Pest Megyei Hírlap, 1968. június (12. évfolyam, 127-152. szám)

1968-06-30 / 152. szám

1968. JUNIUS 30. VASÁRNAP rt aw UEcrn 'kMMod » TERSÁNSZKY J. JENŐ: AZ ÉLET KATONÁI A botrány Akkor már úgy június vé­ge lehetett. Urbonyik már kifürdőzte valahogy a kehet tüdejéből. És legföljebb valamivel mér­sékeltebben űzte a tivornyáit és szoknyázásait. De a tanító kisasszonyhoz, úgy tetszik, nem közelít többé. Viszonyom a tanító kisasz- szonnyal nem sokat lanyhult még heveiben. Oka bizonyára, hogy nagyon lopva, s nem túl sűrűn folynak találkáink. Ko­molyabb kötelékek azonban elejétől fogva alig hánytorga- tódtak köztünk. Ebben vala­hogy az foglalódzik, hogy Esz­ti, bár tudni s hallani sem akar másról, mint hogy első s egyetlen szerelme vagyok, de éppígy, mintha alig tudna ró­la, hogy anyakönyvvezető és pap is van. Legföljebb arról beszélünk: jó volna, ha ugyan­abba a városba neveznék ki őt is tanítónőnek, ahová aztán engem is áthelyeznek. Hát az enyém már megtör­tént. Áthelyeztek, éspedig az ország túlsó végébe. Sajnos, megint erdészgyakornoknak. Három hetem van még itt Turhóbányán. Az volt az érzésem, hogy mikor bizonyos hűhóval kö­zöltem ezt Esztivel, bár el- komorodik, mintha mégsem lenne túl nagy hatással rá. Sokkal nagyobbat láttam rajta egy félóra múlva, mikor bejön az erdészlegény, és azt mondja: — Mike úr, kérem, Bakos Attila úr meg Urbonyik igaz­gató úr azt üzentetik, tessék átmenni Tinókhoz a kocsmá­ba. — Ne menjen, ne menjen ezzel... ezekkel a pimasz ... — mondja Eszti izgultan. — De nézze, Esztike — fe­leltem —, az erdészem hivat Sárgapatakra, s az Attila ko­csija visz be minket — Menjen hát, menjen! Utálom magukat. Ö, hogy utá­lok minden nyomorult férfit. Ez volt a búcsúja tőlem, fé­lig már a másik szobából. Attila különben a múlt hónapig önkéntességi évét szolgálta Rovignóban, a vadá­szoknál. S most másodízben tette tiszteletét Turhóbányán, persze, a vadászaton és a kocs­mában. Fura, hogy mikor első ízben említettem őt Esztinek, akkor is mintha hasonló tü­neteket tapasztaltam volna rajta. S éppígy Attila Is más­ról kezdett beszélni, mikor a tanítóékról hoztam föl vala­mit. Hát, este ülünk vacsoránál éppen az erdészemnél, Sárga­patakon. Attila is, Urbonyik is, én is, és még Krixmayer, a körorvos. Egyszerre Urbonyik fickója ront ránk, aki persze szintén ott lakik a tanítóéknál. — Do-doktor úr — lihegi —, ha-hamar! A kisasszony! Esz­tike bevett valamit. Meglehetős nagy hökkede- lem. Krixmayernek szívesen oda­suhintanék egy pofont. Mert ha vacsorájától is állítják fel, azért undorító, hogy egy em­beréletről lévén szó, nemcsak hogy nem leplezi kedvtelensé- gét, de nem is a szerencsétlen­ségéről érdeklődik legelőbb, hanem arról, hogy bőr- vagy szalmaüléses szekéren jött érte a fickó? De már megy is. De, mindeközben, jól lá­tom, hogy az orvos és az er­dészem, akik ketten legsem­legesebbek a tanító kisasszony körül, hát mindkettejük pil­lantásai Urbonyikra lövellőd- nek. Rám egyiké sem. Egészen észrevétlen maradhatok azzal a belső riadalommal és ka­vargással, ami oly sápadtságot von arcomra, mint ( ahogy a sátorponyva takarja kívülről egy rémcirkusz zenebonáját. Gyilkos! t- riad bennem. — Talán ebben a pillanatban vé­gez a halál, az üzelmeid miatt, egy gyönge élettel. Az eset tárgyalása alatt csöndesen kisompolygok az előszobába, s már porköpe­nyem a karomon, s kalapom a fejembe«, hogy kirohanjak az utcára, a szekérhez, vigyen engem is Turhóbányára az orvossal. Erre az ajtóban egyenest Krixmayer, az orvos pocakjá­nak rontok neki. — Nos, mi az? — kérde­zem. — Visszajön? — Áhh! — legyint bosszú­san. — Már másodszor járat­ják velem a bolondját. Jön a fickójuk, hogy fertőtlenítőt iszik a vacsorájára a kisasz- szonyuk. Most meg itt van utána a cselédjük, a másik szekéren, hogy nem kell neki orvos, már jobban van. A fene enné meg a Rómeóit és Jú­liáit a szerelmeskedésükkel, hogy felugratják az embert az asztalától. Ezzel bemegy. Szóval, a nagyobb veszedel­men én is túl volnék. Legföl- lebb az ijedelem tanulságán töprenghetek magamban a jövőre, mennyire tanácsos hi­telt adni érzésnyilvánítások­nak a nők részéről, akikkel regényt kezdünk felelőtlen, és pontnak hisszük a végére, az áthelyezésünket?! SSSSS/////SSS/SSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSS/SSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSS/SSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSS/SSSSSSSSSSSSSSSSSSS/SSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSJ SA SS ERVIN: Elégia Nehéz annak, ki velem él, nehéz annak, a só, kenyér, az íze is, ha keserű, nem oldja fel vidám derű, nehéz annak, ki velem él, dacos szót kap szerelméért, s szerelméért, mii ad nekem, őrizheti az életem, nehéz annak, ki velem él, nehéz annak a só, kenyér, édes mézet sose várjon, ha pusztulnék jajt kiáltson, igaz szíve menedékvár; bezárkózom oda én már. i állít engem? Egész héten a\ maga betegségeinek a histó-\ riáját kellene írogatnom, $ vagyis a kórtörténetét, pedig \ már most is alig érzem a ke-$ zem a rengeteg írástól. Med-\ dig írnám le egy százötven$ esztendős Matuzsálem ... jaj, $ még rágondolni is borzasztó — Miben lehetek a segítse-! gére? — kérdeztem megér- 5 tőén. \ — Ttudja — szólt könyö-\ rögve —, menjen magánor-: voshoz. Hajlandó vagyok { megfizetni a felmerülő költ-\ ségeket... Nyilalló oldalamat támo- \ gatva mentem a megadott \ címre, s közben arra gondol-1 tam, mi lesz, ha betöltőm! majd a kétszázadik életéve- i met?! Magánprakszis akkor> már nem lesz, a kórtörténe-\ tem xnszont addig is csak; nyúlik, egyre nyúlik ... \ j (Fordította: Baraté Rozália)! a százötvenedik születésna­Aa. pomon rendezett ünnep­ség fénypontja az ükunokám lányával való fergeteges tán­com volt. S itt kezdődött a bibi. Másnap reggelre haso­gatni kezdett az oldalam, és életemben először elhatároz­tam, hogy orvoshoz megyek. Amikor rám került a sor, beléptem a rendelőbe. A bel­gyógyász szakorvos egy asz­tal mögött üldögélt és írt, írogatott valamit. Körülbelül 40—50 perc telt el, mire végül pontot tett irománya végére. Megkönnyebbülve felsóhajtott és megszólalt: — Nos, mi a panasza? — Tetszik tudni — mondr tam illedelmesen —, tegnap születésnapi ünnepség volt nálunk, s ma már úgy szúr az oldalam, hogy na! — Régi história — csóválta a fejét szemrehányóan a dok­tor. — Hol van az előírva, hogy születésnapon feltétlenül ki kell rúgni a hámból? — A többiek a ludasok ... Ök biztattak. Azt hitték a jámbor lelkek, hogy bizonyára utoljára ünneplem a születés­napomat, s illő, hogy eláztas­sam magam. — No, jó. Mikor volt leg­először beteg? — Én kérem csak arra em­lékszem, hogy valamelyik születésnapi hacacáré után gyengélkedtem valamelyest. — És aztán? — Amikor negyven eszten­dővel ezelőtt ünnepeltük a születésem napját. — Tehát még gyermekkorá­ban. És később? — ötven évig kutyabajom sem volt, csak a századik szü­letésnapi ünnepségen fárad­tam el kissé. De a százhusza­dikra ismét összeszedtem ma­gam. — Egy pillanat — nézett rám tágra nyílt szemmel a belgyógyász —, hány éves is maga most? — Százötven — feleltem és eléje tartottam személyi iga­zolványomat. iyj éhány percig döbbenten Is pislogott felém a doktor úr, majd így szólt: — Tisztában van azzal, hogy milyen nehéz helyzet elé G. KEMOKLIDZE: KÓRTÖRTÉNET SOMOGYI GYÖRGY (Kis Attila rajza) BALATON ÉPPEN TIZENKÉT eszten­deje volt a közelmúltban, hogy Somogyi György főmérnök először lépte át az Ikladi Ipa­ri Műszergyár — az IMI — küszöbét. Milyen könnyű dol­gunk lenne — neki is, nekem is — ha csak erről a tizenkét esztendőről kellene beszélget­nünk! De — ellentétben a poétával - a főmérnök nem születik, hanem lesz. Olykor keserves küzdelmek, varga­betűk árán ... — Az én életemben bőven voltak vargabetűk. Apám biz­tosítási ügynök volt, anyam eleinte a háztartást vezette, később ő is dolgozni ment. _ Hogy könnyebben elje­— Hogy megéljünk. Négy gimnáziumot és két kereske­delmit végeztem, aztan hosz- szabb szünet következett. Negyvennégy nyarát irtuk ... Imént oltotta el a csikket, de máris újabb cigarettát vesz elli- ősszel, iskola helyett — a csillagos házba kerültem. Innen vittek el a nyilasok, ok­tóber végén, loveszarkot asm. Apámat már korábban elvit­ték munkaszolgálatra, Erdély­be. Amikor közelgett a front, s a keret szétszaladt, o Pestig szekerezett a tábori konyhá­val Ahonnan délelőtt eljött, oda délután megérkeztek a szovjet csapatok. , , — Akkor hát miért? Miért nem várta be őket?! — Két oka volt. Az egyik, az egész életében kiszolgálta- tott kisember félelme a hatal­masságoktól. A tábori konyha kincstári tulajdon volt. Azzal _ úgy vélte — el kell számol­n ia valahol, valakinek. A má­sik ok mi voltunk. Haza akart jönni, mindenáron. Hozzánk. Az Albrecht-laktanyaba vit­ték. Amikor megtudtam, ot- ven pengőt adtam egy őrmes­ternek, hogy feltűzött szu­ronnyal kísérjen be engem is, apámhoz. Ö volt a legjobb ba­rátom ... , , ., — Bekerültem a szazadaba, lajstromba vettek. Előbb uszá­lyokat raktunk, aztán a vago- hídon dolgoztunk. Kabatunk alatt loptuk ki a húst, s anyam a megbeszélt helyen átvette. Ezen éltek a húgommal. Fülledt hőség van az eszp­resszóban, hol beszélgetünk. A kezét figyelem, nikotinos ujjait, ahogy görcsösen egy­másba kulcsolódnak a tenyér­nyi asztalon. __ November végén bevago­n íroztak bennünket, s egy fa­lat étéi, egy korty víz nélkül utaztunk öt napig, a Lajta menti Bruckba. Onnan jár­tunk ki — negyed kiló kenye­rén — kenyéren?! — es egy csajka marharépalevesen „röhejárkot” ásni. — Mi az? _ Tankcsapda. Mi nevez­tük el így, mert ha a T—34- esek odaértek, röhögve csusz- szantak át hernyótalpukkal az árkon. Február végén Maut- hausenbe kerültünk. A tábor túlzsúfolt volt, Zeltlagerbe, sátortáborba raktak bennün­ket. Egy sátorba — ötezren. I tt „ünnepeltem” a tizennyol­cadik születésnapomat... A pincér jeges sört tölt a poharába, s ő lehunyt szem­mel hosszút kortyol belőle. — Április elején, a közelgő szovjet csapatok elől gyalog­menetben Günskirchenbe vit­tek. ötezren indultunk, há­romezer-kétszázán érkeztünk meg. Itt ástam először tömeg­sírt ... HAT ÓRA VAN. A zongo­rához kopasz úr telepszik, s játszani kezd: ' „Szervusztok, régi barátok.” Kísérteties. _ Május 5-én este eltűnt az ő rszemélyzet, hatodikén reg­gel az amerikaiak kinyitottak a lágerkapukat: mehetünk, isten hírével. Elindultunk ke- let felé. Apám a második na­pon nagyon rosszul lett, tábo­ri kórházba kerültünk, fiz nap múlva ott halt meg, mel­lettem. ..................., A zongora fortisszimoba csap, alig értjük egymás sza­vát. — Július 12-én ertem haza. Anyám az OTI-ban dolgozott, mi pedig, a húgommal, foly­tattuk a tanulást. Szeptember­ben levizsgáztam a harmadik kereskedelmiből, negyedikes lettem. És segédmunkás a Szeghő-féle vasöntödeben. Reggel hattól fél nyolcig és délután kettőtől hétig dolgoz­tam. Október 15-én beléptem a Magyar Kommunista Párt­ba. — Életem legszebb évei kö­vetkeztek. Délelőtt tanulás, délután munka, este a párt. Tagja lettem a XIII. kerületi VII-es körzet kultúrgárdájá- nak és a íalujáró brigádnak. Legtöbbször éjfélkor kerültem ágyba, de még azt a kis időt is sajnáltam alvással tölteni. Negyvenhatban érettségiztem. A nagy alkalomra a munka­bérbe kapott fél liter, olajért megstoppoltattam kirepedt fekete cipőmet. Anyámnak re­gi vágya volt, hogy textil­mérnök legyek. Ezért mentem dolgozni a Francia—Magyar Pamutfonóba. „Címzetes” gya­kornoknak — a valóságban segédmunkásnak. Később be- iratkoztam az egyéves techni­kusképzőbe, s friss diplomám­mal bekerültem a __ gyár mű­szaki irodájába. Előbb a nor­maosztálynak, később a meo- nak is vezetője lettem. S el­határoztam, hogy textilgépész­mérnök leszek. Beiratkoztam a budapesti Műszaki Egyetem textilmechanikai szakára, esti tagozatra. — ötven őszén átmentem a hadmérnöki karra, nappali hallgatónak. Kétezer forintos fizetés helyett — ötszáz forin­tos ösztöndíjjal. Fegyversza­kos hadmérnöki diplomával, főhadnagyként végeztem. Szá­zadosként szereltem le ötven­hat májusában, a KGM kiké­résére. Június 11-én beléptem az IMI-be, termelési főnök­nek; fél év múlva megbí­zott, 1958-ban kinevezett fő­mérnök lettem. Azóta az éle­tem a családom és a gyár kö­zött oszlik meg. Tízéves fiam van. Kitűnő tanuló, a BVSC- ben úszik, és tagja a „Kis ma­tematikusok baráti körének”. És most hadd legyek szerény­telen: jól sikerült gyerek. Újabb cigarettára gyújt. — Sokat dohányzik! _ Pedig árt. Tavaly ősszel k ét alkalommal is rendetlen­kedett a szívem. A második­nál elmentem az orvoshoz, s egy jó dupla mellett, füstöt pöfékelve megbeszéltük, hogy jó lesz vigyáznom, mérsékel­jem a kávét és a dohányzást. — S azóta? — Azóta dolgozom tovább. Tudja, a mi gyárunk akkori­ban született, amikor én oda­kerültem. Két évig kereste a profilját. Gyártottunk mi min­dent, hogy munkánk legyen: petrofort és kerékpárpedált, krumplihámozót és műanyag játékautót, sallerszorítót és szikraforgácsolót, éppen csak spanyolviaszt nem. ötvenhét- ben azt a feladatot kaptuk, hogy gyártsunk motorokat a fejlődő háztartásigép-iparnak, elsősorban a mosógépekhez. Ez lett aztán a végleges pro­filunk. AZT MONDJA, ha most visszagondol, maga is meg- hökken, mire vállalkoztak. Akkor — vele együtt — há­rom mérnök volt a gyárban. Ma több mint hatvanan van­nak, s 180 technikus Ötvenhét elején 850 főnyi: létszámmal dolgoztak, most 3700 ember innen.kapja a kenyerét. S mi­közben a lendkerekes kis­autókat préselték — megta­nultak motort gyártani. 1961- ben megkezdték a budapesti Villamos Kismotorgyár áttele­pítését Ikladra. Három évig tartott, de ezzel egyidejűleg átfogó méretű gyárfejlesztés­be, korszerűsítésbe és gyártás­fejlesztésbe kezdtek. — 1964. május elsején dup­lán ünnepeltünk: első, kor­szerűsített üzemünk, a Mező Imre indukciósmotor-üzem dolgozni kezdett. Száz száza­lékkal nőtt a termelés és a termelékenység. Ugyanannyi létszámmal — kétszer annyi motort tudtunk gyártani! A si­ker fellelkesített bennünket, s általános rekonstrukcióba fog­tunk, amely még ma is tart. Petroforral kezdték s ma kb. egymillió motort gyártanak évente a háztartásigép-ipar­nak, a műszeriparnak, a hír­adástechnikának. sőt, ők lát­ják el a szerszámgépipar egy részét is. IMI-motor működik a hazai magnókban, lemezját­szókban, a laboratóriumi és orvosi műszerekben, s a hűtő­gépet kivéve, valamennyi háztartási gépben. De márka lett az IMI Hollandiától Olasz­országig, Belgiumtól Cseh­szlovákiáig, a fél Európában! — Ehhez a hatalmas fel­adathoz, persze, fel kellett nő­nünk, hiszen nemcsak a gyá­runk fiatal, a műszaki és a munkásgárdánk is. Jómagam például, negyvenegy évemmel, az idős korosztályt képviselem. De ha fiatal is a gárda, meg kell adni, nagyon tehetséges. És mindig többre törekszik. Létrehoztunk például egy mű­szaki tájékoztatási-propagan­da irodát; ide futnak be a magyar és idegen nyelvű fo­lyóiratok, szakkönyvek. Ezek­ről referátumok készülnek, s akit egy-egy téma alaposab­ban érdekel, az megkaphatja a teljes fordítást. De nem is félünk komoly, önálló felada­tot bízni a fiatal szekembe- rekre. Tudja, hogy az előlege­zett bizalom a legjobb befek­tetés? — TERMÉSZETESEN, gond­jaink is vannak. Mi az elmúlt években korszerű gyárat te­remtettünk, mindent bele­adtunk a gyártásfejlesztésbe. Egész motorcsaládokat dolgoz­tunk ki. Most azonban tovább kell lépnünk, mégpedig na­gyot: rá kell térnünk a nagy­arányú gyártmányfejlesztésre. Már megtanultunk viszonylag jól és viszonylag olcsó tech­nológiával gyártani. Csakhogy amit tegnap még örömmel megvettek, azt holnap már nem könnyű eladni. Nem azért, mert nem jó, hanem mert a piac még jobbat, kor­szerűbbet, még olcsóbbat kö­vetel. Ez pedig nemcsak tech­nológia, hanem konstrukció kérdése is. Magas fokú ter­melékenységgel — korszerűbb konstrukciót: ez az az új sín, amire át kell állnunk. És ez nemcsak a kereslet törvénye: az önérdeké is. Hiszen mi azért vagyunk, hogy egyre több kenyeret, egyre nagyobb jólétet biztosítsunk annak a háromezer-hétszáz embernek, aki nálunk dolgozik, meg an­nak a kétszer annyinak, aki­ket eltart. — Újat kezdeni, járatlan úton járni mindig nagy fele­lősség, és sok a buktató. Ne­künk mégis vállalnunk kell ezt a felelősséget. Vállalni azok előtt, akik vezető poszt­ra állítottak bennünket, s azok előtt, akiknek a kenyere — a jövője — ettől a gyártól, s a gyár vezetőitől függ. Somogyi György életében sok volt a vargabetű. És nem is kalandos, hanem embert próbáló, tragikus kitérők vol­tak. Most mégis úgy érzi: célhoz ért. Nyíri Éva

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents