Pest Megyei Hírlap, 1968. augusztus (12. évfolyam, 179-204. szám)

1968-08-31 / 204. szám

eesr MEGYEI X96S. AUGUSZTUS 31., SZOMBAT |ubert Krisztián kilépett a parti őrházból, s felmér­te magányát: a két fűz­fát, a csenevész bokrokat, a Tiszát és a partra vont ladikot. Az őrház a gátra épült: az or­szágút jóval hátrébb haladt el; zaja már nem hallatszott idáig. Rágyújtott az első cigarettára. Mindig így kezdi a napot: ci­garetta, egy pohárka pálinka és a keserű filozófia. Elmenekült a városból, meg­húzódott itt, ahol majd minden véget ér; miután harcolt a há­borúban, aztán a nép hatalmá­ért. Később börtönbe csukták — maga sem tudta, miért, ösz- szetört hittel szabadult, s negyvenéves fejjel rájött, hogy nincs elég kellemes dolog a vi­lágon ahhoz, hogy mindenki­nek jusson. Az öröm csak a legerősebb emberé, vagy talán a legkönyörtelenebbé; aki energiáját a legkisebb veszte­séggel tudja a megszerzésére összpontosítani. Cigarettáját a homokba pöckölte és befordult a házba, hogy elkészítse reg­gelijét. Miután visszament, először a folyó kanyarulatában heverő két alakot vette észre. „A Ha­lász Csárda — állapította meg magában. — Agyonitták ma­gukat”. Csak azután pillantot­ta meg a lányt a fűzfák alatt. „Hogy kerül ide ilyen korán?...” — töprengettt magában. Aztán újabb cigarettát kotort elő. „Hátha észrevesz;..” — gon­dolja csöppnyi reménnyel. De a lány ruhástul gázol a vízbe; Krisztián elképedett. Ve­szélyes ez a játék; ahol a lány megy, erős a víz sodra. Egy másodpercig még vár, aztán lerohan a gátról, bele a vízbe és elkapja a lány karját. — Miért nem hagyott? kérdi a lány, a parton. — Elsodorta volna az ár — feleli Krisztián és magában azt gondolja: szerelmi bánat. Min­dig szerelmi bánat az ok. A lány a víz fölötti kavar­gást figyeli: a kérészek bódult szerelmi nászát. — Honnan ez a rengeteg ro­var? — Párzási idejük van, ide­jönnek szeretni és elpusztul­ni..: — És maga? Maga miért jött ide? A váratlan kérdés arra kényszeríti Krisztiánt, hogy szembe nézzen önmagával. „Hm... miért jöttem ide? úgysem értené ... Kinevet­ne ...” — gondolja magában, aztán végre megszólal: — A gátra vigyázok. A lány rábámul, Krisztián zavartan a folyó felé fordul; a két alakot figyeli, maga se tud­ja, miért. — Agyonitták magukat — dünnyögi. — Tudom — válaszol a lány és lesüti a szemét. A férfi felvezeti a ház elé és leülteti a kis padra. — Egyedül él itt? — kérdi a lány. — Igen. — Itt maradhatnék? — Maradjon. — Mindig itt élt? Krisztián előtt élesen kiraj- zlolódik a pesti tervezőiroda képe; a rajzasztalok, a csator­názási, öntözési tervek. Mit fe­léljen? Miért hagyott ott min­dent? Mert megsértődött? Mert politikai érdemeit nem vették figyelembe? Mert a nő, akit szeretett, elhagyta egy si­keresebb férfi kedvéért? „Eh... úgysem értené...” — Azt hiszem — folytatja váratlanul a lány —, magának nem a világgal van konfliktu­sa; önmagában kellene rendet teremtenie. Krisztián elképed, csak kis idd múlva tud megszólalni: — A fiatalok nagyon bölcs­nek képzelik magukat — mondja gúnyosan. — Maguk meg túl bonyolult­nak! Két dolog fontos: a jó kedély és a bízva bízás. Eze­ket kell szembeállítani az egyedülléttel és a semmitte­véssel. 0 risztián nem akar vitat­kozni; két világban él­nek. De más is zavarja; észreveszi, hogy a lány a vé­kony ruha alatt teljesen mez­telen. Már a nyelve hegyén a sok kérdés: honnan jött, miért akart meghalni, kicsoda, de nem meri kimondani egyiket se; most úgy érzi, a világ sok­kal elviselhetőbb körülötte. — Jó kedély és bízva bí­zás ? ... — ismételgeti a lány szavait. — Mégis maga akart meghalni, nem én. — Pillanatnyi elmezavar..: Pillanatnyi elmezavar — feleli a lány, aztán még hoz­záteszi: — fázom. — Erre jöjjön. Krisztiánt gondolkozásra kényszerítik a lány szavai. „Pillanatnyi elmezavar — is­mételgeti magában a két szót. — Vajon én nem a pillanatnyi elmezavar áldozata vagyok?” A kis szoba ablaka a Ti­szára néz, a lány lopva a part felé les, Krisztián is arra for­dítja a fejét. Az egyik alak éppen akkor ül fel, és mere­ven bámulja a kezében tar­tott női szandált. A másik meg egy melltartót nézeget. Krisz­tián úgy látja, mindketten ne­vetnek. Már nem akar kérdez­ni semmit. — Ne ... ne ítéljen elha­markodottan — suttogja a lány. — Egy fiúval jártam, a Jocóval. Vele voltam a csár­dában is. Azok — s fejével a part felé int — ismerték a Jo- cót, átültek az asztalunkhoz. Később lementünk a partra levegőzni... és akkor... le­rántottak ... Krisztián szótlanul bemegy a kamrába valami száraz ru­háért és az ócska szolgálati re­volverért. De a^üán eláll et­től a szándékától: önmaguktól is elpusztulnak majd. Elindul visszafelé. „Mégis meg kelle­ne ölnöm azokat — gondolja keserűen —, hogy visszave­gyek tőlük Valamit abból, amit az éjszaka raboltak.” Amikor visszaér, a lány a nedves ruhájával küszködik. — Forduljon el egy percre. Miután Krisztián visszafor­dult, a lány már az ágyon ül, és mellén szorosan összefogja a köpenyt. — Ugye, nem haragszik? Krisztián elmosolyodik, vi­gasztalja a lányt. De a lány képzelete már máshol jár: Krisztiánra gon­dol; arra, hogy milyen keserű, csalódott, meg arra, hogy van valami hazug ebben a modern remeteségben. Az ember min­denki és minden elől elbújhat, csak önmaga elől nem. @ gy nagy szerelem még mindent megoldhat — gondolja Krisztián maró öngúnnyal, és megint elfogja az az érzés, amelyet önnön le­küzdhetetlen ostobaságának nevezett: titokban még min­dig hitt a boldogság lehetősé­gében. Olyasfajta naivitás volt ez, amelyet semmilyen ku­darc és semmiféle cinizmus nem tudott kiölni belőle; az illúzióknak olyan ereje, amely az értelmetlen börtön után ismét az emberek felé űzte, 56-han pedig a karhatalom ol­dalára állította. És mégis el­menekült, egészen eddig a ma­gányos őrházig. A lány olyan fiatal volt, annyi bizalommal nézett rá, hogy egy pillanat alatt az a naiv hit töltötte el, hogy az élete — ha későn is — de mégis sikerülhet. Az egyetlen kísértés, amit soha­sem tudott legyőzni: a remény kísértése volt. — Nem undorodik tőlem? — törte meg a csöndet a lány. Krisztián ráhajolt és meg­csókolta a száját. A lány a mellére szorította a férfi fe­jét — hiszen minden nő­nek ez az utolsó és leghatá­sosabb érve. Krisztián nem akar semmi mást, mint né­hány pillanatig így maradni, de már nem ura önmagá­nak; vére elragadta. Akkor hallja meg a ház előtt a lép­teket. Felugrik. Kinyitja az ajtót. Fiatal férfi áll a kor­lát mellett. Nyurga comb­jain fehéres anyagból sza­bott farmernadrág feszül, derekán széles, fekete bőröv. — Kicsoda maga? Mit ke­res itt? — Érte jöttem — válaszol a fiú. Krisztián hallja a mögötte megroppanó padló reccsené- sét.-*• Ria! — mondja a fiú. — Ne haragudj... — Menj innen! — mondja a lány Krisztián mellé' lép­ve. — Undorodom tőled! ' — És tőle? Krisztián ökle megakad a levegőben, mert a lány hir­telen lefogja a karját. Bé- nultan áll. A fiú jobbnak lát­ja, ha lelép. — Ahogy akarod — mondja és sarkon fordul. Krisztián észre sem veszi, hogy a lány visszamegy a házba, ő még mindig az őrház előtt áll. Amikor a lány visszajön, már ruhában van. Lemegy a partra, meg­keresi a szandálját, aztán visszatér Krisztiánhoz. — Köszönöm — szólal meg a lány csendesen. — Köszö­nöm, amit értem tett. Krisztián nem válaszol, úgy érzi, hogy rögtön megáll a szívverése. A lány szomo­rúan újra megszólal: — Ne haragudjon ... pilla­natnyi elmezavar volt... „Ez az — gondolja kese­rűen a férfi — mindig a pillanatnyi elmezavar ,a baj.” 0 mikor Krisztián magá­hoz tér, újra fölméri magányát: a két fűz­fát, a csenevész bokrokat, a Tiszát és a partravont ladi­kot. Lassan, mintha hirte­len a vállára omlott magány súlya alatt görnyedezne; le­ballag a partra, hogy vízre tolja a ladikot. A partsza­kaszt a víz felől is ellen­őrizni kell. A lány a gát hajlatában még megáll és visszanéz: az őrház üres. Karácsonyi István A 130-as pékség Imre bácsi és a Jóska — Hire van ám kenyerüknek Délután a pékek már a másnapi kenyérre gondolnak és nyolc órával a sütés előtt Ikovászolnak. Aztán hazamen­jek lefeküdni. Amíg a pékek alszanak, elszaporodnak az élesztősejtek, kialakulnak az ízesítő anyagok. így van ez Érden is, a Pest megyei Ta­nács 4. számú Sütőipari Vál­lalatának 130-as üzemében. <A községet és környékét egyébként öt kis sütöde látja el 1970-ig, a kenyérgyár fel­építéséig.) Stenczinger Imre bácsi és segédje, Soós Jóska — este tizenegy órakor találkoznak újból. A látogató majdnem eltéved, hiszen az utcára néző ablakok sötétek és semmi nem mutatja, hogy itt készül a névről emlegetett Stenczin­ger-féle kenyér. A kis üzemben minden ragyogóan tiszta. A kemence előtti térben polcok sorakoznak és várják, hogy megteljenek a forró, illatos HA—SRC... HA-SRC... Sikerült az első magyar nagy távolságú műholdas rádióösszeköttetés Szerdán este fél nyolckor a budapesti Műszaki Egyetem és a Magyar Tudományos Aka­démia űrkutató csoportja si­keresen megteremtette az első magyar nagy távolságú mű­holdas rádióösszeköttetést. A kapcsolat az Egyesült Államok észak-karolinai Rosman városában műkö­dő irányító központ és a ferenchegyi állomás között jött létre az ATS—3 mes­terséges hold közvetítésé­vel. Ezt a holdat tavaly, novem­ber 5-én küldték fel és moz­gását sikerült a föld tengely körüli forgásával szinkroni­zálni úgy, hogy jelenleg lát­szólag egy helyben lebeg az Amazonas torkolata felett. A korábbi bejelentések alapján szerdán este a magyar űrkutató csoport saját hívó­jele — a HA—SRC — közlé­sével, a nemzetközi rádiófor­galom szabályainak megfelelő módon meghívta az amerikai irányító központot, s amikor az vissza jelentkezett, körülbelül hat percen át folyt a szóbeli üzenetvál­tás a két fél között a vétel minőségéről, amit mindkét oldalon kifogástalannak találtak. A magyar űrkutatók az első siker után most további konk­rét programot állítanak össze, s ennek a programnak a ke­retén belül főleg a rádióhul­lámok terjedésével kapcsola­tos vizsgálatokat szeretnének folytatni a mesterséges hold segítségével. FILM A boldog Alexandre Alexandre tagbaszakadt, sze­líd, ábrándozó parasztember. Elégedett az életével mind­addig, míg feleségül nem veszi a Nagyasszonyt, a vi­dék legszebb és leggazdagabb lányát. A szép semmittevés órái ettől kezdve szertefosz­lanák Alexandre számára. Mindjárt házasságkötésük után a Nagyasszony szélnek ereszti négy béresét, mond­ván, Alexandre helyettük is elvégzi a munkát. így aztán a százhúsz hektáros gazdaság minden tennivalója a sze­rencsétlen Alexandre-ra ma­rad, aki gyáva ahhoz, hogy fellázadjon. Érthetően meg­könnyebbül, amikor eljut hozzá a hír: felesége autó­szerencsétlenség következté­ben jobblétre szenderült. Alexandre újra boldog: ezen­túl csak a lustaságnak szen­teli magát és fenékig élvezi a semmittevést. Minden tény­kedése abban merül ki, hogy néhány kötél és csiga moz­gatásával a fekhelye fölött, a mennyezetről maga elé, va­rázsolja az ott függő sonkát és bort. Ám boldogsága egy napon váratlanul megszakad: hiába hívja kedvenc kutyá­ját, az nem jelentkezik. Alexandre kénytelen felkel­ni, hogy megkeresse, így ta­lálkozik a szép Agathe-val, aki csakhamar oltár elé in­vitálja a gazdag, de semmit­tevő férfit. Már-már úgy tűnik, Alexandre boldogsá­gának vége, ám az utolsó pillanatban kutyája hívó sza­vára megszökik szép menyasz- szonya elől. A film története — Yves Robert elbeszéléséből készült a forgatókönyv — mulatsá­gos, de nem lépi túl az át­lagvígjáték jól bevált sab­lonjait. Hogy mégis jól szó­rakozunk a film megtekin­tése közben, az elsősorban a címszerepet alakító Philippe Noiret bővérű komédiázásá- nak köszönhető. Ha az író Yves Robert nem is produ­kált kitűnő szövegkönyvet szamára, a rendező Yves Ro­bert engedi, hogy Philippe Nqiret szabadon kibonthassa tehetségét s kedvére végigko- médiázza a filmet. — P — kenyérrel. A műhely hátsó részében készítik a kovászt, a tésztát, itt formázzák, kelesz- tik. A hely nem nagy, ha az ember belegondol, hogy ti­zenkét mázsa kenyér készül itt. Teknő, két dagasztócsésze, centrifuga szitáló (a falon ha­gyományos, régi szita — ta­lán emléknek) és egy nagy asztal sorakozik egymás mel­lett. Imre bácsi úgy találja, hogy a kovász jó és a da­gasztócsészébe — becézésnek tűnik az elnevezés, hiszen há­romszáz kiló tészta belefér — teszt a vízben feláztatott sót, a vizet s fokozatosan hozzá­adagolja a lisztet. Egy kap­csolás és a hatalmas kar dol­gozni kezd. Szünet nélkül emelgeti, forgatja a tésztát, tizenkét-tizenhárom percig. — Mióta dagasztanak gép­pel? — 1940 óta; addig bizony kézzel csináltuk ... — Nehéz fizikai munka le­hetett ... — Pedig a könnyűiparhoz tartozik — tréfálkozik a mes­ter, aztán elmagyarázza, hogy a jó tészta olyan, mint a tüdő. Egy óra hosszat érlelő­dik a kenyérnek való, közben néhányszor megforgatják, hogy levegőt juttassanak bele. De nem is az órát nézik, szemre állapítják meg, mikor jó. Még be sem teltem a da­gadó tészta látványával, ami­kor máris kiszakítanak belőle egy darabot, mérik, formáz­zák. A fiatalember szakít és mér, a mester két kézzel, két kenyeret gyúr egyszerre. Gyorsan telnek a kosarak, a hosszú és kerek szakajtók egyaránt. A kétkilós kenyérre kettőhuszonötöt hagynak rá. — Tíz-tizenkét százalékos a súlyveszteség — informál Imre bácsi. Befűtik a kemencét, nem szénnel, olajjal. Amíg melegszik és a tészta is so­rára vár, adódik egy kis szü­net 'beszélgetésre. Stenczinger Imre negyven­hat éve dolgozik a szakmá­ban, most megy nyugdíjba karácsonykor. Számolja a na­pokat. •— Negyvenhat éve — mondja — minden éjjel tal­pon. — Megszokták, gondolom... — Meg, mint a kutya a verést... — A munkaidő? — Hét-kilenc óra, attól függ, mennyit sütünk ... S panaszkodni kezd, hogy a telepvezető nem ad elég sü­tést, általában csak kilenc má­zsát. Ügy látszik, hiába hat­vanéves, nem fáradt, inkább kevesli a munkát. Imre bácsi nem megy mesz- szire műszak után, itt van az udvarban a lakása; harminc- háromtól 1951-ig a pékség is az övé volt. Aztán is itt ma­radt. Azt mondja, most is az övé. A családról kérdezem. — Három fiam van, érte­nek a sütéshez, de már nem a szakmában dolgoznak. — Utánpótlás? — Itt van a Jóska. Itt ta­nult, itt szabadult fel, ő lesz az én utódom. — Nekem még harminchét évem van a nyugdíjig — mondja a fiú nevetve. — Ha nyugdíjba megyek — ábrándozik Imre bácsi —, so­kat foglalkozom a négy kis unokámmal. Aztán nézem majd a televíziót is, nemcsak vasárnap délelőtt __ A z idő gyorsan telik, kezdő­dik a sütés. Jóska ráfordítja a kenyeret a négyméteres la­pátra, Imre bácsi megkeni víz­zel, késsel bevágja és beveti a kemencébe. — Tojásfehérjével kenjük ám, hogy szép fényes legyen — ugratják a hozzá nem értőt. — Nézzen csak be nyugod­tan — bíztat a mester —, úgy sorakoznak a kenyerek, mint a gyerekek az iskolában. Egy óra múlva kiszedik. A helyiség megtelik finom illattal, amellyel nem lehet betelni. Egyiket-másikat a mester még visszateszi. Ta- máskodom, hogyhogy nem sült meg, amikor ugyanolyan, mint a másik. — Kopogtassa meg — így Imre bácsi —, más a hangja. — Igaza van ... — Mi a jó kenyér titka? — Az alapja a kovász, az olyan fontos, mint a házépí­tésnél a fundamentum. Aztán szív kell hozzá, mert anélkül nem lehet. Igyekeznek a munkával, fél hatkor nyit a mintaüzlet, itt a házban, s már fél ötkor so­rakoznak a vásárlók. Hetven hosszú és ötven gömbölyű ke-' nyér a rendelés: csupa két-' három kilós, ezt itt adják el; a többit Érd másik felébe vi-’ szik. Arra kérem Imre bácsit, me-: séljen valamit, amire szívesen emlékszik vissza hosszú pálya­futása alatt. — Nem történt énvelem semmi. Bevetettem naponta öt-hatszáz kenyeret... Búcsúzáskor a vendégnek lángossal kedveskednek. Egy pillanatra felidézik bennem a gyerekkori nyaralások vará­zsát, amikor a nagymama ke­nyérsütéskor mindenkire gon-: dőlt lángossal is. Az íz ugyan­az volt, az időt azonban már nem lehet visszapergetni. Benézek az üzletbe. Az első vevő négy darab háromkilós kenyeret vásárol. • — Ilyen nagy a család? — Keresztelőre készülünk— mondja Lazányi Istvánná. —* Nemrég született a második dédunokám. Hogy jó a kenyér és szív vaft benne, azt. nemcsak ab­ból tudom meg, hogy még Parkvárosból is idejárnak, hanem valaki nagyot sóhajt: — Nem is tudom, mi lesz velünk, ha Imre bácsi nyug­díjba megy... — Soós — SZÁRAZ TRANSZFORMÁTOROK készítését javítását 60 KW teljesítményig VILLANYMOTOR TEKERCSELÉSÉT és SZIVATTYÚK javítását szerelését határidőre vállaljuk DABASI (GYÓNI) műhelyünkben Dabasi Járási Javító és Szolgáltató Ktsz DABAS (GYÓN) III., Kossuth L. u. 4. Telefon: 202. *

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents