Pest Megyei Hírlap, 1968. augusztus (12. évfolyam, 179-204. szám)

1968-08-19 / 195. szám

1968. AUGUSZTUS 19.. HÉTFŐ UtGiKt KJCíriap M GERENCSÉR MIKLÓS: ' Öreg testvérek AZ ÉLET KA TONÁ1 ZÖMÖK, KEREK ARCÜ, szőke hajú fiatalember Jan- sik Pál, a ceglédi Vörös Csil­lag Termelőszövetkezet trak­torosa. Harmincéves, nős, egy kisfiú apja. A legfrissebb je­lentés szerint 03 idei nyáron ő lett a megye legjobb kombáj- nosa. Nem könnyű megtalálni a több, mint hétezer holdas gaz­daságban, pedig az elnök vé­leménye szerint „most itt van éppen valahol a központban, mert a traktora bejáratás .. Kísérőt ad mellém, ketten ke­ressük tovább. Látták itt is, meg ott is, de hogy pillanat­nyilag hol tartózkodik ... „Örökmozgó ember, aki min­dig talál munkát magá­nak ...” — jegyzi meg csen­desen a géppark kapusa. „A Pali gyereket én solva nem láttam munka nélkül...” — teszi még hozzá, aztán hirte­len elrikkantja magát: „Hé, Pali!..Az úton zakatoló traktor megtorpan, fiatal ve- i zetője kockás ingben, napszít- i ta overallban, leugrik a gép- i ről és sietős léptekkel közelé- ; dik. „Valami baj van? Vagy • újabb munka?" — kérdi még ! útközben, mert mi más oka is j lenne, amiért megállították? : Amikor megtudja, hogy csak ! beszélgetni szeretnék vele, ! kissé csalódott arcot vág, de i végül is rábólint. ! SZŰKSZAVÚ EMBER. Csak ! válaszol, de magától nem kezd ! beszélgetést. ! — Szereti a munkáját? ; — Szeretem ... j — Mikor ült először trakto- ; ron? 5 — Tizenöt éves korom­$ ban... i —• Külföldön járt-e már? j — Nem, ott még nem ... : — És szeretne? S — Hát... A tengert meg- 5 nézném... $ A tengert eddig csak képen 1 és filmen látta, mégis úgy ér- Jzi/hogy már régi ismerőse. $ — Júniusban az ezerholdas 5 gabonatáblák úgy hullámza- 5 nak, mint a tenger. És a kom- 5 bájn is úgy ringatja az em- $ bért, odafenn a magasban, \ mint a hajóskapitányt a pa- $ rancsnoki torony. Csodálatos ^ érzés... ^ A végtelen tenger, a mat- 5 rózélet romantikája minden 5 gyermek álma. Miért lett vol- ^ na kivétel éppen ő ? Eső után ^ papírhajókat eregetett a szik ^ fölött meggyűlt vizen. Álmai <! a hajókkal együtt nekiszila- | jodtak, ő volt Robinson és ^ Cook kapitány, meg Kolum- ^ busz Kristóf is, a rettenthe- ^ tetlen hajós. Néha megosz- S$ tóttá az álmait a szomszédék ^ lányával, az meg hallgatta, ^ tágranyílt szemekkel és kép- | zeletben együtt kalandozott ^ vele. Több, nagyobb örömre ^ nem emlékezik. Anyjára, ap- 8 jára is leginkább csak Lidi | nővére szavaiból. ^ — Szép, erős asszony lehe­^ tett, derűs és mindig mosoly- 8 gó, simogató-becéző kezű ... 8 Egyéves alig múlt, amikor ^ az anyja meghalt. | És az apja? 8 — Zömök, erős, a gazda fo­\ gatán is olyan büszkén feszí- § tő, mintha a sajátja lett volna ^ a két ragyogó szőrű deres ... ÍJ Igen, csak ilyen lehetett, mi- ^ előtt kivitték a frontra, ki a § Don-kanyarba, ahonnan nem \ jött vissza többé soha .,. | ÍGY MARADTAK előbb ^ anya, aztán apa nélkül, ők •j hárman, gyerekek: Lídia, Pál | és Mária. Ha nincs a jólelkű 8 nagybácsi, akinek tanyája és § tíz hold földje volt Cegléd | határában, ki tudja, mi lett ^ volna velük. Szolgálónak fo- ^ gadták be őt is, meg Lidit, 8 onnan gyalogoltak be eszten- | dőkön át a tanyai iskolába. ^ — Lídia, a tanyai iskolából ^ visszaérkezett a tanyai iskolá- ^ ba, tanárként, a férje meg ott | igazgató — jegyzi meg büsz- 5> keséggel, hogy a nővére ilyen ^ magasra vitte. Aztán megint csak visszakanyarodik a gyer- ; ^ mekkor éveire, a tanyára, ahol . í; ismeretlen fogalom volt a ; ^ semmitevés: teheneket őrzött, ; ^ az aprójószágot etette, nyaran- . ^ ként meg ott sürgött-forgott a , ^ cséplőgép körül, ostorral sem | lehetett volna elverni a zaka- 5 toló-pöfögő masina mellől, í; Úgy bámulta a forgó dobot, 8 néma áhítattal, mintha lányt JANS1K PÁL Vasarnap már virradatkor megérezni, hogy a falu előző este kilépett a hámból. A nap jön fölfelé, árnyékot vetnek a fák, a kazlak és az ólak, de még mindig csendesség van. Sehol se zördül szekér az ud­varon, nem rengeti meg az avasfedelű házakat a vontató pufogása és a szövetkezeti iro­da előtt sem gyülekeznek szá­lanként az emberek, hogy az­tán csoportokban vonuljanak a tavaszi mezőre. Ezen a vasárnap reggelen Semmi más nem hallatszott, csak komótos, ütemes csatto­gás. Tisztán repültek bele a csendbe a fejszekoppanások. Visszaverődtek a pajtákról, a kerítésekről, élesen cikáztak a falu felett, aztán elpattantak meghalni, mint a szikrák. Senki se figyelt a [roppaná­sokra, hiszen olyan közönséges dolog, ha fát vágnak valahol. De Szitás Béla, ez a karikalá­bú, kajla kalapú parasztem­ber zaklatottan csavargott a faluban. Sietve rakta egymás mellé nagy, vastag szárú csiz­máit, kezét a bekecs zsebében tartotta, mintha hideg volna. Szembetalálkozott a nyalka Bíró Ferenccel, ezzel a hosszú- derekú fiatalemberrel, aki a szövetkezetben a brigádvezető­je volt. A brigadéros ünneplő­ben feszített, mint aki lakoda­lomba készül, messziről rákö­szönt az öregre: — Szép jó reggelt, Béla bá­tyám! Hát maga, hová siet? — A menyemhez, reggeliz­ni — hazudta az öreg, pedig a reggelit rég elköltötte. Sietett volna tovább, de meg kellett állnia, mert a fiatalember a kezét nyújtotta. — Na, hát, az a tegnapi lan­gyos eső sokat ért, ugye? — kérdezte a brigádvezető a gaz­da örömével. — Mit gondol, Béla bácsi, könnyít valamit a fagykáron ? Szitás szomorúan nézelődött,, kajla kalapja alól. Még min­dig, hallotta a koppanásokat. A brigádvezetőnek is feltűnt az egyhangú, szakadatlan íej- szecsattogás. , — Már egy órája hallom. Nem tudja, hol döntenek fát? Az öreg Szitás felemelte a fejét, s szinte félvállról mond­ta: — Nálam, fiam, nálam ... De tovább nem tudott be­szélni. Gyorsan elbúcsúzott. Céltalanul sietett a falu széle felé. Már a végén járt, a Ka- nász-kaptatónál. Itt megállt, csitította magát, hogy nincs olyan nagy dologról szó. Hi­szen minden fának az a sorsa, hogy egyszer kivágják. Az a hatalmas nyárfa, amelynek sorsa ezen a reggelen teljesült be, még mindig fenségesen te­rítette szét kisebb rokonai fő­ié rengeteg koronáját. A fák meg szoktak borzongani, ha a törzsüket a fejsze bántja —, de ez keményen tűrte az üté­seket. Soha nem volt babonás em­ber, de most nem tudott vé­dekezni a félelem ellen. Egy kicsit a maga életétől is bú­csúzott. A nem szűnő fejsze­csattogások szilánkok módjá­ra egytől egyig beletaláltak s szinte várta, mikor döntik le a hangok a lábáról. Az az óriás nyárfa a tulajdon test­vére volt. Apja ültette h'at- vanhárom évvel ezelőtt, az ő születése emlékére. Azt mond­ta, éljen olyan sokáig, mint az a fa. Nem kívánt mérték- telenséget, mert minden va­lamire való földműves tudja, hogy a nyárfák élete nagyjá­ból azonos az emberével. Szi­tás Bélának több testvére nem született. így hát las­sacskán a nyárfa a legköze­lebbi hozzátartozója lett, gaz­dája úgy tekintett rá, mint édes testvérére. Igazán jó testvérek maradtak mindvé­gig. Szitás Béla nagy nyárfája volt az első,. amelyik ősszel elhullajtotta a lombját. Gaz­dája tudta, hogy soha többé nem fog új lombot hajtani. Már a télen ki kellett volna vágni, de Szitás húzta-halasz- totta az időt, egyszer már meg is fogta a h^ták de aztán-a sutba hajítofe/, Tovább még­sem várhatott, megkérte hát a fiát, döntse ki helyette. A koppanások ritkultak, de súlyosabbakká váltak. Szi­tás mozdulatlanul nézte a fa koronáját, amely ugyancsak mozdulatlan volt. Langyos szél ^ fúj dogált, ő meg levetette a ^ kalapját, hadd frissítse a le- n vegő mozgása horpadt halán- $ tékát. Tette volna vissza a he- $ l.yére a kalapot, de félúton $ megállt a ,keze. Úgy látta, í hogy a nyárfa alsó ágai köze- § lednek a szomszédos diófa fe- 5 lé. Aztán lassan megindult az t egész roppant korona. 5 Másnapra is derült maradt J az idő. Az öreg Szitás egészJ nap fát ültetett. A kanális és j a nagylegelő között, azon aj nyílegyenes dűlőuton nyolc- j van nyárfasuhángot állított! gödörbe harmadmagával. Alig! szólt valamit napközben. Dél- í után jött a hosszú derekú bri- j gádvezető, nézegette a kö- > iyökfák katonás sorát. Szitás Béla csendesen mel-: léje állt, egy izmos suhángot: szorongatott. Mogorván meg-: kérdezte: — Ezt hazavihetem? Otthon; is kell a fa ... — Persze, hiszen tegnap ki-: vágtak egyet — emlékezett a; fiatalember. — Hát hogyne, j Vigye csak, Béla bácsi. Mivel Szitás még nem ebédelt — valahogy nem volt étvágya — uzsonnaidőben fo­gott a falatozáshoz. Egy tava­lyi szárkupacra ült, az árok­parton. Tarisznyáját az ölé­ben bontogatta ki, s amíg vastag karikát szelt a fok­hagymás kolbászból, mindun­talan az újonnan ültetett nyárfasorra sandított. Evés után komótosan elballagott a kanálishoz, a fasor végébe. Gödröt ásott a bakháton. Ez volt a legmagasabb hely a környéken. A gödör fenekére fészket szórt avarból, erre ál­lította a suhángot, melyet már neki ajándékoztak. Vakond­túrások feketéllettek körülöt­te. Lapátjával gondosan össze­szedte a porhanyós humuszt, ezt szórta a fa gyökeréhez. A .„többi földet vigyázva rakos­gatta vissza a gödörbe, mint- ,ha lélegző élet maradt volna a hantok alatt. — Ez nő majd a legna­gyobbra — morogta elégedet­ten, amikor végzett, s ki tud­ja miért, megemelte a kalap­ját. értésre és elfogadásra ta­lált az addig hiába hirde­tett ige! Azaz: a szép szándék el­lenére is kevés az Olvasó népért mozgalom meghirdeté­se. Gyakorlatilag a gazda­sági reform — igen, a ma­teriális alap — indítja el azt a folyamatot, amely maj­dan . az olvasás miért-jére adandó válaszhoz is elviszi — sőt, elkényszeríti — az embereket. Mert miért ol­vasunk? Azért, hogy embe- rebb emberek legyünk. Tu­dásunk — tehát értékünk — növekedése azonban csak nagyon ritkán öncél. Értel­mét, célját éppen az adja meg, hogy nélküle lemarad­nánk a haladás vonatáról, hogy kikopnánk ilyen meg olyan munkánkból, hogy ía- jankónak éreznénk magun­kat a többiek között. Ma még mindez a távolba vesző jövendő ígérete. Különösen akkor, ha ezt az ígéretet hol ezzel, hol amazzal az eszközzel, s nem valamennyi eszközünkkel együttesen kí­vánjuk szolgálni. Márpedig napjainkban még ez törté­nik. Elaprózzuk anyagi erőinket, szétforgácsoljuk szellemi energiáinkat, s köz­ben sóhajtozunk, panaszko­dunk, megdöbbenünk. IV. Még egyszer: miért olva­sunk? Természetesen: szó­rakozásból. Természetesen: ismeretszerzésből: Természe­tesen: tanulmányaink elmé­lyítése érdekében. Olvasunk, mert rossz a televízió mű­sora, s kikapcsoltuk a ké­szüléket, mert a vonat in­dulásáig yan egy fél óra mert hallottuk, hogy valaki dicsérte ezt a könyvet, meri szeretjük ezt az írót, mer' rövidesen a vizsgáztató el< kell állni a technikumban az egyetemen, mert pártok­tatásra járunk, mert szere­tünk régi korokba vissza- szállni, mert örömmel fe­dezzük föl a bennünk élő kérdésekre adott választ a máról szóló regényben ... Ezernyi a mert, ezernyi in­doka i,s van tehát a miért­nek. És pontosan ezt az ezer indokot, szempontot, igényt figyelembe vevő fi­nomság hiányzik az olva­sással, olvastatással össze­függő valamennyi tevékeny­ségből, a könyvkiadásból épp úgy, mint a könyvtári mun­kából. Egyetlen gondot kiragadva: nincsenek „átvezető” olvas­mányok egyik fajsúlykategó- riából a másikba. Némi le­egyszerűsítéssel: vagy Jókai vagy Németh László. Vagy Mikszáth vagy Déry Tibor. (Most ne tessék azt mondani, hogy itt van ... X., ... Y., ez meg az a műve: irodalomról beszélek!) Különösen a fiata­lok esetében igaz ez. Vernét Verne-utánzatokkal próbáljuk pótolni — a leányoknak szó­ló olvasmányok gyér világáról már panaszkodni is fölösleges —, a Jókai szülte kalandos kedvet, izgalomkeresést ugyancsak utánzatokkal. Ek­kor következik be a nivellá­ció: egy kis hányad a maga erejéből továbblép, a nagyobb pedig megreked. Ez utóbbiból azután jónéhánvan végleg föl­hagynak az olvasással, míg akik maradna.k, beérik azzal, ami éppen a kezük ügyébe akad. Egyetlen rossz olvasmány hónapokra, évekre elveri az olvasói étvágyat. Am néhány ritka kivételtől eltekintve, hol van az a könyvtáros, aki képes arra, hogy tudatosan foglalkozzon olvasóival? Az a könyvesbolti eladó, aki kí­náláskor nem a legsematiku- sabb recept szerint teszi pult­ra a könyvet: komolyat, vidá­látott volna fürödni, meztele- t nül. , , 1 A gyermekkora: egysíkú > paraszti élet, távol a világtól, a J nagy eseményektől, csak mun- i ka és petro-fény, tavaszra nyár, őszre tél, szabályosan is- < métlődő életritmus, amiben 1 egy kölcsönkapott könyv már i élményt jelentett, akárcsak a 1 lakodalom, a vásár, a búcsú. 1 Ebből a világból szakadt ki '■ tizenöt évesen, amikor munka- i ra jelentkezett a gépállomá- ; son. — Traktorosnak ... mert a gép a mindenem volt mindig. Járatni, piszmogni vele és uralkodni fölötte. A TRAKTOR, akkor persze még nem azt jelentette, amit ma. Régi, kimustrált Hoffher- masinát, mely mindig akado­zott, melyen mindig akadt ja­vítani való. Persze, iskolának nem volt rossz dolog, egy aka­dozó gépnek minden csavarját hamarosan megismeri az em­ber. — Négyen voltunk egy gép­re. Egy traktoros, meg bárom tanulógyerek. Mi leginkább csak zsíroztunk, ápolgattuk, tisztítottuk, de ritkán azért megengedték, hogy mi is felül­jünk rá. Persze, ahogy érkez­tek az újak, a régi Hoffhérok1 ránk maradtak. Talán tizen­hat éves lehettem, amikor az egyik kibabrált velem, alapo­san ... Tűnődik kis ideig, mondja-e vagy tartsa meg titkának, az­tán mégiscsak belekezd. — Eső után volt, sáros a földekét Hoffhert kötöttünk az eke elé. Utánunk meg jöttek a lányok, dugták a földbe a cse­metét. Ez volt a baj. Tudja, hogy yan az emberfia tizen­hat évesen. Csak nem tudtunk mi nyugodtan megmaradni a traktor nyergében. Vissza- visszasandítottunk. Így van az, „ha mögöttünk egy- csapat fia­tal lány hajlong, jó nyáriasan öltözve. Egyszer a koma kita­lálta: úgy is megy a traktor, ha ő fordítva üli meg a nyer­get. Nosza, kaptam az ötletén, ha ő úgy, én is úgy. Nem bán­tam meg, annyi szépség tárul­kozott elém a sok hajlongó lányból. Azok meg nem bán­ták, akármit is látunk, csak vihorásztak csiklandósan. Míg csak, megült alattam a traktor, fogasolt kereke csapta a sarat, de előre egy tapodtat sem. Próbálgatom, hiába. Leugrok a gépről, futok venyigéért, hogy majd azt dugom az egy­helyben forgó kerék alá. De közben fél szemem még min­dig a lányokon. Aztán egyszer­re csak a traktor kereke alatt találom magam. Megkapott, begyűrt maga alá. Ha nincs ott a koma, nem tudom, ho­gyan végzem. így is egy hóna­pig nyomtam a kórházi ágyat a kíváncsiságomért... AZ ELSŐ TRAKTOROS­ÉVEK életének addig isme­retlen, boldog korszakát je­lentik. Már nem érzi magát egyedül a világban, ha nem is valaki, de valami már hozzá­tartozik. — Evés közben jön meg az étvágy... — jegyzi meg tré­fásan. — Valamim már volt ebben a világban, egy ideig beértem vele, de aztán egyre erősebben élt bennem az ér­zés, valakire is szükségem van ... Egyszer ellátogattam nagybátyámhoz, a régi ta­nyába. A szomszédék lányát akkor nem láttam már évek óta. Rácsodálkoztam alaposan: megnőtt, kiteljesedett. Nem is tudtam hamarjában, hogyan szóljak hozzá, a régi pajtás hangján vagy csak úgy, ahogy egy felserdült, szép leányhoz illik. Az együtt töltött gyer­mekkor emlékei segítettek vé­gül is. Sokat beszélgettünk arról, ami volt, meg arról, ami azután történt. De a múltról meg a jelenről nehéz úgy be­szélni, hogy ne szóljon az em­ber a jövőről is: hogyan kép­zeli el tovább az életét. Mi akkor úgy döntöttünk, men­jünk tovább együtt... Pedig, nem sokkal az eskü­vő után jöttek nehezebb évek is. Kora tavasszal hivatja a , gépállomás igazgatója: „A ba­rnát, szerelmesei, izgalmasat?; Hiszen az izgalmasság meny­nyire más tartalmú fogalom a húszéves kamasz esetében, mint a negyveMfsztendősnél?! Tovább bontva: a húszéves esetében Is mennyire más az izgalmas olvasmány annak a gyereknek, aki sportol, az is­kolával külföldön járt, mint annak, aki a bérház folyosó­ján tölti szabad ideje nagy részét, s világlátása a tv kép­ernyőjére szorítkozik?! Meggyőződésem, hogy a miért olvasunkra az első fele­leteket a gyermekkönyvtárak­ban, s az Ifjúsági irodalom ki­adásában kellene megadni, de éppen ezeken a területeken a legmostohább a helyzet, s hogy az ifjúsági irodalmat legszívesebben még az iroda­lom perifériájáról is törölnék azok a megszállottak, akik lángpallossá tett pennájukkal éppen jövendő olvasóikat űzik így el! A húsz- meg har­mincesztendős ember — kivé­telek persze vannak , — már ritkán lesz rendszeres olvasó­vá akkor, ha addig könyvek nélkül nőtt fel. Ha valahol, akkor — ne tessék mosolyog­ni — a mai hat- meg tíz- és tizenkét éveseknél kell kezde­ni az Olvasó népért mozgal­mat; csakis így nevelhető fel a jövendő, valóban olvasó nép. Restellhetjük, magyarázhat­juk, de tény marad: 'a mai felnőttek nagyobb része nem olvasó ember. A miértekre a töténelem, a múlt adja meg a feleletet. Azzal, hogy új tör­ténelmet kezdtünk, hogy az állam alaptörvénye, az alkot­mány mondja ki a tanulás s a művelődés jogát, arra is módot nyertünk, hogy a fel­növekvő nemzedék olvasó nép legyen. Ha ezt teljesítjük, ak­kor cselekedtünk helyesen. Mészáros Ottó bárban most mar nincsen munka a te lánctalpasod szá­mára. Elígértelek Z sotcára, fiam, az útépítőkhöz egy hó­napra ...” — Amikor fiatal házas az ember, nem szívesen mozdul ki az asszony mellől. De az is igaz, hogy a munka sem áll­hat meg csak azért, mert a. legényember megházasodott.. Mentem hát Zsolcára, egyen­getni, a földet, mert átvágták arra a szerpentineket. Aztán, alig hogy megfordultam itt­hon, küldtek' megint tovább. Kazincbarcikán, az új lakó­telep alá egyengettem a talajt több mint egy hónapig. Nehéz időszak volt, hiányzott az asszony, az otthoni koszt. • Ne higgye, hogy kényeskedő vagy érzelgős ember vagyok, mind­kettőről korán leszoktatott az élet, de akkor érkezett először révbe az életem, amikor saját otthont teremtettem, amikor először tartozott hozzám va­laki és amikor először éreztem igazán, hogy szüksége van rám valakinek. Ezt éreztem akkor is, amikor az ecsédi kül­színi fejtéshez küldtek a gé­pemmel, pedig akkor már megvolt a gyerek, vagy talán még inkább ezért. Ha az em­ber sokáig nélkülözi az otthon melegét, a szeretetet, akkor már csalt így van vele ... Szó­val, voltam én útépítő, bá­nyász és építőmunkás is, de azért a szívem az mindig csak a földhöz húzott vissza, a ha­tárba. Az más. Szántani, vetni és aratni... A NYAKRA, bármilyen messzire is került el közben, mindig hazajött. Kombájnotok Azt nem tudta volna soha el­mulasztani. — Nyolc esztendeje kombáj­nok) k megszakítás nélkül min-: den nyáron. Csodálatos érzés tudni, hogy én vagyok egy személyben a kaszás, a ma- rókszedűr d-ie&vekötő, az adó-, gató, az etető, a zsákoló, a petrencés, és ráadásul még d masiniszta is. Hogy rekkeno volt az idei nyár? A magam bőrén éreztem. Nem is oda­fenn, a magasban, ahonnan tengerként belátni a hullámzó gabonatáblákat, hanem ^amikor le kellett szállni a gépről. Oda­fenn, menet közben, vala­mennyire mozgott a levegő. De idelenn ... Csak forgott a falat a számban és csak vizet ittam volna ebéd helyett is ... Tavaly ötszázhatvan holdról kilencvennyolc vagon gabonát aratott le. Az idén másfél hó­nap alatt hétszáznegyvenhét hold termését vágta le és meg­töltött vele százhuszonhét va­gont. Egyedül, váltótárs nél­kül, mert csak a tizenöt éves Tóth Imrét kapta segítségül. — Vadonatúj kombájnnal kezdtem a munkához. Csak egyszer volt komolyabb baj vele. Eltörött a ferde felvonó­tengely. Szerencsémre, volt tartalék, így aztán két óra alatt sikerült a csere, mehet­tem tovább... Tavaly és a korábbi évek- • ben is, mint a gépállomás kombájnosa aratta a gabonát a Vörös Csillag Termelőszö­vetkezet hatalmas tábláin. Január óta azonban már a szövetkezet traktorosa-kom- bájnosa. — Még tavaly nyáron hivott Szabó Feri bácsi, az elnök, jöjjek hozzájuk, nem bánom meg. Nem is a több pénz miatt jöttem elsősorban — bár az sem mellékes dolog, hiszen a lakásunkban, kint a tanyán, még ma is petrófény mellett élünk! —, hanem azért, mert esztendők óta úgyis a szövet­kezet földjét művelem, ha pe­dig így van, inkább csak itt a helyem. A TANYA, ahol lakik,1 ti­zennégy kilométerre van a gazdaság központjától. Motor­ral teszi meg naponta az utat. — Ilyenkor már jó, hétre- ríyolcra otthon vagyok. De a kombájnolás idején indulás hajnali háromkor, haza meg este tíz-tizenegykor, előbb so­ha. Nem panaszból mondom ezt, a mesterségemet magam választottam, a paraszti mun' ka pedig már ilyen. Talált ezért is szeretem. Prukner Pál

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents