Pest Megyei Hírlap, 1968. június (12. évfolyam, 127-152. szám)

1968-06-23 / 146. szám

1968. JÜNIUS 33., VASÄRNAP 3 ARATUNK DE HOG YAN9 1 EGY KERÉKRE JÄR AZ AGYUK, SZÍVÜK Valaha az aratás ilyen sze­gény országban, mint a miénk, felmagasztosult, szent munka volt, kínnal, verejtékkel, misztikummal, boldogsággal, romantikával. Leginkább a szülőanya vajúdásához hason­líthatnánk az akkori aratást: jártuk néhány község határát, már fel sem tűnt, hogy a tar­lóba lerakva imitt-amott egy- egy bukósisakra leltünk. Nem jelent ez semmi újat, legfel­jebb annyit, hogy hanyag a gazdája, mert csak úgy elszór­ta holmiját. Hamar megszok­Tavaly rekordtermés volt gabonából a megyében. Idén kora tavaszai is nagy boldog­ság elé néztünk. Azt hittük, különböző becslések alapján, talán a tavalyi esztendő gaz­dag termését is túlszárnyal­juk. Most, júniusban már kis­rom kombájn harapja az ár­pát. És mind a három gép jó! — De ennek ára van! — mondja Bagó József brigád­vezető. Napokig csupán egy­két órát dolgozott a gép, ak­kor győzött az árpa és leállt mind a három kombájn. Ne­kiestünk mind a háromnak és kijavítottuk mind a hármat. Most jól haladunk. Igaz, nyug­tával kell dicsérni a napot, hiszen még több mint egyhó­napos munka áll a gépek előtt. Üriban a Béke Tsz két kom- bájnosa egy gépen váltva dol­gozik. De Orbán János és Deckner György is igencsak kalapálnak, ütik a vasat, itt is hibázik valami. Ott áll a géptől néhány mé­terre a vofitató is, mert vál­táskor egyikőjük a kicsépelt szemet ezen viszi a tanyára. Itt náluk még kevés az em­ber. — Á, ez a kalapálás nem számít, a mi gépünk nagyon jó — mondják mindketten kajánul nevetve és így foly­tatják: — Ez a gép nem volt a javítóban, azért jó. Mi hoztuk furcsa kép: hatalmas, kétszáz holdas árpatáblán három em­ber hajlong kaszával, arat­nak. Odamegyünk, megkér­dezzük, hogy miért nem a gép És hazafelé ezen az úton még két feltűnő dologgal ta­lálkozunk. Már félórája robog a kocsink az országúton, két­oldalt hatalmas, sárgálló ár­nagv kínszenvedések árán megszületett az élet! Így is hívta a búzát a nép: az élet. A kínszenvedésnek vége, a romantikának is. A XX. szá­zad derekán és azon túl már nálunk is megjelentek a ha­talmas kalászos táblákban a félelmetes külsejű gépmostru- mok, az ember segítőtársai. Szóval, a határban már alig peng a kasza, kevésbé fáj a paraszt dereka, és kevesebb izzadság hull a férfiember ar­cáról. És a féhérnéppel sem nagyon évődnek a legények, mert a fehérnép mindjobban elmarad az aratásból. A táblák végén, az árnyékos bokrokban sem cibereleves hűsül az agyagkorsókban, egé­szen más elemózsia vár ott el­fogyasztásra. Imitt-amott mo­torkerékpárok is vesztegelnek a táblák szélén, azon jönnek munkába a kombájnosok. Tegnap reggel, hogy végig­juk az újat, a jót. Sajnos, nem is nagyon vigyázunk rá. A kombájnok is... De talán kezdjük sorjában ... A nagy szárazság, a mosto­ha, szeszélyes időjárás ellené­re is a határ szép. Haragosan zöldell a kukorica és szép aranysárga az őszi árpa. Az országúiról nézve mozgalmas a kép: emberek, gépek, moz­gás mindenütt. Sajnos, közel­ből más a helyzet. Tegnap is megírtuk, ma is megismétel­jük: rosszak a gépek, állnak a kombájnok. Igen, bizony: rosszul javították meg őket a nagyjavítások idején. Pedig most különösen kellene a gép, az esős napok után három­négy napig kánikula volt, sü­tött a nap hetedmagával, a szem megszorult, néhány nap, talán egy nap, és pereg. De jöhet vihar is. Mi meg, illetve a gépek, csak állunk bénán, sután. VÁGJÁK A „MAJDNEM MASZEK” ARPÄT sé lehajtjuk a fejünket, mert tudjuk: nemigen lesz ebből semmi! Fél füllel már azt is hallottuk az illetékes megyei szakemberektől, hogy talán 2000 vagonnal is kevesebbet aratunk kenyérgabonából a tervezettnél. Szép kis summa, sajnálhatjuk, dehát erről nem mi tehetünk. A mi dolgunk az volna most, hogy gyorsan, szaporán vág­juk az őszi árpát, aztán, ha sorra kerül, a búzát. Volna, de nem megy, nem úgy megy a munka, ahogy kéne. Üllő határában a Kossuth Tsz őszi árpájában Balogh Sándor kombájnossal az álló gépnek támaszkodva beszélge­tünk. Azt mondja: — Reggel ötkor kezdtünk, alig haladtunk azóta néhány métert, pedig már hét óra van. Ügy hozták vissza a gépeket, ahogy bevitték, piszkosan, mocskosán, hibásan. Szavaira válaszként a kom­bájn gyomrában megszólal egy kalapács. Valaki hatalma­sakat ver a vasra, össze is rezzenek. Balogh azt mondja, hogy egy hét is beletelik, amíg a gép „beáll”. Ha csak nem jön­nek elő addigra nagyobb hi­bák is. Félnek, mert ezer hol­dat kell a nyáron levágni en­nek a két „viseltes” gépnek. Vasad határában áll egy magányos ház, lakója idősebb Bajer Antal, a legalacsonyabb szövetkezeti társulás tagja. Itt nincs másmilyen. Ma reggel veti harmadszor a sárgarépát, eddig mindig kiszáradt. Nem is volna igazi paraszt, ha fel­adná és nem kezdené újra. Is­meri az örök törvényt: min­dennap újra meg kell birkóz­ni a természettel. A fia Ferihegyen dolgozik. Most hazajött és vágja a „majdnem maszek” árpát. Kaszával vágja, markot a fe­lesége és húga, Kovács Már­tonná szedi utána. Azt mond­ja. 11-re kész lesznek. Moso­lyognak, tréfálnak, igaz is, nekik ez csak sport. Tán nem is gondolnak arra, hogy mun­kájuk, és az a kép, amit al­kotnak itt kora reggel, a kis nadrágszíjparcellán, maga a múlt. A monori Kossuthban há­ITT NEM FÉR A KALÁSZHOZ A helyre itthon. A kalapálást szórakozásból csináltuk. Mindketten fiatalok, jóval innen a harmincon. Bennük már erősebb a gépszeretet. Tán a kalászost, a gabonát nem is bánnák. Az csupán csak arra jó, hogy „motoroz­ni” lehet benne. A gépet kell szeretni, azt mondja Orbán Jancsi. — Igen. szeretni kell a gé­pet, éppen úgy. mint a jószá­got. Meg kell neki adni min­dent, amit kíván. Akkor jól viselkedik, akár a kezesbá­rány. Semmi baj vele, igaz-e, Gyurka? — kérdezi váltótár­sát, az meg vigyorogva igent int, jól összehangolt fiúk, egy kerékre jár az agyuk, szívük. Ámbátor, amit mondtak, bölcs volt, modern paraszti böl­csesség. Tovarobogunk. Ismét egy vágja az árpát? Földvárszki Mihály bácsi, a kaszás, azon­nal megmagyarázza a dolgot, Koszta Mihály és felesége, a marokszedő bólogat hozzá. — Itt Mendén, a Lenin Ter­melőszövetkezet földjei elég dombosak. Ennek a táblának az alja is, ahogy látják. Itt nem fér a kalászhoz a gép. No, ezért van a kasza. Nem is köll azt soha eldobni. Kisegíti az sokszor az embert meg a gépet. Ízesen beszél, és mintha a kaszával együtt ide is vissza­tért volna a múlt. Évődnek, humorizálnak. Kérdem is, hogy melyikőjüké a motor ott a föld végében, azt mondja Kosztáné válaszként: — Nem kell n(ekünk motor, nekünk gyerek kell. Van is, hál’ istennek, jócskán belőlük. GÉP patáblák és sehol egy ember, sehol egy gép. És ami szintén feltűnő, de jó, bár egyedi. A maglódi Micsurin földjén Jámbor István, ahogy mond­ja, már kora hajnal óta rója gépével a tarlón a sorokat: disztillerezik. Amolyan tarló- hántásszerű talaj lazítás-féle volna ez. Mindenesetre derék dolog, bár még jobb lenne, ha sokkal több ilyet láttunk vol­na. Ma körülbelül ennyit akar­tunk szólni az aratásról. Majd a jövő héten és azután a töb­bit is elmondjuk, reméljük, jobbakat a mainál. .////////////// '//////////////^ $ Szöveg: Suha Andor $ Kép: Gábor Viktor ^ )&sssssssssssssssssssssssssssssssssssssss& ITT IS HIBÁZIK VALAMI

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents