Pest Megyei Hírlap, 1968. május (12. évfolyam, 101-126. szám)

1968-05-26 / 122. szám

I 1968. MÁJUS 26.. VASÄRNAP rear u Ecvei ic^frfap 9 A KÖNYV ÜNNEPÉRE * Irta: Fekete Gyula, József Attila-díjas író An, tan, ténnsz... T7< Isö olyan írásom, melyet országos lap közlésre méltatott — majd harminc évvel ezelőtt, pa.aki diák ko­romban — egy ingerült „ol­vasólevél” volt Darvas József­hez: kié hát a könyv ünne­pe? A Kis Újságban írt Dar­vas a könyvnapokról s meg­tetszhetett, amit írt, azért for­dultam hozzá: döntsék el vég­re az illetékesek, kié legyen a könyvnap? Az irodalomé vagy a bestsellereké, a bőr­kötéses ponyváé? Tulajdonképpen az alkalmat keresem évről évre, hogy ez­zel szembe nézhessek. Azokat az olvasókat keresem, diáko­kat is meg nemdiákokat is, akiknek van hitük, indulatuk, bátorságuk. Minden új nemzedék talál igazítani vaját a világon, és személy szerint mindenki ta­lál, míg lélekben fiatal. A szomjúságot a szebbre, a jobb­ra, az igazabbra éppen a könyvek élesztik, hitem sze­rint mindennél erősebben. Persze nemcsak harminc évvel ezelőtt, de ma is: a java iro­dalom. Az elégedetlenséget önmagunkkal és az örökölt vi­lággal szemben, s a történelem leghatalmasabb — az atom­korban is leghatalmasabb! — e~ :rgva-f elszabadítóját min­denekelőtt a betű hinti szét a világban, Annak az értéknek, melyet sok tízezer év óta ösz- szegyűjtött az ember — ha mérhető egyáltalán — nagyob­bik felét a könyvtárakban tá­roljuk. Kezdünk élni is vele, társa­dalmi méretekben is. Az el­múlt évtizedek eredményei láttán tudok bizakodni, de lel­kendezni aligha. A múlthoz mérten óriási lépés előre ez a huszonhárom esztendő, ám a lehetségesnél szembeszökően rövidebb. Túlontúl sok még nálunk a fehér folt a műve­lődés térképén; sok az unat­kozó — a szellem szomjúsá­gát lőrével oltogató — fiatal, sok a begyöpösödött javakorú, a világtól elmaradt öreg; sok az üresjáratú óra, nap, esz­tendő — bizony, még az üres­járatú élet is. Ö t megyében tizenöt talál­kozót vállaltam az idén — nem akarok jósolgatni. „Os­torozni” sem a megszokott írói pózban; az önmarcangolásra legalább annyira nincs okunk, mint az önelégültségre. Egy szűk rétegből sereggé nőtt az irodalom baráti köre, s a leg­fiatalabb nemzedék betűéhsé­ge is azzal biztat, hogy tovább tart majd a gyarapodás. Az ünnepi könyvhetek funkciója mégsem nő együtt az olvasók táborával — sőt, mintha csök­kenne inkább. Szükségszerű \ ez vajon? Való igaz: a szellemi cse- \ megéből, közszükségleti cikké: vált az irodalom. A mindennapi \ kenyér-irodalom, a köztereket j immár egész évben megszálló \ irodalom másfajta ünneplést! kíván, mint kasztba szorított \ elődje. Ne áltassuk persze magun- \ kát, ma is csak a kisebbség \ olvas még. A legújabb statisz- ! tikai felmérés szerint a fel- : nőtt lakosságnak mintegy 60 \ százaléka egyáltalán nem ol- \ vas, és ezer olyan települése! van az országnak, ahol — a! tankönyveken kívül — úgy-! szólván nem vásárolnak köny- : vet. De még nagy múltú, né- \ pes városokban is arcunkba \ ásít olykor az unalom. Vissza- > térő gond: találkozunk-e csak \ néhánnyal is azok közül, akik ! csiholói a tűznek; a szóra! szomjas érdeklődőkkel — egy- i általán csak azokkal is, akik; szeretnének velünk találkoz- 5 ni? i s M indezek tudatában mon-; dóm: réteg-ügyből mégis- \ csak országos ügy lett az iro- \ dalom, - Bizonyosan ennek a $ lénynek nem vontuk le a kö- í vetkeztetéseit eléggé, ha az el- 5 múlt években annyian szóvá $ tették, hogy a könyvhét ella- \ posodik, s kiütköznek rajta az \ ötlettelenség, a kényszeredett-$ ség jegvei. Senki sem önmagából csiholja \ a tüzet — az író sem önmaga- \ bál csihol. Hogy írásban, szó- $ ban nagyobb lánggal adhassa ^ tovább, fogantaid légkörben, $ haladó, kezdő és leendő olva- ^ sóknak is, amit innen-onnan \ szíve fókuszába gyűjtött —$ ehhez tegyük termékeny alka- \ lommá az ünnepi könyvhetet. $ Mi a játék? Nem tudnám •neghatározni, legfeljebb kö­rülírni. Aki játszik, csak ön- íéntesen, és örömből teheti: játszani nem lehet köteles­ségből, kedv nélikül. A játék­ban jól megfér a zabolátlan­ig és fegyelem, individualiz- nus és társas alkalmazkodás. \ játék mindig próbálkozás, tezdeményezés: tévedni, vesz­em is szabad — a játékot vson jó túl komolyan venni —, ezért a siker kétszeres Írom. A gyermekek játékaik­ban általában megélik a fel­lőttek életét. Más játékokat ssak gyermekinek nevezhet­ünk, ha a kutatás ki nem ierítette volna, hogy ezek is gyakran ősi, elfeledett felnőtt sokasok maradványait őrzik, nelyek a gyerekjátékban köz­iének az enyészettel. A falusi íyerekek játékaiban például 'lőfordul az égre nézés, a öldre köpés — egykori va- "ázslók szokása ... Az ismert (ólyadal, „ ... török gyerek i'vágta, magyar gyerek gyó- íyítja síppal, dobbal, nádi legedűvel...” a török időktől nég sokkal régibb sámán airuzslás módját őrzi. A játék nem ismer népeket •lválasztó határokat. Az egyik lép nyelvi kincsét a másik itokzatos egzotikumként ve- zi át, és a számára értelimet- en szavakból bűbájos csok- ot köt. Itt van például ez a dolvasó vers: „an, tan, té- rasz, szórakaténusz, szóraka, ika, tuka ...” 1944-ben a fővárost érő zőnyegbombázások elől ke- esztanyámék házába költöz­ünk, egy tokaj-hegyaljai fa­liba. Uj játszótársak vettek örül. Először féltem tőlük, lert amikor a vonatról le- zálltunk, vagy egy tucatnyi özülük körülcsattogott a orban: „Nézzétek, cipő van lábán!” — de aztán köny­ven megbarátkoztunk. Ren- eteg praktikus dolgot tanul- am tőlük, különösen a ve­ink egy udvarban lakó Ger­ely gyerekektől. (Hogyan lé­ét gyufaskatulyából és be- attes üvegek vékony gumi- arikáiból citerát készíteni, s egy csomó mást.) Persze n is szerettem volna vala- livel felvágni előttük. Volt egy babám: a Klári. Isodaszép baba volt. Porcelán est, szőke, hosszú, göndör se- /emhaj, — és ha lefektettem, kkor kényes sóhajt hallatott, lehunyta a szemhéját, áme­nét sűrű fekete pilla ékesí- ett. Klári babának az eré- yei a hibáit is jelentették egyúttal: felsőbb megállapítás született, hogy valahogy túl nemes hozzám, és ezért több­nyire bezárva tartották egy szekrényben. Amikor az első bombázások után sietve össze­csomagoltunk. kiköveteltem, hogy Klári is a bőröndbe ke­rüljön, — de némi lelkiisme- retfurdalással indulás előtt még bevágtam mellé a kopott fenekű játékmajmomat is... Szóval, legkönnyebben a Klári babával tudtam volna felvágni a Gergely-gyerekek előtt, de mire észbekaptam, megint nem találtam őt. Is­mét a szekrényben rejtezke- dett, mégpedig kulcsra zárva. Ekkor már halkan és finoman gyűlöltem. így aztán, amikor egy derűs reggel megpillan­tottam a szekrényzárban a véletlenül ottfelejtett kulcsot, ollóval a kezemben nyugod­tan felálltam egy székre, és levettem Klári babát a felső polcról. Először a szempillák­kal végeztem, majd a szőke fürtökre került sor. Utána te­tőtől talpig bekentem Nivea arckrémmel, s visszatettem a helyére... Ám még mindig nem tud­tam, mivel hencegjek a Ger­gely-gyerekek előtt? Kifigyel­tem egyetlen gyengéjüket: hogy félnek a Bodrogtól. A Jóska a fekete klottgatyájá- ban csak térdig merészkedik bele. A lányoskodó Manyi ru­hástul, derékig, s amikor ki­jön és az egész hozzátapad, valahogy más lesz. Gergely Anna, osztálytársnőm és pad- szomszédom az első elemiben, a partról csodál, amikor ál­mos koraőszi délutánokon be­lábalok a lusta vízbe, sokkal messzebbre, mint a testvérei. Már csak a lábam ujja hegye érinti a fövenyt, talán már azt se; és megsejtek valamit a költészetről, és a felnőttek el­lesett mozdulataival az úszást utánzóm. Aztán: „úsztam, úsztam! Láttátok, hogyan úsztam?” — kiáltással izgatot­tan kievickélek a partra, és megvakarom a talpam, és ol­dalról a leghódítóbb moso­lyommal ránézek a Gergely Jancsira, és behízelgően. sze­líden megismétlem: úsztam. — Úsztál. Mint a balta! Már homokvárat építünk, alagúttal, bástyával, toronnyal, fallal, árokkal, híddal... Miért romboljuk szét a vé­gén? Mint a vadak üvöltö­zünk. hempergünk. És a Ger­gely Jancsi a kezébe vesz egy marék homokot, a levegőbe szórja, de a fele visszaesik a tenyerébe. Ő meg fújja: „Eny- nyi tetű volt a fejembe. — anyám kivett ennyit, — eny- nyi maradt belőle!” Érdekel engem ez a Gergely Jancsi, de azért lebiggyesztem a szám szélét. Alkonyodik, már felme­gyünk a partról a kaptatón át az udvarunkba. Gergely An­nával egymásra nézünk, a ház mögé tartunk, majd a kazal tetejére. A kazal egy második, magasabb szint. Itt éljük fel­hő-életünket. A faluban található két leg­szebb kisasszony a Zsuzsa és az Éva. Éva szőke, Zsuzsa fe­kete. Itt, a kazal tetején Ger­gely Anna Zsuzsa, én pedig az Éva vagyok. Finnyáskod- tunk. Évának új piros kuli- kabátja van. Azt mondta az egyik udvarlója: ..Évike. a maga kabátjától az összes iv/////////////////////////////////////////, bika megvadul.” Én vagyc az Éva! Én vagyok az Éva! Este, elalvás előtt összeki veredik a meggyalázott Klá baba, Gergely Jancsi, a h< mokvár, a piros kulikabát, felhőjáték, vágyak és romc összecsomósodnak. Csak ej bizonyos: úsztam. A budaörsi napközis gyért kék kinn játszanak az egyi füves téren, mert Budaörse nincs gyerek játszótér. — Mi a kedvenc játékod? — A villamosvasút és a b cikli! — így az egyik kisfiú. Aztán bevallja, hogy nin< sem biciklije, sem villanyvaí útja. — Nekem a gombfoci! A tér egyik sarkában vág hat-nyolc elég nagy vashei ger: a vasorsókra felcsavai drótkötegek. Néhány fiú ráju telepedett, de a napközis U nító néni leparancsolja őke — Az én legkedvesebb j; tékom az önműködő tank! — Az enyém meg a Fékéi Péter, és a snúr! — Én babával játszom legszívesebben — mondja eg kislány. — Én kézimunkázni szert tek — így a másik. — Én ruhákat varrók a b; bámnak. Megint erősödik bennej egy kissé a sejtés, hogy azz; az emancipációval azért ne: egészen úgy van. A fiúk i: mét fenn ülnek a hengerek t< tején, amíg újból le nem z< várják őket. A lányok ugr< köteleznek. „Mint kerek égé járó, nap után sétáló királ] lányok.” — Mondjatok egy kiolvaí verset! — Mi az? — Például: „Egedem, bég« dem, zöld mező, nem vágyó én félkezű, isten kovácsa v; gyök, Szent Pál lovat patk< lók, fényes szöggel szögezen vaspálcával kongatom...” — Ja? „Ecc, pecc, kim< hetsz, holnapután bejöhets cérnára, cinegére, ugorj cic az egérre, fuss!” — „Egy, kettő, három, nég öt, hat, futballozni megy csapat, kérdi tőle az ellenié hány gól kell? Nyolc. Eg kettő, három, négy, öt, ha hét, nyolc ...” Odamegyek a hengerekhe A fiúk már megint fenn var nak. — Mi ez? — kérdezem sü togva az egyiktől. — Hajó! — Vár! — így a másik. — Orion űrhajó! — mondj a harmadik. Többet nem árulnak e mint az indiánok a takarói ba, úgy burkolódznak ti kaikba. < • Mi a játék? Nem tudnál meghatározni. Csak megközí líteni, Goethe szavaival: „ gyermek mindenből mindet tud csinálni.” Ezért is éljene a játékok, a régiek és újak, szilaj nádparipák, a gum karikákból és gyufaskatuly; ból készített citerák, a kopo fenekű játékmajmok, a mii dig lerombolt és mindig újj; épített homokvárak, éljen t ugrókötél, a gombfoci, és £ Orion űrhajó! Padányi Anna \ lőtt a víz; mint egy városi utca, bambatámadás után. Gáli hangját hallották: sem­mi nem fontos. Csak az em­berek. Emberek? Akkor döb­bentek rá, hogy nem holmit, hanem embert menteni ro­hantak eddig, gatyában, fű­zés nélküli bakancsban, mez- téláb, ki-hogyan. Embert. A szivattyúházhan emberek is voltak, de egy mindenképpen. Terepjáró állt mellettük, a benne ülők előrebuktak a hirtelen fékezéstől, de egyi­kük már adta is a jelentést a rádiótelefonon: a C—2-es gépnél omlás... a gépház tel­jesen eltemetve... a benn- lévő személyek száma isme­retlen ... Ösztönüktől hajtva kezdték lapátolni a földet, s csak ak­kor álltak meg, amikor Tő- zsér odaszólt: várjanak em­berek. A földet a gép dolga kimerni. Nem mondott töb­bet, de ennyiből is értették, hogy a vakrémület kapta el őket. A betont, a csöveket kell takarítani, mert azon el­törhet a gép kanala. Mire föleszméltek. Tőzsér, meg mások — idegenek, meg a váltóik is, a gödörből — már a mázsányi betondarabokat hengeraették; voltak, akik a hegesztőapparát kábeleit húz­kodták. a csöveket nézeget­ték. Olyan volt az egész, mint rémült hangyák serege; olyan volt, mint semmi más­sal, csak a biztos tudattal törődő emberek csoportja. A biztos tudat: a gépházban ember van. Vagy emberek. Ezt tudták. Azt nem, hogy hol a gépház. IV. A földcsuszamlás hírére ka­tonaságot is mozgósítottak. Egy alezredes vette át az irányítást, tőmondatokban közölte parancsait, úgy beszélt a civilekkel is, mintha a kiskatonái lennének, de sen­ki nem vette zokon. Tőzsér a parancsok alapján rendezte el embereit, úgy dolgoztak, mintha két hét szabadság­ról jöttek volna meg, bár be­lül, valahol nagyon, mélyen azt érezték, -hogy itt fordul­nak föl, orrabuknak, nem bírják tovább. Éjjel egy óra volt, amikor az egyik mar­koló leállt. A gépkezelő inte­getésére sorra leállt a többi gép is, csak a fényszórókat működtető aggregátok dolgoz­tak tovább. Itt a ház — mondta a gépkezelő, s az oda- sereglő emberek ösztönösen hátraléptek, mintha koporsó előtt állnának. A monolitbe­tonból öntött hatalmas koc­ka egyik sarka meredt ki a földből; nem tudni, alsó vagy fölső sarka-e? Az alezredes Gálival beszélt valamit. Gáli Tőzsért hívta. Tőzsér — né­hány szó után — odament az embereihez. Csöndes volt a hangja, de félreérthetetlen: a géppel nem tudnak tovább dolgozni. Kézzel kell. Veszé­lyes lehet, mert még mozog a föld. Csak az jöjjön, aki a maga akaratából akar jönni, emberek, s nem nézett rájuk. Álltak ott, nagyon hosszú­nak érezték a csöndet, pedig pillanatok sem teltek el. A ma­ga akaratából. A két fiú, aki tavaly jött hozzájuk, áll csak egymagában. A többi? A töb­bi húsz esztendeje együtt. Két meg három, meg hat gyerek otthon. Asszony. A ház, öreg vagy újabb, döngölt falú, meg köre alapozott... A disznó az ólban. A kecske. A vasúttól hazáig vezető út. Mindez egyetlen villanás alatt fölsej- lett bennük, mintha a halál­ba indulnának. Ott egy ember vagy kettő. Mondjuk, öt. öt­nél több nem lehet. És akkor itt ők... ? Az öreg Tóth szó­lalt meg: mondjad, Károly, mi a dolgunk. Tőzsér csak ekkor emelte fel a tekintetét, s né­zett végig az emberein. A két hónappal ezelőtti visszatérés jutott eszébe: az acsarkodó ve­szekedés, amit beléptekor hal­lott, a sáros bakanccsal az ágyon fekvő emberek, az asz­talra kitett pálinkásüveg ... Rekedt volt a hangja, ami­kor Tóthnak visszaszólt: azért csak emberek vagyunk mi, Pista bácsi. V. Három órába telt, mire any- nyira jutottak, hogy út nyílt a hatalmas beton tégla ajtajához. Az orvos ment be, meg a két ápoló, akik órák óta itt állták a mentőkocsikkal, hárommal is. Egy pillanat múlva az egyik ápoló visszalépett, s kiáltott: lámpát vagy valamit...! Per­sze. A legegyszerűbbre nem gondol az ember. Katonák futottak, a kábel, ahogy súr- lódott, olyan hangot adott, mint a kígyó, mikor mozog. Csönd volt, olyan csönd, hogy hallották egymás nehéz léleg­zetét. Virradt, s a hajnali hi­deg didergetni kezdte őket, legalábbis ezt gondolták. Rös- tellték volna, hogy a félelem­től borzongattak. Mi lehet, mi van odabenn? Gáli meg az alezredes állt az ajtóhoz a legközelebb. Vala­mit mondtak belül, a még most is félig eltemetett beton­téglából kísérteties tompaság­gal szűrődött ki a hang, nem értettek semmit belőle ők, akik távolabb álltak. Mindannyian egyre gondoltak: ki vagy kik lehetnek odabenn? Nem is­merték a kezelőt meg a kar­bantartókat sem. Háromezer ember dolgozik itt, s csak any- nyit tudtak: ez a C—2-es telep. Kubikolták az alapját, annak idején. Most mégis, ordítássá csomósodott bennük a vágy: bárki maradt benn, csak meg­legyen. S mert ordítani nem lehet, hát pattanó idegekkel a földet lesték: az örök barátot, s a félelmetes ellenséget. A két katona jött, húzkodták a kábelt, hogy útba ne le­gyen. Azután az orvos. Mögöt­te a két ápoló, a hordágyon egy ember. Világosan hallot­ták, ahogyan az orvos Gáli­nak, meg a katonatisztnek azt mondja: egyedül volt benn. Ez volt a szerencséje. Kettőnek már nem lett volna elég a le­vegő. A mentő elment. Elvitte az embert, akit soha nem láttak, vagy ha láttak is, meg nem je­gyeztek. Az egyik fiú Tőzsér- hez fordult: Károly bácsi is­merte ezt a hapsit? Tőzsér a fejét ingatta csak, s jóval később, amikor a ba­rakkjuk felé vánszorogtak, för- medt rá a fiúra: hányszor mondjam már neked, hogy mi- közöttünk nem szokás hapsi- nak nevezni az embereket... MEZEI ANDRÁS: Hajnal Ment az éjszaka szekere, hajnalodott a saroglyája, bordái közt a lóhere, \ lecsüngő szalma szakálla. Lábtól kúszhatott fölfele, torkom a napfény határa, • fejemen kámzsa, fekete, mint árnyak éle ha vágna. Szemgödröm csillaggal tele, foglyaim, bevarrva zsákba. A terhek végtelen tere húzza le, horpad a párna. Most szakítanak kétfelé — Ragyog a reggel mezítlába.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents