Pest Megyei Hírlap, 1968. augusztus (12. évfolyam, 179-204. szám)

1968-08-04 / 182. szám

T968. mTÍGITSZTUS 4.. VASÄRNAP rtn me er Kt v ICirlnn AZ ÉLET KATONÁI WERNER JANOSNE Egyidős vagyok mindenkivel A GYÄRI IRODÄBA, ha valaki belép, azonnal tudja, hogy csakis nő lehet a szoba lakója; annyi a zöld, a dísz­növény. Férfi nehezen lenne meg velük, nő nehezen lenne meg nélkülük. A szoba lakója középtermetű, erős testalkatú, 52 éves asszony, a Hazad Fé­sűsfonó és Szövőgyár Vállalat k istarcsai gyárának igazgatója, Werner Jánosné. Életében semmi regényesség nincs, s mégis, forróhangula­tú regényt lehetne belőle írni; egy sorson át valamennyiünk sorsát az elmúlt — és milyen! — évtizedekben. Alberti köz­ségben született, a mai Al- bertirsát alkotó két falu egyi­kében. Apja kőműves volt, 1919-ben politikai biztos, s ezért szöknie kellett Horthyék elől. Csehszlovákiában élt tíz évig, anyja pedig itthon kín­lódott a hat lánnyal s az egy szem fiúval. A lányok gyári munkára szegődtek, ezt tette maga is. 1934-ben kezdett el dolgozni a fővárosban, a Len­kei úti posztógyárban, majd egy év múlva átment a Me­chanikai Szövőgyárba, a So­roksári útra, kivarrónő lett. Édesapja 1944-ben halt meg, őt 1945 tavaszán a tíz eszten­deje megszokott helyein talál­ta az új élet kezdete: a gyár­ban, a kivarr óasztal mellett. — Tetszetősen hangzanék, ha azt mondanám, hogy én már odahaza, apámon át is- imeretséget kötöttem a mun­kásmozgalommal. Nem így volt. Csak 1945-ben történt ez meg, s nem is tudatosan. Sok volt a nő a gyárban, sok volt a baj, a könny, kellett hát va­lamit csinálná. 1939-ben férj­hez mentem, de férjem akkor fogságban volt — negyven- nyolcban jött haza — így hát a többiek nékem mondták: te jobban ráérnél, nézzél már utána, szóljál már miatta... 1946-ban az üzemi bizottság mellett akkor rendszeresített gondozónő lettem; valameny- nyi szociális kérdés a nya­kamba szakadt. Teher volt? Nem éreztem, mert akkor, s ma is azt tartom a legnagyobb dolognak: örömet szerezni másoknak. ÉLETE LÉNYEGÉBEN há­rom dátum közé tagolható. 1935-ben kezdett el dolgozná a Mechanikai Szövőgyárban — a mai Magyar Gyapjúfonóban —, s ott volt 1962-ig. Akkor a XX. kerületi Pártbizottság $ Balatonfüred, a szívbetegek Mekkája. Ván- ^ dorolnak ide a világ minden tájáról gyógyul- \ ni vágyók. A füredi szénsavas fürdő, a kör- \ nyező hegyek festői lankái, a tó megnyugtató ! varázsa már önmagában is csodákra képes. ; Őriznek is itt sok hálatelt levelet, visszaem- S lékeznek izgalmas esetekre, világhírű bete- \ gekre. \ 1926-ban világhírű beteg érkezett a füredi ; szívszanatórium különlakosztályára. ; A mentőautó megállt a főbejárat előtt. Az i orvosok, nővérek teljes készültségben vára- ; koztak, készen az azonnali segélynyújtásra. ! A mentősök hordágyon a fehér köntösbe öl­íj tözött beteget lassú, óvatos íéptekkel felvit- ! ték az emeletre. — Mi már tudtuk akkor, ! hogy a „különleges” páciens Rabindranath ! Tagore, India legnagyobb költője — emléke- ; zik vissza a több mint negyven év előtti őszi ! napra Holczhauser Béláné, aki a költőóriás ! egykori diétás nővére volt. A négy évtized ; őt is átgyúrta, erős szemüveget ültetett az > orrára az idő, a betegség, kór megviselte. Mi- ! kor mesél, mégis, mintha újra látná a 23 éve- ! sen, egykori énjét, megélénkülnek a mozdu- ! latai. Nemrégiben, Tagore születésének 100. j évfordulója alkalmából Calcuttából emlék- ' érmet kapott. Mint azok valamennyien, akik ! kapcsolatban álltak a költővel. i * • Európai felolvasókörútján romlott meg a i 65 éves Rabindranath Tagore egészsége. ! Becsben érte utol a szívroham. Ottani kezelő- ! orvosa azonnal felhívta Budapesten a nagy ! hírű Korányi professzort. Pestről már ő kí- j sérte el a költőt Füredre. t i ! — Milyennek látta ön akkoriban Tagórét? i : — Hosszú, hófehér szakáll, vállig érő, ga­| lambősz, hullámos haj. Örökké mosolygó fe- ! kete szemét egy fiatal is megirigyelhette S volna. i t > — Tetszett önnek? i l ! — Tudom, furcsa, de rajongtam érte. Fia­! tál voltam, és elbűvölt a varázsa. Talán a ! szimpátiáját nekem is sikerült kivívnom. ! Emlékirataiban is megemlékezett rólam. Azt ! írta: „Délceg termet, királynői alak...” Hát, ! ugye, már megöregedtem, de akkor még... : — mondja és szégyenlősen lesimítja a ruhá- ! ját. i | — Hogyan öltözködött? i — Mindig hindu köntöst hordott. Kézi- i munkás, hímzett ujjal és nyakszegéllyel. Ke- i rülte a cifra holmikat, megjelenésében is ; egyszerű volt. » — ÍMivel töltötte napjait? —- Roppant erős szervezete hamar gyó- ! gyűlt. Rendszeresen reggel kilencig feküdt a I hálószobájában. Reggelijét az ágyba kérte, : kis tálalóasztalkáról fogyasztotta el. Mindig i pirítóskenyeret dzsemmel, és különlegesen j erős indiai teát kért. Azután titkárnőjével sé­g óztam, az volt a dolgom, amit tettem s igyekeztem becsület­tel elvégezni. Ha kellett, sza­valtam, összehoztuk az ének­kart, föl kapaszkodtunk a roz­zant teherkocsikra, s mentünk falura; új és nagyszerű dolog volt, hogy a nő is közösségi életet élhetett, hogy — nem találok jobb kifejezést — va­laki lett, társadalmi méretek­ben. Ez olyan forradalom, amelynek hatását, jelentőségét úgy érzem, még ma sem fog­tuk fel igazán. Mert én pél­dául először azért léptem be a szociáldemokrata pártba, mert annak a gyári titkára emberileg szimpatikusabb volt, mint a kommunistáké. Azaz: az úgynevezett kisem­bernek sokféle cselekedetét vagy a véletlenek, vagy a szubjektív benyomások hatá­rozzák meg. És éppen ezért ma is azt tartom, hogy a pár­tot emberek személyesítik meg, s tétova, félszeg, a má­sak nyelvén beszélni nem tu­dó ember aligha végezhet eredményes mozgalmi munkát. PONTOSAN FOGALMAZ, de nélkülözi az ellentmondást nem' tűrök kijelentés-stílusát. A vélemény pontos megfogal­mazásához hozzásegíti a gya­korlat adta szilárd alap, s hozzá az — iskolázottság. Mert elvégezte a polgárit, az­után — 1946-ban — egy hat­hónapos szakszervezeti tanfo­lyam következett, majd 1948- ban pártiskola, utána a tech­nikumi érettségi, a marxista— leninista esti egyetem... Ö mondja: elsősorban édesanyjá­nak hálás a lehetőségért. Mert a mama átvállalta a háztartás gondjainak nagyobb részét, a gyerekekkel való sokféle tö­rődést, mert enélkül mindez nem így lett volna. A nők, a női vezetők hely­zete általában nehezebb, mint a férfiaké, talán a közismert okokat nem kell fölsorolnom. A nőmozgalom ezért is nehéz­kesebb a többihez mérten. És ezért is nehezebb megnyerni tette nem is akármilyen állás-; ba...! Más. Amikor a párt-! apparátusba került, 27 észtén-i dő után mondott búcsút a: gyárnak. Ö kitüntetésnek érez- i te a megbízatást — fizetése j négyszáz forinttal lett keve-> sebb —, örömmel vállalta. > Nem számított ő semmi külö-« nősre, de arra, hogy 27 eltöltött! esztendő után még tíz percet; se szánjon rá a hivatalos > gyár... Mert a nem hivatalos, j szerencsére, többet is szaki-! tott. — Nehogy félreértsen, nem ! magam miatt panaszkodom, J Hanem mert a lélektelemsóg-! nél, a ridegségnél nincs vészé- j delmesebb. Amikor csak a szá- ; mok számítanak, az eredmé-; nyék, s mögöttük törpévé zsu- j gorodik, sőt teljesen elveszikS az ember. Én büszke vagyok! arra, hogy itt a gyárban sokan! bejönnek hozzám, nem kémek! semmit, csak beszélnek, s a vé- ’ gén azt mondják, köszönöm,! megnyugodtam. Az úgyneve-! zett apróságoknak mintha ki- 5 veszne a becsülete, mintha! ezek nem Elenének egy veze-; tőhöz. Holott... Azokkal,; akikkel a negyvenes évek má-! sodik felében dolgoztamJ együtt, ma is úgy találkozunk,; mint amikor testvérek futnak $ össze. Emberi kapcsolatok ala- $ kultak ki közöttünk, míg ké- 5 sőbb már átvette a terepet aj hivataloskodás, a korrekt! „munkatársi kapcsolat”, a5 szándékolt visszafogottság,! mintha röstellni keUene azt,, hogy érzelmeink is vannak. 5 IGEN OKOSAN, alaposanJ fejtegeti, hogy a gazdasági ve-! zetés képtelen csakis műszaki,! technikai eszközökkel ered-! ményt elérni, s elhanyagolhat-! ja az ún. emberi tényezőket.! Éppen ez utóbbiak a legdöm-; többek, még akkor is, ha nap-; jainkban inkább az- előbbiek- J ről beszélnek szívesen. Úgy J látszik, gazdasági vezetőként J sem eredménytelenül tartotta! magát ehhez, mert 1954-ben és! 1966-ban megkapta a könnyű-! ipar kiváló dolgozója címet, s! mert itt, a kistarcsai gyárban $ is megszüntetett egy sor, ko-J rábhan meglevő feszültséget. J Éppen az „emberi tényezők” J kiemelésével. 5 s Ezeket az emberi tényezőket ^ ő sokszor és sok helyen meg- J tanulta becsülni. Mert — hogy J egy kicsit megint visszakanya- J rodjunk — dolgozott a szülői 5 munkaközösség elnökeként két! fia iskolájában, s ha kellett, $ szabadsága alatt elment a tá-J torba az iskolai srácokkal, fő- J zött rájuk, zoknit mosott, gom- J bot varrt... Beült a szövőnők,! fonónők mellé a kikunyerált, J kedvezményes árú buszba, s! elvitte őket Szegedre, Duna-$ újvárosba, hogy ne csak élje- J nek, lássanak is... Amikor a ^ gyapjúfonó soroksári telepé-^ nek a vésztője lett, fölvette a J telefont — mivel a IX. kerü- J létből a XX. kerületbe jutott § —, s beszélt a kerületi első J titkárral: adjanak neki párt-J megbízatást. Társadalmi mun- ^ katársa lett a Budapesti Párt- J bizottságnak, Újpestre járt ki,^ Soroksáron dolgozott, s Pestlő-1 rincen lakott... „A pénzkere- !; ső munka és a család adta $ örömök mellé kell ez is, mert J csak így érzem teljesnek, ér- J telmesnek az életem” — ezt J mondja indoklásként. Szavak $ vagy — Legyek kissé nyers —J pártfegyelem diktálta öntudat? J Messze áll tőle. 1945 nyarán J belekóstolt abba, mit is je- J lent másokért is tenni, élni,! meglátni az öröm fényét má- $ sok szemében, s azóta sem $ tud betelni vele. Mert Kistar-J csára kerülése után nem sok- J kai már a gödöllői járási párt-'' végrehaj tóbizottság tagjaként tette azt, amit úgy érzett, hogy mindig és mindenhol, szünte­lenül tennie kell. — 1956-ban rajta voltam a huszadik kerületi haláilistán, de: mindennap ott voltam a gyárban. Ott voltam, de érez­tem, kicsit megtűrt ember va­gyok. Akkor lettem igazán kommunista, akkor döbbentem rá, mit is vállaltam életem­mel. És azóta is mindig azért és úgy igyekszem munkálkod­munkatársa lett, 1964. októbe­rében pedig a kistarcsai gyár igazgatója. A tagolódás igaz, de már-már folyamszerű bő­séggel lehet csak hűen vissza­adni azt, ami a dátumok közé zsúfolódott. Mert: a gondozó­nő az üzemi bizottság nőti tiká­ra lett, belépett a szociálde­mokrata pártba, majd onnét átlépett a kommunistákhoz. Személyzeti vezető lett, gyere­ket szült, kitüntetést kapott — 1949-ben, a Köztársasági Ér­demérem ezüst fokozatát — a nőmozgalomban kifejtett mun­kájáért, megkapta a vállalat­vezető-helyettesi kinevezést, ismét gyermeket — két fiú mamája volt már így — szült, tanulni kezdett, elvégezte a technikumot textil-fonó szak­mában, rengeteg embert meg­ismert, megtanulta a mások gondját a nyakába — és a szívére! — venni ... Dehát még ez, a távirattömörítésű fölsorolás sem valami pontos, hű, igaz. Mert gondozónő, nő­titkár volt. Egy mondat. Ám­de ma is büszke arra, hogy abban az időszakban, az or­szágban az elsők között szer­vezték meg a bölcsődét, az üzemi konyhát, hogy BCG-ol- tást adtak, napközit hoztak létre, legyőzték az asszonyok idegenkedését az „ilyesmitől”, hiszen akkor még riasztott a „kolhoz’‘-mese, az ilyen meg olyan közösködésről szóló rémhír... Szociális létesítmé­nyeket hoztak létre, tanították másoknak s tanulták maguk is, hogy élni is kell az adott lehetőségekkel, s' közben vi­tatkoztak, veszekedtek, vívták azt, ami a történelemben egyetlen szóvá sűrűsödik: osz­tályharc. — Azért nem fogalmaznám ilyen egyértelműen. Beszélni ugyan én is beszéltem róla akkor, de érezni nem éreztem, hogy: mi most osztályharcot vívunk, legyőzzük a múlt ma­radványait és ilyesmit. Dol­a nőket, hogy vállaljanak töb­bet, nagyobb részt a munká­ból. Arra büszke vagyok, hogy itt a gyárban sok a női veze­tő, de vannak, akik alkalma­sak lennének nagyobb posztra, ám — nem vállalják. Mert ilyen is van, ezt is látni kell. Szerénytelennek tűnhet, mégis elmondom: 'hosszú éveken át dolgoztam úgy, hogy fejem fö­lött cserélődtek a vezetők, s én, mint helyettes, mindig ma­radtam. Néha hónapokig nem volt vezető, egyedül tettem a dolgom, azután megjött a ki­nevezett új ember, később el­ment, jött az újabb ... Termé­szetesen férfiak. Pedig a vál­lalatnál — hadd folytassam a szerénytelenkedést — az volt a jelszó, ha valahol a part sza­kadt: „itt van a Wernerné, küldjük oda.” NINCS BENNE semmi kese­rűség, még a méltatlankodás felhangjai sem csendülnek ki szavaitóL Korrekt tényközlés, amit mond. Nem szavain, a tényeken múlik, hogy elgon­dolkoztatóak. Mert éppen az személyében az izgalmas, hogy sok-sok kesernyés tapasztalata eUenére is optimista. Nem va­lamiféle kincstári optimizmus ez, hanem a cselekvés erejé­ben bízó ember magabiztossá­ga, a céljai tisztességét hivő ember bizakodása. Kesernyés tapasztalat? Igen! Sokat tett, s éppen ezért sok tűszúrás — no, meg nagyobb is — érte. Mert — csak például, találom­Az indiai költőóriás 1926-ban ültette ezt a fát, s előtte áll mellszobrával az emlékműve. tálgatott a parkban, gyönyörködött a Balaton, panorámájában. Mondta: „Léleknyugtató, felemelőlátvány.” Ebédre angolos ételeket rendelt. Húslevest tojással, félig sült húsokat és sok-sok gyümölcsöt. Ebéd után visszavo­nult pihenni. A tulajdonképpeni gyógyító szénsavas fürdőkúra, ami vele is csodát tett, délután következett. — A gyógyulás után dolgozott a szanató­riumban? — Vacsora előtt a szalonban rendszeresen, feljegyezte gondolatait. Elbeszéléseket, ver­seket írt. Vacsora után este 10 óráig sétálga­tott, mielőtt nyugovóra tért. — A szanatórium alkalmazottaival milyen kapcsolatban volt?------Közvetlen környezetében az orvosokon k ívül ápolónővére én voltam csupán. Termé­szetesen mindent elkövettünk nyugalma és kényelme biztosításáért. Ö hálás volt ezért Nagyon kellemes, szerény, mindig elégedett ember benyomását keltette. Szívből volt ud­varias velünk. — Emlékei között mire a legbüszkébb? — Személyesen a tőle kapott kendőre és a dedikált fényképre. De mindenekelőtt arra, hogy mi, magyarok segítettük hozzá, hogy még több mint másfél évtizedig alkothasson. Élete utolsó napjaiban írta e sorokat, ami nagy lelki békéjéről tanúskodik: „...szük­sége van rám mindenkinek, és nincs időm, hogy / a túlvilági élet titkain tűnődjem \f\ őszbe csavarodnak fürtjeim — de ki bánja azt: / egyidős vagyok mindenkivel”. Háláját őrzi a fa, amelyet ültetett az azóta róla elnevezett füredi sétányon. Hordágyon, hozták ide, vidáman, a saját lábán távozott. Regős István A. ARKANOV: ra ki-kiszedegetve — tagja volt a Fővárosi Tanácsnak, s beosztották a zöldségtermelési albizottságba textilesként... Négy éven át tagja volt az Országos Béketanácsnak — „ma is nagy szeretettel emlék­szem erre vissza, talán ezt a munkát szerettem a legjobban” —, s módja nyílt arra, hogy neves közéleti személyiségeket hívjon meg a gyárba. Renge­tegen voltak mindig az elő­adásokon, tényleg siker volt, nem valami „kicsinált” siker, mégis leintették: minek ez? Olyan ember mondta neki, aki amúgy szeretett büszkél­kedni azzal, hogy neki is párt­tagkönyve van, s hogy a párt Monológ ban nekihajtott ennek az oszlopnak, és pechjére ép­pen fenn dolgozott egy sze­relő. Ezt nem tagadja sen­ki. Ez tény. Nekiment az oszlopnak, mire a szerelő, az ijedtségtől és a rázkód- tatástól leesett a földre és összetörte magát... Ez a meztelen igazság!... De még­se kísérj be egy ártatlan em­bert. En saját szememmel lát­tam mindent... Arra meg ne is gondolj, hogy azért pár­tolom ezt az embert, mert a barátom. Egyáltalán nem! Hi­szen most látom életemben először... Elhiszed? No, eny­hülj hát meg... Fogadj szót nekem ... Más is járt már ign... En csak ezt a gyönyö­rű Volgát és ezt a gyönyö­rű szerelőt sajnálom. Meg azt a szegény ittas vezetőt. Mert ő, telkemre mondom, ártatlan... Persze, persze, az is igaz, hogy nekihajtott, meg satöbbi. Mégsem ő a bűnös, hiszen mielőtt neki­hajtott volna az oszlopnak, kétszer is dudált, hogy térjen ki az útjából,- de rá se hede­rített, még csak a füle botját sem mozdította! Világos, hogy csakis az oszlop a hibás!... Csakis... Az hát... Tessék őt bekísérni! (Fordította: Krecsmáry László) Hallgass meg engem, édes kis rendőrkém, hallgass meg! Miért akarsz te bekísérni egy ártatlan embert? Egy olyan... hukk ... embert, akinek fele­sége van, akinek gyerekei vannak. Hiszen neked is van­nak feleségeid, neked is van gyereked... izé ... fordít- | va!... Van szíved bekísérni egy ártatlan embert? Én \ szemtanúja voltam az eset­nek, én mindent... bizonyít- : hatok... Jól van, legyen ne- ; ked igazad! De az istenért, ; várj már egy kicsit! Hallgass ; rám! Én mindent láttam, ; hiszen itt szunyókáltam az ;egyik pádon!,.. | Jól van, elismerem, hogy \ ez az ember ittasan vezette a ; Volgát. Ebben igazad van. ; Meg az is igaz, hogy való­W////////////////////////////////////////A ni, hogy egy kommunista soha ne lehessen megtűrt ember, még ha — akkor, ötvenhatban — mások hibái miatt is lett azzá. Sok minden megfordult akkor az én fejemben, míg Lő- rincről átgyalogoltam Sorok­sárra, az üzembe. Talán többet ért, mintha szemináriumok tu­catjait végeztem volna el. És arra büszke vagyok, hogy ami­kor még a város nagy része vitatkozott, nálunk már dol­goztak a gépek, s hogy anyag­nak, berendezésnek baja sem esett. AZT TARTJA: a legfonto­sabb emberi tulajdonság a hi­bák beismerésére való képes­ség s az erő a korrekcióra. Néha odahaza, férjével is er­ről beszélgetnek, aki „nem csinált karriert”, mert 1948- ban visszament a gyárba, ahol tízéves kora óta dolgozott, s ma is ott van, alapszervezeti párt titkár, szakmunkás, aki tizenhárom élmunkás-kitünte­tést s a Munka Érdemrend ezüst fokozatát kapta azért, mert „csak” szívvel-lélekkel dolgozott. Az ilyen esti beszél­getésekkor a két nagy fiú is fülel, és — közbeszól, vitatko­zik. Mindketten KISZ-tagok, mindketten természetesnek ér­zik, hogy valami mást is kell csinálni, nemcsak a mun­kát, amiért a fizetést adják. Valami mást. Vajon honnan^ kitől is tanulhatták? Mészáros Ottó /

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents