Pest Megyei Hírlap, 1967. november (11. évfolyam, 258-283. szám)
1967-11-01 / 258. szám
rt<r mtt.rn ^£Mao 1967. NOVEMBER 1.. SZERDA Dióbe'es aszalt szilva - exportra A Szabolcs-Szatmár megyei termelőszövetkezetek aszalóüzemei az idén először dió- béllel töltött aszalt szilva exportálásával is megpróbálkoznak. Az első szállítmányok várható sikerétől függően, a következő években ebből a különlegességből is nagyobb mennyiséget készítenek. Huszonöt év liRME-SZÉPSÉGVERSENY A Numismatic News, az amerikai éremgyűjtők havi folyóirata közvéleménykutatást végzett a gyűjtök körében, milyen 1900 óta vert pénzérméket tartanak a legszebbnek. A beérkezett válaszok szerint az „érme-szépségversenyt” egy magyar pénzérme nyerte meg: az 1938-as kibocsátású ezüst ötpengős, az úgynevezett Szent István emlékpénz. Zrínyi lőporos szaruja - Kossuth pipája A keszthelyi Balaton Múzeum értékes régiséggel gyarapodott: Zrínyi Miklós, a szigetvári hős díszes lőporos szarujával. Az érdekes tárgyat c végvári vitézek életét bemutató teremben helyezték el. A révfülöpi múzeumi gyűjteményben Kossuth Lajos pipája látható, amelynek ezüst kupakján „Ujházy László Kossuth Lajosnak 1840” felirat olvasható. BARAND 'ültül a malomban Az év közepén tésztaüzem- mé alakították át a használaton kívüli bárándi malmot, s ezzel 100 termelőszövetkezeti asszonynak adtak rendszeres munkát. Tizankétféle levestésztát készítettek, közte a leginkább keresett csigatésztát és nyúliület.--------------j mindig eleI Legyen. | gáns, biztos fellépésű, egyik percben vidám, de a helyzetnek megfelelően a következő pillanatban már méltóságteljesen komoly, vonja magára az emberek figyelmét, de úgy, hogy mégse kerüljön előtérbe, hanem a figyelmet mindig másra tudja irányítani, legyen nagyon közvetlen, de ne lekezelő... folytatni lehetne még egy konferanszié „munkaköri kötelezettségeinek” hosszú sorát, de úgy hiszem ennyi is elég. — A konferanszié különben olyan, mint egy ■ sok fogásos ebédet felszolgáló pincér. Ha jó az ebéd, észre sem veszik, ha rossz, akkor mindenki őt szidja... — Az idézett, — kissé fanyar — meghatározást Rónai Egon mondja, aki nek a szakmának”, ennek a sajátos művészetnek egyik legrégebbi képviselője. Nemrégen ünnepelte 25 éves jubileumát. Én húsz évvel ezélőtt láttam először. Akkor még karcsúbb volt és a haja is sö- tétebb. Majakovszkijt szavalt, Gorkij novellát mondott és nagy sikere volt. — Nehéz évek voltak ezek — emlékezik. — Pártkörzetekbe jártam műsort adni. A közönség fejenként egy forintot fizetett. Ez volt az én fellépti díjam. Ha tízen voltak, akkor tíz forint gázsiért utaztam sokszor háromszáz kilométert. Legfeljebb a párttitkártól kaptam egy oklevelet, vagy néhány köszönő sort... Ne mosolyogj. Még ma is őrzöm őket... j Mintegy negyezer műsor. Eny- nyiben mű- a legkisebb fa- Erkel san felöltözött pesti, színházhoz szokott közönség ül a nézőtéren. Négyezer este, négyezer váratlan helyzet, négyezer izgalom és ugyanennyi boldog megkönnyebbülés: újra sikerült... Rónai Egon neve ismert az e&ztrád és irodalmi műsorok közönsége előtt. Erre is mond egy kedves ellenpéldát: — Égjük kis faluban konferáltam. A kultúrházigazgató a szünetben megkérdezte: „Aztán milyen érzés volt az angol királynővel kezet fogni?” Jó — mondtam. Mire a kul- turos csodálkozva jegyezte meg: „Hát látja, én azért csodálom magát. Ilyen pocakkal hogy tud olyan jól táncolni...” A derék kultúros ugyanis összetévesztette Róna Viktorral. A plakátokra is ezt íratta: en- Konferál az Angliából hazatért Róna Viktor ... — És ehhez képest milyen remekül konferál is — csodálkozott a műsor után. A presszóban lefolytatott beszélgetés az utóbbi idők egyik legiszórakoztatóbb riportja volt. Rónai Egon ontja a mulatságos történeteket. Az anekdoták szereplői természetesen azok a művészek, akikkel együtt lépett fel, akiknek műsorát konferálta. És ezen a hosszú listáin az ország szinte valamennyi művésze szerepel Honty Hannától Kazal Lászlóig, Sárdi Jánostól Kabos Lászlóig. A felszolgáló is ha csak teheti, az asztal közelében marad, hogy el ne mulassza egy-egy történet csattanóját. — Egyszer talán majd megírom ezeket a történeteket — „Látod, mit tesz egy asszony gondos keze. Itt a fogkrém, a szappan, nézd milyen szépen becsomagolta a lakkcipöm. Tessék itt a nyakkendő a szmolcinghoz... Várj csak! Hol a szmoking?” Az olvasó sejti a csattanót: a szmoking bizony otthon maradt. — „Na látod — mondta Sárdi. — Nem megmondtam, hogy sose nősülj? Életmódjáért sokan sajnálják, és sokan, irígylik. E sorok írója az utóbbiak közé tartozik. És úgy hiszem Rónai sem menne el tisztviselőnek, nem cserélné fel ezt a nap mint nap új lehetőségeket és buktatókat kínáló nagyon szép pályát, a második huszonöt évet. ö. F. Üvegcsőbe zárt üzenetek a pécsi székesegyház falában Pécs híres építménye, a négytornyú székesegyház hatodik éve szépül a restaurátorok munkája nyomán. Tavaly a templom északi felén, az oldalhajó egyik díszítésében üvegcsőbe zárt üzenetre bukkantak, amelyet Veres Zoltán pécsi festőművész helyezett el harminckilenc esztendővel ezelőtt, az akkori kisebb méretű restaurálás idején. Az 1928. június 5-én kelt levélben először bemutatkozott, majd érdekesen leírta a képet, s a díszítő munka közben alkalmazott technológiát, amelyet ina már természetesen sokkal korszerűbb, tar- tósabb eljárással helyettesítenek. Ezenkívül kedves figyelmeztető szavakkal inti az utód-restaurátorokat a magasban végzett munka veszélyére, épségük óvására. Nemrégiben újabb falba- épített üzenetre bukkantak a székesegyház északeleti kápolnájában, amelynek freskóit Lotz Károly alkotta 80 esztendővel ezelőtt. Az egyik falkép alsó sarkában vízszintesen elhelyezett kis üvegcső a vastag porréteg eltávolítása után került napvilágra, s a restaurátor művészek feltételezése szerint Lotz Károly üzenetét tartalmazza 1888-ból. Az értékes leletet néhány hét múlva a kápolna falának restaurálásakor bontják ki és nyitják fel. ködött közre, lusi deszkadobogótól az Színház fényes színpadáig. Neki kell vállalnia a „híd” szerepét. Az előadó mindenütt egyformán énekli el dalát, ugyanazt a verset mondja. De a konferansziének nem mindegy, hogy bekötött fejű pa- rasztnénikók, vagy elegán^ pihenésre § lehet, hisz S ____ M II- I ! I___ i í’ííííí^^i y [ mondja. Ekkor derül ki, hogy I NyÚltÚI a malomban .............. nyiben mu- Rónai Egon írói ambíciókat is t áplál. Szövegeit, előadosza- mait maga írja, íróasztalában sok vers is várja, hogy egyszer talán nyilvánosságra kerül. I--------------- az életmódja I Persze I jelenleg na---------------- gyón nehéz. Á llandóan utazik az ország különböző tájaira, hajnalban í^//////////////////////////////////////////////////////////////////////////////////////x érkezik és alig marad ideje a is. Megállni nem hiszen a konferanszié ^ „maszek”. Nem tagja egyet- § len színháznak sem, neon biz- & tosított és nem várja nyug- ^ díj. Ö, és kevésszámú pálya- ^ társa ezt sérelmesnek is tart- ^ ja és emiatt nem valami opti- ^ mistán néznek a jövőbe ... ^ — Na, de ez még messze van, — legyint és újra vidá- $ rraabb mederbe terelődik a ^ társalgás. Ezúttal egy Sárdi anekdotával vált át: ^ — Akkor még nőtlen vol§ tam. Sárdi Jánossal utaztunk § vidéki fellépésre. Sárdi egész ^ úton a házasság dicséretét | zengte: „Nézd meg! Az én fe- 8 leségem mindent bepakol ne- S kém, úgy gondoskodik rólam, $ mintha az anyám lenne. Meg ^ kell neked is nősülnöd. Aztán ^megérkeztünk. Sárdi az öltö- § zőben ismét előhozta a témát: Üalet1 Jellem * Modern idők Kertész László rajzai § A tanú — Gondoltam rögtön, amikor az idézést megkaptam, hogy a Kanyóék dolgáról van szó. Hát, kérem százados úr, ez nehéz ügy, tessék nekem elhinni, mert ugye, azt sem tudja az ember, hol is kezdje. Hiszen azt itt a rendőrségen tudják a legjobban, miféle ember is ez a Kanyó, mert ugye. aki képes arra, hogy késsel menjen a felesége hasának, hát attól minden kitelik. Megérdemli az ilyen a börtönt, de még az akasztófát is, mert mi lenne a világból, ha csak úgy kedvük szerint késel- hetnék, döfködhetnék egymást az emberek? — Mi már nagyon régen ott lakunk abban a házban, nem is tudom pontosan, harminckilenc nyarán vagy őszén mentünk oda lakni, szóval jó régen. Rá vagy két esztendőre került oda ez a Kanyó, a mellettünk levő lakást vette ki, s eleinte úgy nézett ki, talán barátkoznánk is vele, kedves asszony volt a felesége, jószívű teremtés. Az ember, mármint Kanyó, olyan magának valónak látszott, aki se hideg, se meleg, okos se volt, buta se volt, olyan magunkfajta, akit nem tett úrrá a jóisten. Az asz- szony, mármint a feleségem többször beszélgetett Kanyonéval, tudja, hogy van, megállnak az asszonyok az ajtó előtt, s csak a leégett rántás ugrásztja el őket onnét. Hát így valahogy ismerkedtünk meg velük. Egyszeregyszer még az is megtörtént, hogy leültünk kártyázni, snapszert meg ultit, volt nekem ott még két jó barátom a házba’, mind a ketten velem együtt dolgoztak a gyárban, hát azután be-bevettük a partiba Kanyót is. Akkor is inkább csak a lapjáról beszélt, annyit tudtunk róla, hogy sofőr, valami úrnak a kocsiját vezette, de ott, a háznál, soha nem láttuk a kocsit, ahogy ő mondta, szigorúan tiltja a gazdája, csakis őt hordhatja rajta, különben egy lépést sem mehet vele. — Rögtön a háború elején elvitték katonának, nekem az volt a szerencsém, hogy olyan gépen voltam, amelyre nem tudott mást tenni az igazgató úr, így azután mindig elintézte a fölmentésem, mert mi is hadiüzem voltunk. Tehát elvitték a Kanyót, jobban szólva, bevonultatták, s jött tőle egy-egy levél, a felesége mutogatta, majd —, ha jól emlékszem, negyvenháromban — kapott egy értesítést, hogy eltűnt az ember. Nem meghalt, hanem eltűnt, tetszik érteni a különbséget. Nohát, mintha kicserélték volna az asszonyt. Rá se’ lehetett ismerni. Először valami katona járt hozzá, valami őrmester vagy kicsoda, aki itt volt a laktanyában, itt dekkolt, s lopta a Kanyonénak a holmit, mert mindig nagy csomagokkal jött, s magam is láttam nem egyszer a szalonnát, meg ilyesmit, hát honnét máshonnan lett volna az, mint az őrmestertől? A katona után jött a többi, már elnézést érte, de az az igazság, hogy ronda cafat lett abból a nőből, végül még a németekkel is összeállt. — No, nem akarom szaporítani a szót, de hát azt tetszett mondani, hogy mindent mondjak el Kanyóról, amit csak tudok, hát szóval rögtön, negyvenöt tavaszán megjelent az ember, keresi a feleségét. A lakáskulcsot odaadtuk neki, mondtuk, hogy megvan minden holmi, mert mi őriztük, vigyáztuk, pedig nem volt könnyű dolog az olyan időkben, de a felesége az nincsen, azt ne is keresse, mert bizony elment a német kurafikkal, akikkel hentergett, s akkor már kénytelenek voltunk elmondani neki a teljes valóságot. Hallgatott csak, hallgatott, elment úgy tőlünk, hogy köszönni se’ köszönt, s láttuk csak, hogy nap mint nap részegen jár haza, sokszor reggel, mikor én munkába indujtam, kaptatott fel a lépcsőn, mint a holdkóros, aki se nem lát, se nem hall. Hát ugye nem lehet beleszólni mások életébe, meg amúgyse’ voltunk mi annyira jóba’, így azután csak otthon mondogattuk, hogy kár azért az emberért, mert így előbb-utóbb tönkremegy. — Tartott vagy fél esztendeig, amikor egyszer csak asszonyt láttunk a lakásban, hát kiderült, hogy új felesége van. Akkor már megint sofőr volt, valami fejest fuvarozott, akivel a fogolytáborban ismerkedett meg. Abbahagyta az ivást, sőt, néha-néha megint leüli egy-egy partira, igaz, akkor már nem voltak ezek a régi partik, mert az én két jó komám odaveszett a háborúban, megjött a halotti értesítés is róla. Egyik éjszaka rémült arccal, sírva kopog be hozzánk a felesége, hogy most vitték el a nyomozók a férjét. Hát ugye, csak három év múlva került haza, pedig ártatlan volt, azért vitték be, mert a főnökét is dutyiba zárták, s azt akarták, hogy valljon rá, miszerint az kém volt. Kanyó nem állt kötélnek, s ezért bizony elég csúnyán elbántak vele, ha addig Csöndes ember volt, hát attól kezdve mogorva lett. Nem ment vissza sofőrnek, pedig hívták, mert rehabilitálták, vagy mit csináltak vele, még pénzt is kapott, nem is keveset, de ez se’ segített rajta. Valahogy azután megtudta a házban', mi is történt azalatt, míg ő a börtönben volt, s kihajította az asszonyt, úgy dobálta utána a holmiját az ablakból. Az történt ugyanis, hogy elvált asszony volt ez, s amikor Kanyóhoz hozzáment, hozta magával a lányát is. Amikor meg elvitték a férfit a börtönbe, hát nem sokára árulni kezdte a lányát, tudta ezt a ház, mert még házbeli fiúk is jártak hozzá. Az asszony vette el a pénzt, a lány meg ... Az asszonyt kidobta, de a lány vagy két nap múlva visszajött. Hát ugye fur- csállottuk nagyon, mert a vak is láthatta, hogyan élnek. Ilyen házban ott él egyik a már sik szeme előtt, belátni az ablakokon, ha vér gigmegy az ember a gangon, még azt is tudja, hol, mit főznek. Szóval összeálltak, pedig ak- kor már Kanyó a negyven felé járt, a lány meg még húszesztendős sem lehetett. — A férfi, mármint Kanyó, hol dolgozott, hol nem, bizony láttuk, hogy a lány szobázik továbbra is, biztos abból éltek. A házmesternek be volt fogva a szája, mert a palik fizettek neki is, meg a lány is biztos adott valamennyit. Akkor már megint ivott az ember, s hallottuk nem egyszer, hogy verekednek, legalább is ezt lehetett kivenni a zajokból. Volt, hogy át akartam menni, mert sikongott az a szerencsétlen teremtés, de a feleségem nem engedte, azt mondta, az ö dolguk, minek avatkoznék bele. Hát ez a lány azután ötvenhatban kiment, mert beállt valami nemzetőrök vagy kik közé, akik sok csúnya dolgot csináltak, s a félsz kihajtotta ezt a nőt is. Kanyó nem nagyon búsult utána, legalábbis az látszott, akr kor már megtörtént, hogy eltűnt napokra, azt se’ tudtuk, mit csinálhat, merre lehet. — Azután láttuk, hogy megint sofőr lett, mert haza-hazajött a teherkocsival, amivei járt. Jól kereshetett, mert öltözött, meg új bútort is vett, kifestetett, ilyesmi. Ritkán beszélr tünk, akkor is csak semmiről, hogy az idő milyen, meg a meccsekről. Mondtam a feleségemnek, talán hívni kellene olykor, mert szegény nagyon egyedül levőnek látszott, talán jól esett volna neki egy vasárnapi ebéd vagy ilyesmi, de hát az asszony nem engedte, azt mondta, hogy semmi dolgunk vele, különben se adja magát a ház szájára, hogy velünk barátkozik az ilyen. — Eltelt néhány esztendő, s éppen most két éve, tudom, pontosan, mert akkor mentem nyugdíjba, egyszercsak megint előkerült az asszony. Az, akit kidobott. Láttuk, hogy ott van megint. A feleségem attól kezdve nem köszönt Kanyónak, mert azt mondta, ilyen embernek még a levegő se jár, s hát én is úgy voltam, hogy nem akartam huzakodni az asz- szonnyal, szóval, attól kezdve én sem köszöntem, abszolúte semmi, mintha nem is léteznénk egymás számára. Kanyó dolgozott, de ez az asszony ki tudja, hová tette a pénzt, az biztos, hogy megint megkopott, vasárnap is kockás meg kék ingben járt, pedig ugye manapság olyankor még a magunkfajta is fehér inget vesz föl, a fiatalabbakról nem is beszélve. A szép ruhái is odalettek, meg az asz- szony nemegyszer a handlét is fölhívta, annak adogatott el holmikat. Talán ebből lett a ribil- lió, talán másból, nem tudhatom, bár rebesgették a házban, hogy Iszik az asszony. — Én csak reggel tudtam meg, mi történt az éjszaka, mert hála istennek, jól alszom, tőlem a ház is összedűlhet. Az asszony mesélte a nagy újságot, hogy a Kanyonét a mentők vitték el, az ember meg föladta magát a rendőrségen. Hát ugye erről beszélt a ház, mert ilyesmi soha nem történt ott. Azután hallottuk, hogy meghalt az asszony másnap, még eszéhez sem tért, a házmesterné hozta a hírt a kórházból. Kérem, százados úr, én többet mondani erről nem tudok, s ha szabadna megjegyeznem, jó lenne, ha valami rendes embernek adnák oda a lakást, mert ezt a Kanyót biztos sok évre lecsukják, s végre olyan szomszédja lehetne az embernek, akivel ugye mégis csak szót válthatna, bár a feleségem azt mondja, hogy nekünk már mindegy, öregek vagyunk, tőle a feje tetejére is állhat a szomszéd, nem vagyunk vele összekötve, csak ricsajt ne csináljon, mert nagyon rossz alvó a feleségem... Mészáros Ottó
