Pest Megyei Hírlap, 1968. június (12. évfolyam, 127-152. szám)
1968-06-23 / 146. szám
u Vészi Endre: vaníliás illat Mikor a magas nő kiment a konyhába, megsuhogott a levegő. A fiú arra gondolt, milyen otthonosan jön-megy ez az idegen nő itt, az ő lakásukban. Hirtelen nagyon megharagudott. Ránézett szorongó apjára, aki pirosra főtt arccal ült a helyén. A fiú kop- panva arrébb rakta gipszbe ágyazott jobb karját az asztalon, aztán hirtelen felemelkedett, mint aki indulni készül. — Várj csak, ne hirtelen- kedj — fogta vissza az apja — meg kell, hogy értsél engem is. A fiú nem lakik vele, jobbára vidéken tölti az évet, csőszerelő, építkezésről építkezésre vándorol. Most is baleset dobta haza, leesett az állványról, s a jobb karjának egy időre fuccs. — Belátom, rossz időben jöttem — mondta lassan, darabosan s egészen az apjához fordult — közben asszonyt hozott a házhoz. Az apában megmozdult az indulat, előre dőlt, de fegyelmezte magát. — Nekem is van jogom — inkább motyogott, mint érvelt. A fiú szürke szemében furcsa, vizsgálódó mosoly. — Jogod van. — Evek óta élek magamban. Se ünnepem, se hétköznapom. Nincs kezdete és nincs vége. Téged, jó, ha negyedévenként hazahoz a szeszélyed. Nekem meg egész nap a munka. Kell az embernek valaki. — Kell hát, persze. — Mit gunyoroskodsz? — Gonosz vagyok, úgy érted? — Szívtelen. Várj csak, majd le is megvénülsz. — Nem hiszem, hogy ilyen leszek. — Hanem? — Minek az asszony neked... állandóra! Hogy kirámolja a szekrényt, aztán odébbáll jón? — Ide figyelj, velem piszkoskodhatsz, de Erzsikét... ne bántsd __ Öt nem ismer ed. — Szóval csicsergő szerelem. — Azért, mert téged két asszony is otthagyott? Hagyjuk ezt... Az öreg felemelkedett, nem tudta másképpen ellensúlyozni az indulat lökéseit. — Na és ha elcsalom tőled a te Erzsikédet? Csak hogy megmutassam! Az apa visszalépett, a nagy kezével a fiú vállába markolt, az meg felszisszent a törött karja miatt. — Jó, jó, csak sziszegj. A fiú hirtelen mozdulattal, úgy, hogy a maga fájdalmát fokozta, kihúzta vállát a nehéz kéz alól. Egész közel álltak egymáshoz, s ahogy a düh eltorzította arcukat, nagyon hasonlítottak egymáshoz. — Én csak az anyám emlékét védem. — Anyáddal is így bántál. Hazahoztad neki a rosszat, a gondokat. Mit adtál te anyádnak, mi? Köröskörül a falakon az ezermester öreg gyártmányai. Valamikor lombfűrésszel szórakozott s ezek az ötletes dísztárgyak megöregedtek a falon, kifakult rigolyák csupán, semmi közük többé az örömhöz. Utánozzák a szétterülő szőlőleveleket, az emberi szívet, a nagy hegyet, fölötte úszó fellegekkel, de csak utánzat mind! Az öreg egyszerre mérhetetlen fájdalmat érzett, konok, nem villámló fájdalmat. Hiábavalónak érezte, mégis kimondta: — Mit akarsz elvenni tőlem? Az örömöt? — arcából elszívódott a vér, vénember lett hirtelen, kiüresedett a tekintete. A fiú megvonta a vállát. — Mindegy. Nekem aztán mindegy. Furcsa képek tolakodtak eléje, harminc év előtti képek. Nagy, tágas, vasárnap délelőttök, s az ő kisfiúkeze elvész apja hűvös tenyerében. Apja barátaihoz járnak, hol egyikhez, hol másikhoz. Keményre fagyott kocsonyával várják őket, a bort rendesen apja viszi, az ablak előtt sűrű hócsillagok, ő is •ihat egy fél pohárnyi bort. Sodort papírzacskóba n sült- gesztenyét visznek anyának. Fél lépést hátrál. — Nem akarlak én bántani téged — ennyi kikényszeredik belőle. — Jó. — Az öreg kimerültén néz maga elé. — Ülj le, kérlek szépen. így nem mehetsz el. Visszaültek az asztalhoz. — Azt hiszed — folytatta az öreg hosszú szünet után —, 'komolyan hiszed, hogy csak érdekből van itt? — Nem, ugyan! — Az előbb így mondtad. — Mondtam. Hülyéskedtem, na! A konyhából vaníliás illat árad befelé. — Nem, te komolyan mondtad. Annyira már ismerlek téged. A szemed állása is mutatja. — Mondom, hogy ugrattam! Asszony kell, joga van hozzá, mit akar még? Adjak írást róla? Mondom, joga van hozzá. Az öreg szeme csupa szorongás, kutató gyanú, — Semmit sem mondtam komolyan. Csak éppen ... mellbevágóit, ahogy beléptem, annyira idegen volt, még a kedvessége is. Hozzá kellett szokni, ennyi az egész. — És úgy gondolod, nem lesz hiba? Hozzám való, úgy, látod? Mert nézd, ott dolgo-; zik a esomagolóban. Először > a kezét vettem észre... hogy < szép a keze... a mozgása, az! ügyessége, ez mind behízelgi! magát. Meg az, hogy mindig! tiszta. Az öreg bőrét újra átfűtötte'i a vér, akarata ellenére bőbe- 5 szédű lett. — Nem lesz semmi baj, apa. § Semmi. Megmondtam. : 5 Ez a jelenei valamikor^ már lejátszódott. Majdnem $ így. Csakhogy akkor ő volt $ férj. S hazahozta a fiatalasz- $ szonyt, bemutatni. Az apa hi-$ degen fogadta, keményen. 5 „Nem nézek én ebből neked $ semmi jót” — mondta. Akkor $ még ereje teljében volt, fé- $ lelmetes, erős akaratú. „Meg- 5 jósolom neked, hogy az a nőj nem a te szép szemedért...” $ S — Szorgalmas, tiszta, jó — 5 motyog most maga elé az $ öreg. 5 — Mondtam már, nem lesz; semmi baj. A fiú mintegy kitépi magát $ a ráhurkolódó emlékekből,; feláll, az asztal mögé maga- $ sodik. Az öreg félénk szem- $ mel kíséri. ■ Június 22—augusztus 25 Tatai nyári játékok Kétezerötszáz személyes szabadtéri színpadot építettek a tatai Népparkban. A színpadot olyan automata berendezéssel szerelték fel, amely víz- függönnyel veszi körül az egész létesítményt. A mesterséges eső egyrészt a különleges dísznövényeket, . az óriás fákat öntözi, másrészt hűti a nézőtér levegőjét. Az új szabadtéri létesítményt június 22-én avatták fel, amikor a debreceni Csokonai Színház Erkel: „Hunyadi László’’ című operáját mutatták be. Ez a nyitánya a „tatai nyári játékoknak”. Az augusztus 25-ig tartó nyári játékok alatt Tatán vendégszerepei többek között a győri Kisfaludy Színház és itt kerül sor a földművesszövetkezeti népitáncegyüttesek országos fesztiváljára is. Műteremlátogatás Sváhy Lfosnál ^ Műterme dísztelen. A nagy ^ablakok előtt kékre mázolt ^dobogó. A sarokban, durván 8 ácsolt állványzaton, egymásának döntött vásznak. Nyolc 8 év festői termésének az a része ez, ami a műteremben rraradt. A festőállványon (e sorok írójának kedvéért) most S Sváby egyik legizgalmasabb alkotása, a „Pieta” látható. Sváby Lajos harmincnégy ji éves. ^ A közelmúltban avatták a ^mezőcsáti művelődési ház fajára festett freskóját. Jelenleg 8 a pataki iskola homlokzatára 8 készít sgraffitót. % — Újságíró: Elmondaná, ^ hogyan lett festő? ^ Sváby: Nem hagytam abba ^ a gyerekkori rajzolást. ^ Újságíró: Ennél bizonyára ^bonyolultabb a dolog. ^ , ^ Sváby: Inkább nevetségesen 8 egyszerű. Az általános iskolá- ^ ban ugyanis, mert tudtam raj- ^ zolni, minden dekorációt ve- ^ lem csináltattak. Különböző ^feliratokat. Ezt nagyon utál- ^ tam és amikor gimnáziumba ^ kerültem, elhatároztam, hogy ^ nem árulom el, hogy tudok ^rajzolni. Egyébként irodalmár ^akartam lenni. Jó három évig § mindent a versírásba adtam és rengeteg érzelmes, rossz ver- 8 set írtam. Ha megnyomnak § rajtam egy gombot, most is ^ írok akárhány rossz verset. ^ Talán nem úgy voltak ezek a ^versek rosszak, hogy ostobák § lettek volna vagy verstanilag § helytelenek — egyszerűen ^nem volt irodalom az, amit ^csináltam. Három évi iszonyául tos vívódás: mi lesz velem? Mert semmi nem érdekelt és a lelkem mélyén tudtam, hogy nem leszek irodalmár. Aztán negyedikben, már a második félévben, találkoztam egy gyerekkel. Kérdeztem, hová jelentkezik. Mondta, hogy a Képzőművészeti Főiskolára. Megkérdezte, én hová jelentkezem ... Erre azt válaszoltam, hogy én is oda jelentkezem ... Csak, hogy mondjak valamit. Azt ajánlotta, menjek előbb esti iskolára ... Újságíró: Melyik esti iskolába járt? Sváby: A Dési Huberbe. És ez a véletlen segített, hogy nagyon rátaláljak arra, amit kerestem. ötkor kezdődött mindig a foglalkozás, de én már fél órával előbb ott ácso- rogtam és majd megfeketed»- tem az izgalomtól, hogy mikor nyitják már ki a helyiséget. Olyan boldogan azelőtt, azután sem rajzoltam soha. Újságíró: Bizonyára nem voltak még „szakmai” gátlásai... Sváby: Nem tudtam a rajzolásról semmit. Újságíró: Ezek szerint most, a tudás birtokában, nehezebb dolgoznia, mint akkor? Sváby: Igen. Amennyire igénytelen voltam akkor, any- nyira igényes vagyok most. Csak ritkán sikerül úgy valami, ami az én ítéletem szerint is jó. Ráadásul nem tudok folyamatosan dolgozni. És ez, így lidérces életmód. A költőnek ahhoz, hogy verset írjon, rendben kell lennie magával. A festőnek munka közben kell rendbehoznia magát. megkérdezzem: ön szerint mi a festészet helye egy éhező világban? Sváby: A festészet? Én azt képzeltem, hogy a festészet elementáris dolog, de most már tudom, hogy nem. Ha hat is, akkor is elképesztően lassan. Ha dolgozik az ember, akkor bebizonyítja magának, hogy szükség lesz még arra, amit csinál; de ezt csak hagyományosan tudom elképzelni: ha működésem értelmes volt, akkor megmarad és kapcsolatot tud majd teremteni a következő korokkal. Újságíró: Nehéz lehet ilyen „tudattal” dolgozni... Sváby: Minden más munkára alkalmatlan lennék. Én ezt tudom csinálni. És kötelességemnek tartom, egészen az önkínzásig, hogy munkaként csináljam. Ügy, ahogy minden munkát csinálnak: reggel felkelve, este lefeküdve. És ha egyszer beszorul ebbe a rendszerbe az életem. akkor biztosan boldog leszek. Újságíró: A képzőművészetet az emberi kultúra fontos részének tartjuk. Megváltozott korunkban a képzőművészet helye és szerepe? Sváby: Ma ez nagyon bonyolult kérdés. Ha szabad így fogalmazni: elbonyolult kérdés. Vannak a képzőművészetnek területei, ahol a szükségesség és fontosság kétségbevonhatatlan. Az építészetben, a belső dekorációban, a kirakatokban ... A táblakép festészetnek azonban nincs pontos helye. Újságíró: Volt helye? Sváby: Hogyne. A bibliát nem tudták volna megmagyarázni, ábrázoló jellegű művészet nélkül. Iparcikk értelemben kellett. Aztán úgy is kellett, mint szimbólumteremtő művészet. Az már közs feketének kell lennie a háttér- s nek. y Újságíró: Ezek szerint több 1, vásznon dolgozik egyszerre? r Sváby: Van amikor egy, van amikor négy-öt vásznon. Semmiféle támpontom nincs r a munkához. 2 Újságíró: Sartre kérdezi n egyik tanulmányában: „Mi az é irodalom helye egy éhező vi- i: lúgban?” Engedje meg, hogy r Újságíró: A „Fietá”-nál ez ítélete szerint sikerült? Sváby: Igen. Két évig festettem. Csak a második év végeíelé jutott eszembe, hogy — Meg se várod? Készít va lamit. Ne sértsd meg. A fiú ott áll, mellén a: ügyetlen gipszbunkóval. — Ülj le már — kérleli a: apja — még nem vágyói olyan öreg — fűzi hozzá gyá moltalanul. — És az öregne! is van joga, meglásd, maj< te is érzed ezt. Mert ez igaz ság. Egy ideig én se hittem el azt hittem, fiatal leszek örök kön. Vagy talán nem jutót eszembe, hogy van öregség Mért nem szólsz már valamit' A fiú gipszbunkója koppan az asztalon. — Elszoktunk egymástól — ennyit felel érdesen. — Te olyan fajtának látod' Valami rosszfajtának? — Dehogy látom! — Hát akkor? A fiút ingerli a huzavona. — Az életnek vannak tör vényei, apa. — Hát akkor, az öreg temesse el magát? ... Belép az asszony. Gömbö lyű, ápolt, kerek arcú. A né zése is szerény, kellemes. Sü teményt hoz, szépen felszele telve egy tálon. — Tessék, most sült, friss Mosolyog, gyanútlanul, ven déglátó egyszerűséggel. A félhomályban puhán sárgán gőzölgött a tészta, om lósan, édesen. Éppen csal piszkálgatták. — Hány év köztünk a kor különbség? — szólalt meg vá ratlanul az öreg. Az asszon; meghökkent. Erre a kérdésr: nem számított. — Látod, ezt még nem i: számítottam ki. — Gondolni kell erre is. Az öreg felállt. — Apád lehetnék, nem? — mondta csendesen és kiment — Ebbe mi ütött? — kér dezte az asszony tanácstala nul. A fiú hidegen mosolygott. — Ki lehet azt számítani' Az élet ilyen. Felállt, biccentett, s csal az ajtóból mosolygott vissz: hibátlan fogsorával. — Uj há zások! Majd elrendezik az maguk ketten. Utána csak a félnapos né maság maradt.
