Pest Megyei Hírlap, 1968. augusztus (12. évfolyam, 179-204. szám)
1968-08-11 / 188. szám
JS fÉSI MEG kúrián 1968. AUGUSZTUS 11.. VASARNAI XSSSSSSSSSSSS/SSS/SSSS/SSSSSSS/S/SSSSSSS//SSS////S/SS/S/SS/SS/SSSSSSS/SSSSSS/SSSSSSSSS, SOMODI BARNA Hazafelé Az eső már tíz perce elállt, s mint partravetett óriási hal, fénylő testtel gőzölgött a város, míg hazafelé mentem. Csupa alkonyi dal bujkált dudorászó számban, zsebemben jóleső aprópénz-zörej, zegzugos szellő mintázza hajam, fütyülök: Ez igen! Ez igen! Ez igen! A villamost még vörösre nyalja az utolsóelőtti sugár, csillám-zápor zúdul le rajta, s nagyot zökken: hopp! — amint megáll. Egy újságot vásárolok a sarkon, a címlap hölgyére ránevetek, s a boltba megyek — komoly férfiú — hogy mi otthon kell, mindent megvegyek. S nevető kis tör ed ék-dalaim jobbra-balra szerterázom: otthonom van, és várnak otthon! Ez igen! Na, mit szólsz, barátom? KARAI LÁSZLÓ: Ági Büszkeségemben gyöngeségem büszkeségem a gyöngeségben csavargó lelkem csipkebokra törvényem tisztább holnapokra magányom csöndje csönd magánya lármában csönd a csöndbe’ lárma titkok tudója mit se sejtő megejtő bűnben elveszejtö pokolból jött egekbe tartó kitárt ajtó bezárt koporsó föloldozóm és büszke bíróm káromkodásom tiszta lírám csorbult hitemnek menedéke a haragomban béke béke nappalomban fény meg élet éjjel tűz mely csontig éget tűz telemben hús a nyárban ételemben íz a számban, verseimben biztos ritmus hitetlenségemben Krisztus sorsomban az intés a jel fehér falon Me ne Tekel homályomban fény a résen születésem temetésem kárhozatom megváltásom hosszúhajú leány-Sámson verőfényben kénes villám szabadságom börtöncellám kínom hitem vétkem vádam vértem vívandó tusában jobbik felem játékszere harmónia zene zene csellón a húr vonón dallam crescendo a zivatarban reménység mely tovarebben hűség vágyban szerelemben egészen más egész magam hallgatásom szebbik szavam kicsit öröm kicsit bánat megvigasztal velem lázad kéz mely talán hozzám talál kicsit élet kicsit halál égő sav a marjult sebben — Ági, teljesség vagy bennem! CSONTOS GABOR: ÖCSI jelentette, hogy nagyon szug- gesztív voltam. — Jó alkalom ez is, hogy neveljük őket, fiam — mondtam némi önelégültséggel. A nagymamák az utcai szobát hozták rendbe a szertartás céljaira: néhány profán festményt leszedtek a falról, lepellel burkolták a televíziót és az íróasztalt virággal díszítették. Míg Péter a nagymamákkal odabent készülődött, mi a külső szobában várakoztunk. Feleségem karjára vette öcsit s amikor elkészült a protokoll, ünnepélyes rendben átvonultunk a hosszú halion. Péter már palástban állt az íróasztal mögött, előtte a kinyitott biblia és egy magnetofon. Áhítatos csend volt. Az egyik nagymama szipogott, a másik viszont a gyerekek irányába fordította átható tekintetét, akik élénk eszmecserébe kezdtek a magnetofonról. — Kezdjük! — adta lei az utasítást Péter félhangon, de nagyon szigorúan, s mutatóujjéi rányomta a magnó gombjára. A beszéd, megítélésem szerint, kissé hosszúra sikerült, bár félig sem telt meg a magnószalag. Péter elragadtatással figyelte a magnó működését, időnként, amikor tudta, hogy hangját feljebb fogja emelni, kissé távolabb tolta magától a mikrofont, vágy a hangerő gombját szabályozta. Egyszóval ment minden, mint a karikacsapás. Már mind a két nagymama sírt s egyik sem vette észre, hogy a két fiam magnóügyben megbeszélést folytat és hogy a kisebbek marják egymást, A gyereket félkézzel alátámasztotta, mert a feleségem már roskadozott a súlya alatt. Közben öcsi is felébredt és rámhunyorított, mint aki azt mondja: „Mit szólsz, micsoda dumája van?!” Nem sokkal később egy körmondat vége felé elkomorult, majd jól érthető, tagolt hangon megszólalt: — „Kaka!” S mert a mondat egyre csak folytatódott, öcsi hozzáhelyezkedett, hogy szavalt tett kövesse. Mindenki másfelé nézett, a feleségem úgy tett, mintha még mindig ő tartaná a gyereket, a fiaim szerencsére valami műszaki problémában merültek el, csak a nagymamák mosolyogtak átszellemültem Az volt az arcukra írva: „Na ugye, milyen más, ha nem pogány egy gyerek!” öcsi pedig éktelen üvöltésbe kezdett, mire Péter is kénytelen volt befejezni a beszédet. Ingerülten kapcsolta ki a magnót: — Kár, hogy bőg — mondta — lett volna még egy-két szép gondolatom. Szerencse, hogy a két nagymama öcsivel átvonult a másik szobába, s így nem hallották a fiaim javaslatát: — Már nincs itt az a bőgőmasina, be lehet fejezni. — S a másik: , — Igazán megérné. Frankó a szöveg. Peter kapott az alkalmon. Törölte a végső mondatot, s emelt hangon ismételni kezdte, majd folytatta a beígért gondolatokkal. Hárman dolgoztak teljes egyetértésben, fiaim felváltva kezelték a magnót. Péter csak arra vigyázott, hogy a mikrofon megfelelő távolságban legyen. Az öcsém közben a sógorasszony bevásárlókocsiján kitolta a tv-készüléket a hallba, mert már elkezdődött a meccs, a nagyapa az apróbb unokák társaságában kóstolgatta a bort az ebédlőasztal mellett, miközben a nagymamák kivitték a pörköltet újramelegíteni. Én az ajtóban küllőfeleztem, hol a meccset néztem. hol a fiaimra figyeltem. Árpád és vasbógni A vásárlók régi panasza, hogy a hazai gyártmányú vasbógni rossz is, drága is és alig lehet kapni. Munkatársunk most a vasbógni nyomába eredt. Elsőként a Vaskereskedelmi Szakbolt Hálózat helybeli fiókvezetőjének, Kremola Vidornak tettük fel a kérdést: miért rossz, drága és kevés a vasbógni? Kremola elkomorodva válaszolt: — A vasbógnival valóban problémák vannak. Ez bizony elsősorban nekünk, kereskedelmi dolgozóknak okoz gondot, hiszen a fogyasztók folyton nyaggatnak miatta bennünket. Pedig mi aztán igazán ártatlanok vagyunk! Mi kiváló, olcsó és rengeteg vasbóg- nit rendelünk, viszont a gyár vacak, drága és kevés vasbógnit szállít. Nyomban felkerestük hát az Első Magyar Vasközszükségleti Cikkeket Gyártó Ipartelepek igazgatóját, Sanda Pongrácot. — Valóban problémák vannak — válaszolt elkeseredetten Sanda igazgató. — Ámde a vasbógni szerkezetének legfontosabb alkatrészét, a karnibert a Finomszerkezeti Művektől kapjuk, de ennek a minősége pocsék, már a tavaszi napsütéstől kilágyul és menten behorpad. A tetejébe azok ott egy horribilis árat buliztak ki maguknak, és állítom, azért szállítják a rendelt mennyiség negyedrészét, hogy mesterséges hiányt támasszanak a magas ár miatt. Irány: a Finomszerkezeti Művek. Hübele Balázs igazgató összeráncolta a homlokát: — A karniberrel valóban problémák vannak. De erről még a Herkó páter is inkább tehet, mint mi. A karnibert nyolc finom acélcsavar tartaná össze, ha a csavarok minősége megfelelne a követelményeknek. Nos, ez acél? Ez kérem lavórbádog! Részünkről hiába minden jóakarat. És tudja, mi az ára egy ilyen nyomorult álcsavamak? A kész vasbógni nem ér annyit, mint ezek a karni- bercsavarok! A felelőst1 keresse az Acélcsavargyárban ! Maszlagi Dömötör igazgató elpirult mérgében: — Az említett acélcsavarokkal botrányok vannak. Ez pedig a XIV. számú Vaskohászati Üzem bűne. Onnét kapjuk az anyagot, amiből mi a csavarokat készítjük. Az az anyag csak elvileg hasonlít a vashoz. Az olyan puha, hogy ha rászáll a légy, beleragad a lába. Azt képzeli, hogy revolver-esztergapadon vágjuk rá a menetet? Szó sincs róla, ezt az anyag nem bírná ki. Kézi munkával, húros sodrógépen biggyesztjük rá a menetet, amin egyébként tyúkhúslevesbe való csigatésztát szoktak készíteni. Ha meg akarja találni a felelőst a vasbógniért, nem kell mesz- szire mennie: forduljon a XIV, számú Vas- kohászati Üzemhez! F ordultunk. Tohonya Gerő igazgató megértőén bólogatott: — A vasbógniba való karnibert összetartó acélcsavarok vas-alapanyagának minőségével valóban problémák vannak. Ezt mi egy olyan vasból készítjük, amihez az ércet a szomszédos Likkerbányá- ról kapjuk. Maga még ilyen hitvány ércet nem is látott! Nem is hasonlít az érchez, inkább olyan, mint a vízben áztatott prézli. Szeretném én látni azt a vaskohászati szakembert, aki ebből a szemétből különb anyagot tudna kiosztani! De a felelőst nyilván gyerekjáték lesz megtalálni ott, Likkerbá- nyán. Rigolya Richárd, a likkerbányaf igazgató nem is csodálkozott, hogy felkerestük. — A likkerbányai érccel valóban problémák vannak. Ilyen silány érc nincs még Európában. Tudja, micsoda ércek vannak a Ruhr-vidéken? Most mondja meg, hát Árpád apánknak pont ide kellett jönnie honfog- lalni?! II. J. Pepita nem utazik n ENDSZERINT jól tájékozott körökből kiszivár- gott hír szerint elkészült a legelsőrendű magyar Hold-űrhajó. Már startra készen állt, amikor Pepita Vince kijelentette: nem utazik. Ez a konok visszahúzódás végzetesen keresztezi ennek a nagy magyar meglepetésnek megvalósítását. Más ugyanis nem utazhat Pepita Vince helyett. Ö az egyetlen szakember, akit erre a célra kiképeztek. Megindult a pletyka, a találgatás és a suttogás. Egyesek azt állították: Pepita azért nem kel útra, mert kevesli a 31 forintos napidijat, és fütyül rá, hogy ezért szemtelennek meg anyagiasnak nevezik. Másolt azt mondták: azért nem mer nekivágni a Hold-utazásnak, mert gyáva, ámbátor nem a kozmosz viszontagságaitól fél, hanem attól, hogy mire visszaérkezik, átcsoportosítják az építőiparba. Volt, aki azt híresz- telte: Pepita Vince nem bízik a hazai űrruha minőségében, de ez kizárt, mivel azon még a gombok is importból származnak. Kaján elemek szerint Pepita Vince azért nem utazik, mert féltékeny a feleségére s nem is oktalanul; állítólag még itt, a Földön is hiába tartja erős megfigyelés alatt, hát még mekkora baj támadna abból, ha a kozmoszban elkallódna a távcsöve? Lapunk munkatársa azonban nem nyugodott bele a mendemondákba. Felkereste Pepita Vincét, hogy személyesen kérjen magyarázatot tőle. Pepita már a kérdéstől dührohamot kapott, és egy kék fedelű füzetet lobogtatott. — Ezért, csakis ezért nem utazom! Amikor egy kissé megnyugodott, munkatársunk megkérdezte: — Megtudhatnák olvasóink, mi van ebben a füzetben? — Igenis, tudják meg. Nézze, a start előtt sok jó rokon, barát és ismerős szerzett tudomást erről a teljes titoktartással előkészített Hold-utazásról. És amint ez már szokás, mindenki rendelt valamit, hozzak neki ezt, hozzak neki azt. Ez a füzet a megrendelésekkel van teli. — Például? — Tessék. A feleségem arra kért, vegyek neki egy doboz fogvájót. A legjobb barátom egy magnószalag-tekercset óhajt. Az öcsém megbízott, vegyek neki egy nyers kulcsot, amiből ö majd kapukulcsot reszel magának. A főnökömnek az a kívánsága, hozzak neki egy-két 9 Voltos lapos elemet a zsebrádiójába. A kilövőpálya személyzetének főnöke igen testes ember, kijelentette nekem, ha nem hozok neki néhány extra méretű konfekciós holmit, legközelebb felrobbantja alattam az űrhajót. De elég, elég, nem is folytatom tovább. L APUNK MUNKATÁRSA felháborodottan kiáltott fel: — Hallatlan. Megértem önt! Egy ilyen hatalmas, kockázatos, zseniális vállalkozásra indul és akkor ilyenekkel zaklatják? De miért? Pepita Vince megadóan felelte: — Mert, hogy ezeket a dolgokat jelenleg csak a Holdban kapni... (H.) ///////////////////////////•///////////////////////////////////////////////'//////////,. A gyerek teljesen normális körülmények között látta meg a napvilágunkat és szépen növekedett. Eleinte csecsszopó volt, de mint afféle urbanizált gyerek, hamar áttért a cuclis üvegre. A föléje hajló arcokat is igen korán megkülönböztette. Az anyját látva erőteljes rúgkapálózásba kezdett. Az atyjától elmélázott, a bét nagyanyját viszont kinevette. A nevetése kifejezetten intri- kus volt, amit családi berkekben igyekeztünk elmismásolni. A nagymamák azonban zord tanácskozásra vonultak vissza. Sejtettük, hogy valami nem stimmel Öcsi körül, hisz túl korán kezdi a kajánkodást az idősebbekkel, sőt szigorúbban fogalmazva: idő előtt vesz fel holmi huligántempókat. A nagymamák aztán pontosan meghatározták a helyzetét: — Pogány a gyerek — mondta az egyik, A máisák megtoldotta: — Nem ismer se istent, se embert. — Péter fogja keresztelni — döntött az első. — Úgyis rokon és nagyon régien volt nálunk — folytatta a másik. — S ha már jön, kereszteljen! A levélváltást a nagymamák intézték s kiderült, hogy minden rendben lesz. Egy középszerű ünnep is közeledett, amely alkalmasnak látszott a lebonyolításra. A testvérek tanácsa engedi talált a legmegfelelőbbnek a keresztapaságra, amit szívesen elfogadtam, hiszen keresztapa még nem voltam. Egy családi ösz- szejövetel, ahol enmi-inini lehet, különben sem mellőzhető. Időközben öcsi több egytagú szót megtanult, sőt azokat némi rendbe tudta sorakoztatni, reggelenként pedig a slá- gerfesztivál beat-esólyesieit dú- dolgatta. Ez megnyugtatott bennünket, afelől, hogy szellemi fejlődése jó úton halad. A keresztelő délelőttjén is megejtettük szokásos sétánkat saját csemetéinkkel a budai hegyeikben. Ez a séta a tájékoztatás jegyében, telt el. Feleségemmel úgy ítéltük meg, hogy erre némi szükség van, már csak természettudományos neveltetésük miatt is. Először a keresztelési szertartás eredetéről tartottam előadást, majd sor került a reformáció történelmi szerepére, tekintettel arra, hogy Péter a református egyház képviseletében fogja celebrálni a délutáni szertartást, ügy tűnt, hogy a két fiú megértett, feleségem is elismerően pislogott rám, majd az ebédnél kinehogy valami őrültséget csináljanak. De nem, megítélésem szerint minden rendben ment. — Péter, itt egy kicsit szin- j télén vagy, ezt ismételjük...!; — hallottam az egyik fiam j szavait, majd mindjárt utána \ a másikét: — Arra vigyázz, hogy pe-; diggel nem kezdünk monda- i tot. A Hanák tanárnő erre na- ; gyón kényes ... Megnyugodva, a meccsnek: adtam magam, s csak későn; vettem észre, hogy amíg_ az; egyik nagymama a konyhában | tartotta a frontot, a másik az; ajtó előtt hallgatózott, hogy; időnként kétségbeesve tájékoz-! tatta a másikat. Amikor aztán i azt vihette hírül, hogy a két fiú a palástot próbálgatja magára, sírva kértek, hogy álljak végre a sarkamra. Kénytelen voltam otthagyni a mécsesét, éppen a félidő vége felé. Szó nélkül fogtam a fiúkat és egyszerűen bezártam őket a vécébe. Mire az asztalra került az étel, lecsillapodtak a kedélyek. A meccs vesztésre állt, s elővezették a kölyköket is a mellékhelyiségből. Egész étkezés alatt illemtudóan viselkedtek, csak akkor szóltak, ha kértek még. Pétert hallgatták ugyanis, aki pár éve részt vett egy philadelphiai egy-1 házügyi konferencián s az ottani autómárkákat ismertette. Péternek korán ment a vo- pata, kapkodva búcsúzott. Egyik fiam ezzel vált el tőle: — Klassz srác vagy, Péter, máskor is gyere. A másik nagyot legyintett: — Fene törődik a keresztelővel! Anélkül is ide tolhatnád a képed! — Oké, fiúk, lehet róla szó! — emelte Péter az ujját széles karimájú, fekete kalapja mellé. Csak a két nagymamát viselte meg a keresztelő. Ha szó esett róla, kimentek a szobából. Csak magamon csodálkozom, mire volt jó az egész. Arról nem is beszélve, hogy öcsit azóta is csak öcsinek hívja mindenki.
