Pest Megyei Hírlap, 1967. október (11. évfolyam, 232-257. szám)
1967-10-28 / 255. szám
4 1967. OKTOBER 28., SZOMBAT könyvespolc Truman Capote: „Malom“ Szőnyeg az istállóban A szegedi Ernergé Gumigyárban szarvasmarha-istállók padlóburkolására alkalmas, különleges gumisző- Tiyeg gyártását dolgozták ki. A húsz milliméter vastag szőnyeg a mezőgazdaságban szinte „hiánycikkként” számon tirtott szalmát helyettesíti, íok tekintetben jobb annál, mert jóval higiénikusabb, könnyebben tisztántartható, a kémiai hatásokkal szemben Szűkszavú, tárgyilagos, már- már száraz tényközlés: első benyomásunk ez. Ahogy előbbrehaladunk az olvasásban, úgy adja át helyét az első benyomás a meghökkenésnek, majd o megdöbbenésnek. Capote a száraz tényközlés felszíne alatt a legnagyobb mélységeket tárja fel: egy társadalom légköHIDEGVÉRREL Érdekes könyv ez, mint maga a szerző írja: hiteles beszámoló egy többszörös gyilkosságról és következményeiről. Érdekes könyv, mert a korkép kórképe; „...ez a bűncselekmény és tárgyalás csak egy a sok közül, amiről az emberek az újságokban olvasnak, aztán elfelejtik őket...” — áll a könyvben, az egyik lap vezércikkét idézve. A könyv tehát tényregény. A tény: Holcomb amerikai, Kansas állambeli mezővároskában bestiális kegyetlenséggel megöltek egy farmert, feleségét és két gyermekét. Capote, akit a magyar olvasóközönség is ismer, e tényből kiindulva kezdte gyűjteni az anyagot, rengeteg emberrel beszélt — a két gyilkossal is —, elolvasta az összes iratot, s mindezek alapján írta meg könyvét. A könyv: siker. Nem témájáért: az Egyesült Államokban — ahogy ez a könyvben is több ízben szerepel — naponta sok hasonló gyilkosságot követnek el. Capote alkotói módszere az, ami a siker indítéka. I rét, gondolkozásmódját. Mind- j az, amit a szerző könyvében i egy gyilkosságról, s körülményeiről ír, nem egyedi, hanem — tipikus eset. Általánosítható, és — jellemző. Mert a Hi- deavérrel nem pusztán cím: jellemző magatartása is egy embertelen társadalom tagjai nagy többségének, egy olyan országnak, ahol hidegvérrel irtják ki egy farmer családját, s ahol hidegvérrel adják I ki az elnöki, meg hadügymi- i niszteri utasításokat emberek j tömegének elpusztítására ... A fordítás Szíjgyártó László munkája. (Európa Könyvkiadó) I „ (m. o.) A hajdani fonyódi vár feltárása közben érdekes leletre figyeltek fel a szakemberek. A vár épületanyagának egyik sima felületű kövén bevésett ábrát fedeztek fel. Az ábra megfejtése nem igényelt hosszabb töprengést, csakhamar kiderült, hogy a végvári vitézek egyik „malomjátéka” került elő. A megfejtés szerint a kő a XVI. századból való, tehát ebben az időben a magyar végvárak vitézei már ismerték a ma is kedvelt játékot. Mint a lelet is bizonyítja, a játékforma azóta sem változott. A kőbe faragott malomjáték a keszthelyi balatoni múzeumba került. ellenállóképesebb. UTAK MEGOLDÁS LENNE Van, még sincs, mégis tesz Börzsöny Múzeum? A Pest megyei múzeumok igazgatója, dr. Mezősi Károly Szobon járt minap, ott hallottuk tőle: — Ez a járás az egyik legkiemelkedőbb régészeti lelőhely a megyében és ugyanaz néprajzi szempontból is. A leletek és összegyűjtött tárgyak halmaza azonbán az iskola pincéjében várja, hogy újra napvilágra kerülhessen, mert a jelenlegi múzeum szűk. Húsz ezredév az iskolapincében Bizony a járási tanácsházhoz tapadó épületben a tanácsterem és a könyvtár mellett keskeny kis folyosó, ebből áll, nem több a múzeum. Inkább csak a bejárata feletti díszes táblából derül ki, hogy ez a parányi helyiség a Börzsöny Múzeum, mert a falon függő, vagy hozzá lapuló négy kis tároló tartalma alapján sem nagyon mondható annak. Mindössze a kincsek és emlékek parányi része mutatható be, az is csak akkor, ha éppen nincs valami ismeretterjesztő vagy szépművészeti kiállítás, amelyhez aztán gyakran a tanácstermet is kölcsönveszi k. Pedig az iskola pincéjében, a múzeum raktárában dobozokban és zacskókban az emberiség közel húsz évezredének történelmi emlékei rejtőznek. Szob ugyanis a jégkorszak vége felé már lakott hely volt, s az egykori település nyomait évekkel ezelőtt feltárták. Az ott lelt csiszolatlan kőszerszámok, tudósok megállapítása szerint IS gzer esztendővel ezelőtt készültek. A község és a többi Ipoly menti falu határában mindenütt arról vall a föld, hegy attól a régmúlt időtől kezdve szakadatlanul éltek ezen a vidéken emberek. A csiszolt kő-, a hrona- és a vaskor emlékei épp úgy megtalálhatók erre, mint a rómaiak, meg a népvándorlás és a honfoglalás idején élők nyoma és maradványa. Az pedig természetes, hogy a későbbi középkor, meg az újkor embereié szintén. Megkövesült és ma élő állatok A zebegényi ásványbányában és a Börzsöny egyéb pontjain lelt tengeri állatok, csigák és kagylók a föld őstörténetéről beszélnek. A jelentős természettudományi gyűjtemény emlősök, madgrak és kétezer lepke, meg mindenféle rovar, bogár a Börzsöny élővilágát I 1 lenne hivatott bemutatni!'"1'' Nemcsak különböző fajták, hanem, különösen a lepkék között, azonos fajták szín- és alakváltozatai ott vannak egy fiókos szekrény mélyén. Negyedrészük máris tudományosan rendszerezve, kiállításra készen, csak hely lenne. — A néprajzi gyűj tömény még nem teljes — mondja Laczkó Gg*®r"a Börzsöny Múzeum igazgatója. — A gimnazisták honismereti szakköre fáradhatatlanul kutatja a népviselet még feltalálható darabjait, évtizedek vagy még régebb idő óta már nem használt eszközöket, szerszámokat, edényeket. Volna még régi bútor is, azt szintén felkutatták, de egyelőre nem vehetjük át. Minek? Hogy az is a pincébe kerüljön? — Annak a háznak régi részében van egy gerendás mennyezetű szoba — szólal meg dr. Mezősi Károly, — azt kellene berendezni régi parasztszobának. A megyei múzeumok igazgatója azért jött Szobra, hogy megtekintse a múzeum számára felajánlott épületet, és ebből a mondatából kiderül, azt megfelelőnek találja. Az eladó ház Az épület hat testvér közös tulajdona. Csak egyikük lakik benne, az is hurcolkodó- ban, mert saját háza éppen most készült el. A szuterénből és magasföldszintből álló ház tehát üres, azonnal beköltözhető. Tizennégy . helyisége és fedett folyosója mindenkép- onv esveo 0er1 alkalmassá teszi arra, megkövesült hogy a múzeum fo&lalJa el- Almegkovestttt helytörténeti kiállítás mellett még az időleges kiállítások részére is bőven jutna hely benne. A mostani múzeum pedig a járási könyvtár nagyon nélkülözött raktára lehetne. . A ház eladási ára 170 ezer forint, hivatalosan értékelték ennyire. Tulajdonosai, bár magánvevő is jelentkezett, aki talán többet fizetne érte, szülőföldjükhöz való ragaszkodásból azt szeretnék, ha múzeum lenne. A járási tanács saját anyagi keretéből 20, a községi tanács 10 ezer forinttal tud hozzájárulni a vételárhoz. Hogy múzeum lesz-e ez az épület, az most már attól függ, folyósíthatja-e a megyei taiíács az összeg többi részét. A szobiak nagyon bíznak benne, hogy igen. Mert ha a házvásárlás meghiúsul, más megfelelő eladó épület nincs a községben és új épületet emelni a múzeumnak túl sokba jönne. Belátható időn belül sor sem kerülhetne rá. Különben oly jó karban van a ház, hogy csak kevés tatarozásra szorul, az sem tenne ki jelentős összeget. Mindenesetre a Szobi Községi Tanács ezt a kiadást is magára vállalná, csak hogy a Börzsöny Múzeumból végre Igazi múzeum legyen. \Látványos, érdekes és tanulságos kiállítás nemcsak a környékbeliek, de a kies vidéken megforduló sok idegen számára is. Sz. E. A mókamester Fura hely ez a kórterem. Or- ■vosságszagú levegője valósággal átgyúrja lakóit. Aki oda- künn az egészségesek világában hangos, basáskodó természet, itt megszelídül, mint a tej. Például Mihály is. Olyan ájtatosan néz a feleségére, úgy simogatja, szorongatja a kezét, olyan babusgatva suttog neki, mint valami doromboló kisci- ca. El se hinnénk róla, ha nem tudnánk, hogy a vesebaj szelídítette meg ennyire, a küszöbön álló súlyos műtét. Lehet, hogy már holnap kés alá keiül. Bezzeg néhány hét előtt még nem volt ilyen szelíd bá- Tányka. Reszketett tőle az egész család, különösen olyankor, ha a szokottnál is jobban felöntött a garatra. Szegény élete párja iparkodik ugyan, hogy fekete fejkendőjével eltakarja arcán azt a csúnya forradást, ds mi tudjuk, hogy ott van, azt is, hogyan került oda. Mihály simogató, babusgató keze volt ebben is a ludas. De hát ez régebben történt, évekkel ezelőtt, amikor még volt némi bátorság és erő az ellenkezésre ebben az összetört. elhasználódott asszonyban. És itt van Menyus is, a mókamester, aki mindig kitalál valami mulatságot, mintha csak fizetést kapna azért, hogy felvidítsa ezt az eléggé el- anyátianodott kórházi kompániát. Irigyel is érte bennünket a többi kórterem. Minduntalan kölcsönkéri valamelyik. Tegnap is a tizenhetesbe invitálta át Agnes, a kék szemű, halk szavú ápolónő, valamennyiünk kedvence, akibe kicsit valamennyien szerelmesek vallunk. féltékenvkedve egymásig — Jöjjön már, Menyus — kérte kedvesen —, nagyon elővette a búbánat azt a szerencsétlen Kaszó Pistát, borzasztóan fél szegény a műtéttől, és délután operálják. Menyus készségesen tápász- kodott fel az ágyából és már sietett is Ágnes után, ha ugyan szabad sietésnek mondani vánszorgását. Mert szó, ami szó, nagyon keserves állapotban van ez a mi mókamesterünk. A doktorok szinte csudának tartják, hogy él, annyira meggyalázta egy nehéz teherautó. Már négyszer operálták, de még mindig van rajta foltozni való. Sőt, a java még (ísak ezután következik. Lehet, hogy holnap már sor kerül rá is, de azt mondja, hogy már semmi sem izgatja. — Ezt is meg lehet szokni — legyint legénykedve, ha csodálkozunk bátorságán — a kést is, az altatást is, a hányingert is, a fájdalmakat is. A végén föl se veszi az ember. Mondják, hogy odakünn ő sem ilyen nagy legény, csak a kórtermi levegő varázsolta mókamesterré. Az életben csöndes, szinte komor ember. A műhelyben, ahol harminc éve dolgozik, a szavát sem hallják soha. Állítólag valami nagyon régi bánaton rágódik. Vagy inkább az a régi bánat rágja. Szerelmi história. De erről sohasem beszél. Ha valaki firtatni kezdi a dolgot, tréfával üti el. Csak annyit tudunk róla, hogy jó munkás, egyike a legjobbaknak az üzemiben. És hogy agglegény. Túl van már az ötvenen, bár a külsejét nézve, elmenne a hatvanasok között is. Igaz, hogy a betegség, a kórház mindenkit meg vén ít. Mégis, az a fő, hogy valamennyien szeretjük. Szükségünk van rá, mint a reggeli szellőztetésre, a tiszta ágyneműre, a vizitre, a fájdalom- csillapítóra vagy altatóra, Ágnesünk szelíd szavára, meg a doktorok biztatására. Hiszen valamennyien nagy próbák előtt állunk. Alig jött vissza Menyus a ti- zenhetesből és feküdt vissza az ágyába, jött a tanársegéd, mögötte Mariskával, a műtős nővérrel és egyenesen hozzá lépett. Kérdezgetni kezdte, figyelmesen vizsgálgatta láztábláját, tapogatta pulzusát. Mindnyájan tudtuk, hogy mit jelent ez a ceremónia. Tudta Menyus is. — Mikor tálalnak? — kérdezte mosolyogva. — Holnap reggel. — Azt hiszem, nehéz falat leszek, nem reggelire való. A tanársegéd is tréfás ember, rögtön átvette a hangot: — Jó gyomrunk van, majd megemésztjük magát is. — Vagy meg, vagy el. — Csak nem fél? — Akár a tejeskávé dupla habbal. De azért én is tudnék kellemesebb szórakozást — és huncutkodva az ágy másik oldala felé kacsintott, ahol Ágnes igazgatta a kissé félrecsúszott takarót. Így évődtek még egy darabig, aztán a tanársegéd elvonult a műtős nővérrel, de az ajtóban még kiadta a szokásos rendelkezéseket Ágnesnek. Megilletődve néztünk Meny tisra, némi tisztelettel is, mert ez dukál minden operációra kijelölt betegnek. Sohasem lehet tudni, hogy a műtőből visszahozzák-e az ágyába ... Menyus is hallgatott. Komoly arccal, némán nézett a tanársegéd után, a becsukódó hófehér ajtóra De aztán váratlanul felkacagott. Olyan jóízűen, hogy szinte megbot- ránkoztunk rajta. — Az jutott eszembe — magyarázta még mindig nevetve —, hogy a legfontosabbról megfeledkeztem. A személy- azonosságom tisztázásáról. így most velem is megeshet az, ami ugyanebben a kórházban történt közel harminc esztendeje, még a háború előtt, egyik régi jó cimborámmal, Farkas Bandival. Kíváncsian vártuk a történetet. Menyus már mesélte is. Farkas András sérvvel került a kórházba. Meg kellett operálni, mert sérve sokat okve- tetlenkedett és főleg erősen akadályozta a munkában. Néhány napig békében hagyták, hadd pihenjen, erősödjön kicsit. Aztán egy szép napon jöttek a kiskocsival, rátessékelték, betolták a liftbe, vitték a műtőbe és szépen fölfektették az asztalra. A doktorok már beöltözve várták. Maga az akkori professzor operálta. De altatás közben még megkérdezték tőle, hogy fáj-e gyakran a feje? — Néha fáj kicsit, leginkább olyankor, ha keveset alszom. — No, majd elintézzük! — mondta a professzor és munkához látott. Csak a pompásan sikerült operáció után derült ki, hogy csere történt. Feküdt ugyanis abban az időben a kórházban egy-két emelettel lejjebb, egy másik Farkas Bandi is, de annak a fejével volt valami baj. Koponyaműtéttel kellett segíteni rajta. A professzor nem tudta, hogy a kórháznak két Farkas Andrása van egyszerre, egyszerűen Farkas András előállítására adta ki a parancsot. Az én barátomat vitték föl neki, a sérveset. így annak a koponyáját lékelte meg. A tévedés csak másnap derült ki. Volt is nagy riadalom. A barátom szerencsésen felépült, közben a másik Farkast is megoperálták. Hogy azzal mi lett, nem tudom, de az én Farkasom eleinte nagyon mérges volt. A doktorok azzal vigasztalták, hogy a feje soha a keserves életben fájni nem fog. A sérvét is megoperálták. A háborúban pusztult el szegény, egy bolond akna vitte el tévedésből megoperált fejét. Nem tudtuk, nevessünk-e, vagy rémüldözzünk Menyus történetén. — Szoktak tévedni a doktorok? — kérdezte rekedten Mihály. — Ritkásan — nevetett Menyus. — Ugyan miért ijesztgeti ezt a szegény embert — Korholta az évődőt a fekete kendős asszony, mert érezte, hogy az ura görcsösen kapaszkodik kezébe. — Inkább arra gondolna, hogy holnap magát vágják. — Vagy pedig arra a sárospataki cimborára, aki helyett más halt meg akkortájt a kórházban — fűzte tovább a szót Menyus. — A história egész mulatságos, pedig halál is van benne. Ha nem nagyon ijedősök, elmesélem. Szegény Farkas Banditól hallottam, amikor meglátogattam itt a koponyaműtét után. Egy szobában fe- Küdt. vele egy bizonyos fuvaros, akit mellberúgott a lova és eltörte néhány bordáját. Már gyógyulóban volt. Sok baleset lehetett, mert dugig volt minden kórterem. Egyszer, estefelé behoznak a mentők egy kocs- márost, aki lezuhant a pincéjébe és a kőlépcsőn csúnyán beszakította a fejét. Eszméletlenül került be. Nem volt üres ágy, hát a sárospataki fuvarost tessékelték ki az ágyából, úgyis sokat koncsorgott már gyógyuló bordáival a folyosón. Az ő helyére fektették az eszméletlen beteget. A nagy sietségben a fejlapját sem cserélték ki. Éjszaka meghalt a kocsmáros. Annak rendje- módja szerint elvitték, a fuvaros igy visszafekhetett az ágyába. Másnap délután a folyosón ténfereg, egyszer- csak jön vele szemben a felesége, menyecskelánya, apja, meg anyja. Valamennyien fekete gyászban. Még ideje sem volt találgatni, hogy ki halhatott meg odahaza, Patakon, az atyafiak közül, amikor felesége elsikoltja magát és nekitámaszkodik a falnak, édesanyja keresztet vet és roskad össze. Csak az apja marad mozdulatlan, de annak is krétafehér az arca. — Hát te ... hát te .., — szólt rája — te nem haltál meg? Most süit csak ki, hogy a bajt a fejcédula okozta. Amikor éjszaka elvitték a halott kocsmárost, az ágyon levő fejlápról jegyezték le az adatokat — a fuvaros nevét és adatait. így ment a hivatalos távirat Sárospatakra, a fuvaros familiájának. A gyászba borult család másnap az első vonatra ült, hogy legalább a temetőbe kikísérhessék a megboldogultat, aki legnagyobb rémületükre a kórház folyosóján elevenen bicegett most feléjük. — Hát ilyen is megeshet? — nevetett az asszony és nevettünk vele együtt valamennyien. — Én magukat kérem meg, vigyázzanak holnap — mondta túlkacagva valamennyiünket Menyus — hogy helyettem is mást ne temessenek el. — Ugyan, ne bolondozzon már, nem hal meg maga. — Ha rajtam múlik, nem is. Ügy látszik, nem rajta múlt. Mert másnap nem hozták vissza a műtőből. Azóta nagyon szomorú hely ez a kórház. Magyar László