Pest Megyei Hírlap, 1968. január (12. évfolyam, 1-25. szám)

1968-01-03 / 1. szám

2 re HEG HÍ 'é'-Il ívtap 1968. JANUÁR 3.. SZERDA Kádár János beszélgetése Vietnam - a világpolitika fókuszában a televízióban és a (Folytatás az 1. oldalról) káskérdés és más, szo­ciális problémák megoldá­sáról. Ami a lakásépítést illeti meg­említette, hogy most közvetle­nül valami kis többletet re­mélünk attól, a termelő közös­ségek, üzemek a nyereségük, jövedelmük és építő kapacitá­suk egy bizonyos részét köz­vetlenül saját dolgozóik lakás­szükségletének megoldására fordíthatják. Ez a kérdést azon,ban nem oldja meg. Amit a reformtól várunk, az első­sorban az, hogy a termelés hatékonyabb, jövedelmezőbb, nyereségesebb lesz, innen várjuk azt a többleterőt, ami­vel a lakásépítés megoldását is biztosítani tudjuk, emberileg belátható időn belül. Kádár elvtárs szólt a dol­gozó nők helyzetéről is. Ki­emelte, hogy társadalmi szer­vezeteink és kormányzatunk mindenkor napirenden tartja és kellő figyelemmel kezeli a dolgozó nők szociális problé­máit és speciális kérdéseit, és a kongresszus határozatai nyo­mán most már a gyakorlatba ment át egész sor rendszabály, amelynek célja az, hogy a dol­gozó nők, mindenekelőtt az anyák helyzetén könnyítsünk. Nyugdíjrendszerünk is szóba került a kérdések kapcsán. Kádár elvtárs rámutatott arra, hogy ez világviszonylatban is kiállja az összehasonlítást bár­mely ország nyugdíjrendszeré­vel. A pártkongresszus állás­foglalása nyomán e tekintet­ben is egy sor olyan intézke­dés történt, amely százezer és százezer nyugdíjas helyzetét rendezi. A reform eredményeinek arányában a nyugdíjas emberek helyzete is rend­szeresen javulni fog a jö­vőben, mert a reform segítségével szi­lárdabb és szélesebb anyagi alapot tudunk teremteni a nyugdíjasokról való gondosko­dásnak is. Nálunk jelenleg — kereken szólva — egymillió­kétszázezer ember a nyugdíjas és járadékos. Hogy ez milyen részarány egy tízmilliós or­szágban, annak bizonyítására Kádár elvtárs arra hivatkozott, hogy az iparban foglalkozta­tott munkások és alkalmazot­tak száma jelenleg — ugyan­csak kereken — egymillió-két­százezer ember. Reméljük, hogy nem sok esztendő múlva anyagilag is nagyobb alapokkal ren­delkezünk, mint ma, és ILYEN EZ A HÁBORÚ... Fehér szalag a hajban v. Állok egy üszkös halom előtt. Valamikor lakóház volt. Arrébb a téglatörmelók közül ablakrámák merednek az ég­re. Félig elégve, meghajolva. Mint egy mondat végén a kér­dőjel: Kik laktak itt? Kik pusztultak el? Diktálják a ne­veket. Nem, nem írom fel. Hi­szen a név semmit sem mond. Emberek voltak. Emberek, olyanok, akikkel nap mint nap találkoztam Hanoi utcáin, akikkel együtt izgultunk a Than Hoa-i bunkerekben. Akik féltettek, óvtak a gyil­kos bombáktól. Már elszállították a halottakat. A megkövese­dett szemű idős asszonyokat, a megcsonkított testű gyereke­ket. De a föld mélyében sem nyugodhatnak. A temetőre is szórják bombáikat, kiforgat­ják a sírokat. Emberek teszik. Valami különös borzongás fog el. Csupán ennyit írok le: Hanoi. Pho Hűé utca 39. Állok és nézem az embere­ket A törékeny termetű asz- szonyokat, lányokat. Kétkere­kű taligákba rakják a cserép- és téglamaradványokat. A sa­játjuktól búcsúznak. Igaz, nem volt nekik televíziójuk, hűtőszekrényük, a bútorzatuk is szűkös, talán néhány polc­ból állt De az övék volt. Most is szinte két kezükkel kapar­ják ki megmaradt ruhanemű­jüket. Thi Kuong nemrég múlt 19 éves. A szerencse mentette meg. S miközben ez a vietna­mi lány elmeséli a tragédia óráit, szenved és mosolyog. Hányszor találkoztam ezzel a mosollyal, amit sohasem tud­tam megfejteni. Ezen a napon 76 ember halt meg Hanoiban. Lakóházak so­ra dőlt össze. Lakóházak, amelyek az amerikaiak hadi- jelentésében, mint katonai célpontok szerepelnek. Eszem­be jut egy korábbi, saigoni keltezésű hír: „Gépeink több hullámban támadták Észak- Vietnamban, a Phat Diem ha­ditengerészeti támaszpontot...” Meglepetéssel hallgatták ezt a jelentést a kis város lakói. Az ő környékük haditengerészeti támaszpont? Hiszen alig van néhány halászbárkájuk. Találkoztam Mai Bo-val, az amerikai háborús bűnöket vizsgáló bizottság egyik tagjá­val. Képeket, dokumentumo­kat mutatott. S elmondta, a Ha Phu iskolások tragédiáját: — Az iskolakezdés előtti percekben gyújtó- és ananász­bombákkal támadták a tanter­meket : harminchárom gyerek halt meg és huszonnyolc meg­sebesült. Tudja, milyen az az ananászbomba? Az egész szer­kezet alig nagyobb egy ana­nász gyümölcsnél, de a robba­nás pillanatában száz és száz szilánkra szakad szét. Szinte átszitálja az emberi testet. Nehéz kioperálni, hiszen ahány szilánk, annyi vágás. Rendezgetem az emlékeket, a Vietnamban töltött három hét emlékeit. A veszélyben megfáradt idegeknek hosszú idő ez. Lapultam futóárokban, láttam a leégett iskolákat, gyárakat, a megcsonkított gyerekeket. Beszéltem a Nam Mgan-i asszonyokkal, akik éle­tük kockáztatásával hordták a lőszert a sziklafedezékben küzdő katonáknak. Láttam az egyik katona felégett tenyerét, aki — vízhiányban — puszta kézzel cserélte ki a géppuska forró csövét. Emlékszem és nem felejtem el az egyszerű embereket, akik megosztották velem szűkös rizsfejadagjukat és meleg szeretettel beszéltek Magyarországról. Találkoztam Luong Tru óvoda lakóival. Láttam a nyiladozó értelmű csöppségeket, akik az önfeledt játék helyett először azt ta­nulják meg: a jó kis gyerek hogyan megy az óvóhelyre? Lefényképeztem az édesapát, aki négyéves fiának holttestét tulajdon két kezével kaparta ki a romok alól. Láttam ezeket. És félek. Amikor a televízió képernyő­jén gyilkos terheikkel újból megjelennek az amerikai gé­pek, félek, hogy megszokom a látványt és nem találok majd kifejezést, hogy leírjam mind­ezt. Mert nagyon nehéz írni arról, amit Vietnamban ta­pasztaltam. Túl sok olyan asszonyt láttam, aki hajában fehér szalagot viselt A viet­namiak így gyászolnak. Király Ferenc Vége. rádióban akkor még olyan kérdést Is megvizsgálhatunk, amit sok éve emleget a nyug­díjasok egyik kategóriája, az úgynevezett régi jogon nyugdíjazottak problémá­ját. A továbbiakban néhány szubjektív jellegű kérdésre is válaszolt Kádár elvtárs, majd befejezésül a következőket mondotta: „Ha az előttünk ál­ló esztendőre és a mi népünk­re gondolok, akkor úgy látom, hogy munka az lesz, nem ke­vesebb, mint az 1967-es esz­tendőben volt; küszködnünk és harcolnunk is kell az előreha­ladásért, idebent az országban a maradi nézetekkel, sokszor önmagunkkal is, nemzetközi síkon pedig azokkal az erők­kel, amelyekkel szemben ál­lunk, amelyek törekvéseinket, a szocializmust és a békét ve­szélyeztethetik. Én' azt gondo­lom, hogy népünk megalapo­zott bizakodással és remény­séggel tekinthet az új eszten­dő elé, de ha tízmillió ember csinál magának gondot a tíz­millió ember boldogabb jö­vendőjéből, s annak megfele­lően dolgozik, gondolkozik és hat embertársaira, akkor úgy tekinthetnek a jövő elé, hogy a békét megvédjük, szocialista építőmunkánkat folytatjuk, és munka lesz, de eredmények is lesznek! Elve az alkalommal, a rádió hallgatóinak, a televízió nézőinek, egész népünknek szí­vemből boldog új esztendőt kí­vánok!’’ Norodom Szihanuk herceg, a kambodzsai államfő a francia „Europe Numero 1” rádióál­lomásnak adott nyilatkozatá­ban kereken cáfolta azt az amerikai állítást, hogy a DNFF utánpótlási támaszpontokkal rendelkezik Kambodzsa terü­letén. Öva intette az Egyesült Államokat attól, hogy betör­jön az országba, mert az „ál­talános konfliktust” eredmé­nyezhet. Hanoiban fogadást rendez­tek a VDK-ban tartózkodó mongol párt- és kormánykül­döttség tiszteletére. A fogadá­son Nguyen Duy Trinh minisz­terelnök-helyettes és külügy­miniszter megjegyezte, ha az Egyesült Államok kormánya valóban tárgyalni óhajt, akkor mindenekelőtt feltétel nélkül abba kell hagynia a bombázá­sokat és a VDK ellen tett egyéb háborús cselekménye­ket. Valamennyi hanoi újság címoldalán közli Ho Si Minh elnök újévi üzenetét: „Fegy­veres erőink és népünk idén minden bizonnyal az eddigiek­nél még nagyobb győzelmeket aratnak.” VI. Pál pápa január elsején, a világbéke napja alkalmából arra szólította fel a vietnami háborúban küzdő feleket, hogy igen kívánatos lenne „gyakor­lati utat találni”, „tisztes tár­gyalásokat indítani a béke helyreállítására.” „Reméljük, hogy ez sikerül, még a kilátás­talan helyzetben is reményke­dünk.” Johnson elnök heves szavak­kal cáfolta a Newsweek-Maga- zin értesülését, amely szerint a pápa valósággal felelősségre vonta őt néhány nappal ezelőtt Vietnam miatt. A cáfolat Johnson texasi birtokán, azon a hétfő esti sajtóértekezleten hangzott el, amelyen Johnson elsősorban a fizetési mérleg megjavítására irányuló intéz­kedéseket hozta nyilvánosság­ra. De Gaulle francia köztár­sasági elnök hétfőn, az új esz­tendő első napján az E lyséer palotában beszédet mondott a diplomáciai testület fogadásán. A francia államfő ezt az al­kalmat is megragadta arra, hogy a legkeményebb szavak­kal megbélyegezze az Egye­sült Államok vietnami hábo­rúját. A DNFF fegyveres alakula­tai a Ham Duong-fólyón meg­semmisítettek egy úszó ame­rikai támaszpontot. A parti­zántámadás december 29-ről 30-ra virradó éjszaka történt. Az úszó támaszpont 16 hajója közül 15 megsemmisült. A harcokban 500 amerikai kato­na veszítette életét, vagy se­besült meg. A Vietnami Távirati Iroda közli, hogy a bejelentett újévi tűzszünet ellenére amerikai repülőgépek december 31-én és január 1-én több ízben megsértették a Vietnami De­mokratikus Köztársaság légi­terét és bombatámadásokat intéztek a sűrűn lakott Thanh Hoa és Ha Nam tartományok ellen. Az utóbbi hetek egyik leg­véresebb ütközete zajlott le kedden reggel Saigontól mint­egy kilencven kilométerre északnyugatra. A DNFF fegy­veres alakulatai meglepetés­szerű támadást intéztek a Dau Tieng amerikai támasz­pont ellen. Több órás kemény csata után a partizánegységek eltűntek a támaszpontot kö­rülvevő dzsungelben. Edward Kennedy amerikai szenátor hétfőn tíznapos dél­vietnami látogatásra Saigon­ba érkezett. LONDON Félórás mozgalommal a kapitalizmus építéséért? i Az angol sajtó hatalmas nyilvánosságot biztosít a Colt Szellözőberendezések Gyára öt fiatal gépírónőjének, akik el­határozták, hogy „a brit gaz­dasági élet rendbehozataláért” mindennap fél órával koráb­ban mennek be munkahelyük­re, és ezért a különmunkáért nem kémek fizetést a gyár tulajdonosaitól. A lányok a példa követésére szólították fel az egész ország dolgozóit. Fülöp herceg, a királynő fér­je Szilveszter napján távirat­ban üdvözölte a kezdeménye­zőket és rámutatott: „Ha mindannyian e szellemben lé­pünk az új esztendőbe, akkor bizonyosan leküzdjük bajain­kat és ismét talpra állíthatjuk az országot.” Reggelig tartó szilveszteri mulatság megyeszerte (Folytatás az 1. oldalról) a helyi szokásoknak megfele­lően vigadtak, szórakoztak. A Galga mentén, Maglódon, Ceg- lédbercelen népviseletbe öltöz­tek a lányok, Buda környékén megszó­laltak a sramlizenekarok, malacvisítástól, legénykurjon- gatástól visszhangzott a Cegléd környéki és a jászkarajenői ta­nyavilág. Bár a vendéglátóipar még nem tudta összesíteni az ünne­pi forgalom statisztikáját, annyi bizonyos: rekordot ja­vítottak a pezsgő és más ne­mes italok fogyasztói. Tahi­ban, a Vöröskő Étteremben is malacot sorsoltak, a ceglédi Kossuthban pesti, szolnoki és pécsi vendégek koccintottak a helybeliekkel az új esztendőre. Vácott, Nagykőrösön, Szent­endrén, Gödöllón, de sok más Pest megyei nagyközségben is, éjféltájban az álarcosok ezrei tartottak papírtrombitás felvonulást. Sokfelé hétfőn is húzták a talpalávalót, mulattak, táncol­tak az újévköszöntők. Magyar árképzés Az Angol Közgazdasági In­tézet hivatalos kiadványaként megjelent angol nyelven Csi­kós Nagy Bélának, az Országos Árhivatal elnökének „Árkép­zés Magyarországon” című munkája. A mű szakmai körökben oly nagy érdeklődést keltett, hogy például a Daily Telegraph új­év napján teljesen szokatlan módon nem a könyvrovatban, hanem vezércikkben foglalko­zott Csikós Nagy Béla művé­vel. A vezércikk „meglepően bá­tornak” tartja a magyar gaz­- angol vezércikk dasági reform alapelveit, a könyv stílusát „csodálatra mél­tónak” nevezi, majd tréfásan javasolja, hogy cserealapon küldjék el Magyarországra Aubrey Jonest, az angol kor­mány ár- és jövedelemhivata­lának elnökét, s Csikós Nagy Bélát nevezzék ki az angol ár- és jövedelemhivatal elnökévé. ELKESEREDETT harcok folynak Jemen fővárosa, Sza- naa környékén a köztársaság hívei és a királypártiak között Kollégium Nagykőrösön A tanyákról hosszú az út... Két tiszta, barna szem néz a szemembe. Arra gondolok, hogy vajon mostanáig össze­sen hány kilométert gyalogolt ez a Kincses Zoli hazulról, a tanyai kisiskolába, és vissza? Felvillan bennem a kép: gye­rek megy a behavazott úton, egészen kis pont a tájban. A lába nyoma elvész valahol a távolban... — Jól érzed magad itt, a kollégiumban? — Igen. — De azért, gondolom, az első este te is sírtál, ugye? — Igen. — Mi az, ami a legjobban tetszik neked itt? — Nem tudom. (Jóval ké­sőbb bevallotta, hogy az eme­letes ágyak.) — És azóta, hogy idekerül­tél, jobban tanulsz? — Én nem. Eszébe sem jut lesütni za- varbaejtően ártatlan tekinte­tét. Igen. Nem. Nem. Igen. Hát hogyan tudlak én téged kifaggatni, Kincses Zolika? A többiekkel sem könnyebb Nem tehetek mást, rábízom magam a kivárásra, az időre, a részletekre. Megkérek egy 12 évesforma, élénk arcú kislányt, Győrpál Juditot, mutassa meg, mi van az iskolatáskájában. Egy vastag, maga gyártotta természetrajzi album, amelybe újságokból kivágott növény-, és állatképeket ragasztott. Két boríték, az egyikben németal­földi festők, a másikban szlo­vák népművészeti tárgyak rep­rodukciói. Egy csehszlovákiai magyar kislánytól, újsághirde­tés révén megismert levelező- partnerétől kapta őket... Ki­tépett füzetlapon, ceruzával irt verses szöveg. Sláger? Csak nehezen tudom elolvasni a so­rokat: .......Véres lett a Barna Jancsi r uhája Majd kimossa Barna Jancsi babája Mosd ki babám, a ruhámat fen.érre Holnap megyünk csendbiztos úr elébe Falu szélén most faragják azt a fát, Amire a Barna Jancsit akasszák...” — egy népballada. Az egyik itteni, fiatal, szim­patikus, mesterségét „egyelőre” nagyon szépnek, izgalmasnak találó nevelő, Tóth Tibor me­sélte, hogy amikor nemrég a nagykőrösi, tanyai kollégium növendékei először mentek ki csoportosan, sorban az utcára, leszegett fejjel, se jobbra, se balra nem nézve, egymás sar­kába szinte vakon taposva ha­ladtak át az úttesten: tekinte­tüket a földről fel nem emel­ték volna, így próbáltak némi bizonyságot megtartani a bi­zonytalanságban. Néhány részlet a Nagykőrösi tanyai iskolák történetéből: A parasztcsaládok kitelepü­lése a tanyákra az 1850-es évek végén kezdődött, de az első ta­nyai iskola megnyitására "sak mintegy húsz évvel később ke­rült sor. Kállay Ferenc, akkor még képesítés nélküli tanító 1868-ban engedély nélkül zug­iskolát alapított Homolytájon, az Acs József féle tanyában, amelyet a helybeliek sokáig teljesen a saját erejükből tar­tottak fenn. A gyerekek még a székeket is maguk vitték. Az első nagykőrösi tanyai tanító csak négy év múlva kapott hi­vatalos fizetést, annyit, mint egy városi szolga. Később a homolytájiak telket ajánlottak fel egy önálló iskolára —, a tanyai nép tehát előbb tett az iskolázásért, mint a közigaz­gatás. Mert bár az 1868-as év általános iskolakötelezettséget rendelt el, és bár az itteni közlegelők 1870-es parcellázása a családok újabb tömegeit vit­te rá a kiköltözésre, Nagykőrös akkoriban tanyai iskolaügyben még alig mozdult Az 1920-as évek Nagykőrös környékén 20 tanyai iskolát ta­láltak, 21 tani lóval. Egy tante­remben általában 80—100 gye­rek volt. Néhány éve a művelődésügy általános programként meghir­dette a tanyai iskolák körzete­sítését. A körzetesítés lényege röviden az, hogy az osztatlan — tehát egy tanteremben több évfolyammal foglalkozó — ta­nyai kisiskolákból a felső ta­gozatú osztályokat valamilyen módon bejuttatják a legköze­lebbi rendes, osztott általános iskolákba. Nagykőrös környékén 10 ta­nyai kisiskola van. Ebből ma már kilencet körzetesitettek. Hétből busszal szállítják be naponta a felső tagozatosokat a városba, kettőnél, a hangá­csinál és a bánominál pedig más módon kellett megoldani a körzetesítést. Itt ugyanis az utak busszal nem járhatók. Főként a hangácsi és bánomi 10—14 éves gyerekek részére hozták tehát létre ezt a nagy­kőrösi diákszállást. Ez a hivatalosan december elején megnyitott intézmény a megye első tanyai kollégiuma! Amikor a tervvel foglalkoz­tak, még egy négy-ötmillió fo­rintos, új létesítményről be­széltek. De ennyi pénze nem volt sem a városnak, sem a megyének. Így aztán végül is egy városközponti, tágas, kissé kúriaszerű házat használtak fel a célra. Az egész diákszál­ló, építkezéssel, berendezéssel együtt, összesen 600 ezer fo­rintba került. Az épületet ere­detileg 85 gyereknek szánták, de mivel egy Itt élő házas­párnak eddig nem tudtak meg­felelő cserelakást felajánlani, egyelőre 54 diáknak ad szál­lást. És összesen még 50 másik felső tagozatú általános isko­lás gyereket kellene elhelyez­ni Nagykőrösön kollégiumban. Bizonyára szép új épületet lehetett volna emelni azért a bizonyos ötmillióért, — de úgy tűnik, hogy ez az eredeti el­képzelés nem volt egészen reá­lis, hiszen más helyen is szük­ség van tanyai kollégiumra, oda is kell a pénz. Hiába, az életben ritkán lehet tovább­lépni kompromisszum nélkül. De e b b e n a nagykőrösi pénz­ügyi kompromisszumban az a rendkívül szimpatikus, hogy a tervezők, kivitelezők mégis maximalisták maradtak! A szerény lehetőségekhez igazí­tott megvalósulás nem tagadja meg az eredeti célt. Az intéz-

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents