Pest Megyei Hírlap, 1968. június (12. évfolyam, 127-152. szám)
1968-06-11 / 135. szám
FÜST HEGYEI rtfírltii* 1968. JÚNIUS 11.. KEDD C * Árverés - MISII Mohó alkuszok, s közönyös kíváncsiak képét idézi a szó, s a lecsapódó kalapács emlékekből feltámasztott zajába többnyire gyereksírás is vegyül ... Itt, ezen az árverésen az apja kezét ráncigáló kisgyerek magyarázatot követel: miért, hova hozták őt? S az ajtón beleskelődő egyetemisták is figyelő tekintettel hallgatják egy tudálékos társuk magyarázatát a szabályokról. Sötétruhás férfiak csoportosulnak a színpad előtt, a Bizományi Áruház tisztviselői. Nyolcszáz széket számoltam meg a nagy teremben, s alig akadt közöttük gazdát- lan. Minden széken egy kis jelzőtárcsa, s a színpad közepén magas emelvény, mikrofonnal — ez a kikiáltó helye — s mindjárt előtte nagybetűs tábla jelzi, hogy ott a pénztár. Fiókjai még üresek. — Milyen bevételt várnak? — kérdezem az egyik feketeruhást. — Több mint egymilliót — mondja magabiztosan. Öltönye rendes, de cipője egészen kopott, így csepp kétségem sincs afelől, hogy nem az ő zsebébe vándorol ez a fél öttalálatosra való. — Nézze meg ezt a társaságot — mutat a zsúfolásig telt széksorokra. Legalább hárommillió forint lapul a zsebekben. Jólöltözött férfiakat, és nőket látok, no de manapság ez már alig mond valamit. Kevés az ismerős arc, néhány festő, egy egyetemi tanár és egy színésznő neve kerülhetne az „ott voltak még” listára. Valami csillogás, vibrálás árad a közönség soraiból, aztán rájövök mi ez: rengeteg a szemüveg, azokról verődik visz- sza a beáradó délutáni fény. A mai árverésekre többnyire szemüveges férfiak járnak. Aztán az egyik pillanatról a másikra elhalkul a zsi- valy. Javakorabeli férfi lép az emelvényre, s ni-ni, valóban egy kis kalapácsot visz magával. Ö a kikiáltó, de helyette hangszórók harsognak, így jelenti be, hogy megkezdődik a 18-as számmal jelölt művészeti képaukció. — Hát tessék, hölgyeim és uraim — mondja a kalapácsos ember néhány üdvözlő szó után. — íme az 1-es számú kép, Aba Novák Vilmos: Artisták című festménye, kikiáltási ár 3500, ki ad érte többel? Magasra emelik a képet, amit reflektor világít meg, de arra senki sem figyel, meit a terem több pontján magasba emelkednek a kis tárcsák. — Háromezerhatszáz, háromezernyolcszáz, négyezer — hallatszik a kikiáltó hangja, csak ő beszél, a vevők csak jeleznek. Aztán hétezerötszáz, nyolcezer, kilencezer, s már nyolcezer, kilencezer, s már csak két tábla van a magasban, az egyik itt elöl, gazdáját nem látom, csak azt, hogy tárcsája meg-megremeg. Kilencezerötszáz, tízezer, a másik tárcsa mereven magas lók k:i a tömegből, aztán tizenkétezernél egyedül marad, a remegő kéz lehullt. „Először, másodszor, tizenkétezer, senki többet harmadszor!” A kalapács alig hallhatóan lecsap, s „tessék, uram, az öné a kép, igen, az öné, ott jobbra, hátul”. A tizenkétezres árat megillető tiszteletteljes csendpillanat után, a kikiáltó már a következő képet kínálja. — Jó kis ár — mondja az ismerős tisztviselő, s elégedetten jegyzi az összeget. Itt senki sem vitatkozik arról, hogy megér-e ennyit ez a kép. Az Árhivatalt se zavarja a licit, csak az vesz, aki akar, csak az vesz, akinek elég pénze van. Most már kíváncsi vagyok, kié is ez a pénz? Az eladásra kínált képeket a Bizományi veszi át, többnyire magánemberektől, némi adó levonása után tehát az összeg a képtu- lajdonosoká. Itt vannak ők is a teremben, s reménykedve szurkolnak, toronyárakról álmodoznak. Közben egy fiatal lány halad el előttem, kezében nagy köteg pénz, a Bizományi alkalmazottja ő is, és a pénztárhoz igyekszik. Az „Artisták” új tulajdonosa tehát már fizetett, sőt közben már tíz másik kép is gazdára talált. Olajozottan, szabályosan folyik minden. Szabályosan? A 30-as számú képnél látványos botránytőr ki. Már lecsapott a kalapács, amikor hátulról valaki közbekiált: — Ide nem nézett, én is tartottam! — Nem tartotta, hölgyem — mondja a kikiáltó. Folytatná tovább, de nem tudja folytatni. — Igen, tartotta — áll fel hátul két férfi is. Már tapsol az egész terem, zaj, kiabálás. — Biztos a képtulajdonos barátai — hallom. — így akarnak magasabb árat. Tíz percig tart a lárma, de a kikiáltó következetes marad, így végül 5 győz, folytatódik a játék. Játék ez, íme itt van bizonyítékként néhány ellesett pillanat a 147 kalapácsütés közül. ötezernél tart a licit, amikor egy asszony hangos kiáltással kap a mellette ülő férfi kezéhez: „Örült vagy! Vedd le!” A férfi engedelmesen visszahúzza a kezét. Egy Markó Károly képet kínálnak tizenötezerért Idős néni jegyzi meg: „Ennyi pénzt egy ilyen pici képért!” Márffy Ödön önarcképe a kalapács alatt. Csend. Egy szakállas öregúr magyaráz: „Ez volt Ady Endréné második férje.” Az önarckép nem kell senkinek, úgy látszik, hangosabban kellett volna közzétenni az intim titkot. Mire elhangzik az utolsó kalapácsütés, a pénztárfiókok megteltek, a képeket csomagolják,. viszik a tulajdonosok. Ök a győztesek, de vesztest nem látok, mert mindenki elégedetten távozik, csak a ruhatárosnő szomorú, mert jó idő volt, mindössze 2 kabátot őrzött. Benedek B. István MONOR Húszezer forint az égő „vártoronyfean Két elkeseredett embert vigasztalnak a szomszédok Mo- noron, a Rákóczi-telepen. B. Kálmán és felesége Budapesten dolgoznak és alig két éve kezdték el a takarékosságot. Kis nyárikonyhát szerettek volna építeni, ahhoz gyűjtötték a forintokat. Húszezer forintot sikerült félretenni, amit az éjjeliszekrény fiókjában dugtak el egy üres tápszeres dobozban. Elővigyázatosságból a doboz felső részét papírral tömték tele, hogy ne legyen feltűnő az alatta megbúvó pénzköteg. ; A minap aztán történt valami rettenetes. Kálmánba, a kisebbik fiú homokból várat épített az udvaron. Nagyobbik testvére vízért ment a kútra. A fiúcska mindenféle díszes holmit összeszedett a házban — köztük a tápszeres dobozt is! — hogy a képeskönyvben oly sokszor megcsodált várat „megalkothassa”. Ólomkatonáit elbújtatta a vár tövében, rohamra készen. Nagyobbik testvére, a kilencéves Karcsi- ka volt a vár ostromának parancsnoka, aki szívós harcok közepette elfoglalta katonáival a vár alsó erődítményeit, amit jelen esetben gyufásdobozok helyettesítettek. De állt még a vártorony: a tápszeres doboz, benne a húszezer forinttal... I Amikor hazatértek a szülők, már késő volt. A fölgyújtott, fölégetett vártoronnyal együtt megsemmisült két éve dédelgetett álmuk — a nyárikonyha megépítése is. ;-ő) VÁC Játékfilm a gimnáziumban A Magyar Filmgyártó Vállalat Mi lesz veled, Eszterbe'! címmel új játékfilmet készít, Müller Péter forgatókönyvéből, Bán Róbert rendezésében. A film néhány jelenetét Vácott, a Géza király téri gimnáziumban forgatják, június 18. és 22. között. Ne lepődjék meg ■'senki, ha véletlenül az iskolába téved és Pécsi Sándorral, mint az iskola igazgatójával találkozik. Ezekre a napokra a tanárnők is kicserélődnek filmszínészekkel. A to nulók viszont valóban a Géza király téri gimnázium fiataljai lesznek. NYÍLIK A TÁTORJÁN A Balaton északkeleti partvidékén, a Balatonkenese és a Balatonakarattya közötti dombon kinyitotta mézillatú, fehér ernyös virágát hazánk egyik legritkább növénye, a tátorján. A füves pusztaságoknak ezt a jellegzetes, kórószerű növényét feltevések szerint a honfog laló magyarok hozták be, s a mélyen földbe nyúló gyölcereit a korábbi századokban cseme geként fogyasztották az ország egyes vidékein. A Káspi-ten- ger vidékén honos tátorján — a nép nyelvén tartárfű — hazánkban már csak a Balaton partján található, ahol, idegenforgalmi nevezetességként i kirándulók százai tekinthetik meg. A néhány évvel ezelőtt védetté nyilvánított tátorján- mezőt bekerítve őrzik s a te- nyészhelyeket táblák jelzik. Népitáncfesztivál Szegeden Az idén is megrendezik Szegeden az immár hagyományossá vált országos népitánc- fesztivált. A Szakszervezetek Csongrád megyei Tanácsa irányításával működő művészeti bizottság három központi együttest — a Vasas Központi Táncegyüttest, az Építők „Vadrózsák” nevű és a Vegyipari Dolgozók Szak- szervezetének Bartók Béla táncegyüttesét — kérte fel szereplésre. Az idei fesztiválon fellép a diósgyőri Vasas, a kaposvári Somogy, és a szegedi ÉDOSZ-együttes is. A hát magyar népitáncegyüttes mellett előreláthatólag négy külföldi 'csoport is bemutatja műsorát. Ezzel egy re inkább érvényesül a találkozó nemzetközi jellege. Az eddigi tárgyalások alapján részt vesz a fesztivál műsorában egy szovjet, egy jugoszláv, egy román és egy NDK- beli együttes. A fesztivál négy napig tart. Augusztus 1-én, Szeged főterén, ünnepi megnyitóval kezdődik. A fesztivál utolsó napján a külföldi együttesek több vidéki városba, illetve községbe látogatnak el, a többi között Hódmezővásárhelyre, Makóra, Szentesre és Szegvárra. NAGYKOROS Szükség lesz a kaszásokra Kiszántott búza helyett takarmány Javítják a cséplőgépeket Erdei János, a nagykőrösi Petőfi Termelőszövetkezet üzemgazdásza „mindentudó” noteszából sorolja az adatokat, amikor a gabonabetokarításról érdeklődünk tőle. — Több mint ezerkétszáz hold kalászosunk lett volna az idén. Sajnos, ebből a területből a kedvezőtlen időjárás miatt csaknem háromszáz holdat kénytelenek voltunk kiszántani. Az ebből származó kiesést takarmánynövényekkel pótoltuk. Maradt tehát 910 hold aratnivalónk. Ennek 70—80 százalékát géppel kívánjuk levágni. Nem nélkülözhetjük azonban a kézi erőt sem, mert az előzetes felmérés alapján háromszázötven hold gabona aratása kaszásokra vár. — Hogyan készültek fel a munkákra? — Tulajdonképpen még most is készülünk. A cséplőgépeket javítjuk, de mire elérkezik a nyári betakarítás, valamennyi átesik a gépszemlén. Segítséget is kapunk, meit a Ceglédi Gépjavító Állomás három kombájnt bocsát rendelkezésünkre, — Az előzetes becslések szerint hogyan alakul majd az átlagtermés? — Az előbb említett kiesés itt is mutatkozik. A tervezett 12 mázsa búza helyett mindössze 8 mázsát várhatunk holdanként, a rozs 5 mázsa helyett 3 mázsa, az őszi árpa pedig a tavalyi 12 mázsás átlagterméssel szemben előreláthatólag mindössze 7 mázsát ad. Természetesen az aratási előkészületek mellett folyik a takarmány betakarítása is. Sajnos, az eddigi eredményeik azt mutatják, hogy a tavalyi vizes esztendő e téren is jobbnak bizonyult az idei aszálynál. Pedig igyekszünk csökkenteni az okozott kárt, mert amit lehet — még a gyümölcsösöket is —, öntözünk — mondotta Erdei János üzemgazdász. (fehér) Virágverseny Két, három éve néhány ház előtt, az utcán, egész kis virágoskert jelent meg. Nem hagyhatták ezt annyiban a szomszédok, nekünk is lesz felkiáltással, hozzáláttak saját portájuk szépítéséhez. Ettől az időtől kezdve megszoloott látvánnyá váltak a buszon hatalmas virágokat, dísznövényeket — ölükben vigyázva tartó — asszonyok, virágmagot tartalmazó zacskókat vígan mutogató gyerekek. A vásárlást soltszor bánta a kosztpénz, de nem baj, fő, hogy még szebb virágok legyenek náluk, mint a szomszédban. Több éves mozgalom a tiszta udvar, rendes ház. Ehhez most, egy nemrégen lezajló í tanácsülésen hozzácsatolták c virágos kert, virágos utca jelszót. Hogy mindenki kivegye részét, a spontán szépítésbe Az eredményt társadalrr. munkaként számolják el a te nácson. S hogy ne csak lse szeg változzon virágoskertté, község versenyre hívta k Dányt. 20 éve .jngyenss“ a főváros oázisa Közép-Európa egyik legszebb parkját, a Margitszigetet 1908-ban 11 millió forintért vásárolta meg a főváros. „Örök időkre” közkertté nyilvánította. A 900 000 négyzet- méter területű „fővárosi oázis" azonban még 40 évig inkább csak a kiváltságosok, jómódúak pihenő-, szórakozó- és sportolóhelye volt, hiszen a szigetre látogatóknak belépő - díjat kellett fizetniük. A Margitszigetet — amelyc egy részvénytársaság bérelt - 1948-ban államosították, s i Gazdasági Főbizottság határozatára június 10-én el töröltél a felszabadulás óta formálisan szedett, 50 filléres belépődíjat is. A műszerész útja Párizstól Pomázig Fogadtatásom nem valami készséges, de mielőtt bemutatkozna, kezet most. Az olaj szinte rétegekben válik le róla. A kézszorítás erős, s nem barátságtalan. Amíg szertartásosan letöröl egy rozzant széket, hogy leülhessek, van időm felmérni egy pillantással a műhelyt, ahová tévedésből jöttem. Mindegy, ha már itt vagyok... Elhelyezkedik velem szemben, komótosan rágyújt. Feszélyez a meggyötört arcban a vidám, fiatalos szem. Gúny van benne. A szanaszét heverő gépalkatrészekre, motor- és kerékpárvázakra, földre borult szögekre néz, aztán vissza, rám. Hallgatva is kérdez, mit keresek itt? — A nevét, szabad, még egyszer? — Leidinger Gyula. Ha jól értettem, maga újságíró. Hát tessék, kérdezzen. Alit akar tudni? Mozdulataiban ott az elutasítás, tőlem csak azt hallja, amit másoktól is, igen, a műhely ... Szerencséje van, mert ma még itt vagyok, de két hét múlva ... Persze, csak utólag tudom, hogy ezt gondolhatta akkor, mikor kivágta: — Én vagyok a helyi tűzoltóparancsnok, kérdezzen arról. Ezt itt... ezt hagyjuk. Lemondóan legyint, aztán másfelé néz. — Mióta lakik Pomázon? Az oda nem illő kérdés megzavarja, de fel is oldja szófukarságát: — Várjunk csak. Igen, 33- ban jöttem haza, de alig tudtam elhelyezkedni! Általános műszerész a szakmám, de mindenhez értek. Mikor nagy nehezen sikerült, egy héten 7—8 pengőt kerestem. Kint a Renault-gyárban dolgoztom száz pengőnek megfelelő ősz- szeget kerestem egy héten. Vissza akartam menni, ennyi pénzre, meg a bizonytalanságra, hogy még az sem lesz, nem lehetett nősülni! — Hány éves volt akkor? — Tizenkilenc! Tizenhét múltom, mikor harminc pengővel a zsebemben átléptem a határt. Egész Európát bejártam. Mutatok fényképeket. Itt vagyok, ni! A megtörődött, megsárgult képeken, amelyek a kopott, talán gazdájával egyidős bőrtárcából kerülnek elő, fiatal suhanc látható, amint agyonstrapált kerékpárra támaszkodik, s belenevet a lencsébe. Háttérben a Szajna. A római Capitólum, aztán Amszterdam kikötője ... — Igen, ez a bicikli hűséges pajtás volt. Még Afrikát is megjárta velem. De onnan visszajöttünk gyorsan; nem bírtam a klímát. Meg aztán munkaalkalom sem volt. Legjobban Párizst szerettem, azért is maradtam ott hét hónapig. Mindennap feljegyeztem, amit láttam, hallottam. Mire hazaértem, hét kiló volt az album, amelyben a napló, meg a fényképek voltak. A háború alatt tönkrement az egész, csak ez a pár darab maradt belőle. Mert nem vigyáztak rá, amíg katona voltam. Igaz, öt év! Meg egy év fogság. Idehaza meg már elsirattak. Üjabb fénykép kerül elő, sír, koszorúkkal, a fejfán a név tisztán kivehető. Egyenruhás fiatalemberek állják körül. — Éjszaka értem haza, a feleségem akkorát sikoltott, hogy az egész falu fölébredt. Azt hitte, kísértetet lét. Aztán folytattam, ahol abbahagytam. Mielőtt behívtak, már műhelyt nyitottam, egész jól ment. Mert mindent elvállaltam. — Hogyan került ide, Po- mázra? Azt mondta, újra ki akart menni Párizsba? — Pesten őgyelegtem, mikor összetalálkoztam egy jó komámmal, ő hívott, hogy költözzem ide. Hallgattam rá. És nem bántam meg. Pedig nehéz volt újrakezdeni, a németek elvittek mindent, de azért szépen rendbe hoztam a műhelyt. 51-ig önálló voltam, aztán gondoltunk egy nagyot, kisiparosok: szövetkezetei alakítottunk. Pomázi Vegyesipari Ktsz. Volt ebben minden: cipészet, szabászat, fodrász, festő, kőműves, villanyszerelő, műszerész. Külön építőrészlegünk is volt, a szolgáltatásokon kívül ennek örültek az emberek legjobban. Sok ház épült a mi kezünkkel. 57-ig a vezetőség tagja voltom, aztán elnökké választottak. Akkor kaptuk meg a Pest megyei KISZÖV vándorzászlóját mint a megye kiváló szövetkezete. De kaptunk mást is, a Pest megye legjobb kisipari szövetkezete óimét. Jól ment a munka, a műhelyeket magunk rendeztük be, asztalokat ácsoltunk, szerszámokat vettünk, mikor kezdtük az egészet. Szívügyünk volt valameny- nyiünknek. A kereset is jó volt, három, három és fél ezer forint átlagban. — Már 47 óta voltom a tűzoltóparancsnok, 57-ben tanácstag lettem és az MHSZ helyi titkára. Jólesett, hogy megbíznak bennem, szívesen csináltam. Akkor halt meg a feleségem. Három nagy gyermekem volt, azokat is kellett nevelni. Három éve újra megnősültem. Sokáig voltam egye- dü ... Szóval így telt az élet, amikor a Pest megyei KISZÖV úgy rendelkezett, hogy a szövetkezeteket tömöríteni kell. Ezért a mienket megszüntették, illetve beolvasztották a szentendreibe. Egy évvel azelőtt még erős, nyolcvantagú szövetkezet voltunk... de az összevonáskor legtöbben kiléptek, önállósították magukat. Voltak ugyan, akik átmentek Szentendrére, de úgy hallom, azóta ők is iparengedélyt kértek. E2t a kis javító- műhelyt meghagyták. Na, mosi nézze meg, mit csinálunk mi egész nap! Zárakat, kilincseket javítunk, néha egy-egy elferdült biciklikormányt, elromlott motort. Az órabér kilenc forint, de ugyanakkor egy órára 35 forint értékű termelést írnak elő. Ezt ilyen pepecselő munkával nem lehet biztosítani. Mert egy zárral is eltelik annyi idő, de azért, nem kérhetünk el csak húsz forintot. Ha nincs meg a kellő forint, levonják a bérünkből. Kevesebb így a fizetés is, de nekem nem ez fáj, hanem az a régi együttes, az a munka Itt csak ketten vagyunk, s ha el akarjuk kerülni a bérlevonást, napi tíz, tizenegy órát is dolgozunk. Itt is hagyom. Megírtam a felmondásom, el is küldtem. Átmegyek az írószer Ktsz-hez. Még nem tudom, mit fogok ott csinálni, de biztos jobb lesz, mint ez. Arca újra fáradt, kedvetlen, méltatlankodva néz rám, minek is mondta el ezt az egészet? — Hiszen — mint mondja is többször — az élete nem téma, nem volt abban semmi érdekes. Varga Vera i
