Pest Megyei Hírlap, 1968. március (12. évfolyam, 51-77. szám)

1968-03-03 / 53. szám

1968. MÁRCIUS 3., VASÁRNAP 9 SZEBERENYI LEHEL: ÜLÜNK A VONATON lány. Iskolatársaknak látsza­nak, akik tele vannak közös „suliélménnyel”. Ha szolídafo- bak is némely pajtásuknál, ér­kezésük inka do berontás, s he­lyet foglalásuk „lehuppanás”. „Pajtások, szlusszplassz” — mondom magamban. A Mari így, a Géza úgy, efféle vonat­kozásokat veszek ki a szavuk­ból. Ülnek rendesen egymás mellett, mint két különböző érdekeltség. Mert azt hamar látom, hogy valamerre mind­kettő érdekelve van. Vadonat­új karikagyűrű ragyog az uj­júkon. A lány félszegen, for­gatja a magáét. Mindkét keze a térdén, ártatlan, gyereklány- ujjak. Ahogy ott a térdére szépen kirakja, mint egy koca- s kártyás, aki nagyon is átlát- ^ szóan, nyílt lapokkal játszik. - ^ A fiú ujjal is' ígérik még ^ csak az erőt, a csontosságot, ^ izgékonyságuk a férfias hatá- ^ rozottságot, homlokán a puha, 5 mozgékony redők a későbbi 5 energikusságot, a határozott- $ ság és kimunkált egyéniség ^ erős rajzú barázdáit. A fiú ^ még félkész, de mindez lát- ^ szik már. Pillanatig se nyugvó § ujján villogva röpköd a gyűrű, ^ míg a lány éppen az ellenke- ^ zője, ahogy nyugalmasan, mint ^ egy ősanyajelkép, megül a sa- ^ rokban, a térdén nyugtatott, ^ még kevés munkát látott, en- ^ gedelmes, és még nagyon S gyönge húsú, párnás ujjakkal. Ülnek egymás mellett és mérhető távolság van közöt­tük, megszakítatlan rés vá­lasztja el e két külön „orien­tációt”, ruhájuk szegélye se ta­lálkozik sehol, szavaik is szét­irányulnak, laza és udvarias szál kapcsolja össze őket, mint­ha egy ugrókötél két végét fognák. A vonat elindul és minden megváltozik. A fiút mintha az izgékonyság csúsztatná odébb a pádon, szorosan a lányhoz, hogy az, ha lehet, még bel­jebb fészkelődül a sarokba. A lányban semmi idegenke­dés, semmi nyugtalanság. Tart­ja a késiét a térdén, a fiú te­nyerének. Apró paskolásokkal kedveskedik e tenyér, aztán megpihen a lány térdén. Jobban odafigyelek a sza­vukra, s látnom kell, hogy té­vedésben voltam, ami az „orientációt” illeti. — Most összehúzzuk ma­gunkat ... Édesanyád azt mondja, hogy nem nagyon tet­szik neked, fájlalod. Kicsi­kém, ez másképp nem megy. Most le kell mondani, de az­tán minden jó lesz... Ez a felnőtt beszéd a fiúé. A lány csak hallgat, mint ki sze­di magába a szülői nevelést és az a dolga, hogy megfogadja a tanácsokat. Szemlesütve hall­gat. Természetének minden nehézkességével, valami tudat­alatti bölcsességei és józan­sággal. A fiú előtt nincs akadály, minden olyan egyszerű. — Elhozod a háztartási esz­közeidet. Azokat te vetted, té­ged illet Senki se tarthatja vissza. — Persze — bólint engedel­mesen a lány. — Te mindig azt mondod, hogy: persze ... Meg hogy: igen, meg nem. — Mit mondjak? Persze ... __ A lány szája szegletében h alvány mosoly nyílik, míg pilláit lehunyva tartja. — Per­...... ............... — Ne mondd már! — Hát mit mondjak? Te olyan könnyen beszélsz min­dig. És ilyeneket mondasz: „Én ennyit keresek, és te mennyit?” Ez olyan rossz ne­kem, mikor ilyenekkel jössz. — És mosolyog félénken. A fiú kicsit elveszi a kezét, kisfiús pirossógba húzódik. — No, jól van — mondja, és felugrik. — Te, itt va­gyunk! Kézenfogva leereszkednék a vonat lépcsőin a sötétbe. AZ ELKÉSETT Mintha a „radiátor-rend­szer” kieresztené minden me­legvizét. A kocsi túlontúl tá­gas lesz és kihűl, a homályos sarokban egy-egy homályos emberi lény. Az ablakhoz vak- sin tapad a kinti sötét, mint foncsor a tükörüveghez. A ku­pé gyér fényei nézegetik ma­gukat benne. Magas férfi löki be az ajtót. Bekecsben, fűzős csizmában. Kozákos kucsma, sötét arc. Belőle villog a sötét, félelme­tes szempár. Félelmetes, mert az ital bizonytalanságát olva­som ki belőle, és kihívást, ahogy néz, egyre néz. Mind nyugtalanabb érzések fognak el. Csak ne látna annyi kri­mit az ember a tv-ben. Alig merem forgatni fejem: van-é itt ember rajtunk kívül. De ha még akad is a homályba burkoltan, vajon nem az ő szövetségesei ? Így vánszorog el öt perc, tíz perc. S akkor ellöki magát az ajtótól, hol karba tett kéz­zel támaszkodott, engem mus- térozván. Egyenest odajön, le­ül szemközt. Csupa üres hely, de az neki nem kell. Ideül. Mint a végzet. Cigarettája csonkját eldobja. — Hiába utaztam — azt mondja. — Kétszáz forintot kidobtam. Megszólal az ember és a szeme máris másnak látszik. Melegfényű, esendő tekintet néz rám, barátságosan. Ma­gam se zárkőzhatom el. — Hosszú volt az út? Hálás pillantás, hogy be­szélhet. — Hát elég hosszú ... Ezt megcsináltam... Hogy is csi­nálhattam. Soha többet... Nem is tudom, most hogy te­hettem, máskor mindig levelet írtam. — Hányszor van, hogy nem tudja az ember, miért is teszi, mégis megteszi. — Én most pontosan így jártam. De ez volt az első és utolsó... Az újságban tegnap volt benne a hirdetés ... Volt kétszáz forintom, vonatra ül­tem. Gondoltam, ha mindjárt vonatra ülök, idejében ott le­szek, a levél meg utazik két napig, öt hold dohányföld, azt felvállaltam volna... Most is abban vagyok, nem is igen gondoltam volna eljöve­telre, csak itt padlós lakást ígértek és azért... Meg az­tán, ahol most vagyok, ugyan megvan most még minden, de előre tudom, hogy tavasszal baj lesz, mert azt a jószágot, azt a csirkét nem köthetem meg, hogy bele ne menjen a földjébe. Amiből aztán jön a CSANÁDY JÁNOS: Tudósítás az utakról Tudósítás az utakról, ahol ' fölsodorja a szél a port, ahol izgatottan csapkodja az eső a köveket, ahol a gépek türelmetlenül várnak sorukra estétől reggelig, reggeltől esteiig, ahol az ország vére lüktet; melyeken át meg át hajt szíved járdaszegélyek éle közt; amik fölött roppant repülőgépek tűi fehér cérnát .húznak az égbe — tudósítás az utakról, a végtelen utakról, az olajszegélyes utakról; melyek valami furcsa módon annál gyorsabban rohannak visszafelé, minél sebesebben megyünk előre, az utakról, melyek valami furcsa módon összezsugorodnak, semmivé válnak mögöttünk; tudósítás az utakról, melyek térképeinken piros vonalaikkal mégis jól láthatók, csak közel kell hajolni; kirajzolódnak ők a kellemetlen zökkenők, defekt-emlékű kanyarok, alámosott, árvíz-sodort sebeik nélkül, melyeket begyógyítottak mögöttük már elfeledett — feledhetetlen vas-kezek; az utakról, melyekre visszatérünk, amint megyünk jobb önmagunkhoz kitérőinken egyre közelebb — ahol a munka és a fény végigzubog reggeltől esteiig; tudósítás a félelmetes, reménykedő, szabadító utakról, mikor már keresztben egyre riitkulnak a sorompók! — Oh, szív! Ne, szárny, te légy kerék — kophatatlan, tömör, gumi; állj be a sorba, húzz, előzz, ■ - ugorj ki;m. -x.-.i.-.. vágj az élre, suhanj a célba! TAKÁCS MIHÁLY: Gyümölcshozó éneke Jó, hogy nem mesélted szebbnek a szépet Így bennem épült azzá életem — Mint célraszántat égi iűzzél ébreszt A mindennap — fáj kérges a kezem Míg a nincsenből valami lesz: a kész S elérhetem kikezd a gond Bennem Kalapácsütés az óralüktetés Míg felmutatom zuhogó szívem A vérrel jóllakó időnek s nehéz Kövek alól kikelek Eppilyen Torz volt születésem s vergődő, ahogy Földre verne naponta a jelen Hát sírok néha s fogtörve hallgatok El — Hanem aztán nézz a szemembe Szépen értőn — mi akkor benne ragyog: Gyümölcsérések fényteli csendje MÄTKASÄG Kicserélődik a vonat közön­sége. Egy percre csaknem ma­gam maradok a kocsiban. Azt hiszem, szundikálásra adha­tom fejem. De aztán új zsi- bongás, új életáram. Mint me­leg víz szétárad a radiátor- rendszerben, akképp a kocsik megtelnek új embermeleggel. Szemben két bájos gyermek foglal helyet:.egy fiú meg egy veszekedés, a pereskedés, nem szeretem én azt, de előre lá­tom ... Gondoltam, jobb ele­jét venni. Hiába! Maradunk a régiben! Sajnálják, félórával előbb kötötték meg a szerző­dést egy illetővel, annyival el­késtem. így már kidobtam kétszáz forintot, meg a fárad­ságot ... Csóválja bánkódva a kucs- más fejét, mint aki többé nem törődhet már bele az útba. Hi­szen még tegnap az alkonyat- tal elindult. S most öreg este újra, döcög ezzel a vonattal hazafelé remény- és számya- szegetten. Sok átszállással hajnali kettőkor hazaér. Most legalább talált egy embert, s elmondhatta, A kalauz az én végállomá­som kiáltja. — Hálás lennék, ha ... — Csak te ne le­gyél semmi! Hét óra lesz! — Na és aztán? Itt az óra a karomon. Ügy tudom, fél nyolc­ra mondták. — Attól függetle­nül! — Attól függetle­nül? — Hagyj békén! Unom, hogy folyton molesztálsz! Külön­ben is! Láthatod. — Látom. Olvasol. Mással vagy elfoglal­va. — Pontosan. És ru­hában vagyok. Ha nem vetted volna ész­re. Frissen vasalt. Nehéz megérteni. — Nem. Sőt! Vilá­gos. A férj elkedvetle­nedve feláll, letűri inge ujját, az ablak­hoz megy. „Tegnap pongyolában volt. Tegnapelőtt meztelen. Kifogás az van. Pe­dig, azt mondják, eb­ben a korban az asz- izonyok...” IDILL Az uthán a hó ol­vad. Vízben tocsog­nak a járókelők. A szemközti cukorkaüz­letből fiatalember lép ki. Valamit a zsebébe tesz. — Csokoládé — gondolja a férj. — Tegnapelőtt én is vet­tem. Azóta az akta­táskában hurcolom. Nézi a feleségét. Ki­csit értetlenül, kicsit szánakozva. „Valami­kor nagyon szerette. Elvárta. Hoztam is mindennap. Lefeküd­tünk, aztán előhúz­tam. Hogy tudott hí­zelegni! Dorombolni érte ... ! Volt, mikor álig várta, hogy ha­zaérjek! Nekem esett! Kikutatott! Ingyen akkor sem kapta, ha megtalálta! Lekoz- mált, elfőtt az étel nem egyszer! Aztán, egy nap csak nem hoztam, s ő nem ke­tolta: Nem kell. Unom. Máskor fogfá­jástól szenvedett. Múlt évben annak is a végére járt. Proté­zist kapott. Olyan, mint tizennyolc éve­sen. Megyek, elősze­dem azt a csokoládét. Hátha szerencsém lesz. Csukódik az ajtó. Az asszony hosszút, mélyet sóhajt. Kezé­ben a könyv. Eddig úgy tett, mintha ol­vasna. Most, hogy férje kiment a szo­bából, nincs szükség tettetésre. Elengedi magát. Hátrahanyat- lik. „Istenem ... ! Ha jönne valaki... Vala­ki, aki szeret. Leha­jolna hozzám, meg­csókolna, magához húzna, egy szép, erős, egy mindent feledtető órára, ebbe-’ nyo­morúságban, niben jár, hogy felmelegit- sen, felemeljen, meg­szabadítson ebből a förtelemből, de innen nincs szabadulás, sem isten, sem ember, aki könnyítsen, így kell megöregedni, megbo­londulni!" „Mogyorós. Húsz éve sincs, ez volt a kedvence ...” A férj kiveszi a táskából a csokoládét. Szeme szeretettel simogatja. Aztán megy. Viszi a szobába. Egyenesen az asszonyhoz. Ölébe teszi. Az asszony szeme tágra mered. — Cso­koládé/ — gondolja gyűlölettel. — Med­dig bírja még? Med­dig kell kibírni? Mi­kor lesz vége? Mikor jön el, aki... Soha! Soha! Az asszony markol­ta a csokoládét. Uj- iai megkékülnek az írőlködéstől. Nem néz a férjére. Köny- nyeit visszafojtva tű- •i, hogy megcsókolja, Márkus Tilda Egy királynő szerelmes éjszakái A müncheni Rapid Film­gyár az elmúlt nyáron ha­zánkban forgatta a „Die letzte Kompanie" című filmjét. Fritz Umgelter rendező, a gyár megbízásából ismét Magyaror­szágon készíti az „Egy király­nő szerelmes éjszakája" cimű színes, kosztümös történelmi filmet. A darab Dumas regé­nye alapján a XVI. század Franciaországában játszódik. A forgatást a napokban kezd­ték meg. ÉJSZAKAI TELEFON I London ólomszürke ködben ^ úszott ezen a komor téli éjsza- kán. Edward Paddington őr- s nagy, a Scotland Yard gyil- S kossági csoportjának főmunka- ^ társa, íróasztala mögött ült, és ^ malmozott az ujjaival. Ugyele- tes szolgálata, amelyből már s csak néhány perc volt hátra, S meglepően eseménytelennek ^ bizonyult, nem hogy életelleni ^ eredményes bűncselekményről, ^ de még ilyen irányú enyhe ki- § Bérletről sem érkezett semmi- s nemű bejelentés. A felügyelő ránézett az órá- S jára, felállt, nagyot nyújtózott, ^ hóna alá csapta aktatáskáját, § már nyúlt a kalapja után ... s Ebben a pillanatban erősza- S kos-élesen felberregett az író- S asztalán levő zöld telefonké- $ szülék. ^ A titkos szolgálati telefon! ^ Az a telefon, amelynek szá- ^ mát a belügyminiszteren ki- S vül csak az őrszobaparancsno- S kok ismerték! Ez a telefon szólalt meg Has- § felmetsző Jack és Háromujjú § Bili, valamint a Tuskólábú egy- s egy akciója után, a levéltitok S megsértésével összekapcsolt S dortmundi kéjgyilkosságot kő- s vetően és hasonló ünnepélyes ^ alkalmakkor. Ez a telefon csörgött most is! s Paddington állkapcsán meg- S feszültek az izmok, szelíd sze- S méhen könyörtelen sárga fény § villant fel. Az éhes jaguárnál ^ fordul ez elő, amikor vadá- szatra indul a dzsungel ember s nem lakta ösvényein, és szinte s mindenre el van szánva. Az őrnagy ösztönösen kibiz- ^ tosította revolverét, aztán egy ^ gyors, energikus mozdulattal füléhez szorította a kagylót, S — Halló! S A vonal túlsó végéről izga- § tottan érkezett a hivó fél hang- § ja: fc — Halló! Kiszerelő Vállalat? s Itt a kemeneskúti Állami Gaz- s daságból Horváth Jenő főköny- S velő beszél. Kérem, még min- s dig nem kaptuk meg a szám- § lamásolatokat a decemberben ^ visszáruzott göngyölegekről! Ha huszonnégy órán belül nem sj küldik . .. — Nix dájcs! — szakította S félbe dühösen Paddington. — ^ Ez nem a Kiszerelő Vállalat!^ Mi nem foglalkozunk semmifé- ^ le göngyölegekkel! Nem is tu- dunk magyarul! Ez egy kü- s lönlegesen titkos londoni bűn- S ügyi telefon! Lecsapta a hallgatót, és még ^ sokáig felháborodottan füstöl- ^ gött magában: — Ez a magyar posta! Hogy s ez néha hogyan kapcsol? Az S emberben felforr az angol hi- S degvér! Kürti András ^

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents