Pest Megyei Hírlap, 1967. október (11. évfolyam, 232-257. szám)

1967-10-05 / 235. szám

1967. OKTOBER 5., CSÜTÖRTÖK A MAGYAR NEMZETI GALÉRIA AZ ORSZÁGOS MÜZEUMI HÓNAP ALKALMÁBÓL KIÁLLÍTÁST RENDEZETT A BUDAVÁRI PALOTA ÚJJÁÉPÍTETT SZÁRNYÁBAN. KÉ­PÜNKÖN: a kiállítás részlete Közel a halálhoz Délután a ceglédi vasútállo­máson. A kép mindennapi. A piros padok telve utasokkal. Trécselnek, hallgatnak, olvas­nak, esznek. Mindennapi az is, hogy a hangosan beszélő, éles mono- tonsággal ismételgeti: „Figye­lem! Figyelem! A harmadik vágány mellett tessék vi­gyázni!... Gyorsvonat halad át...” A várakozók vigyáznák, aztán megint üresek a vágá­nyok. Akik eddig is álltak, újból kezdik a sétát fel s alá. Inkább az óriás fa környékén, mert ott nagyobb az árnyék. Itt van az a kis épület is, amelynek egyik ajtaján ez a felirat áll: Kocsi vizsgálók, femek sarkánál cövekelt le élj,- fakó munkaruhás vas- Egyiknek a kezében a Tegze tes hosszú nyelű ka­lapács lóg, s csendesen him­bálódzik a lábaszáránál. Mind­ketten feszülten figyelnek Pest irányába. — Na, ez alaposan oda­verte magát •— így az egyik. : — Megismerkedett az anya­földdel — bólint a másik. — Ahol ni, a csomagját ke­resi. Csak az a két-három utas figyel a halk megjegyzésekre, aki éppen közelükben tartóz­kodik. Azután észreveszik a "nyurga férfit, aki mintegy száz méterrel kintebb most hajol le valami égszínkék kupac­hoz. Felemeli s két kézzel vágja földhöz. Felegyenesedik, jön át a vágányokon. Akik már szemmel kísérik, felszisz- sxennek, ahogy közelebb ér. Fiatalember. Arca csupa vér. Két térdén a földöncsúszás vastag salakja. — Na, maga jóljárt. — Ezt megúszta! Most már egész kis csapat néző fogadja a férfit. Apró biccentésekkel ismeri el szó nélkül is, igaza van minden szörnyülködnek, korholónak. — Ilyet se csinálok többet... Hülye voltam... — konsta­tálja nyugodtan, s a kérdések­re elmondja: — Nem áll meg Szolno­kon, azért ugrottam le. Hamarabb haza akarok ér­ni ... — Az ám, csak Szoboszlón áll meg — tudják a vasutasok is. — De most jobb így? — Szerencséje, őrült szeren­cséje, hogy nem kapta maga alá a gyors, A hangosbeszélő megszólal. — Az ügyeletes rendőr elv­társat kérjük a forgalmi iro­dába ! — Na, mindjárt itt a rendőr. Kellett ez magának? A férfi mosakodik. Ingét már lehúzta, két asszony is segíti rendbetenni a ruháza­tát. Mikor leül, szappanos szivaccsal dörzsölik nadrág­jából a vérfoltokat. — Ezt sajnálom — tapogat­ja felhasadt orratövét, s ol- ilalra is mozdítja, nincs-e el­törve a csont — ez meg fog látszani sokáig... A fejemre, arcomra estem... A vona­ton tudtam meg, hogy nem áll meg Szolnokon ... Hülye vol­tam. Azt mondták, csak lép­jek ki az ajtón ... Közben bejön a Szolnok fe­lé haladó személy. Kis idő múlva tovább is megy... Meg­érkezik a rendőr. Tömzsi, nyu­godt arcú ember. Blokk-szerű valami van a kezében. A fia­talember fanyar mosollyal tartja szét leejtett kezét, mintha mondaná: „Így jár­tam”. A rendőr szolid hiva­talossággal, apró bólintásQk- kal nyugtázza a látottakat. Le­ül az asztal sarkához, a sze­mélyi adatokat jegyzi. — Hű, a személyazonos­gim is a vonaton ma­radt! — mondja bökkenten a fia­talember. — A barna orká­nomban ... Csak a vasúti iga­zolványom van nálam. — Vasutas?! — Nem; anyám után... Rá­adásul. — Mennyire büntet? — ha­jol a jegyezgető rendőr felé. — Sajnos, pénz sincs nálam. Kiköltekeztem Pesten ... Ott az a két üvegbúra — int a sí­nek közé —, azokat vettem. Összetörtek... Aztán elmegy a rendőrrel, a forgalmistával, az irodába. Befut a másik debreceni vo­nat is, de a fiatalember ez­zel sem megy el... Számol­gatjuk. Ha Szoboszlóig uta­zik, hamarabb — vagy nem később — ért volna haza, mint így ... A halál közeléből. Tóth István • • Öreg nénik a téren Egykor a láncos körhintán ültek, Kacajuk csengett, amint repültek. Majd férjhezmentek, gyermeket szültek Megöregedtek és megőszültek, A téri padokon fáradtan ülnek. Figyelem, nézem őket sokáig A fejtetőtől le a bokáig. Szépségüknek már csak nyoma látszik Kacsintós szemük nem szikrázik. Szoknyájukkal szél sem játszik Misik János népköltő Álom az államban Érdekes dokumentumot ajándékozott egy nyírbátori család a helyi múzeumnak: Bem József saját kezű kéz­jegyével ellátott eredeti leve­let, amelyet egy kitüntetés al­kalmából írt. A levél szöve­ge: „Erdélyi Hadsereg Fövezér- sége, Alezredes Forró Elek úrnak, Van szerencsém önnek tud­tára adni, hogy ezennel feldí­szesíttetik ön azon érdemei­ért amellyeket a csatatéren a hazának tett, a katonai érdem­jel harmadik osztályával, mellynek viselésére addig is, míg az erről szóló oklevél a hadügyminisztériumtól meg­érkeznék, felhatalmazom önt azon jogomnál fogva, mellyet erre nézve a nemzetgyűlés küldötteitől nyertem. Szász­sebesen, április 9-én 1849-ben. — Bem.” ARANYPONTY Zoológiái ritkaság — „aranyponty” — került a nagydobszai termelőszövetke­zet halászainak hálójába. A halastóban nevelt 60—70 de- kás tükörponty teljesen nor­mális fejlettségű, pikkelyei azonban nem ezüst-, hanem arany színűek. Mutációs jelen­ség ez: a hal bőrében levő színaranyból az arany árnya­lat került túlsúlyba és ez ütkö­zött ki a pikkelyeken. E szín- változás más halfajtáknál gya­koribb jelenség, a pontynál azonban ritkán fordul elő. A nagydobszai „aranyponty”, amely végül is a mecseki ál­latkertbe került, érdekes ada­lékot szolgáltatott a dunai ha­lászok egy régi hagyományá­nak eredetéhez is. Mint ismere­tes a Baja és Mohács közötti halászok minden évben meg­rendezik az úgynevezett „aranyponty-ünnepséget”. Ál­talában úgy vélték, hogy a ha­gyományos ünnep elnevezése csupán jelképes. A most kifo­gott aranyszínű ponty azon­ban arra utal, hogy ha ritkán is, de előfordul ilyen hal. Merse Pál „Majális” című festményének színpadra állí­tása és megszólaltatása. Ez technikailag is bravúros volt A műsor erőssége a Vidám Színpad Ismert művészgárdá­ja, különösen Kazal László, Kabos László, Kibédi Ervin, Viola Mihály, Borán Lenke, és a konferanszié szerepét is na­gyon disztingváltan és kultu­ráltan ellátó Zentai Mihály. Kedves színfolt a műsorban az „Ami nálunk nincs .. című szám, amely a televízió „áldásairól” szól és külön em­lítést érdemel Gálcsiki János, aki igazi franciás charme-val énekel, táncol. A legnagyobb sikere a „Be­avatkozás” című számnak volt, amely szövegében és poénjaiban számtalan lehető­séget kínált az előadó Kazal­nak és ICabosnak. Sikert jósolni felesleges. Ez a műsor önmagáért beszél. És nemcsak önmagáért — értünk is. Kertész László Trófealeltár A szarvasbőgés az idén a rendesnél legalább egy héttel korábban fejeződött be. A zsákmány kielégítőnek mond­ható. A Mezőgazdasági és Élel­mezésügyi Minisztérium vad­gazdálkodási szakemberei kö­zölték, hogy október 1-ig a trófeavizsgáló bizottság 519 szarvasagancsot rang­sorolt, közülük 28 arany, 60 ezüst, 106 pedig bronz­érmes minősítést kapott. A zsákmánylista azonban még nem teljes, valószínű, hogy a szeptember végi vadászatokról még számos jó minőségű agan­csot küldenek majd bíráltra. Az idei trófeák közül a Lábodi Állami Gazdaság területén zsákmányolt 14 kilogrammos, igen szépen fejlett agancs a legértéke­sebb. TATARDÚLÁS (Kedves szedő szaki! Mielőtt rátérnék a lényegre, nagyon kérem, hogy egészen kivételesen ne helyesbítse ezt a joggal hibásnak vélhető címet. Nem egyik leg­nagyobb történelmi tragédiánkról, a ta­tatárok országpusztító egykori dúlásáról lészen itt ugyanis szó, hanem arról a dúlásról, amit olykor a legjobb szándé­kú tatarozási műveletek jelentenek a — végrehajtás során. Tehát nem „tatár- dúlás”, hanem igenis „tatardűlás”!) Ezen az idei tavaszon boldog öröm ütött tanyát annak a négy együvé tarto­zó háromemeletes lakóháznak a falai között, amelyek egyikében magam is morzsolgatom több, mint fertályszázada életemet. Megkezdődött végre a húsz év óta esedékes általános tatarozás. Szerelő akrobaták alumínium csöveikből bámu­latos gyorsan összeállították a bonyolult állványszerkezetet utcai homlokzatunk — egyik részletéhez. Arról is értesültünk, hogy a munka szervezetten, előre meg­fontolt szándékkal készült ütemterv szerint indul és folyik majd óramű-pon­tossággal kora őszig, amikorra úgy vé­geznek mind a nagy ház külső és belső tatarozásával, mint a pinty! Tatarozó pintyet ugyan ember fia még nem lá­tott, a hasonlat mégis megörvendeztette a lakók sAvét-lelkét. Eleinte ment is minden, mint a karikacsapás. Jött két- három asztalos, akik a megvetemedett ajtó- és ablakfákat, az elkorhadt kü­szöböket gyalulták, vésték, fúrták, kala­pálták, csiszolták helyre. Jöttek a fes­tők és menetközben eszközölt többszöri színváltoztatással festékréteget kentek az útjukba eső fa- és vasanyagra. Je­lentkeztek az elektromosok, mély árko­kat véstek a falakba, kirángatták a régi vezetékeket, valamint új drótokat épí­tettek a helyükbe. Aztán jöttek a kala­pácsos emberek, akik megszabadították a falfelületek már beállványozott rész­letét a vakolatmaradványoktól. Dong­tunk, rengtünk, zengtünk, recsegtünk, ropogtunk, valamint finom porfelhőben fuldokoltunk napokon át, miközben la­kásunk belsejében imitt-amott vadonat­új repedések támadtak eddig ép falain­kon. Aztán fölvonult néhány kőműves is. Munkához láttak. Dübörögtek a be­ton- és malterkavaró masinák, a lemez­telenített falakra fölkerült az új vakolat alaprétege, majd arra az előzetesen ki­kísérletezett színekben és árnyalatokban az új vakolat is. Ismét jöttek az állvá­nyozók, a kész épületrész előtt lebontot­ták, a soron következő előtt újból meg­szerkesztették az állványokat, és — kez­dődött elölről minden. A nyár derekán kicsit, néhány kurta hétre mindössze, mintha megtorpant volna a lendület. Az állványokon alig volt észlelhető némi mozgás. Viszont el­terjedt a rémhír, hogy „alaki okok miatt” félbeszakad a munka. Az állvá­nyozó vállalat ugyanis nem azonos a ta­tarozó válalattal, és állítólag valahol másutt előnyösebben tudná hasznosíta­ni alumíniumcsöveit, azokra tehát a ta­tarozó vállalat legfeljebb január elsején számíthat ismét, ha ugyan az akkor életbelépő új mechanizmus szellemében elfogadja az új feltételeket... Megbolygatott falaink között most a pánik keresett hajlékot, rnert a lakótár­sak már kezdték unni az örökös zaka­tolást, dübörgést, zsongást és porfelhőt, a földúlt kertes udvart, a homok-, ce­ment- és mész garmadákat. Irtózva gon­doltak arra, hogy mi lesz itt, ha most félbemarad, de a bizonyos bizonytalan idő leteltével, talán csak a jövő évben újra kezdődik a tatardűlás. Ügy látszik, hogy a rémhír alaptalan volt, vagy pedig a két vállalat között mégis létrejött valami új megállapodás, mert aztán — kissé lassúbb ütemben ugyan — megindult újból a munka. El­készült a második részlet, majd a har­madik is, jelenleg a negyedik kezdődik már, de —, ha jól taksálom — az egész komplexumot legalább tíz részre osztot­ták fel, tehát még hat hátra van belőle. Mozgás tehát van, ha kicsi is. Két-há­rom kőműves kenegeti 3 maltert a fa­lakra, néha megindul az udvarban a keverőgép, olykor a parányi lift is ma­gasba lendít két-két vödör habarcsot. Kezelője ezen a napsütéses gyönyörű őszi délelőttön vandonatújnak látszó, meggypiros védősisakot öltött és úgy helyezte el a felvonó polcán a malteros vödröket. — Ni csak, ni — mondom magamban, megpillantva a napfényben vörösen szi­porkázó sisakot — itt készül valami! Alig gondoltam végig ezt a rosszindu­latú föltevést, sötét ruhás, komoly arcú, aktatáskás férfiak kanyarodtak be szép libasorban a tatardúlt udvarba, majd csoportba tömörülve megáltak középen és elmerültek az állványokon tevékeny­kedő egy-két kőműves, valamint a pi­ros sisakban szorgoskodó lift- és malter­keverő gépkezelő munkájának szemléle­tében. Megszámoltam őket, pontosan ti­zenöten voltak, egy nő és tizennégy férfiú. Szemlélődtek sokáig, olykor tana­kodtak is a kellemes őszi napsütésben, vastag keretű szemüvegen keresztül raj­zolatokat és irományokat tanulmányoz­tak. A piros sisak viselőié közben fárad­hatatlanul továbbítgatta küldeményeit a magasba. Tizenöt ellenőr békés egymás mellett élésben egy piros sisakos dolgo­zóval. Aztán, délfelé, libasorban elvonult a bizottság. És eltűnt a piros sisak is a liftkezelő fejéről. Magyar László Hasonlóan értékes agancsot zsákmányolt agy német ven­dégvadász a Szombathelyi Ál­lami Erdőgazdaságban. Ennek súlya 13,25 kilogramm volt. Október 1-vel megkezdődött a fácán kakas-vadászat. A fel­mérések szerint a fácánállo­mány kitűnő, s a gazdag zsák­mányt ígérő fácánozásra máris sok külföldi vadász érkezett hazánkba. Vegyszerrel irtják c beteg fákat A Bakony nagy kiterjedésű erdőségeiben az idén már vegyszerrel irtják azokat a megbetegedett, vagy fejlődés­ben elmaradt fiatal fákat, amelyek rontják az állomány összhangját. A Tormama—100 nevű vegyszerrel bekenik a kérget. Hatására a fák rövid idő után megszüntetik élet- tevékenységüket, kidőlnek, s mint természetes trágya javít­ják az erdei talajt. Konzerválják a falumúzeumot A zalaegerszegi göcseji falu­múzeum száz-kétszázéves épü­leteinek farészeit, a falakat al­kotó szálfányi gerendákat, a padlás és a tetőszerkezet min­den darabját vegyszeres eljá­rással konzerválják. Ezzel további évszázadokra óvták meg ezeket az építőanyagokat az enyészettől. A konzervá­lásra használt vegyszer szinte kőkeménnyé tette a fát, s olyan szilárd lett, hogy nem fogja a láng. Paradicsomrekord Befejezéshez közledik a konzervipar nyári idényének legnagyobb munkája, a pa- radicsomfeldolgozás. A kon­zervgyárak eddig 28 500 va­gon paradicsomot vásároltak fel, ami rekordnak számít az állami ipar történetében. A jó szezonra jellemző, hogy tavaly 19 500 vagonra, az idén pedig 28 000 vagonra kötöt­tek szerződést, s mert még mindig van paradicsom, a számítások szerint 30 000 va­gonnal kerül belőle a feldol­gozó üzemekbe. j f Luvuitl U I l /1/ C U» í 100 ÍVÓ a. csodát csinálni kell!" Ez a mondanivalója a Vidám Szín­pad új műsora nyitószámának. A műsor, Róna Tibor és tár­sai politikai kabaréja. Ebben a műfajban különösen aktuális kérdéseket tárgyal most, az új gazdasági mechanizmus beve­zetése előtt. A Vidám Színpa­don megszokott, őszinte, szó­kimondó, bátor kritikai hang az egyik legfőbb értéke a mű­sornak — és talán ez magya­rázza a meg-megújuló közön­ségsikert is. Az új műsor egy­két száma — különösen a cím­adó „Álom az államban” — a legklasszikusabb magyar ka­baréhagyományokhoz méltó. Rendezési ötletek dicsérik Horváth Tivadart és egy kitű­nően előadott igazán emlé­kezetes magánszám. Horváth Tivadar lassanként szinte egyedülálló mestere lesz a magánszám műfajnak, mint ezt évekre visszamenőleg lát­hatjuk. Nagy sikert aratott Szinyei Kelta és avar temető [sztergom határában Pilismarót és Esztergom kö­zött a magyarországi felső- Duna-szakasz egyik legna­gyobb kiterjedésű sírmezejé­nek feltárásán dolgoznak a Magyar Tudományos Akadé­mia régészei. A basaharci te­metők ezek. A sírok két tör­ténelmi korszakból származ­nak. Az időszámítás kezdete előtti századokban, még a ró­mai megszállást megelőző időszakban itt élt pannóniai kelta törzsek tetemei nyugsza­nak a sírmező mélyebb réte­gében. Ezt követően — több évszázaddal később — a nép- vándorlás kor avarjai te­metkeztek ugyanide. Az avar­kori sírokban gazdag mellék­leteket találtak. A karoling- kori frank protektorátus avar­jait ekkor a morva törzsek már lefegyverezték, de sírlele­teik még az avarság nagy pompakedvelését és — a ma­gyar honfoglalás idejét is megérő — gazdagságát tükrö­zik. Most a Fettich Nándor professzor és Bognárné Kutzián Ida vezetésével foly­tatott legújabb ásatások során a kelta-kori sírok feltárásán dolgoznak. A közelmúlt na­pokban olyan jellegű kelta ék­szerek kerültek napvilágra, amelyeket eddig legkeletebb­re Svájc területén leltek. Bem József levele...

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents