Pest Megyei Hírlap, 1968. május (12. évfolyam, 101-126. szám)
1968-05-05 / 104. szám
1968. MÁJUS 5.. VASÄRNAP rear uccvn kMMod » Ma is gyakran tapasztaljuk, hogy Bartók Béla művészetét sokan a zeneművészet legújabb irányzatának tartják, s mint ilyenről vitatkoznak, foglalnak állást mellette vagy ellene. Pedig el kell gondolkoznunk azon, vajon mennyire jogosult ez a szemlélet. Halála óta már több mint 22 év telt el. Bach halála után Ugyanennyivel a zenei világ már ismerte Mozart nevét, Mozart halála után negyed századdal pedig Beethoven már művészete csúcsán állott. Arra sem árt emlékeznünk, hogy Bartók sok — a nagyközönség körében ma is vitatott — műve, például A kékszakállú herceg vára vagy A csodálatos mandarin — jó ötven esztendővel ezelőtt született. Vajon annyira megállt volna a művészetek felett az idő, hogy e műveli utóm fél évszázadig semmi újdonság nem következett a világ zeneművészetében? A világ zenei kultúrájában Bartókot egyre inkább a klasz- szikus szerzők sorában tartják számon. És ez így is van rendjén. Akik művészetéhez közel kerültek, azok ma már nem — A modern zene — Bartók után és minél inkább múlnak az évek, annál kevésbé — a forradalmi újítót becsülik müveiben, mint inkább a zseniális összegezőt. Akik sokszor hallották alkotásait, felismerik bennük nemcsak az út keresésének izgalmát, hanem az út megtalálásának örömét is. De Bartók óta a világ zene- művészetében sok olyan új irányzat is kifejlődött, amelyek a zenei nyelv megújítása szempontjából már későbbi, újabb fejlődési fokot képviselnek. így például a szerialisták és punktualisták egy korábbi (Bartókkal egy idős) zenei irányzatot, a Schönberg-féle dodekafónia szigorú elveit fejlesztik tovább egy új kom- pozíciós technika kidolgozásáig. A dodekafónia („tizenkét- hangúság”) a hagyományos BŐD A ISTVÁN: Szertartás A határ most csupa zengés. Énekelnek a szekerek. Törélteny emlékek libegnek a szélben s a gyalogutak föld-nehezek. Az én verejtékem is omlik a gyöngyház-színű fényben. Vonulnak a tájak a nyárfák, az akácosok valami szolid menetelésben. S vonulnak a titkok s vonul az ég-fényű sereg. Só-nehéz ingek suhognak, elnehezült arcok fényében a mindenség áhítata remeg. Ö, szelíd föld csókoltam hányszor az orcád. Most már learattak, tarlók fölött szállong az árnyék, emlékeim asztagját is széthordták. Megyek a dülőutak csendjében harmatok illatát őrzi a markom. Előveszem a szívemet s a napfény oltára előtt a magasba tartom. S míg fényeket ontanak a szelek, lassan leborulnak a tengeriszálak s elvégzik helyettem is hétköznapi szertartását a hazatérő áldozatának... ^SSSSSSSSSSSSSSSSSSS/SSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSS*. Vörös rózsák Angelikának Színes olasz—spanyoltjranda film Angelika a kínzókamrában Egy szobor és egy ember „tonális”, dúr-moU rendszerekkel való radikális szakítást tűzte céljául, s ennek érdekében nemcsak egyenlővé tette a skála mind a 12 félhangját, de azt is megkövetelte, hogy a zenei téma mind a 12 hangot tartalmazza, de csak egyetlen egyszer. A mű aztán a 12 hangú sorok („szériák”) különböző elvek szerint összeállított változataiból áll. A szerializ- mus ugyanezt az elgondolást terjeszti ki a ritmus, a hangszín és a zene más területére — most már nemcsak a hangnak nem szabad ismétlődnie a soron belül, hanem minden egyes hangnak más hangszeren, más hangszer-összeállításban kell megszólalnia, s különböző hosszúnak kell lennie. E bonyolult és szigorú szabály- rendszer betartása sok kötöttséget ró a zeneszerzőre, de ugyanakkor újszerű hangzások, új lehetőségek feltárására is ösztönzi. Ebből a szempontból az aleatorikának nevezett irányzat éppen ellentéte a szeria- lizmusnak. Nevét a kockáról (alea) kapta, mert hívei szerint a zeneművet csak annyira szabad megkomponálni, mintha egyes részeit egy kocka oldalaira írnánk, s a véletlen döntené el, hogy mikor ; melyik következzék. A széria- i lizmus kötöttségeivel szemben; tehát az aleatorika nagy sze-; repet juttat a véletlennek, aj pillanatnyi ihletnek, a szabad j variációnak és improvizáció- j nak — néha olyan mértékben, j ami már az alkotás egységét j is szétrombolja. Megint más elvet követ az ] úgynevezett stochasztikus ze- ] ne. Ez a legújabban keletke- j zett irányzat voltaképpen j mindkét megoldást egyesíteni j akarja, híve a variációknak, de ] a valószínűség elvei alapján : vezeti le őket a témából. Kö-! vetői bonyolult matematikai i számítások alapján választják ki a legmegfelelőbb megoldásokat. A spekulatív elem tehát, ha lehet, még erőteljesebb, de ezúttal kifejezetten azzal a céllal, hogy a zenei hatás közvetlenségét biztosítani lehessen. Vannak aztán olyan új irányzatok is, amelyeket a hagyományos értelemben zenének is alig lehet nevezni: úgy viszonylanak az eddigi zenéhez, mint ahogy a film a színjátékhoz. Ilyen mindenekelőtt oz elektronikus zene, amelynek hívei már nem is hagyományos hangszerekre, hanem elektronikus zenei berendezésekre „írják” műveiket. Az elektronikus zene szabadon használ eddig ismeretlen hangközöket, Hans Eimert, az új zenei irányzatok egyik legismertebb képviselője szerint az 50-es években új korszak köszöntött be a zeneművészet történetében, amennyiben az itt jelzett — és részben még más — zenei irányzatok megizmosodtak, s egyre nagyobb erővel tudják képviselni a kor jellemző törekvéseit. Ma már kiemelkedő, nemzetközileg is ismert és elismert alkotó egyéniségeik vannak, mint például a karmesterként nemsokára hazánkban vendégszereplő francia Boulez, a görög származású francia Xenakis, a német Stockhauser, a Bécsben élő magyar Ligeti György, a lengyel Pendereckij és mások. Ezek az irányzatok kétségtelenül olyan új eszközökhöz i nyúlnak, amiket Bartók Béla i még nem használt. Összeha- i sonlítva műveiket, Bartók két- i ségtelenül „hagyományosabb”- i nak tetsző, míg hozzá mérten i az új irányzatok nehezebben ; érthetőnek, „modernebbnek” i tűnnek. ; Milyen következtetése- i két vonhatunk le ezekből az I új jelenségekből? Semmikép- \ pen sem azt, hogy Bartók „el- ; avult” volna. Erről szó sin- | csen, az új irányzatok talán | felfedeztek ú.i eszközöket, de : eddigi ismereteink szerint még nem érték el azt a szintet és azt a teljességet, amit Bartók a maga muzsikájával. Ő megelőzte korát, műve tehát ma időszerűbb, mint valaha. Ösz- szefoglalta az elmúlt korok eredményeit is, és úgy szól a jelennek, hogy további új utakat nyit meg a későbbi utódok számára. Rá kell döbbennünk Magyarországon is arra,' hogy ma már mindenképpen időszerűtlen Bartókot különös, túlzó, „ultramodern” zeneszerzőnek tartani, s még időszerűtlenebb őt éppen újításaitól idegenkedve elutasítani. Fel kell ismernünk, hogy helye és szerepe szerint a XX. század klasszikusa. Kétségtelen, hogy ez a felfogás sokak számára az eddigi vélekedés némi átértékelésével jár, de a világ zene- művészetének haladásával előállott új helyzet előbb-utóbb a magyar közvéleményben is tükröződik majd. Észre kell vennünk: a zene Bartók halála óta is tovább lépett, s meg kell tanulnunk, hogy ez nem szüntette meg, csak éppen új színbe állította a nagy magyar zeneszerző művészetének korszakalkotó jelentőségét. Vitányi Iván '• Hármas koprodukcióban készült a Vörös rózsák Angelikának című színes, kosztümös kalandfilm, de ez mit sem változtat azon a tényen: tizenkettő belőle egy tucat. Még a története sem új, a nézőnek akaratlanul is Jókai Fatia Negrája jut az eszébe. A fiatal Enrico de Verlaine gróf — a film főhőse — kettős életet él. A Párizs környéki kastélyok hölgyei és urai előtt két dologról híres: gyönyörű vörös rózsáiról és arról, hogy egyetlen szép nő kegyeit sem veti meg. Azt viszont már csak kevesen tudják róla, hogy egy véletlen körülmény folytán elvállalja a nemeseket sarcoló népvezér, a Marseille-i szerepét is. Adva van tehát a romantikus lehetőség a nagy lovascsatákra, álarcos rajtaütésekre, kínvallatásokra és látványos menekülésekre és természetesen egy nagy szerelem bemutatására. A film három nemzetiségű alkotói láthatóan nem is akartak mást, mint másfél óra izgalmat szerezni a moziközönségnek. Ez önmagában még nem lenne hiba, hiszen sok derűs, látványos kalandtörténetet néztünk már végig kellemesen szórakozva. A baj ezúttal az —, hogy a sablontörténet mellett — az alkotók komolyan csinálják azt, amit csinálnak. Munkájukból hiányzik a franciás könnyedség, a finom irónia, így pedig nem lehet derűsen szórakoztatni. A filmet Steno rendezte. A fiatal grófot Jacques Perrin, Angelikát pedig Paffaella Cárrá alakítja, inkább látványosan, mint őszinte átéléssel. —P— 'SS'SSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSS/ZSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSs MI LOS CRNJANSKI: • • Örökös vándorlás A ma emberében akaratlanul is megfogalmazódik a gondolat, amikor megpillantja a könyvüzletben Milos Crnjanski kétkötetes, ezerkétszáz oldalas regényét, az örökös vándorlást: vajon a mai, zaklatott életritmusú, rohanó világban mikor jut ideje arra, hogy nyugodt körülmények között, elmélyülten végigolvasson egy ilyen terjedelmű könyvet? S ha belelapoz, aggálya még indokoltabbá válik: szinte sehol egyetlen párbeszéd, amely könnyítené az olvasást. Ám ha mégis rászánja magát és belekezd az Örökös vándorlás olvasásába, nem bánja meg, egy kitünően megírt és szép fordítású regény élményével lesz gazdagabb. Az örökös vándorlás a szerb nemzet sorsának őszinte, lírai hangvételű regénye. A XVIII. század ma már homályba vesző, mozgalmas korát festi meg hatalmas történelmi tablóként Crnjans n, a i,zerb irodalom kimagasló egyénisége. A hadsereget, a polgárságot, a korabeli Budát és Bécset, régi szerb családok életét mutatja be, majd azt a mozgalmat ábrázolja, melynek célja a szer- beknek Oroszországba való kiköltözése volt. Azokban az években és évtizedekben egész szerb falvak indultak a Kárpátokon túlra, keresve az ígéret földjét, ä kegyetlen osztrák elnyomástól űzve. Könny és vér kíséri tragikus hazakeresésüknek útját. Van, aki elbukik, van, aki célhoz ér a hosszú vándorlás után, de maradéktalanul boldog nem lehet soha. Crnjanski nag„ erővel, tudatos keménységgel ábrázolja a szerbség kálváriáját, mindvé- eie érzékletesen és fordulatop. p. san. Az alkony suhogó leplével lassan betakarja Szentendrét. A tavaszi meleg megborzong a feltámadó esti széltől. A békés csendben hallani lehet az orgonák halk beszélgetését, Hozzám is szólnak, felémhajolva megsimogatnak, ahogy belépek Szamosi Soós Viímósék kapuján. Tomi, a nagy farkaskutya, láncát csörgeti, nevetés fogad a kis udvaron. Mintha haza, a gyermekkori kisváros — már kopott, de a szívnek legkedve* sebb házába értem volna. S ez a varázslat nem múlik el- akkor sem, mikor már a durván ácsolt asztalnál, billegő székeken ülünk, ismerkedünk, kérdezünk. A szavaknál is jobban figyelek a kézre. Ahogy az időközben asztalra került kenyeret megszegi, végigsimítja a homlokot, repdes a levegőben, mintha a köztünk járó emlékeket akarná megfogni, maradásra bírni. Csontos, eres, érzékeny ujjú kéz. Majd 70 éve csiszolódik munkában, véső, kalapács, mintázókés forgatásában. Az álmok gyönyörűsége, s a megvalósítás kínja, vajúdása; egy kéz, egy emberi élet. Gyerekkoráról, a székelykeresztúri vidám, nyíló évekről mesél. A székelyek életöröméről, a művészetről, mely ott vált mindennapi kenyerévé. Az anyaggal, mindenféle anyaggal kötött életre szóló barátságról. — Mert az az igazi. A holt anyagból élő emberi arcot varázsolni, az emberi arcot a lélek, az érzések, a gondolat tükrévé tenni. Egy mozdulatba, a szájszöglet keserű ráncába sűríteni mindent, amit az emberről tudok. S mivel mindig ezt akartam, soha nem nyughatom. Pedig már 86 éves vagyok. Őszülő haját a verandafalhoz támasztott márványdombormű, és két mellszobor csillanása teszi még fehérebbé. Ha én festő lennék, így festeném meg, ahogy élénk mozdulatokkal, emlékektől megszínesedett arccal szobrai között magáról mesél. Szentendréről faggatom, de már meg is bánom, mert szemébe hirtelen fájdalom költözik. Aztán tréfával üti el. — Szentendrével valahogy mindig szerencsétlenül alakult minden. Pedig ez a második hazám. 1910 óta itt; lakom. Igen, ebben a házban,; mutat körül. A kert valamikor! a Dunáig ért, de az nem volt; mindig jóbarát, hívatlan ven-! dégként sokszor a küszöbig is! eljött, — félbeszakítja magát. — De nem is erről akartam beszélni. Egyszer fölkértek, úgy 1928 körül, csináljam meg a város védőszentjének szobrát. Bizony zavarba jöttem, mert nem tudtam, ki az. Kiderült; Keresztelő Szent János. Itt van, — mutat a háta mögé, a nagyméretű domborműre, amelyét már az előbb is megcsodáltam magamban. Nagy sikerem volt vele mindenütt, kiállításokon, itt a városban, mégsem került a templom falára. Az akkori katolikus pap kijelentette, hogy egy protestánstól nem fogadhatjuk el. így aztán ... tárja szét karját, itt van azóta is. — A másik, amit a városnak csináltam, a címer volt. A húsvéti bárány. A városház falára volt kitéve 1944-ig. Akkor leverték, tönkrement. Később kértek, csináljam meg mégegyszer, de azt mondtam, nem. Mert nem tudom. Nem tudom ismételni magam. — Ráby Mátyás szobrát is a város kérésére kezdtem csinálni. Akkor még nem tudtam, hogy ez a szobor lesz az, amiben az egész életem benne van. Rábyról semmi kép, rajz, vagy kőnyomat nem maradt fenn. Teljesen a képzeletemre kellett hagyatkoznom. De talán jobb is így, mert nem kellett hűnek lennem semmihez, csak a lélekhez, Rab Rábynak, az embernek lényegéhez. A Jókai-könyv nem mondott nekem eleget. Megszereztem a börtönben írt naplóját. S akkor már éreztem, rokon velem, szemem előtt kibontakoztak a formák, tudtam róla mindent. A szenvedést, a fájdalmat, a nemes lelket, a nyugalmat, erőt, ami lényéből áradt. A mellszobor elkészült.- Ez 1960-ban volt. Akkor mégsem állították fel a tervezett helyre, a Duna-parti parkba. Hogy miért, azt most nem mesélem el, majd máskor; hosszú, mint egy rossz regény. Kérem, hadd nézhessem meg, de csak fényképek kerülnek elő, most öntik át bronzba. A mélyről lobogó tekintet a fényképről sem ereszti el az enyémet. A Rákóczi úti iskolában lesz a helye. Az úttörőcsapatot Ráby Mátyásról nevezték el. Ezért... Jó, hogy oda kerül, örülök neki, csak az a baj, hogy annakidején a szabad levegőn mintáztam, a szabad levegőre képzeltem. Elmosolyodik. — Látja, most érem meg, hogy a harmadik, Szentendrének szült gyermekem végre a szentendreieké lesz. Varga Vera
