüzemek munkájának gyors irányítása és ellenőrzése, mivel az üzemegységekkel állandó, közvetlen kapcsolatot lehet tartani. Rádiótelefon-készülékünk a hálózattól független, szárazelem-, illetve akkumulátor-táplálású, teljesen tranzisztorizált, egy-, vagy kétcsatornás kivitelű. Hatótávolsága a terepviszonyoktól függően 1—3 km. Az adó-vevőhöz hálózati akkumulátortöltő külön rendelhető. Felvilágosítást ad a Budapesti Rádiótechnikai Gyár KERESKEDELMI OSZTÁLYA Budapest III., Polgár u. 8—10.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents