Pest Megyei Hírlap, 1968. január (12. évfolyam, 1-25. szám)

1968-01-17 / 13. szám

PEST HEG yí/rtop 1968. JANUAR 17., SZERDA RENONSZ Házasságok a földön köt­tetnek. Az anyakönyvvezető szóno­kol, a nászindulótekercset fel­tevő segéderő borravalót kap, a mama sír, a kollégák jópo- fáskodnak, a kolleginák must­rálnak, a tanúk aláírnak. Éva és János tanúja Béla bácsi volt. Éva főnöke, János ultipartnere. Hivatalból há­zasságpárti: két, manapság már felnőtt gyerek tisztesség­ben megkopaszodott atyja, s egy aranyos rosszcsont unoka elsőszámú elrontója. Éva-Já- nps szerelmét kezdettől támo­gatta. Jó érzékkel hallgatott, amíg kellett, s aztán az adott pillanatban közbeszólt. Beszélt a mamával. Valami olyasmit magyarázott: mostanában már nem divat a „nem adlak hoz­zá”. A fiatalok úgyse hallgat­nak a szülői jótanácsra, s a nagy otthoni drámázás „csak- azértist” szül. Béla bácsi szo­morúan, megértőn súgta a né­ninek: „Az én Zsuzsimmal pont így történt... Pedig a maga lánya Jancsija sokkal­ta férjnek valóbb az én ve- jemnél. Kártya közben lehet megismerni az embert. A lap- járás mindenkiből kihozza az igazi indulatot. A játék a leg­jobb káderes. Pontosan mu­tatja: a rendest jónak, a rosz- szat komisznak... Ezért a há­zasságért, asszonyom, garan­ciát vállalok ... Több évi jót­állást.” A házassági csokrok el­hervadtak, a menyegzői ruhát kisestélyivé alakították, a nászajándékba kapott vasaló betétje kiégett, a Kotyogó ká­véfőző sem kotyog: kiesett a golyó, a „törhetetlen” turmix eltört s a fotóstól hazahozták a 6x9-es, 18x27-es esküvői ké­peket. A nászút is már csak néhány levelezőlap az album­ban. Évát menyecskének szólítja az altiszt bácsi, nagyságos asz- szonynak a manikűrösnő és magától értetődően írja alá a kézbesítő íveken a menyasz- szonykorában külön papíron legalább százszor próbált asz- szonynevét. Az első ebéd ked­ves emlék, az első kávéscsé­sze-törés (herendi készlet!) „nem baj, fiacskám”. Az első közös beruházás kacagás: Jan­csi két órát mászkált, míg a „rendelt” nokedliszaggatóra lelt és kiderült: kenyérvágó nagy kés, meg palacsintasütő kell még az „elektrifikált” háztartásban is. A mama he­tenként egyszer a „lányomék- nál” ebédel, s a szomszédné- nak meséli: „Az én vejem”. Az első késésről nem be­szélnek. örök titok. Éva hatra ígérte — fél kilenckor sem volt otthon. Jancsi várta, ol­vasott. Nem tetszett a könyv, nem értette, miért tartják jó írónak ezt az izét, aztán cso­dálkozott, mikor rájött, hogy nem ennek, hanem annak az izének regényét lapozta. A kö­tet a polcra került, s János — életében először — nfcsogatni kezdett. Úgy látszik, kevés volt a piszkos edény, vagy túl fürge Jancsi, mert csakhamar megint nem tudott mihez kezdeni. A keresztrejtvényt „elvben” megfejtette, egyezett minden, csak hát a végén nem akart kijönni az álkultú­ra hordozója. Tíz óra előtt néhány perc­cel megérkezett Éva. Vörösre sírt szemmel, kócosán (nem előre megfontolt, nyolcvan forintért dauerolt borzasság- gal.) Jancsi nem szólt. Éva is hallgatott. Teát főzött, terített. Jancsi nem akart vacsorázni, de éhes volt. Éva szomorúan harapta a zsemlét, a negyedik szendvics, a második csésze tea után kimondta: — Jancsi... Baj van ... A Béla bácsi... — Mi történt, beteg az öreg? — Nem, nem beteg, és nem öreg... Jancsi nem kérdezett, Éva mesélt. — Túlóráztunk. Béla bácsi ott tartott. Diktált. Felterjesz­tést a tanácshoz ... És a máso­dik oldal harmadik pontjánál „a megmaradt munkaképesség természetének, a munkaalkal­masságot befolyásoló egyéb körülmények tisztázásánál’ a nyakamba csókolt... Én elro­hantam, a papír a gépben ma­radt. Otthagytam mindent... Anyunál voltam, anyu azt mondta, ne mondjam el ne­ked, és megígértem, isten bi­zonyra megfogadtam ... Most mit csináljunk? Béla bácsi nagyon kedves ember, rendes tag. Szegény, biztos megsértő­dött ... Eddig nem játszott amorozót — csak rablóultit... A te kártyapartnered. Jancsi érezte, mondani kell valamit. — Igen, az én kártyapart­nerem. És én majd beszélek vele. Még holnap. Nem a klub­ban. A hivatalban. Jancsi készült a találkozóra. Formás monológot fogalma­zott Reggel — míg Éva fésül- ködött — felmondta. Éva meg­tapsolta. Béla bácsi fogadta, leültette, kávét hozatott, cigarettával kínálta. A szobában ketten voltak. Férfiak egymás közt Jancsi nem szólhatott. Béla bácsi megelőzte. Csak ennyit kérdezett: — Hány éves vagy, édes fiam? Jancsi csodálkozva válaszol­ta: — Huszonnyolc. — Huszonnyolc — nyugtáz­ta a másik, s egy pillanatra a távolba tekintve ennyit mon­dott — én meg ötvenhét... Ha majd te is a hatvan felé tartasz, akkor majd beszélge­tünk ... Szervusz, édes fiam. .. .A következő kedden Jan­csi nem jelent meg az ultinál. Más ült a helyére. S míg osz­tottak, Béla bácsi megjegyez­te: — Jánoska rr.ár házasem­ber. Az asszony nem engedi kártyázni... Papucs lett belő­le ... Nincs mondásom ... Passz. László Miklós A CSEMEGÉBEN Betér a középkorú hölgy az önkiszolgáló csemegébe. Karjára veszi a vasikosarat, el­indul. Megáll a ragyogó pult­nál. — A vaj jóval olcsóbb lett — mondja kedvesen az eladó­nak. — Drága vevő! Előszöris: minden újság megírta, a rádió és a tv bemondta. Azonkívül itt van az ön orra előtt az új árcédula, mely fényesen bizo­nyítja: a vaj tényleg olcsóbb lett. Miért tetszik akkor ezt tőlem megkérdem!? — vála­szolja mindezt egy szuszra a morózus eladó, mert nagyon elfáradt a karácsonyi vásár­ban és a tíz napig tartó leltár­ban. — Igen, de... — Nincsen de, kérem! Tes­sék kérni! Nincs nekünk a csevegésre időnk. A középkorú hölgy tovább­megy, a vérnyomása tovább­kergeti. Megáll az italoknál, kiválaszt egy drága külföldi konyakot. Az eladó fiatal, csi­nos fiú, kedvesen megjegyzi: — Ez drágább lett, asszo­nyom! — Nem baj — feleli a nő, és beteszi az italt a kosarába. „A vajat majd megveszem a közértben” gondolja, és a pénztárhoz megy. TILOSBAN Az embernek annyi a baja, csak rohan, mert az egész élet egy nagy rohanás. És a nagy­mamák, hogy rohannak!? Nem ismernek szegények se istent, se embert, se piros lámpát, se nagy kék autóbuszt! Csak us- gyi, át az úton, toronyiránt. Álljon meg az egész világ, az összes autóbusz, villamos és autó, mert a kisunoka várja a friss kiflit. No és igen. a veje is várja. És a szemüvege fölött nézi és azt mondja, hogy a mama már megint... Szóval neki ne mondják, hogy öreg és ne is gondolják róla, hogy öreg. Idős, ez igaz, de nem öreg. Mert kinek kell az öreg­ember? — Jaj, nénikéin! Az isten áldja meg! Mit csinál? Elment az esze? Az autóbusz alá akar ugrani ? — erős férfikezet érez, a halálveszélyt is érzi, mindezt érzi, de nagyon halványan. Azt viszont nagyon erősen érzi, hogy megsértették, önérzetébe gázoltak és mulya, magatehe­tetlen öregnek nézték. Azért is elindul a pirosba. Mert ő nem öreg. A rendőr mosolyogva magá­hoz inti, kedvesen cseveg vele és megbünteti 20 forintra. — Megtaníthatná jó modor­ra ezeket a huligánokat — mondja felszabadultan nevet­ve a nagymama és leszurkolja a rendőr markába a 20 forin­tot. Még csak nem is alkuszik. Nyugodtan megy, visszanyerte magabiztonságát, emberi stá­tusát. * A GEBINES KORCSMAROSNE Két asztalnál ülnek, egyéb­ként üres a korcsma. A két asztalnál is egy-egy szál férfi. Együtt jöttek, de külön ültek. Az első számú férfi konyakot iszik, a második számú forralt bort. A korcsmárosné nem is­meri őket, nem a faluból va­lók, még csak nem is a járás­ból. Mindössze annyit tud ró­luk, hogy filmesek. Itt vannak a faluban reggel óta, mondják a népek, hogy holnapra több százan jönnek. Aki a konyakot issza, elég rossz külsejű, rossz arcú fickó. Pulóver, kordbársony nadrág, szakáll. Valami melós, vagy statiszta lehet — gondolja a korcsmárosné. A forralt boros elegáns, in­telligens vendég benyomását kelti. Jól szabott ruha, fehér ing, hatalmas mandzsetta- gomb, nyakkendő. Ez lesz a nacsalnák — állapítja meg az asszony. A konyakos vastag papír- halmazban lapozgat és már a harmadik konyakot kéri. A forralt boros egy litert ivott és most a semmibe bámul. A korcsmárosné leteszi a konya­kot az asztalra, azután leteszi mind a két kezét is, hogy nyo- matékot adjon a szavának. — Kérem, legyen szíves fi­zetni. Három konyak az annyi mint... Nem tudok többet hi­telezni. A múltkor egy magá­hoz hasonló fickó egy fél liter konyakot ivott meg s akkor bejelentette az unalmast, hogy egy vasa sincs. Hiába vitték el a rendőrök, nem volt rajta mit vennem. A konyakos férfi a zsebébe nyúl, fizet és ad öt forint bor­ravalót, és ő is megszólal. — ön, asszonyom, rossz korcsmáros. Valamikor hajda­nán a főpincérek arra oktat­ták a pikolófiúkat, hogy a leg­rongyosabb embert is udva­riasan szolgálják ki. Ki tudja, okították a pincérpalántákat, ki tudja, nem éppen ez a ron­gyos fickó rabolta-e ki ponto­san egy órával ezelőtt a Nem­zeti Bankot és most a zsebe tele van dohánnyal. És az ilyenek gavallérok. Hát most maga még azt se nézte ki be­lőlem, hogy, mondjuk, egy órával ezelőtt én is betörtem valahová. — Én magából kinézem ... De engem nem érdekel ez a link pesti duma, nálam fizet­ni kell. És ha ma kirabolja valaki a Nemzeti Bankot, mit ér vele? öt pérc múlva úgyis lefülelik a zsaruk én pedig itt állok megfüröove, mint or­gazda ... Ekkor jött oda a forralt­boros az asztalhoz és ő is be­kapcsolódott az értekezésbe. — Asszonyom, ez a kis üz­let pontosan olyan, mint egy ékszerbolt, akár Pestre is el­tolhatnánk, még a Váci utcá­ban is megállná a helyét. És ön!? Nem szeretek hizelegni, de ön Budapest legszebb rni- xemőivel is felvehetne a ver­senyt. Sőt, filmszínésznőnek is elmehetne. Apropó! Filmezett már? Talán nálunk megpró­bálhatná, ugye, főrendező úr — fordult a konyakoshoz. Az asszonynak már ekkor gúvadt a szeme. De a férfi nem hagy­ta abba. N — A bort legyen szíves fel­írni. Tudja, nálunk Pesten azt tartják, hogy piti dolog min­dennap számolgatni egy-két lityi bort. Itt leszünk egy hó­napig, az lesz egy szép sum­ma. — A fickó mindezt egy világfi könnyed eleganciájá­val mondta. Az asszony sze­me erre teljesen kigúvadt. — És ön mit játszik? ön lesz a főszereplő? — Á, én pilóta vagyok. A főrendező úr pilótája — nézett a szakállasra. — Ma nem re­pülünk, ezért ihattam én is. Mindenesetre csak nyugodtan szóljon, ha kocsikázni akar. Szívesen megkocsikáztatom. Akár Pestre is felugorhatunk valamelyik este. Az asszony kinyitotta a koc­kás füzetét és felírta a sofőr neve mellé az egy liter forralt bort. OTTHON Január 20-án lesz a felesé­gem születésnapja. Korán ha­zamegyek, kedves arcot vágok majd és azt mondom: Isten éltessen a 26. születésnapodon. Ezt azonnal elhiszi, nagyon fog örülni és nem veszi észre, hogy semmit sem vettem, mert egy huncut vasam sem volt Később belép majd a szo­bánkba húszéves nagyfiam a feleségem ránéz és rájön, hogy már megint hazudtam és be­csaptam, hiszen ő nem lehet huszonhat éves. Suha Andor REGÖS ISTVÁN: Jó vice ämdva inni A z író balról jött, a tejesember jobbról. Az egyik imbolygott a vállára nehezedő rekeszek alatt, a másik ki-kitért a mértanban egye­nes vonalnak nevezett irányból, a fejében zsongó alkoholmennyiség hatása alatt. Hideg volt. És hajnal. Pontősan tudom, hogy négy óra. Ép­pen arra jártam. Nem véletlenül. Azért, hogy meglessem az író és a tejesember találkozását. A Gutenberg teret alig derítette jobb hangulatra néhány pislákoló kandeláber. Furcsa, hogy a kirakat utcák közvetlen közelében él, s a Nagykörút fényeiből mint szegény rokonnak mégis csak az árnyék jut. Az író balról jött, a tejesember jobbról. Az író gondolkozott, arról, hogy ebben a hidegben nem lehet gondolkodni. És a megfagyott gon­dolatokat pálinkával próbálta feléb­reszteni, de eredmény helyett csupán enyhén berúgott. Máskor is előfor­dult már vele, meg sem lepődött. Ha magasabb szintre hágott az aggódás . érzékenyen reagáló, kifinomodott lel­kében, mintha egy zsilip szabályozná, az alkoholszint is ennek megfelelően emelkedett. Most az Is eszébe jutott, amint balról közeledett, hogy „jó vicc aggódva inni!” A tejesember megállt a teherautó leeresztett hátsó ajtaja előtt. — A franc egye meg ezeket a ro­hadt rekeszeket — mondta a rekesz­nek. De miután azok nem válaszol­tak, előrekiabált a sofőrnek. A ki­halt utcán a hang dagadt, öblösö- dött — Dönci, van egy kis gézed? El­vágta a kezem ez a rohadt rekesz — és belerúgott. A rekesz tovább csú­szott a síkos úttesten és megállt vi­gyorogva. És ismét nem válaszolt. A tejesember utánament és visszahoz­ta, mert a rekeszekkel el kell szá­mol ni. A z író balról jött és azt játszotta, hogy becsukott szemmel meg tudja-e tartani a helyes Irányt. Ki­állt az út közepére és megcélozta az egyenest és elindult. Egyet jobbra, egyet balra. Ezt azért tette, hogy tisztában legyen kilengéseinek mér­tékével, és jószerivel így mégiscsak középen maradjon. Nem is kívánta magától, hogy kitérők nélkül tartsa az irányt; „Ebben a dög hidegben és annyi szilva után”. — Így hát, elége­dett volt magával. Sőt, néha mint gyerekkorában felemelte két kezét oldalsó középtartásban, és halkan, berregve, repülőzött egy kicsit. Hol jobb kezét emelte magasra, hol bal kezét. Teljesen egyedül játszott a széles Puskin utcában, és oly régóta először még az sem jutott eszébe: „Ml lenne, ha most egy ismerős meg­látna”? Így megtett jókora darabot az útból, jóllehet, néha csöppet le­sett, keskeny rést préselt a szemhéja alján, de ennyi kegyes csalást nem vethet senki a szemére; különös te­kintettel arra, hogy nem akarta ki­törni a nyakát. — Vérzik! Dönci, jó szorosra húzd az istenit ennek az életnek! Hány­szor ugattam már a Lipták szakinak. Csupa fémszálka már az összes re­kesz. Az embernek szétszabdalja a kezét. A kesztyűt úgy zabálja, mint a rongyot, ha nem vigyázok rá, he­tente vehetek újat a saját zsebemből. Hány van még? — Nem sok. — Hány? — Számold meg. A tejesember kétszer nekivesel­kedett, hogy a platóra jusson. Fájós kezét felfelé fordította és a kezefejé- re támaszkodott, de minduntalan visszacsúszott. — Nem érdekel — mondta — Annyi, amennyi. Hány fok lehet? Mikor kijöttünk, mínusz 1? volt, most lehet vagy húsz! Még szerencse, hogy a tér felfogja a szelet. Almos vagyok. Befagy a tej fél óra alatt. — Be. — Olvastad ma? — Mit? — Az újságot. A tél hősei! Rólad is írtak, nem?! Röhögök. A tél hő­se! A tejesember megfordult. A Kö­zért előtt már tornyosultak friss tej­jel telve az üvegek, az üvegek a fémszálkás rekeszekben. Éhes is, ál­mos is, elégedetlen is volt. Arra gondolt, milyen jó lenne aludni. Jó meleg szobát képzelt el. Semmit sem csinálni, csak aludni. Még az asz- szonyt sem kívánta, pedig fiatalem­ber Volk Csak meleget. És soha sem felkelni délelőtt, 8-nál korábban. Igen, a 8 órát délelőttnek gondolta el, mert az ő életében már teljesen összekúszálódtak a napszakok. És megint belerúgott a rekeszbe. És a rekesz megint nem válaszolt. És fel­nézett a jégszemű házakra, nem is tudom pontosan még mi mindenre gondolt. A z író közeledett a térhez. Az ug- rándozástól kimelegedett egy cseppet. Egészen jó kedve kereke­dett. Elhatározta, mindent megír. Mert sok mindent nem írt még meg, amit már ért, és sok mindent meg­írt, amit most már végképp nem ért. Meglátta a Közért előtt a tejjel teli üvegeket és kedvet kapott egy csepp hűsítő italra. Nem nézett se jobbra, se balra. Borzasztóan feliz­gatta az élmény. Tejet lopni! Igaz pénzért, mert belenyúlt a zsebeibe és addig turkált, míg néhány forin­tosra akadt. Körüljárta a rekeszt. Kóstolgatta a borzongató izgalmat. Tejet lopni hajnalban, friss tejet! Csak le kell venni egy üveggel. A kék, puha kupakot a földre hajítani és inni, tejet inni. Arra gondolt, hogy ezt nem szabad. És még arra, hogy egyáltalában mennyi mindent nem szabad! És ettől elszomorodott. Az éjjel csak eltelt valahogy — gon­dolta — meleg szobában beszélget­tek, ittak, meséltek. Reméltek és ag­gódtak. Ami igaz, az igaz. Azt el kell ismerni. Kati is kedves. Kár, hogy sohasem lehet az övé. Azt nem tud­ta megmagyarázni, hogy miért. De úgy emlékezett, hogy józanul sem tudott erre felelni. Az író is fiatal volt. És űzött, keresett valamit, de ez a valami, mintha labirintusban lenne, állandóan eltűnt előle. Most eszébe jutott ez is, jóllehet nem ha­tározott képekben, de a ködfalon át- fluoreszkáltak a körvonalak, és ar­ra gondolt, hogy az az egész világ olyan, mint egy film negatívja. Ami fehér azt feketén mutatja, és a feke­tét fehéren. Csak azért, hogy nehe­zebben lehessen eligazodni benne. És most már semmi mást nem kívánt, csakhogy meleg szobában lehessen. És aludni akart, hónapokig, évekig, és azután is csak délután felkelni! Ekkor összerezzent az író, észre­vette, hogy figyelik. Merően. A tejes- ember állt előtte. Fogta a rekeszt, mintha az övé lenne. Kék pufajkája valószínűtlenné vastagította alakját Az író felnézett, kereste a tejes«.;?- ber tekintetét. De az nem nézett « szemébe, hanem valahová az arca közepébe. Az író kíváncsian figyelte Nem félt tőle. A tejesember arca mind merevebb lett, mint ahogy az üvegekben percről percre jobban megfagyott a tej. És egy pillanatban megérett benne minden gyűlölet és keserűség és fellendült a bepiszkoló­dott, átvérzett kötés, és lecsapott az író arcába. — Szétverem a pofádat! Te állat' Tejet loptál?! Hogy holnap én fizes­sem meg. Te ... te .. — nem be­szélt. Inkább hörgött, sziszegett. Ki­ömlött belőle valami, an.it már nem bírt tovább elviselni. Hirtelen ab­bahagyta és elgyengülve, megtánto- rodva, buta arccal meredt vérző ke­zére. A z író lehajolt, felvette a földről sapkáját és a fejébe nyomta. Tökéletesen kijózanodott. Egy fejjel magasabb volt a tejesembernél. Zsebébe nyúlt, előhúzott egy csomag Fecské*. Megszokott, elegáns moz­dulattal kipöckölt egy szál cigarettát és a tejesember felé nyújtotta. — Gyújtson rá! Ezt megírom, gyón jó! gondolta, ez na­i

Next

/
Thumbnails
Contents