Pest Megyei Hírlap, 1967. október (11. évfolyam, 232-257. szám)

1967-10-03 / 233. szám

®yíiiíiip / igei. OKTÖBEB 3.. KEDD 4 világ szikes talajtérképe Október 2—5. között ha­zánkban tartja ülését a Nem­zetközi Talajtani Társaság szi­kes albizottságának vezetősége. A 10 ország szakembereiből álló vezetőség hétfőn, a Ma­gyar Tudományos Akadémia képes termében ült össze. Az ülés nem kisebb problé­mával foglalkozik mint a me­zőgazdaságban sok gondot okozó, a világ minden konti­nensén gyakori szikes talajok javításának kérdéseivel. A mostani tanácskozás egyebek között megkezdi és koordinál­ja a világ szikes talaj térképé­nek öszeállítását. KÖNYVESPOLC JEAN EMILE VIDAL: Jelentés Kínáról Óriás vargánya Az esők és a kellemes me­leg hatására Zala megyében helyenként szinte szőnyegként borítja az erdei avart az őszi vargánya. Tóth László za- lálövői erdész egyik kerülő útján 87 dekás példányt is ta­lált. A francia újságíró könyvé­nek eredeti kiadását dicsé­retre méltó gyorsasággal kö­vette a hazai megjelentetés: aligha tévedés azt állítani, hogy nem pusztán a politikai aktualitás, hanem a könyv ér­téke is indokolja ezt. Vidal hosszú időt töltött Kínában, s így nem szorítkozik a másod­kézből megismert tényekre, eseményekre; témában való jártassága, nagy anyágismere- te jól tükröződik a műben. „Mindig távol kell tarta­nunk magunktól a nagynem- I zeti sovinizmus gőgjét" — idé- , zi könyve egyik helyén Mao l Ce-tung szavait Vidal. Ezek a | szavak azonban nem mostaná­ban, hanem 1656-ban, a Kínai Kommunista Párt VIII. kong­resszusán hangzottak el. Akkor, 1956-ban, magasba tört a fej­lődés vonala az 1949-ben meg­alakult Kínai Népköztársaság­ban. Iparban, mezőgazdaság­RUDAPITHECUS HUNGARICUS Olyan rendkívüli értékű le­lettel gazdagodott hazánk, amelynek négy világrészen, sőt a mérsékelt övön belül az egész világon nincs párja. A leletre — egy ősi állkapocs­csontra, benne négy zápfoggal — Rudabányán Hernyók Gá­bor, a bánya főgeológusa buk­kant rá, a Magyar Állami Földtani Intézetben pedig Kretzoi Miklós, a föld- és ás­ványtani tudományos doktora „agnoszkálta”. Kretzoi Miklós szerint a le­letben kétségkívül a sivapi- thecusok alakkörébe tartozó ősi lény állkapocstöredéke és fogai ismerhetők fel. Ez a lény már nem volt majom, de még ember sem, csak megindult az emberré fejlődés útján. A pliocénban, 6—10 millió évvel ezelőtt élt. Ez volt az a korszak, amikor észrevehetően szétvált az a két hatalmas fejlődési ág, amely egyfelől a mai emberszabású majmokhoz, másfelől az em­berhez, a homo sapienshez ve­zetett. Míg az emberszabású majmokhoz vezető ág fokoza­tosan a speciális növény-, il­letve gyümölcsevő életmódhoz alkalmazkodott és ennek meg­felelő fogazatot fejlesztett ki, addig az ember felé induló ág egyre inkább áttért a ra­gadozó, a mindenevő életmód­ra, aminek a fogazaton tisztán felismerhetők a jelei. Az em­berré fejlődésnek ezek a je­gyei jól láthatók a rudabá- nyai állkapocs zápfogain is, bizonyítva, hogy ez ősi lény a fejlődési ág legalsó, közvet­lenül a szétválás utáni lép­csőjének képviselője volt. — Mindezek alapján a lele­tet a megkülönböztető „Ruda- pithecus Hungaricus” néven vezetem be az irodalomba — mondotta Kretzoi Miklós. — Van még egy egyedülálló kü­lönlegessége. A fejlettségnek ugyanezen a fokán álló lele­tek eddig csak Kelet-Afriká- ból, valamint az indiai—pa­kisztáni határ környékéről, te­hát kifejezetten trópusi, illet­ve szubtrópusi területekről kerültek elő. így általános volt az a tudományos feltéte­lezés, hogy az ember a mai trópusi vidékeken, szűk terü­leten alakult ki, s innen ván­dorolt szét a földkerekségen. Ez a felfogás^ most megdőlt, sőt — kapcsolatba hozva a vér- tesszőllősi leletekkel, a félmil­lió éves ember csontjaival, lábnyomaival, stb. — biztosnak látszik, hogy az emberréválás folyamata a mérsékelt övben is leját­szódott. Talán a jövőben akadnak ha­zánkban olyan leletek is, ame­lyeken ezt a fejlődést folya­matosan végig lehet majd kí­sérni. — Ez a 7—10 millió évvel ezelőtt élt rudabányai lény valamivel kisebb termetű volt trópusi „kortársainál” és a mai embernél. Zömök, erőtel­jes, felnőtt lény lehetett. Fel­tehetőleg a majoméra emlé­keztető testtartással járt Hogy hím- vagy nőnemű volt-e, azt már nem lehet megállapítani, de az biztosra vehető, hogy — mivel fogai tanúsága szerint makkegészségesnek kellett lennie — erőszakos halállal pusztult el. A lelet tudományos feldol­gozására elsőrangú szakembe­rekből álló munkaközösséget kívánok létrehozni. Ennek a- feladata lesz egyrészt a lelet pontos helyének meghatáro­zása az emberréválás folya­matában, másrészt annak a környezetnek a részletes, mi­nél élethűbb rekonstruálása, amelyben életét a rudapithe- cus leélte. Bemutatja a tv Az ördögök teste E héfen, szombaton este mutatja be a televízió, az Ördö­gök teste című filmjét, amely egy öt éve megtörtént sza­botázsakció történetét dolgozta fel. A cselekmény valósá­gos politikai és történelmi tényekre támaszkodik, ugyan- vkkor a bűnügyi filmek izgalmával igyekszik feltárni, a politikai boszorkánykonyha rejtett összefüggéseit ban egyaránt gyors és megala­pozott előrehaladás volt ta­pasztalható. Két évvel később azonban megkezdődött az a tragikus folyamat, mely nap­jainkban is tart. Innét, 1958 eseményeitől kezdi „jelenté­sét” Vidal; két hónap alatt létrehozták a népi kommuná­kat, elkezdődött a „nagy ug­rás" kalandor, a kínai népgaz­daságot hihetetlen nehézségek­kel sújtó kísérlete... A kínai mezőgazdaság — a „nagy ug­rás” következményeként — csak 1964-ben tudta újra elér­ni az 1957-es, a kommunák szervezése előtti termelési szintet! A szerző, bár műve érthe­tően nem tarthat, s nem is tart igényt a teljességre, rendkívüli alapossággal veszi sorra a bel­politikai és külpolitikai ku­darcok sorozatának kiinduló­pontjait, a marxizmus—leni- nizmus alapvető elveitől váló eltávolodást, a kispolgári ka- landorság felüllcerekedését. „A nehézségek előli nagy me­nekülés” — fogalmazza meg Vidal azt az alapvető maga­tartást. amit Mao Ce-tung és csoportja már az ötvenes évek végén megkezdett, s amit ma is, még felfokozottabban, ta­núsít. Lenin mindig óvott a kispolgári türelmetlenkedéstől; a Mao féle irányvonal követői éppen ezt az alapvető tanítást is figyelmen kívül hagyták. A mind nyilvánvalóbb leté­rést a marxizmus—leninizmus jelentette útról először magán a párton belül lehetett lemér­ni. Aíao Ce-tung és csoportja hátat fordított a párt kong­resszusai által elfogadott ha­tározatoknak, sorozatosan megszegte a pártdemokrácia törvényeit, a párt szervezeti szabályzatát. Amikor a tiszto­gatás, s Mao Ce-tung személyi kultusza, a belső, elsősorban gazdasági nehézségek, s a kül­politikai' elszigetelődés mind erősebb ellenállást és bírálatot váltottak ki, a háttérből az el­ső sorba, s rögtön Mao Ce­tung után következővé lépett elő Pin Piao honvédelmi mi­niszter, s vele a hadsereg, a katona, aki — a kínai lapok szóhasználata szerint — az egész nép példaképe. Vidal könyve aligha lenne érdekes, ha pusztán a tények felsorolására szorítkoznék. Éppen azzal válik tanulságos­sá, hogy felrajzolja a tények közötti összefüggéseket, meg­mutatja a ma már teljes egé­szében kibontakozott nagyha­talmi sovinizmus csíráit Mao Ce-tung korábbi elméleti munkáiban. A nemzetközi munkásmoz­galommal való szakítás, a bomlasztómunka, akcióegység megtagadása az élet-halál har­cot vívó vietnami nép támo­gatásában mind-mind logikus következménye az antimar- xista politikának, annak a politikának, amit a Mao Ce- tung-téle csoport a KKP de­mokratikusan — kongresszu­sokon — elfogadott politikája helyett alkalmaz, s amit — ha sikertelenül is — egyedül üdvözítőként szeretne elfo­gadtatni, elismertetni min­den kommunista párttal. (Azok, akik szembeszegülnek Mao Ce-tung eszméjével, vé­gül is szégyenletes vereséget fognak szenvedni. így igaz ez Kínában, de így igaz külföldön is." A Renmin Ribao 1966. június 6-i vezércikkéből.) A kínai események napja­inkban sem nélkülözik a vá­ratlan és meghökkentő voná­sokat, még nehezebb próba elé állítva a marxizmus—leni- nizmushoz hű kínai kom­munistákat, még több bajt okozva a nemzetközi mun­kásmozgalomnak. Vidal köny­ve jó segítője annak,' hogy pontosabban és világosab­ban fölmérhessük az esemé­nyeket, megérthessük az ösz- szefüggéseket, s ezzel mind­azt, amiről a Jelentés Kínáról szól, (Kossuth Könyvkiadó) M. O. Alekszä, Oleksz Elek... Ma huszonöt esztendeje, dalára: maga 1942. október 3-ra virradóra, a Márgit körúti fogház sira­lomházában -íródtak e sorok: „Búcsúzom tőletek, kívá­nom nektek, érjétek meg a békét és a boldog életet. És ha megéritek, emlékezzetek meg rólam, csendesen, szép szóval...’’ Az a férfi, akit azon a bo­rús októberi reggelen — pon­tos adat van róla — 8 óra 50 perckor a fogház udvarán ki- végeztek, feleségének és kis- j szlovák lányának címezte a bűcsiíso- rokat. De ma, mártírhalálá­nak 25. évfordulóján a na­gyobb család is kegyelettel emlékezik rá, a szovjet ejtő­ernyősre, aki élete utolsó pil­lanatában ezt kiáltotta: „Él­jen a függetlén, szabad Ma­gyarország!’’. .. Aleksza Borkanyukra emlé­kezünk. Pontosabban Olek- szára, ahogyan szűkebb pát­riájában, a kárpátaljai falu­jában emlegették. Azaz: Bor- kanyuk Elekre — amint ma­gyar barátai és harcostársai szólították. „41 évet éltem, ebből 20 évet a szegény emberek ügyéért ví­vott harcnak szenteltem. Egész életemben becsületes harcosa voltam a szabadságnak, min­den egyéni haszon, vagy ér­dek nélkül’’ — olvassuk bú­csúlevelében. Nem a véletlen vezérelte a szegény emberek ügyének ol­is földhözra­gadt szegény ruszin paraszt­család gyermekeként látta meg a napvilágot a kárpát­aljai Kőrösmezőn. A vériá- zító nyomor elleni küzdelem vágya vitte huszonkét éves korában a Csehszlovák Kom­munista Párt soraiba. Ta­nult, az ezerkilencszázhuszas évek derekán Harkovban párt­akadémiát végzett, újságíró lett, majd Komszomol-titkár, területi lapszerkesztő, a Cse/i- Kommunista Párt Központi Bizottságának tagja és parlamenti képviselő. A világháború kitörése után ez az életút egyenesen vezet­te őt a szovjet hadseregbe. 1942 januárjában Aleksza Bor- kanyuk magyar partizántár­saival repülőgépen bevetésre indult. Az ejtőernyőscsoport a megadott térségtől távol, Kárpát-Ukrajna havas he­gyeiben ért földet: ki azon­nal elesett a tűzharcban, kit elfogtak — egyedül Borka- nyuknak sikerült eljutnia szülőfalujába. Végül azonban őt is elfogták ... Aleksza Borkanyuk ham­vait 1945-ben, hazánk felsza­badulása után, hazaszállítot­ták szülőföldjére, Ott, Rahón emlékművet állítottak neki. Emléke — és a nagy mű; a független és szabad, szocia­lizmust építő Magyarország, amelyért életét áldozta, él. sp Kerek hatvan éve űzi a prepa­rálás művészetéi idős Kádár István berekfürdői nyug­díjas. A ritka tu­domány mestere, aki maga is ren­geteg vadat, ma­ri árfaj tát kapott puskavégre, „mű­tőjében” 10 008 vadat tömött ki. Az Alföld ismert szárnyasain, kana­lasgémen, túzo­kon, fácánon kívül egzotikus állat- és madárfajtákat is „konzervált”, töb­bek között egy öt­mázsás dámvadat 10000 és egy két és fél mázsa súlyú bar­namedvét. Prepa­rált havasi fajd- kakast, fehér her­melint, kivesző­iéiben levő afri­kai krokodil-ma­darat és a rendkí­vül ritka reznek túzokot is. Legpa­rányibb munkája a békaporonty és a szúnyoglárva konzerválása volt. Kádár István kezemunkája töl­tötte meg a deb­receni Déry Mú­zeum első népies halászati és vadá­szati tárlatát, amely az Alföld és a Tiszántúl egész faunáját be­mutatta. A hajda­ni debreceni re­formátus tanító­képző hatalmas biológiai szertárát 1200 trófeával gaz­dagította. Az álta­la kitömött álla­tok ma is segítik a szemléltető ok­tatást több felső­fokú iskolai in­tézményben, álta­lános és középis­kolában. Jana úr, a szerkesztő M ogorván jött be reggel Jana úr. Nem köszöntött senkit, dörmögve ment a szobájába és úgy kérte a kávét, mint egy korán kelő ezredes. Parancso- lóan, kimérten. Rozmár bajusza nem volt elrendezve. — Khm ... khm ... — köhintett Jana úr jelentőségteljesen, s előszedte a polc­ról a kéziratokat. Turkált, válogatott bennük. Az oldalakat hajtogatva szisze­gett, bütykös ujjával csettintett, vagy dühösen huzgálta bajuszát, s a papírt elegáns mozdulattal dobta a süllyesztő­be. Most válogatta össze a jövő heti lap­szám cikkeit. Ilyenkor nem. lehetett hoz­zá szólni. A riporterek bújtak előle, ne­hogy megkérdezze tőlük: — Édes fiam, fogalmazni az iskolában tanítottak téged? No, meg azért is elkerülték, mert Jana úr ceruzája sohasem úgy nyirbálta meg, olyan könyörtelenül húzta át, mintha csak a rövidítésekért kapná a prémiu­mot. így lett a féltett, több oldalas 1\agy riportból nyúlfarknyi információ, vagy kétsoros hírecske. Ám, ha Jana úr jókedvű volt, akkor nevetve adta vissza tizedszer is, mond­ván: nem így gondoltam, hanem így, hogy ez az izé... ne szerepeljen benne! Rendben? S mit mondhatott szegény riporter? Dünnyögve vonult alkotásával a helyé­re. Becsukta az ajtót szép csendesen, s a szobában a foga közül sziszegve szórta a szakramentumokat. Amikor belefá­radt, akkor pedig átírta tízszer, húsz­szor, pont annyiszor, amíg Jana úr meg nem szánta s azt nem mondta: — Jól van, ha már jobbra nem tu­dod ... J ana úr arcán látszott, most ideges. Nem is mentek be hozzá a többiek, hagyták: dühöngjön magában, ne raj­tuk töltse a mérgét. Tévedtek. Jana úr most olyan gyámoltalan volt, hogyha valaki rákiált, írja alá a felmondását, gondolkozás nélkül megteszi. Senki nem tudta, hogy idegesége, tulajdonképpen szégyenérzetét leplezi. Még mindig azon járt az esze, ami este történt vele. A szokásos fröccsözés után a „Hulla­mosó’’-ban — így hívták a szerkesztőség tagjai a kapu alatti kiskocsmát — éppen indulni akart haza, amikor szesztestvé­re ráköszönt. — Ne menj még, édes egykomán! Ül­jünk le! — Üljünk — egyezett bele Jana úr, de közben toporgott, mert dolga volt, ám belenyugodott sorsába. Megvigasz­talta furcsa ötlete: ha már engedett, ak­kor bűnhődjön Lipót, amiért belebotlott, mert ő nem fizet egy vasai sem. Legyen gavallér a cimbora, úgy kell neki! Kicsit alattomosan, kicsit ravaszkásan figyelte, szól-e Lipót a pincérnek, vagy rá vár-e a rendeléssel. Lipót jócskán ivott már máshol, apró­kat röhögve rendelt. Megittak egy liter sillert, és egymást támogatva indultak el. Lipótnak minden szónál megtört a nyelve, Jana úr, meg úgy érezte, ha nem húzza időnként erősen bajuszát, nem tud egy lépést sem tenni. Szentül meg­fogadták, hazáig nincs többé kitérő, s jóízűen rágták a zseb mélyéből előko­tort ropogós fokhagymagerezdeket. Azt hitték, a szaga majd kijózanítja őket. Ellenkezőleg. A büdös gyomor ettől csak jobban követelte a savanykás lét. Mind a ketten érezték a pokol égését. Rette­netesen szenvedtek. Egymástól várták, melyikük hívja meg a másikat, most már igazán csak egy hosszúlépésre, de összesen nem volt tíz fillérjük sem. Ja­na úr nem merte felhívni lakására cim­boráját, félt az asszonytól. Lipót nem félt, mert náluk ő volt az úr a háznál, s a felesége a hosszú évek alatt megszok­ta már pityókás férje kiruccanásait, ygyütt mentek hát Lipótékhoz. Jana úr már bánta, hogy a cimborával tartott. Legszívesebben szó nélkül lelé­pett volna, de maga sem tudta, miért maradt, miután megérkeztek. Sovány, elnyűtt kis felesége volt Li­pótnak. Főzött, meg mosott egyszerre, amikor rányitottak. A gyerekek a kony­ha sarkába állított rozoga asztalnál ta­nultak. Egy sem mert, felnézni, amikor apjuk belépett. — Rózsi, adj egy kis dugsegélyt! — szólt Lipót asszonyának. — Lemegyünk egy fröccsre a barátommal a sarki ven­déglőbe. Rózsi nem szólt. Azt sem, hogy nem, azt sem, hogy elég lehetne már. Nem is nézett urára, Jana urat figyelte. Jana úr nem tudott másfele nézni, tekintete lassan, gyáván kúszott Rózsi felé, az El aszonyé pedig keserűn, kétségbeesetten, vádolón csapott le rá. Aztán alázatosan megtört, Esetlenül, kissé rogyadozva ment a kredenchez. 4 csorba, kopott bögrék mögül egy kis findzsát vett elő. Megrázta, méricskélte súlyát és nagyo­kat sóhajtozott. Kiborította tenyerébe a tartalmát. Nem volt benne papírpénz, kétforintos sem, csak apró, tíz- meg húszfilléresek, s egy-két recés szélű fo­rintos csupán. Fojtott hangon számolta Lipót kinyúj­tott tenyerébe: — Tíz ... húsz ... harminc... egyöt- ven ... kettő negyven ... négy forint. Míg kikerekítette a pénzt., Jana arcát fi­gyelte. . mikor hazaért, felesége furcsán /J vizsgálgatta arcát. — Valami bajod van, Jenő? Olyan rossz a színed! — Nem, nem. Nincs semmi bajom, csak elfáradtam. Olyan kegyetlenek az emberek — mondta csendesen, inkább magának. — Te nem, drágám! Te nem. Ne emészd maga! Ne törődj mással — nyugtatta felesége. Ám hiába volt a nyugtató szó. Lipót asszonyának a nézése feldúlta, megse­bezte, égette. Maga előtt látta, hogyan számolja az aprópénzt: — Tíz, húsz, harminc, egyötven... — Jana úr! Jana úr, kérem! Ugye, ol­vasta az írásomat... Ugye, jöhet — szólt hozzá Kati az újonc, szinte esde- kelve. Jana úr megrettent. Ügy nézett a gya­kornokra, mintha kissé ketyagos lenne. Lassan tisztult emlékezete, de meg is zavarodott egyszerre. Micsoda boszor­kányság ez? Kati szeme épp olyan két­ségbeesetten kereste az övét, mint Rózsi asszonyé az este. — Khm ... khm ... hová is tettem? — szólt Jana úr erejét összeszedve. — Olvastam ... igen, olvastam. Látja, ez sikerült. Így kell! Bátran! így ám, kis­lány! — Köszönöm, Jana úr! Maga olyan kedves... Tudja, azt írtam meg... J ana űr egy szót sem értett a lelkes áradozásból. Nem is olvasta a cik­ket, mert reggel, ahogy meglátta ösz- szegyűrtf s úgy dobta a papírkosárba. Amikór Kati kiment, mintha mázsás súlyt emelne, úgy tetté az asztalra a vesszőkosarat. Sokáig turkált benne, ke­reste a lány riportját... András Ida

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents