Pest Megyei Hírlap, 1967. november (11. évfolyam, 258-283. szám)
1967-11-28 / 281. szám
4 k/Í úrk 1967. NOVEMBER 28.. KEDD Akkor szerdán.♦ Sok furcsa dolog történt akkor szerdán, egy különös, télies hétköznapon. A fantasztikus fordulat vajon milyen visszhangot vért fel akkor, azon a szerdán, ötven éve, november hetedikén Budapesten ? Teljesen újszerű, frappáns műsorral válaszol az Universitas. Az Egyetemi Színpad gárdája jó néhányszor előrukkolt már tehetséges újdonsággal, de ez ... — egyszerűen meghökkentő. 1917. november hetedike elevenedik meg — két színpadon. Az egyik pódium Pétervár, a másik — Pest. A rendező szinkronmegoldást alkalmazott, a két színpad percről percre, óráról órára együtt mozog. A műfaj; dokumentummontázs. Foglalkozik a piros betűs Szerdával, s másrészt a léha hétköznappal is. ★ Az idő korlátái: November 7, 0 órától 0 óráig. Mit tudtak itt 50 éve a világforgató eseményről? Reggeli pesti lap: jegyzőkönyv egy hajnali párbajról; — Tótfalusi József tisztviselő 2 óra 30 perckor párbajt vívott Fekete János tisztviselővel, akin könnyű sebet ejtett. 2 óra 30 perc, Pétervár. Elfoglalták a Nyikolajevszkij pályaudvart... Erről az eseményről egy sor sem. Színházi Elet: Három oldal Fedák Sári estélyi toalettjeiről. Vígszínház: Sheldon; „Ro- mánc”-a: ... „Szeretem bárónő, szeretem ...” A közönség lelkesen ünnepli a bonvivánt... Pétervár: Kerenszkij beszél. Reggeli lap: Arz báró vezérkari főnök: Keleten semmi lényeges nem történt... ... a Téli Palota már elesett ... Tőzsdeárfolyam. Hirdetések; A legújabb Picassö-monográfia szerzője Magyarországon Budapesten tartózkodik Gaston Diehl professzor, francia művészettörténész, akinek Picassóról írt kötete a közelmúltban jelent meg Magyarországon (MTI—Foto) Használjon kebelmerevítőt! Mindennap Lisoform! — 13 jelige: Karolinám este a szokott' helyen. 54 jelige; Elajándékozom gyermekem... 57 jelige: Örökbeadom kislányom. Egészséges, jól táplált ... ... Pétervár ujjong ... Filmmontázs a pesti utcáról 1917-ből. Film 67-ből. Kép: öreg asztalos. Dolgozik, fáradt. Énekli az utca slágerét. Az akkorit is ismeri, a mostanit is. — Félévszázados francia és magyar sanzonok. Énekel Annie Nobel és Philip Richeux (An- nie-t a pol-beat fesztiválról is ismerjük). — És mozognak a színpadok, egymásnak válaszol Pesté és a történelemé. Valahol tűz volt és fény, Pesten csak nyomorúságos ragyogás. Folyt a pezsgő, megtelt a kabaré. A külvárosban valaki meghalt, valaki született. Másutt egy új világ jött világra ... S mindez akkor szerdán — egy különös télies hétköznapon. ★ A műsorban vendégként fellépnek Tóth Judit, Vere- bély Iván, Sinkó László. A gerinc az Universitas-együt- tes. Szívvel-iélekkel, tehetségesen oldják meg e nem könnyű feladatot. A Benkó — „Dixie” zenekar kitűnően alkalmazkodik e szokatlan játékhoz. S hogy e széthulló adathalmaz egységes, kristályos vezérfonalat kap, az Fodor Tamás rendező érdeme, aki egyre inkább bizonyítja tehetségét, nemcsak színészi, de rendezői területen is. A műsor ezután vidéki városokban is színre kerül. A. T. Boszorkánytej A Balatomiboglári Állami Gazdaság szakemberei újabb csemegeborral bővítették a választékot. A „Boszorkánytej” néven előállított és forgalomba kerülő ital az aromatizált csiemegeborok kategóriájába tartozik, íze, zamata egyedülálló, összetételéről a készítői annyit árultak el, hogy tehéntejből, narancsból, citromból, vaníliából, különböző fűsze- rekböl és Balatonboglár leg- í finomabb boraiból állították | össze. A tervek szerint már az idén 30 000 palackkal kerül a boltokba. Szétguruló forintok A kastélyt, amelyet még a ' grófok építettek, nagyon jól I ismertem. Többször is megfordultam benne. Azóta is jártam már ebben a ‘községben, amióta a kastélyt gyermekvárossá alakították, gyermekparadicsomot varázsoltak ide. A gyerekek semmiben nem éreznek hiányt. Szép ruhában járnak, naponta ötször étkeznek, tanulhatnak, játszhatnak Csak egy valamijük hiányzik, a szülői szeretet, az édes othon melege. Legutóbb az egyik nyolcéves kislánytól megkérdeztem: — Hogy hívnak? — Katinak. — Szüleid meghaltak? — Nem! — Mikor látogattak meg i utoljára? — Még sohasem voltak itt. (A kisiány akkor már fél éve volt az otthonban.) A gyermekintézet egyik pedagógusa később elmondotta, hogy Katikáék hatan vannak testvérek. A legidősebb tizennégy, a legkisebb kétéves, öten állami gondozásban vannak, mert szüleik nem törődnek velük. Alkoholisták. Az apa, sőt még az anya is állandóan iszik. A gyerekeket nem gondozták —, amikor a gyámhatóság a gyermekotthonba utalta őket, már majdnem éhenhaltak, lerongyolódtak, lelkileg és testileg megsérültek. Napokig nem hagyott nyugton a párbeszéd. Milyen emberek lehetnek az olyan szülők, akik ennyire felelőtlenül élnek? Leutaztam N.-be. Mezőgazdasági jellegű, gazdag község, tízezer lakossal, több jól működő termelőszövetkezettel, áruházzal, presszóval, sok kocsmával, gimnáziummal, járási művelődési házzal és különböző intézménnyel. Sok errefelé a szőlő. A fővárosba is sokan bejárnak dolgozni. A kocsmák még hétköznapokon is egész nap tömve vannak, nem beszélve a zugkocsmákról. A sarki kocsma nagyterméVasárnap tartották az első adást, s ezentúl minden vasárnap műsorra tűznek egy-egy mezőgazdasággal kapcsolatos szakfilmet a televízióban. A 15—30 perces filmek elsősorban az új gazdaságirányítási rendszer lehetőségeinek kihasználásához adnak segítséget. Emellett vetítésre kerül néhány időszerű, szakmai tében brummogott a bőgő, néhány cigány ugyancsak koptatta a vonót. A szomszédos teremben — a söntésben — kibírhatatlan volt a bűz. Az ételszagok, az italszagok sokféle illatával és a szennyes, izzadt emberek meleg párájával keveredett. Délelőtt volt, mégis rengeteg ember zsúfolódott össze. Egy lódenkabátos ember reszkető kézzel utolsó forintjait kotorászta elő. Az asszonyok is ittak. A lódenkabátos felesége révetegen nézett szét. Lábán rongyos félcipő és pamutharisnya volt. Kopott ballonkabát lógott rajta. Sovány, fog nélküli szájához sűrűn emelgette a poharat. Próbáltam szóbaállni vele, de nem lehetett. Ö volt a gyermekotthonból ismerős Kati édesanyja. Egyre csak azt hajtogatta: — Mi köze az én gyerekeimhez?!... Hát... mondják: ne-em jó anya vagyok é-énn?... Szava el-elcsuklott, majd az urához fordult. — Mit akar ez az úri-e-em- ber?... Lehangolva hagytam el, a kocsmát. A tanácsházára siettem. A tanácstitkár egy pepita füzetet vett elő, amelyből készségesen sorolta a része- geskedő házaspárok nevét. A füzetben csak azok szerepeltek, akiktől a gyerekeket hatóságilag kellett elvenni és gyermekotthonban elhelyezni. Sajnos sok név volt ebben a füzetben. — Pedig higgye el, csak végső esetben nyúlunk ehhez az eszközhöz. Egyébként a gyámhatóság megpróbálja a szülőket jó útra téríteni. Sajnos, kevés eredménnyel — sóhajtott fel a község fiatal vezetője. — Nem rajtunk múlik a dolog. Üjabban elvonókúrára küldjük az idült alkoholistákat, de sok a visszaeső. S ha már a szülőket nem sikerült jó útra téríteni, akkor legalább a gyerekeket szeretnénk megmenteni a társadalom számámájú film is. így többek között az önálló vállalatszerű gazdálkodás anyagi feltételeiről, a korszerű üzemi vezetési módszerekről, a közös és a háztáji gazdaság viszonyáról, a sertésférőhelyek korszerűsítéséről, a vegyszerek kezeléséről kaphatnak hasznos tanácsokat a műsor nézői. — Ez minden? — Sajnos, igen! A törvények nem engednek többet. Mi csak azt csinálhatjuk, amit a rendelkezések előírnak. Az emberek magánéletébe nem avatkozhatunk. — Működik egy ifjúságvédelmi tanács, az szokott ilyesmivel foglalkozni! Keményen és hivatalosan koppantak a szavak. Láttam, hogy a tanácstitkárnak nincs ínyére a beszélgetés. Én tovább faggattam. — Ismeri-e az N. K. családot? — Elégszer volt velük dolgom, hogyne ismerném. — Mikor beszélt velük utoljára? — Néhány napja. Jól ismertük az édesapját. Hogy milyen ember? Erre elmondok eg^ megtörtént esetet. N. K.-nak tavaly nyáron meghalt az édesapja, akit napokig nem temettetett el arra hivatkozva, hogy nincs pénze. A szomszédok összeadták a pénzt, ami a temetéshez szükséges lett volna. Ezt is elitták. Édesapját a szőlőben akarta elásni... A tanácsnak kellett közbelépni és hatóságilag eltemettetni az öreget. Hát, milyen ember az olyan, aki erre képes? Persze, hogy a gyermekek nem maradhattak tovább ilyen családban. Igazat adtam a tanácstitkárnak. A krónikás mit tehet, leírja a tapasztaltakat, úgy ahogyan látta. De a társadalom vajon hagyhatja-e, hogy N. községben és máshol ilyen körülmények között éljenek a családok, gyerekek? Mi a megoldás? — Amikor már nagyon rossz a gyermekeknek, akkor intézetbe adjuk őket — koppant a tanácstitkár hivatalos hangja. — Ne szolgálják ki őket a kocsmákban! — Szüntessék meg a zugkocsmákat! — Vigyék elvonókúrára az ilyen embereket! Törvény van rá — mondották mások. Valamit mégis csak kellene tenni, hogy sehol se legyenek síró, éhező gyermekek, hogy minél kevesebb gyermek nőjön fel meleg otthon, szerető, gondos szülő nélkül. Hazafelé jövet újra a kocsma előtt vitt el az utam. A söntésben, a pulton csörögtek, gurultak széjjel a forintok, repültek a papírpénzek. A részeg emberek ölelkeztek, ittak, A csapos udvariasan, készségesen szolgálta ki őket. Az út- szélen egy nagy festett táblára lettem figyelmes. Rajta felírás: „Jöjjön X csárdába, ide 200 méter — bor, sör, pálinka, nagy választékban." Gáli Sándor ra. Mezőgazdasági szakfilmsorozat a televízióban Kicsik és nagyok Libamáj. Nagyi világéletében háziasszony volt. Ott lakik a piac mellett, s akár a gyári munkásak, ő is pontosan kezdi a műszakot, hiszen minden reggel ugyanabban az időben indul a piacra. Előbb a lakás ablakából felméri a terepet, hol áll teherautó, hová pakolnak friss árut, aztán fogja kosarát, s egy órát is elsétál az ütött-ko- pott bódék között. Imád alkudni. Tíz-húsz fillérért is elvitatkozgat, s ha sikerül a dolog, hát nincs nála elégedettebb ember a világon. Képességeit még az árusok is elismerik. Tekintélye van. A szóbeszéd szerint ő az egyetlen, aki az állami szektorban is képes lealkudni az árakból. Az ismerős eladók, ha meglátják, gyorsan letörlik a tábláról a számot, húsz fillérrel többet írnak helyette, majd heves párbeszéd után leengedik azt a kis pluszt. Olyan meg a legfásultabbak sem sajnálják ezt a kis különmunkát. • Nagyit életében egyetlenegy csalódás érte a piacán. Minden évben egyszer vásárol egy szép hízott libát, hogy fiainak és unokáinak a csemegék csemegéjével. a májjal kedveskedhessen. Tudott dolog, hogy a liba — valószínűleg a rossz szervezés folytán — a máját úgy elrejti, hogy szerencse dolga, kinek mekkora jut ebből a kincsből. Nem így áll a dolog azonban Nagyinál, ö ért a libához. Megtapogatja, megvizsgálja néhány pontját az állatnak, amelyeket el nem árulna a világért sem, de szerinte ebből pontosan meg lehet állapítani a májacska súlyát. Azelőtt nem is volt hiba, a szertartás számba menő bontásnál valóban tekintélyes méretű máj bukkant mindig elő. Az utóbbi öt-hat évben azonban sikertelenebbek lettek a vásárlások. Az első kudarcnál Nagyi zokogni kezdett, a másodiknál pedig — ami különben nem szokása — szitkozódott. A harmadik évben elbújt szégyenében, de ettől kezdve inkább elszántsága nőtt meg, s fanatikusként órákig válogatott, amíg rászánta magát a vásárlásra. Hiába. Azok a régi szép májak egys még a tsz-t sem hibáztatja. Nem vagyok már a régi, ismételgeti keserűen, de azért nem adja fel a küzdelmet. Bízik abban, hogy ismét eszébe jut egyszer a régi híres módszer, s akkor aztán lesz nagy ámuldozás, öröm a családban, ha aszalra kerül az illatos jó falat. Nagyi fia sajnálkozva figyeli ezt a küzdelmet, ö egy külkereskedelmi vállalatnál dolgozik, amely többek között libamájakat is exportál, így tudja a titkot. Az ő emberei ugyanis vásárlás előtt megröntgenezik a libát, s amelyiknek nagy a mája, az nem is kerül a piacra, mert hát dollárt adnak érte, amire mostanában nagy szükség van. Ezt a titkot azonban nem árulja el Nagyinak. Anyák napja, a lányok közül senki sem gondolta volna, hogy ez az osztályfőnöki óra nem a megszokott, repedt hangú csengő jelére, hanem egy méntőautó szirénázására ér véget. Anyák napját ünnepelték, s Erzsi néni, az osztályfőnök kedves szavakkal emlékezett meg erről a szép ünnepről. Aztán Kovács Évi verset is mondott, és utána az egész osztály elénekelt egy kis dalocskát az édesanyáról, aki soha sem hagyja el gyerme-« két. Ahogy elhangzott a dal, a gyerekek az énekléstől ki- pirultan dőltek hátra a padokban. Bihar Juli sápadtsága azért fokozatosan feltűnt Erzsi néninek. Megkérdezte tőle, hogy rosszul érzi-e magát, de a kislány megrázta a fejét, így hát folytatódott az ünneplés. — Most pedig, gyerekek, sétált a padok közé Erzsi néni, mesélje el mindenki, mivel köszöntötte édesanyját. Hangos zsivaj támadt ezekre a szavakra. A lányok majd kiestek a pádból, úgy jelentkeztek, és egymás szavába vágva, meséltek. Ki virágot vett, ki piros szívet rajzolt s közepébe ragasztotta édesanyja fényképét, megint más pedig azzal dicsekedett, hogy ő az ünnep előtti napon egymaga takarította ki a lakást. Jelentkezett Bihar Juli is, de ő nem mesélni kezdett, hanem azt kérte, hadd mehessen egy kicsit ki a folyosóra, mert szédül. Kiment. A lányok nem fogytak ki a szóból, mindenki mondta a magáét, s csak akkor maradt abba a mesélés, amikor valaki felrántotta az ajtót. Az igazgatónő volt. Egy intéssel kihívta Erzsi nénit, az osztály magára maradt. Fél perc sem telt el, szirénazúgás hallatszott. — Lányok, vége az órának — mondta Erzsi néni és szaladt vissza a folyosóra. Ott nagy volt a csoportosulás, s két egyenruhás fiatalembert figyelt mindenki, aki egy hordágyat cipelt. Gyorsan terjedt a hír az iskolában: a kis Juli öngyilkos lett. A tizenkét éves lányok csak ismételgették ezt a számukra furcsa, ismeretlen szót, aminek az értelmét csak éppen sejtették. Ez volt természetesen a téma a tanári szobában is. Egyszerű eset — mondta a tornatanárnő —, férjhez ment az anyja, a kislányt pedig nem vette magához. — Igen — mondta szomorúan Erzsi néni — az az ártatlan kis dalocska. Hogy elsápadt. A tornatanárnő indulatosan felkiáltott: — De honnan szerezhetett ciánt ez a gyerek? — kérdezte. — Ezt a dolgot ki kell vizsgálni — jelentette ki határozottan. Vallomás. Bányai néni már húsz éve is nagyon öreg volt. Ott lakik a folyosó végén, ritkán mozdul ki a lakásból, s ha gyerekekkel találkozik, mindig cukrot ad nekik. Mindig van a táskájában néhány szem savanyúcukor. Amikor egészen kislány volt, Kati is sokat kapott tőle, s ahogy most látja őt végigtipegni a folyosón, utánaszegődik, elkéri a szatyrát és egészen az ajtóig kíséri. „De megnőttél Katika!” — ismétli hálásan a néni, aztán reszkető kezével, kinyitja az ajtót és behívja a fiatalasz- szonyt. Olyan öreg szag és sötét van a lakásban. Kati leül egy székre és megilletödötten hallgat. — Te jó kislány voltál mindig — mondja a néni és savanyú cukrot keres ütött-kopott táskájából. Kati meghatódik, nem tudja mit mondjon, hát mesélni kezd. Azt meséli, hogy amikor olyan Kicsi volt, hogy nem érte fel a néni csengőjét, akkor kicsente otthonról a kis- sámlit, odavitte a néni ajtajához, felállt rá, becsöngetett, aztán elszaladt. A néni elnevette magát. — Odacipelheted a hissúmlit — ismételte. — 1- kis rosszcsont. szerűen megszűntek. Ma mar boldog utána a Nagyi, hogy beletörődött ebbe a helyzetbe, Kati felbátorodott és mesélt tovább. A néni konyhájának ablaka a lépcsőházra nyílik. Egyszer megleste a nénit, amint rántást kavart, s amikor kiment a konyhából, vizet öntött be az ablakon. Még azt is végigleste — vallotta be bűntudatosan —, amint a néni nehezen görnyedve törli fel a vizet a konyhakőről. A néni megint nevetett halkan. — A fotelomat is te kented össze korommal, ugye? — Igen — bólintott Kati. — S amikor ipi-apacsot, vagy micsodát játszottatok, az ajtó előtt, te borítottad ki a szemetes vödrömet? — Igen — bólogatott Kati. — Nem baj, kislányom — mondta Bányai néni. — Nem baj, azzal adott neki egy szem savanyú cukrot, s az ajtóig kísérte. Amíg a cukrot ropogtatta, azon gondolkodott, miért is hazudta mindezeket a néninek. ö sohase csöngetett be hozzá, vizet se löttyintett a konyhájába, s a fotelt is Varga Erzsi kente össze. Ami igaz, az igaz, a nagy hangú Korbuly nénihez egyszer be akart csöngetni, de amint az ajtajához lopakodott, megijedt és elszaladt. — Micsoda bolond vagyok én! — szidta saját magát —, hiszen a savanyú cukrct sem szerettem soha —, de azért csak rágta tovább a kőkemény cukorszemet. Benedek B. István
