Pest Megyei Hírlap, 1967. december (11. évfolyam, 284-308. szám)
1967-12-31 / 308. szám
Felsőbb os&talfßbun A z évek számát tekintve is eggyel magasabb osztályba lépünk: holnap már 1968-at írunk. Még inkább felsőbb osztályba lép gazdaság és társadalom: a gazdasági mechanizmus reformja nem eggyel, sokkal többel magasabb osztály. Hálás és jogos szerep lenne most, pontos krónikásként, fölrajzolni azt a fejlődésvonalat, melyet hazánk gazdasága — és természetesen : társadalma — megtett 1945, s még inkább 1949 óta. A „régi mechanizmus” segítségével... Csak a legjellemzőbb néhány adatot: az ipar termelése 1949—1966 között több mint az ötszörösére nőtt, a mezőgazdaság termelése 45 százalékkal emelkedett; két évtized alatt több mint 400 milliárd forintot fordítottunk beruházásra; 1950-ben 831 ezren dolgoztak az iparban, 1967 elején pedig 1 580 000-et tett ki számuk; a nemzeti jövedelem 1949—1966 között a háromszorosára növekedett; a mezőgazdaságban 1950-ben 13 400 traktor dolgozott, 1967 elején pedig 67 ezer 500. Korszakot zárunk le hazánk gazdaságában, ahogy a szakemberek mondják, az extenzív fejlődés-fejlesztés időszakát. Korszakot zárunk le, de: azonos úton haladunk tovább. Szocialista úton haladtunk eddig, s holnapunk, holnaputánunk sem talál más helyen. Nem elveink, hanem eszközeink átcserélését végeztük, végezzük el. Jobbakat, tökéletesebben működőket, érzékenyebben jelzőket választottunk a régiek helyett, mert: gyorsabban akarunk előrehaladni, egyén és társadalom javára hatásosabban kamatoztatni a gazdaság erőforrásait. A reform szükségességének felismerése, az időszerűség kimondása a párt nagy érdeme; mint minden történelmi sorsfordulónk, mérföldkövünk, ez is a párt nevéhez, a kommunisták kezdeményezőkészségéhez, bátor újat kezdéséhez fűződik. A kommunisták voltak azok, akik kimondták a gyárak államosítását, s ezzel évszázadoknak adtak új irányt; a párt kezdeményezte a mezőgazdaság szocialista átszervezését, a magyar falu arculatának teljes, s valóban történelmi nagyságrendű átformálását. És most, pontosabban 1964 végén, a párt volt az, mely a kollektív bölcsesség és tapasztalat gazdag tárházára támaszkodva, a gazdaságirányítás új útját jelölte meg, mint egyedül lehetséges, gazdagabb holnapot. Három esztendeig tartó előkészületek végére teszünk pontot most, december 31-én. Nem köny- nyen, simán lezajlott előkészületek voltak ezek, sem országos, sem helyi méretekben. Viták, újra és újra kezdett vizsgálódások, felmérések, számvetések rejlenek benne, s persze, mint mindenben, emberi vívódások, gondok, gyötrelmek is. Nemcsak eszközeinkkel, önmagunkkal is meg kellett, s meg kell vívni a harcot. A z előkészületek három esztendeje alatt is növekedett az ipari termelés, egészséges változások sokféle jele volt tapasztalható iparban és mező- gazdaságban, s bár a nehézségek, az akadályok sem voltak lebecsülhetők, egészében sikerült valóra váltani elképzeléseinket. 1967-ben az ipari termelés 8—9 százalékkal emelkedett, s sikerült egészségesebb arányokat kialakítani, a fogyasztásra és felhalmozásra kerülő értékek között. A mező- gazdaság, a természeti csapások, az árvíz, az aszályos nyár ellenére, tartani tudta az 1966-ban elért termelési szintet, s mindezek eredményeként a tervezettnél jóval nagyobb mértékben, az eredeti 3—4 százalék helyett 10 százalékkal növekedett a kiskereskedelmi forgalom. Ha az országos adatok összetevőit keressük, s egy- egy üzem keretei között mérjük az előkészületek s a napi termelés összhangját, lényegében azoros eredményre jutunk. A Ganz Műszer Művek Árammérőgyárában, a Forte Fotokémiai Iparnál, a Közlekedésépítési Gépjavító Vállalatnál, - Lenfonó- és Szövőipari Vállalatnál, s sok más helyen, úgy fejeződtek be a reformelőkészületek, hogy közben jelentősen növekedett a termelés, bővültek kereskedelmi kapcsolataik, több és jobb minőségű árut értékesítettek, mint korábban. Elismerésre méltó erőfeszítések eredménye ez, s ahogy azt joggal állapítják meg, most, év végén az üzemekben, az első próbán már lényegében túljutottak. Mert próba volt mindenki számára, hogyan képes végrehajtani a reformelőkészületekből reáháruló teendőket, hogyan képes jól felkészülni a napi termelés fejlesztésével egy időben. Már a reformelőkészületek során sikerült jobban alkalmazkodni a kereslet diktálta követelményekhez. Az Egyesült Villamosgépgyár ceglédi gyáregységében például nyolc új termék gyártását kezdték meg 1967-ben; a Váci Kötöttáru- gyárban az új termékek mellett külföldi partnereiknek is tökéletesebb kiszolgálást biztosítottak; a Pest megyei Műanyagipari Vállalatnál bátran szerződtek olyan termékek készítésére, melyeket addig hírből sem ismertek. A kezdeményezőkedv felfrissülése, a vállalkozó szellem erősödése, a piaci igények elsődleges szerepének elismerése természetesen nem befejezett folyamat, sőt, most kezdődik csak igazán. Mégis, az előkészületek időszakában tapasztalható változások jogossá teszik a reményt: Pest megye üzemeiben, mezőgazdaságában sem derült égből érkező villámcsapásként hatnak majd a reform teremtette új viszonyok. A remény jogos, de nem árt az óvatosság: az első esztendő törvényszerűen kis idő a reform egészének teljes kibontakozásához. Több esztendőre van ehhez szükség. Érthető tehát, ha maga az állami népgazdasági terv is szerényebb, de teljesen megalapozott fejlesztéssel hajlandó csak számolni. A nemzeti jövedelem 5—6 százalékos növekedése, s ugyanakkor a felhalmozás szerényebb, 1—2 százalékos mértéke jól tükrözi ezt a mértéktartást, s a reálbérek 1,5—2 százalékos emelkedése is összhangban áll lehetőségeinkkel. Semmi nem károsabb, mint a reformhoz fűződő illúziók ápolgatása. Nem illúziókra, hanem következetes cselekvésre, a realitások tökéletes ismeretére van szükség, s itt még jócskán van tennivaló. Az üzemek egy részében birtokában vannak e realitásérzéknek, másutt azonban dédelgetnek tetszetős, de teljesíthetetlen terveket, a nyereség irreális mértékű növeléséről, a bér javításra fordítható összegekről, a termelésfejlesztési, s ezen belül különösen az importból származó eszközök nyújtotta lehetőségekről. Az embereknek, dolgozzanak akár ipari, akár mezőgazdasági üzemben, nem ígérgetésre, „ez is lesz, az is lesz” stílusú hitegetésre van szüksége, hanem arra, hogy nyíltan szót értsenek velük. E lfeledkezni, számításon kívül hagyni az egyes embert érintő intézkedések keltette hullámokat, oktalanság lenne. Napjainkban, s még hosszú időn át nem a nagy gazdasági törvényeket, a köz- gazdasági ösztönzők és fékek bonyolult rendszerét kell magyarázni az egyszerű embereknek, hanem azt, ami személy szerint és közvetlenül érinti őket. A mechanizmus, mint „szerkezet” a szakemberek témája; a mechanizmus, mint hétköznapjaink befolyásolója, a széles dolgozó tömegek érdeklődésére okkal számot tartó kérdés. Milliókkal nem lehet megértetni elvont közgazdasági törvények bonyolult építményét, de lehet és kell is megértetni mindazt, ami mindennapjainkban, akár mint árkérdés, akár mint bérkérdés, jelentkezik. A felvilágosító munkának tehát korántsincs vége most, a reform kezdetekor, sőt, ahogy azt az Ipari Szerelvény- és Gépgyár pártbizottságának titkára megfogalmazta, a lényege következik. Mert eddig — mondotta — arról beszéltünk, ami lesz. Most pedig az kerül sorra, ami van. Tehát: a tények, a gyakorlat próbája, a buktatók, az előre nem látható, de minden bizonnyal jelentkező nehézségek. Mert ez utóbbiakkal is számolni kell, sőt, nagyonis szükséges; nem sétamenetre készültünk, s nem is az lesz a reform megvalósítása, teljes kibontakoztatása. Az állami gazdaságpolitika mértéktartó és körültekintő módszere követendő példa az üzemek számára, de: nem biztos, hogy kivétel nélkül minden helyen, s minden alkalommal így cselekednek. A nehézségek feltételezése, sőt, „betervezése”, nem azonos a szkepticizmussal ; éppen a most véget ért esztendő volt a bizonyíték arra, hogy a dolgozó tömegek megérezték, ha még nem is minden esetben értették a reform lényegét, s a benne rejlő nagy lehetőségeket. Megérezték, hogy amiről éveken át oly szenvedéllyel beszéltek, amit oly sokszor és joggal ostoroztak, a felelősség áthárítását, a szervezetlenséget, a tehetetlenkedést a reform lemezteleníti, azaz személyre szólóan mérhetővé teszi. Ez is fontos tényezője annak, hogy napjainkban alapvetően mindenütt bizakodó a légkör, s még a pesszimisták is azt tartják: majd meglátjuk. Holott nemrég, még egy éve is arról beszéltek: rossz lesz. A légkör ilyen változása, a bizakodás érzésének lendületes cselekvéssé való fejlesztése a reform nagy erkölcsi tartaléka és alapja az emberek körében. Mind többen vannak, akik nemcsak hisznek a reformban, hanem vállalják az aktív cselekvést is; mind többen vannak, akik nemcsak akarnak, hanem tudnak is többet adni a társadalomnak, s ezzel többet teremteni maguknak is. Szocialista társadalmunk történetének fontos és nagy mérföldköve 1968 január elseje. Évtizedek múltán is számontartott időpont, s mérföldkő lesz ez. Magunk és utódaink úgy gondolhatunk majd vissza a mostani napokra, mint amikor elég erőt éreztünk gazdaságban és társadalomban ahhoz, hogy felsőbb osztályban folytassuk azt, amit több, mint két évtizede elkezdtünk. Felsőbb osztályban, jobb eszközökkel, hatásosabb módszerekkel, egyénnek és társadalomnak egyaránt többet biztosító eredménnyel folytassuk nemzedékünk történelmi küldetését, a szocializmus felépítését. XI. ÉVFOLYAM, 308. SZÁM ÁRA 80 FILLÉR 1967. DECEMBER 31., VASARNAP PEST MEGYEt
