Pest Megyei Hírlap, 1968. január (12. évfolyam, 1-25. szám)

1968-01-31 / 25. szám

Mi»* HEGYEI ^Mirlao 1968. JANUAR 31., SZERDA Ház a város szélén ssssssssssssssssssssssssssssssssssssssss*. Hattyú a Dunakanyarban Justus György, a Madártani Intézet munkatársa Gizella- telep és Dömös között a Dunán himbálódzó nagy fehér madár­ra figyelt fel. Hattyú volt a ritka vendég. Ezt a sarkkörön belüli madarat csak a legna­gyobb teleken Láthatjuk ha­zánkban. A Dunakanyarban idáig még nem jelent meg hattyú. Ugyancsak sok fehér tónusú madár (kisbukó, kerce­réce) látható a Duna vízén. A madármeteorológia tehát hosz- szú telet jelez. U. S. EBBEN A MEZŐVÁROS­BAN, kiváltképp a szélein, a régi házak leginkább a szí­neikben élnek: a rózsaszínek, meg mindenféle meleg árnya­latú meszelt felületek alatt csak igénytelen vályog, görcsös fapadlók, ropogó, ereszkedő gerendák; a kutyaugatástól felvert udvarok kis titkait ácsolt, szürkére öregedett deszkakerítések próbálják vé­delmezni. Jobb, ha rögtön bevallom, hogy az, akit e házak között kerestem, a városi tanács nyugdíjba vonult irattáros tisztviselőnője, már az első percekben csalódást okozott. Akár fel is kelhettem volna rögtön a székből, mivel azt, amit kerestem, nem találtam. Aztán valami mégis ott ma- rasztott egy félórára. Eredetileg arra voltam kí­váncsi, hogyan mozgatják meg három évtized alatt egy em­ber szívét, lelkét, egyéniségét az elsárgult, archaikus írástól qikornyás, vagy reszketeg, he­lyesírási hibáktól hemzsegő, s oly őszinte, vagy géppel írt, s annyira személytelen levelek. De az egykori irattáros emlé­kezetében nem zizegnek to­vább ezek a papírok — ezt, mint mondtam, már az elején tisztáztuk: ő csak a saját tit­kait őrzi. Az irattárosi munka nem volt egészen kedvére va­ló. Nem ő választotta, az élet helyezte elébe ezt a lehetősé­get, — ő úgy hiszi, csak ezt. Leginkább még a rendet ked­velte ebben a tevékenységben, a rendet, mint módszert, és mint eredményt. KEDVES, SZERÉNY, idős kisasszony. Fényképeket mu­tat az összejövetelről, amikor nyugdíjazásakor elbúcsúztat­ták munkatársai. Az ünnepsé­get egybekötötték egy kolléga­nője névnapi köszöntésével, így aztán hol ő áll a képek kö­zéppontjában, hol a másik ün ­nepelt. A fotográfiákon fekete ruhát visel, fehér gallérral: meghatottan mosolyog főnökei, munkatársai körében, elfogó- dott zavarán átüt az őszinte öröm. Mint mondja, hidegva­csorát is tálaltak. Miután megszoktam a szoba téli félhomályát, életre keltek a tárgyak is körülöttünk. No — Isten áldja, anyám! — mondta a kisebbik fiú —, ad­ja a tarisznyámat, megyek. Igaz, nem tarisznya volt az, hanem kisbőrönd. Megfogta és elindult. — Hová megy a Szalka Pis­ta? — kérdezték a ráérős öreg­asszonyok egymástól, de a vá­lasz csak vállvonogatás volt. — Kódorgó természete van az öcskösnek — vigasztalta az idősebb fiú az anyjukat — az iskolát is volt, hogy elkerül­te. — Ne sírjon, anyám, nem örökre hagyom itt magukat — szólt a kapuból vissza Pista. Aztán még bezörgött feljebb egy ablakon, és elnyelte a buszkavarta por. Ah / aiasz e Szalka Pista a nagyvárosba ment. Beállt- az első adódó munkahelyre, egy építőválla­lathoz segédmunkásnak. Bir­tokba vette a keskeny vas­szekrényt a munkásszálláson, az üres bőröndöt pedig fel­dobta a tetejére. Nem titkolta elképzeléseit: egy-két évet eldolgozik a vá­rosban, ha közben tud valamit spórolni, spórol, ha nem, nem, aztán majd hazatér. Otthon sem rossz az élet, a szövetke­zet már elég jól fizet, de előbb egy kicsit körülnéz a nagyvi­lágban. A városban. Elképzelte előre: naponta le­dolgozza becsületesen a mun­kaidőt, átöltözik és elindul csavarogni. Jönni-menni, né­zegetni, mindent alaposan megnézni kerekre nyílt szem­mel. Majd akad barát, ketten, hárman nevetgélve, egymást barátságosan hátbaveregetve felfedezik maguknak az érde­kességeket. Nem minden úgy sikerült, ahogy azt elgondolta. Barát, útitárs leginkább csak vasár­napra akadt, azok közül, akik nem utaztak haza. Hétközna­ponként? „Ultizunk inkább!” „Vacsorát főzök.” „Kutyául el­fáradtam” és ehhez hasonló kifogásokkal utasították visz- sza, s így maga indult útnak. Büfékben vacsorázott, beült a mozikba, csak úgy, találom­ra, sokszor azt sem tudta, mi­lyen filmet játszanak. A mú­zeumokban általában csak egy órácskát tudott időzni, a zárá­sig. Felsétált gyakran a hegy­re, ahonnan belátni az egész várost, a műemlék templomok falán végigolvasta a márvány­ba vésett szöveget, s próbálta beilleszteni ismeretei közé. Nagy írók, muzsikusok egy­kori lakóházait kereste fel, s hogy közben se szalasszon el setnrhi érdekeset, az utakat gyalog tette meg. Tagjait — főleg az első hetekben — elég nehezén emelgette, de a las­sú' séta az estéken, a látvány, a forgalom el-elfeledtették ve­le a napi fáradtságot. Egyszer — télen — jegyet váltott a híres szálloda fedett fürdőjébe, nadrágot kölcsön­zött á kabinostól és elengedte magát a pezsgő vízben. Aztán iáját fürdőnadrágot vett és volt olyan hét, hogy kétszer is elment lubickolni. Nem maradt sokáig, soha. Utána gyalog átsétált a hídon, a szél belemart a kabátjába. Tavasz érkeztével a hídról még lekanyarodott a folyó partjára és eszébe jutottak az otthoni tájak és emberek. A parton magasra emelt lábbal átlépdelte a hajóköteleket és nézelődött. A folyót annyira megszeret­te, hogy más estéken is el­ment a partjára, és így barát­ja lett a környék. Ismerőse lett a kishajó, a Tokaj is, ame­lyen ha megfőtt a vacsora, az asszony hívta emberist:: — Kááálmáán... Kááál- mááán... A folyó lágyan himbálta a hajókat. A partra is meg visszafelé is útja mindig a Matrózcsár- da előtt vezetett el. Egy idő után ez is a napjaihoz tarto­zott. Három zenész pengette vékonyan hangszerét, s az asz­taloknál mindig társaságok hangoskodtak. A sarkok táján párok hajtották össze fejüket, és szerelmesen fogták egymás kezét. — Főúr! Két halászlevet ké­rek! — Pincér, halászlét, de ket­tőt! A fiú a csárda korlátjához húzódott, mert a rakparton autók rohantak végig. — Két adag halászlé! Ezeket a szavakat hallottaki a hangos zsibongásból, s bele­vésődtek az agyába. Egy idő után az élete része lett ez a mondat: — Két halászlé! Főúr! Munka közben is gyakran azon vette észre magát, hogy ezt mormolja. Már a szájában érezte a halászlé ízét, kóstol­gatta a finom húsokat. Szür- esölte a hagymás levet gondo­latban, s munka után sietett a csárdához. Felmerült a fejében: betér. És rendel. De mit? Számára a Matrózcsárdába való bemenetel egybekapcsoló­dott a két adag halászlével. Barátokat keresett, akikkel majd korsó sört is iszik utána, de nem akadt társ. „Nem tu­dunk mi halat enni nyilvános helyen”, ez volt a? ő számuk­ra a legfőbb visszatartó ok. Szalka Pistát oedig valami erő húzta befelé. Néha még álmában is a rövid mondatot hallotta. Két adag halászlé. Kettő adag. A folyó partján üldögélt. Nézte a sötét vizet. Aztán el­döntötte, bemegy. A helyét már réges-réaen kinézte ma­gának: a kőfal mellett, a sa­rok. Asztal két székkel. és A főúr udvarias volt, meghajolt. — Parancsol? — Két adag halászlét ké­rek! — mondta határozottan. A főúr nem rriozdult. — Tetszik valakit várni? — Nem — ingatta meg a fe­jét, és érezte, hogy elvörösö­dik —, mind a két adagot ma­gamnak kérem... A főúr szólásra nyitotta a száját, aztán megvonta a vál­lát, és csak ennyit mondott: — Rendben. S öt perc múlva ott gőzöl­gőit előtte a két adag halász­lé. Mélyet szippantott az illa­tából. Kenyeret tört,, és meg­fogta a fényes' kanalat... Jólesett. Bár csípősebb volt, mint azt elképzelte, köhögött, reszelte a torkát A szálkát a nyelvével ajkai szélére tolta, s onnan ujjaival a tányér pe­remére tette. Néhány azonba/i karcolta a szájpadlását. Amikor a második adagot maga elé húzta, eszébe jutott a lány. Búcsúzáskor éppen csak megkocogtatta az ablakát. Azóta sem írt neki. Fél éve... Hiányzott most. Egyedül volt nagyon. Mindig egyedül van, erre most jött rá. Kétmillió ember a nagyvárosban, s ő mégis egyedül van. Eltolta maga elől a tálat... — Nem ízlett? — érdeklő­dött a pincér fizetéskor. A fiú úgy érezte, mintha gúny lett volna a hangjában. Pedig a pincér — úgy, mint másokhoz — egyszerűen csak udvarias volt. Deregán Gábor nem, hát azt nem lehet mon­dani, hogy szeretem a kézi­munkákat — de ebben a pilla­natban mégis felfogtam, mél­tányoltam bennük lassú szüle­tésüket, az idő, az órák, na­pok, évek percegését. Esztergált fakarnis. Régi, szecessziós szekrények. Hullá­mos vonalvezetésű ágyak. — Ezeket az ágyakat még az apukám kapta a rokonaitól az esküvőjére. Mindig úgy sze­rettem volna kicserélni, de ed­dig nem jutott rá. 'Macska — de karmol. Olaj­nyomatok. Fehér olajjal ren­desen befestett, gerendás mennyezet. — Amióta dolgozom, min­den megtakarított pénzem rá­ment a házunkra. Először kö­rül kellett téglázni. Aztán a tetőt javítani, a kerítést pó­tolni, fészert csináltatni, nem is tudom már, mi minden. De- hát az ember tartsa rendben a vagyonát, ha van, mert kü­lönben az sem lesz. A PADLÖRA, a szőnyegek fölé, csomagolópapírt terítet­tek. — Bocsánat — szinte felug­rok ijedtemben, annyira való- színűtlenül kicsi és nyájas az öregasszonyka, aki alig látszik ki a dunyhák közül. — Az anyukám. Nyolcvan­nyolc éves. Tíz éve ágyban fekszik. Az édesapja postás volt. Meghalt még az első, „nagy” világháborúban. Huszonnyolc éves koráig az édesanyja nyug­díjából éltek, azután el tudott helyezkedni „ínségmunkára” a városházán, később pedig vég­legesítették. — Az utóbbi években már ötre haza kellett jönnöm, hogy megebédeltessem az anyuká­mat. Aztán a takarítás, a kerti munka. Este azokon az irato­kon dolgoztam, melyeket ha­zahoztam. — És nem volt sohasem te­her? A hivatal, a betegápolás, meg minden ... ? — Hát az -én- -anyu­kám nem volt soha terhemre! Minket nem is úgy neveltek! De csak elnézem ezeket a mai gyerekeket: hogy ebből mi lesz? — És mi adott erőt? (Már tudom a választ.) — Először, fiatal koromban még nem tudtam, csak később tudtam meg, hogy miért sike­rült nekem minden. Megfelel­ni a hivatalban. Rendben tar­tani a házat. Ellátni az anyu­kámat. Akkor jöttem rá, hogy hit nélkül nem ment volna. — A vallásra gondol? — Igen. MÉG MEGNÉZEM a kert eperpalántáit, és kicsúszom a kapun. Levert vagyok. A világ összes faragott istenképeire gondolok, a hatalmukra, meg arra, ahogy mozdulatlanná pa­rancsolnak egy életet... P. A. NEM ÉLT HIÁBA Szaton Rezső születésének 80. évfordulójára Ma lenne 80 éves. Hatvan- kilenc esztendejéből 54-et a munkásmozgalomban töltött. Azok közé a szerencsések kö­zé tartozott, akik megérték a felszabadult, szocialista Ma­gyarországot. Azok közé, akik még láthatták harcaik gyü­mölcsét, ha körülnéztek az or­szágban, elmentek az üzembe, ahol dolgoztak, láthatták szü­lőfalujuk szocialista fejlődését. Hacsak tehette, fiatalokkal vette magát körül, s elmon­dott egy-egy izgalmas kalan­dot, mindig tanulságos törté­netet páratlanul gazdag élet- útjáról. Gyakran számbavette az 1905-ös harcokat, a Vérvörös Csütörtököt, az első világhábo­rút, az (Őszirózsás Forradal­mat, a párt felejthetetlen ala­kuló kongresszusát, a dicső Tanácsköztársaság 133 napját, a bécsi emigráció keserű idő­szakát, a szocialista faluért vívott nehéz csatákat Ukraj­nában, a spanyol szabadság- harcot, a Nagy Honvédő Há­borút Az egyszerű vasipari mun­kás a magyar munkásmozga­lom magas tisztségeibe emel­kedett; a Kommunisták Ma­gyarországi Pártja első Köz­ponti Bizottságának tagja, majd a Tanácsköztársaság népbiztoshelyettese lett De bármilyen poszton dolgozott, élete végéig megmaradt egy­szerű, egyenesszívű harcosnak, annak, akinek munkatársai a Váci úti gyárakban, a MÁVAG-ban, a Ganz Vagon­gyárban megismerték. Rá emlékezve, hadd idéz­zük most egy eleven, színes történetét. ★ A Visegrádi utcai helyiség­ben együtt ült a Központi Bi­zottság. Az ablakból láttuk — körülfogtak bennünket! Nincs menekülés. — Házkutatás! — kiáltotta kívülről valaki, s a nehéz ba­kancsok döngése után felpat­tantak az ajtók. Katonák nyomultak be a szobába, egy goromba, fekete pajuszú tiszt vezetésével. Az egyik hullámos hajú, szőke kiskatona ismerősnek tűnt. Valahol már találkoztunk. Ügy emlékeztem, akkor, ami­kor a 32-es ezrednél voltam agitálni. Fiókok csapódtak a földre. Székek borultak. A hullámos­hajú szőke kiskatona immel- ámmal szedegette a padlóról a röpcédulákat. Ajtók csapódtak s a pa­rancsnok, mint akit kerget­nek, ide-oda szaladgált. Egy­szer itt, másszor ott kapott fel egy géppel írt lapot. A kiskatona leült, s olvasni kezdett. Leninről. Megállt mellette egy másik fölé hajolt, beleolvasott a könyvbe. Aztán már négyen-öten voltak; mind olvasott. Ügy harapódzott el ez a szótlan változás, mint egy betegség. A parancsnok idegesen ro­hangált. — Mi van itt? Olvasódél­után?! Az egyik katona kezéből kiszakított egy lapot. A köz­legény ökle összezárult. Csend lett, ijesztő csend. — A parancsot teljesíteni! — ordította a tiszt. Senki sem mozdult. Mi győzhette meg őket? Nyilván nemcsak az, hogy be­lelapoztak néhány írásba. S ekkor jöttem rá, hogy mi sem ismerjük eléggé az embereket. Mi, kommunisták sem tudtuk felmérni teljesen, hogy mit hordoz méhében a szétzilált, szertelen idő. A tiszt kardjával hadoná- szőtt, de már nem figyeltek rá, Az meg úgy rohant el, mini egy eszelős. S a felforgatott szobában, ki hová tudott, leült. Mi pt* dig magyarázni kezdtünk a katonáknak Lenin könyvéről, a proletárdiktatúráról. Aztán egyik-másik katona a sztrájk­ról, a földről kezdett beszélni. — Szeretnék néhány dolgot elvinni innen — szólalt meg halkan a hullámoshajú, szőke kiskatona. — Néhány újságot és a Leninről szóló könyvet. Az ezredben is sokan szeret- nének hallani róla. Aztán elmentek. Kavarogtak benem a gondo- latok. Mindig hittem az ember rekben, de ilyet sosem merr fém képzelni. Ez minden fan­táziát felülmúlt. Hiszen akkor már nincs messze az idő.., Nem lehet távol... Erre gondoltam, amíg a szétdobált iratokat összeszed*• tűk. — Ismét körülfogtak benr nünket! — kiáltott fel hinter len valaki. S valóban, az ajtó sarkig kir tárult. A mosolygósszemű, szőkehajú kiskatona lépett be szalcaszával. Szabályosan tiszr telgett és jelentett: — A 32-es gyalogezred ötör dik szakasza megjelent! A Kommunisták Magyarországi Pártja helyiségét minden tá­madás ellen megvédjük. Ajándék Japánból Katoo Rumira japán eszpe- rantista, aki másfél éve ven­dégként járt Szegeden, fényké­pet küldött ajándékba a szege­di Eszperantó Múzeumnak. A képen Katoo Rumira és egy férfi látható, kezükben eszpe­rantó zászlóval. A felvétel hátlapjára írt sorok szerint a képen a 73 éves Cunosvn Jui mérnök, a japán eszperantó világbéke-mozgalom egykori elnöke látható, aki tavaly no­vember 11-én a japán minisz­terelnök háza előtt elégette magát — tiltakozva az USA vietnami háborúja ellen. Olvasgatván (Kedd) Üres volt. Nem vette le a kabátját. Megköszörülte a tor­kát: — Főúr! Két halászlét ké­rek ... DICSÉRET • nnyi marhaságot olvastam a napok­éi ban, okos és buta marhaságokat. Külön felüdülés volt számomra, hogy egyszer csak ... Nem szeretem, ha dicsérnek, zavar Félek, hogy észreveszik rajtam: jólesik a dicsérő szó, dagad a keblem, örülök. Van azonban a dicséretnek egy fajtája, amelyet feltételezésem szerint minden ember kibír. Ez a dicséret elég széles körű ahhoz, hogy megmelengesse az em­ber szívét, és elég intim, sőt, diszkrét ahhoz, hogy pirulás nélkül el lehet vi­selni. Valamelyik napon szakmai lapunk­ban, egy kedves miniszter azt nyilatkoz­ta, az egyik tudálékos kollégámnak, hogy olvassa és jónak találja azt a la­pot, melynek én is szerénynek éppen nem mondható, de szorgos kezű munká­sa vagyok. Es köszöni, hogy támogattuk 5t, és a tárcát, csak így tovább. Én magam nem olvastam ezt a nyilat­kozatot, a kollégák hívták fel a figyel­memet erre a dicséretre. Es csillogott a szemük. No lám, a sok cinikusa, egy poénért eladnák a lelkűket, és most... Zsebemben az újsággal hazatértem. Ott­hon bebújtam a szobámba, magamra zártam az ajtót, kiterítettem a lapot és szép csendben élevezettel, olvasni kezd­tem a nyilatkozatot — Kérsz feketét? — szólt nőm az aj­tón át. Először dühös voltam, de meggondol­tam. — Igen, kérek — válaszoltam hango­san én is az ajtón át. A zonnal hozta és kíváncsian bámulta az arcomat, az előttem fekvő la­pot és megszólalt. — Biztos megint te írtál valamit és most elbújtál ünnepelni magadat. — Kérlek, ne zavarj, köszönöm a ká­vét, de most menj ki. Végre egyedül, négyszemközt a dicsé­rettel! Végre örülhetek és vigyorogha­tok. „Szóval ez az, és el fogja olvasni az egész szakma, nem rossz dolog, ha egy miniszter-olvasó dicséri a lapot. Es ne­vel is a miniszter elvtárs, jó pedagógus” —, morfondírozok magamban. Nekünk is így kell, ilyen finoman dicsérni az embereket. Holnap megmondom a kol­légáknak, hogy húsvétig egy rossz szót se halljak, olvassak tőlük senkiről, n* ásnap a ház folyosóján egy kaján ITJ vigyorú kolléga a konkurrens lap­tól azt kérdi tőlem, hogy mit fizettem a miniszternek a nyilatkozatért. — Bolond vagy — mondom nevetve és közben arra gondolok, mit herciges- kedik, mit cinikuskodik ez itt nekem? — Te, ide figyelj! — folytatom — ezt én is kérdezhetném tőled, hiszen te is szerepelsz az újságban, téged is meg­dicsérnek, méghozzá személy szerint azt mondják a legutóbbi cikked utólér- hetetlen volt. — Várom a hatást, nem kell soká. Kétely és öröm, zavar, és fe­szültség az arcán. — Hol a lap? — és kikapja a kezem­ből a lapot, majd eltűnik a mosdóban En is eltűnők, mert az egészből egy szc sem igaz, és gondolom, meg fogja érten bosszúm lélektani motívumát, nélkülen is. És eszembe jut az eset. Kaptam égj szerény kis kitüntetést, majdnem hús évvel ezelőtt. Azonnal felraktam a mel lemre. Az ünnepség szünetében a büfé bén az egyik humoráról közismert kol légám odaszólt a másiknak, mintha nen is rólam volna szó. — Nézd milyen jól megy a piro masli a sötétkék ruhához. Szebb, mint i szívgárdista jelvény, hiszen az zöld voll nem ment a sötétkékhez — és röhögtek A " prilis 4-én ez a nagyszájú fiú is ki tüntetést kapott, és amikor elolvas ta a táviratot, mely a Parlamentbe in vitálta, elsápadt, keze remegett és kér te, olvassam el én is, igaz-e, ner vicc-e? Mondtam neki, vegyél öregem sürgő sen egy sötétkék ruhát, mert csak azo; mutat —, na azért az én hangom is re kedt volt. (suha)

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents