Pest Megyei Hírlap, 1968. május (12. évfolyam, 101-126. szám)

1968-05-01 / 101. szám

rt-Jí HEGY '&tirhw 1968. MÁJUS 1., SZERDA PIHENŐ BÁRKÁK Üdülőhelyi előadó - Verőcén A Dunakanyarban elsőnek a verőcei tanácsnál kezdi meg működését a nemrég ikineve- zett üdülőhelyi előadó. Az elmúlt szezonban gyak­ran előfordult, hogy autóbu­szon, vagy vonaton népes tu­ristacsoport érkezett a festői fekvésű községbe, de a várat­lan vendégek többsége étlen- szomjan maradt, mert a ven­déglők, presszók nem készül­tek fel ellátásukra. Az előadó feladata lesz, hogy összekötte­tést teremtsen az utazási iro­dákkal, és így kellő időben előkészítse a vendéglátó he­lyeket. Amennyiben a verőcei kez­deményezés sikerrel jár, jövő­re a Dunakanyar leglátogatot­tabb községei követik a pél­dát. PORVERŐ ESŐ A mezőgazdaságban nagy várakozás előzte meg április utolsó napjait: a gomolygó felhők sokfelé esőt sejtettek. A hat hónapja tartó aszály után azonban a lehullott csa­padék jóformán csak arra volt elég, hogy elverje a port, de legjobb esetben is csak fel­üdítette a növényeket. A me­zőgazdászok szerint minimáli­san 30—40 milliméternyi csa­padék kellene ahhoz, hogy gyökeres fordulat álljon be a növények fejlődésében. ÖZBAKSELEJTEZÉS Az erdőgazdaságok, vadász- társaságok területein megkez­dődött az őzbakselejtezés. Az állatok jól teleltek, megfelelő kondícióban vannak, de még­sem kerülhetik el a szokásos kiválogatást. Ilyenkor veszik puskavégre azokat az állato­kat, amelyeknek rossz állású vagy a testhez képest szabály­talan az agancsuk. Kilövik az öreg bakokat is. A gondosan megszervezett vadászatokon hozzávetőleg öt-hat ezer őz­bakot selejteznek ki, és több mint tízezer őzt ejtenek el. Pillantás a múltba A szobi gyiimölcsfa-csemetésről 1489. március 2- án kelt Eleonora 1 ferrarai hercegné­nek — Beatrix magyar királyné nővérének — az a Budára írt le­vele, amelyben jelzi: Mátyás ki­rály számára egy zsák firenzei dinnye-, saláta- és más zöldség- magvat küldet. Ugyanekkor ér­keztek Budára forli hagymák is. Ezeket a ki­rály télen kincs.- tárában teleltet­te, tavasszal pe­dig maga ültette el a budai vár­kertben. S — száműzetés terhe mellett — meg­tiltotta: bárki is fogyasszon belő­lük. Estei Hyppolvt érsek esztergomi asztalán főként dinnye, körte, szilva, alma és dió volt a ked­velt gyümölcs. Mátyás a boraid mát s a fügét kedvelte. Az esz­tergomi érseki udvar személyze­te 1487-ben 17 600, 1489-ben 13 400 fő úgynevezett ma­gyar káposztát („capusta per U Ongari”) fogyasz­tott el a' megma­radt számadás­könyvek adatai szerint. 1486— 1489-ben az esz­tergomi érseki ud­var két — évi fi­zetéssel díjazott — főkertészt, s két kertészlegényt tartott. Ezekben az időkben Viseg- rád, Esztergom mellett Szob is jelentős gyű mölcsfacsemete termesztőhely volt; vásároltak innen mind a ki rályi, mind az ér­seki kertek szá­mára gyümölcs­favesszőket. 1486- ban a vásárlásra maga az érseki uradalmi jószág­kormányzó fel ügyelt. Buda körül < királyi kerteken 'kívül híres gyü­mölcstermelők voltak a buda- szentlőrincd pálos barátok. (Kolosto­ruk a mai Ságvá- ri-liget táján volt.) A királyi udvart a vadas­kert kertészei lát­ták el friss virá­gokkal.. ízes portré Minden munkát lehet mű­vészetté fejleszteni. Természe­tesen nem a szó esztétikai ér­telmében, de egy esztergályos vagy földművelő is lehet mű­vésze szakmájának, ha mun­káját alkotásnak tekinti, ha a tehetőségekhez mérten bele­adja egyéniségét, ha nemcsak a munkabér, hanem tevékeny­ségének eredménye is érdekli. Ilyen ember Rosenstein Tibor. Azt mondja: — Az én munkám a közfel­fogással ellentétben nehéz. Fi­zikailag és szellemileg is. Nincs ünnepem, nincsen sza­bad estém... Helyénvaló a kérdés: — Nem szereti a munkáját? Mást akar csinálni? — Dehogy! Én már gyerek­koromban ezt választottam. Mert azért nagyon szép mun­ka. Hivatásérzet, kombinatív készség, jó ízlés, szakmai tu­dás, stílusérzék és fantázia kell hozzá. Ezek nélkül az em­ber csak főzőlegény lehet, de szakács soha! Mert Rosenstein Tibor a ceglédi Róna Vendéglátóipari Vállalat nemrég megnyílt Zöld Hordó kisvendéglőjének szakácsa. A fiatalember alig huszonöt éves, mégis neve van már a szakmában. Ö nyerte meg a híres alföldi szakács- versenyt. Cegléden többen ajánlották a főztjét, mert már népes közönsége van, akik nem sajnálják a fáradságot, hogy az eléggé távoleső kisvendéglőbe kigyalogoljanak egy tányér al- ’öldi babgulyásért. Ennek a fiatalembernek — és ez lelkes hangjából, szak­májának szeretetéből is vilá­gosan kiderül — megvan a ké­pessége, hogy munkájából mű­vészetet csináljon. Ügy mond­ják, hogy a költő is ugyanab­ból a huszonnégy betűből al­kotja csodálatos szonettjeit, melyből a mosóporok haszná­lati utasítását állítják össze. — Ugyanabból az alap­anyagból és vendéglátóipari normából, melyből a lelketlen főzőlegény kotyvalékot for­ral, lehet és kell is ki­váló ételeket főzni. Csak oda kell figyelni, nem szabad belefásulni a rutinba. Keresni kell az újat, az izgalmasat... íme: akár egy alkotóművész nyilatkozata is lehetne, amit Rosenstein Tibor elmondott. És még néhány analógia: Főzés előtt sokszor van lám­paláza. Az is előfordul, hogy indiszponált. Kellő ihlet hí­ján csak a rutin vezeti, ilyen­kor elégedetlen az elkészült al­kotással. És természetesen na­gyon kell neki is a közönség- siker. Ha egy tányéron étel­maradékot talál, kimegy a vendéghez, és megtudakolja, hogy mi miatt nem tetszett a főztje. A konyhaajtó nyílásán csakúgy mint a színész a szín­padi portál hasadékán, ki szo­kott lesni, és legnagyobb elég­tétele, ha látja, hogy főztjét élvezettel, elégedetten fo­gyasztják. Ez számára a taps, néhány vendégkönyvi bejegy­zés a kritika. De vágyik az örökkévalóságra is, mert a szakácsművészet, sajnos, ké- részéltű, Az ínycsiklandozó ízeket, illatokat nem lehet filmre, magnószalagra örökíte­ni. Egyetlen út, hogy alkotá­sait az utókor is élvezhesse: a szakácskönyv. Ezért ő is erre készül. Életének első publiká­ciói hamarosan megjelennek a Róna Vendéglátóipari Vállalat gondozásában megjelenő al­földi receptkönyvben. Aki jól dolgozik, nem nyug­szik bele a szokványba. Min­den munkában keresni és ta­lálni lehet újat. Nagy gondja az elfelejtett vagy eddig alig alkalmazott fűszerek népsze­rűsítése. Esküszik a szerecsen­dió, a szerecsendió-virág, a gyömbér és a sáfrány kitűnő ízeire. Sajnos, kísérleteit csak a gourmandok értékelik iga­zán, csakúgy mint formabontó törekvéseit. Említsünk meg egyet, mellyel szakácsversenyt is nyert az előételek kategó­riájában. A „mű“ rövid tartalma : Süllőszeletek kapormártás­sal és juhtúrós burgonyával. Az ötlet első hallásra valóban meghökkentő. Ki hallott még halhoz kapormártást adni és mi az, hogy juhtúrós burgo­nya? A bizarr remekmű azon­ban óriási sikert aratott, pe­dig a zsűri elnöke a szakma koszorús költője: Túrós Lu­kács mester volt. És egy másik díjnyertes alkotás: Ceglédi bélszínpecsenye pap' rikahalmokkal. Ez, persze, így keveset mond, azért megpró­bálom leírni, ami természete' sen csak a mű szegényes ár' nyéka, és az olvasó fantáziája is szükségeltetik a megértés­hez. Nos, tessenek elképzelni egy vörös színű bélszínszeletet, melyet különböző fűszerekben hempergetnek meg, majd az egészet bekenik mustárral. Te' tejére egy szelet sonka és egy szelet padlizsán kerül. így dobják a forró füstöltszalonna- zsírba, melyben a különböző ízek összesülnek. Most jönnek azok a bizonyos paprikahal' mok: A zsírban kivájt piros paradicsompaprikák sülnek. Ebbe kerül a töltelék: lecsó san elkészített libamájragu, Persze, ez még nem a köret, ez is az eszmei mondanivaló. Köretként világoszöld saláta­leveleken vörösre pirult bur­gonya szolgál... Elnézést az olvasótól, de nem tudok ellenállni, hogy elmesél j em az Arany tanár úr levese című művet is. Ez nem eredeti alkotás. Nagykőrösi gyűjtés, jó szakács ugyanis beépíti mű vészeiébe a haladó hagyomá nyokat, valamint a népi sza­kácsművészet leleteit is. Szó­val Arany János kedvenc le vese fiatal kakasból készül. Az aranylóan sárga nedűben ve- lőgombócok és karfiolrózsák főnek... Bocsánat, kedves olvasó, nem folytatom. Az írásban úgy megéheztem, hogy kénytelen vagyok kimenni a konyhába, Kenek magamnak egy szelet zsíros kenyeret... Ősz Ferenc MÁJUSOK... y—ekem szerencsém volt, mert az ország keleti felé- f Jmm bői származom, s mi már 1944 októberében felsza­Im m bódultunk. Májusra kezdtünk beletanulni a sza­^ badságba, az új helyzetbe; ugyanekkor az ország nyugati felében, ahol csak március, április hozta meg a felszabadulást, helyenként még talán füstöltek a ro­mok. Szóval, 1945-ben, az első szabad május 1-én kivonultunk az erdőbe, ahol lebbencsleves főtt a bográcsokban, s vizei it­tunk a horpadt katonai kulacsokból, amelyekből annyit lehe­tett abban az időben összeszedni a kertek alján, a kerítések tövén, amennyit csak akart az ember. Ha jól emlékszem, nó- táztunk, beszélgettünk — ennyi volt az egész. Két zászlót vit­tünk magunkkal: egy vöröset és egy nemzetiszínűt. Nem mondhatnám, hogy politikai demonstráció lett volna. Szónok­latok sem hangzottak el, csupán miami olyasmi, hogy ez a nap a munka ünnepe és hogy ezt ezután minden évben meg­ünnepeljük. Inkább maguk között politizálgatták az embe­rek — az idősebb, tehát a 16 évtől felfelé következő korosz­tály —, ahogy heverésztek a fűben, töprengtek, vitatkoztak; mi lesz, hogyan lesz a jövőben. Mindenesetre sok szó esett a demokráciáról, s valami kü­lönös íze volt ennek a szónak. Hogy miféle íze? Mindenki el­mondta az elképzelését erről, vagy arról — tudniillik, hogy mit hogyan képzel el a jövőben —, sietett hozzáfűzni: „ha már demokráciáról beszélünk, ugye”. Mindent egybe vetve mégis, csendes ünnep volt ez a május 1. mintha csak a ránk köszöntött nyugalmat ünnepeltük volna ... Miért jutott most eszembe ez a 23 esztendővel ezelőtti, kissé elhomályosult emlék? Talán azért, mert most ismét va­lami olyan nagy pátoszoktól mentes nyugalmat érzek, mint annak előtte. Várakozás feszül a levegőben ezúttal is — akár­csak akkor —, sőt van ízlelgetni való új szavunk is a „gazda­sági mechanizmus”, amely azonban éppen a gondolkodó, csen­des beszélgetésekben kerül újra és újra a terítékre. Mondhat­nám azt is, hogy újra csak két lobogónk van; egy vörös és egy nemzetiszínű. Ezek alatt léptetünk; ismét csak jókedvből, önszántunkból... Tehát, hogy -imondjam végül, amit akarok; ezek a május elsejék egy kicsit fokmérői nálunk, hogy éppen hol tartunk. Az eszmefuttatás teljessége kedvéért újra emlékeket kell megidézni, nevezetesen; 1948-at. Ez már nem volt az a csen­des május 1. Ellenkezően. Hangos, zajos forradalmi ünnepet ültünk. A főutakon szabályos menetben özönlött a tömeg, zászlóerdők lobogtak, a. táblákon; ,JM.iénk a föld, a gyár, a bank”. A népi táncosok kilométereken át ropták a táncot a menetben, voltak lovas bandériumok, s voltak stráfkocsik, amelyeken hatalmas földgömböt vittek, úgyhogy fölötte szét­tárt karokkal a béke szobra állt, a másik kocsin meg az im­perializmus képviselője vicsorgott fekete ketrecéből a tömeg­re. Vidám, hangos, zajos május 1. volt, ahogy annak a kor­szaknak a tempója diktálta, vagyis ahogyan ez a fordulat évé­nek nagyon őszinte, s természetesen felfokozódott, átforrósult hangulatából következett... Igen ám, csakhogy az ilyen emlékezés — akarja-e, vagy sem az ember — tovább visz későbbi korszakokba is. Ünnep­rontás volna ide keverni, hogy mi történt néhány esztendő múlva a fordulat évének lelkes május elsejéje után, a követ­kező május egyeken? Nem valószínű. Ha hinni lehet a latin közmondásnak, hogy a történelem az élet tanító mestere — s ezt fogadjvJc el hétpróbás aranyigazságnak —, úgy miért ép­pen azt a korszakot igyekeznénk elfelejteni, amely csősíő! szolgáltatja a tanulságokat? Egyszóval — május 1, az ötvenes évekből... Látszólag ugyanaz a tömeg, mint még 1948-ban, de a népi táncosok csak a tribün előtt kezdenek táncolni, lengnek-lobognak a zászlók, és soha annyi táblát; vezetőink ezernyi arcképe, megannyi jól. rosszul sikerült fénykép, idealizált festmény... Mi itt a baj? Igazság szerint akkor nemigen tudtuk, hogy mi a baj. Hiszen megtettünk mindent, hogy jól sikerüljön a május else­jénk. A gyárakban — például — már hetekkel május 1 előtt megkeizdődtek a menetgyakorlatok. Munkaidő után néhány óra — körbe-körbe a gyárudvaron, közben: „Sződd a sely­met elvtárs, selyemből lobogót...” Nyolcas sorok, a bal kezé­ben mindenki kis papírzászlókat lobogtat, amikor a tribün előtt szép szabályosan elfordulunk, jobb kézzel a táblákat fogjuk, közben hurrázunk ... Karikíroztam volna? Lehet. De vitathatatlanul a megtör­tént dolgok karikatúrája ez, s maradt a kérdés, hogy mi kész­teti a mai emlékeztetőt ilyen torz vonásokból összehordott rajzra? Az történt ezeken a május elsejéken — mint közéle­tünk, s napi politikánk frontjain annyi, meg annyi helyt ak­koriban —, hogy elcsúsztunk a formalitásokhoz. Pontosabban: a túlzások, tévedések tükröződtek ezeken a május egyeken. Váltottuk — s többé-kevésbé hittük is, avagy legalábbis hin­ni akartuk —, hogy az ünnepünk akkor lesz igazán ünnep, ha díszítünk, dekorálunk, szólamokat kiáltozunk ... No, de elmúltak ezek a május egyek, hozzá anélkül múl­tak el, hogy bármit is ártottak volna a későbbi években követ­kező ünnepek hangulatának, tartalmának. Hol látszik ez a legjobban? Abban a városban, ahol — mint említettem — az első szabad május egyet ünnepeltem, az ötvenes évek elején ugyancsak formális, agyonszervezett felvonulások követték egymást, majd 1960 táján még rendeztünk néhány nagy, de­monstratív „munkaünnepet” —, aztán úgy határoztak a város vezetői, hogy a következőkben csak bizonyos időközönként, illetve az úgynevezett „kerek évfordulók” esztendejében tarta­nak szervezett május elsejei ünnepségeket. És az emberek az­óta is — minden esztendőben — sajátosan ünnepük a május elsejét. Mert nem ám valamiféle boros, sörös majálisok ezek, s nem is valami rituális kikelet ünnepségek. Az emberek kivo­nulnak az erdőbe, s noha nem szervezett rendben, de csopor­tosan. Lehet, hogy nem visznek táblákat, zászlókat, transzpa­renseket, de előzőleg fellobogózzák a házakat, vagy csak egy nemzetiszínű, s egy vörös pántlikát húznak át az utcai ablak üvege mögött. Ami a tartalmát illeti, ez az utóbbi is elég. Egy szó, mint száz: őszinte, belső ünnepünk május 1. Ki a régi idők hagyományait látja folytatódni; ki a negyvenes évek végének május egyeire gondol; a legfiatalabb korosztály pe­dig ünnepel, mert mi sem természetesebb ennél, hogy május 1. ünnep —, tanultak róla, s tapasztalják ... Persze, az utóbbi években is voltak hangosabb, zajosabb május elsejék. Arra gondolok, amikor a falvakba mentünk a termelőszövetkezeti szervezés után. A munkásság segítő kezét nyújtja a parasztságnak, patronáljuk a szövetkezeteket... Ezek a május 1-ek, ezek a falujárások, megint csak a negyve­nes évek végének hangulatát idézték, s ez természetes is; hi­szen „fordulat évei” voltak ezek is. Azóta a szövetkezeti elnök többnyire mint tárgyaló fél ül a gyárigazgató asztalánál; felnőtt a szövetkezeti mozgalom. Kicsit mosolygunk már az akkori önmagunkon; csendesebber. ünnepelünk faluban, városban egyaránt. Persze, kibontjuk c zászlókat, és felemlegetjük május elsején sikereinket, közben forgatjuk, fontolgatjúlc a mostani gondjainkat... Ma így természetes ... Dékiss János

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents