Pest Megyei Hírlap, 1967. október (11. évfolyam, 232-257. szám)
1967-10-19 / 247. szám
1967. OKTOBER 19.. CSÜTÖRTÖK 3 "z<ctfíviaD Asszonyok a munkapadok mm , a munMagyarországon rú nők 65 százaléka aktív kereső. Az iparban foglalkoztatottak közt az asszonyok és lányok aránya meghaladja a 40 százalékot. A vasiparban is egyre nagyobb a nődolgozók térhódítása, a Csepel Autógyárban például a fizikai munkásoknak mintegy 30 százalékát adják. Statisztikai jelentésekben olvastuk ezeket a számokat. A foglalkoztatottság alakulása a régebbi adatokkal összehasonlítva nagy társadalmi változásról, a női egyenjogúság fejlődéséről is tanúskodik. 1950-ben 28,9, 1955-ben 38,8 százalék volt a kereső nők aránya, a növekedés tehát tíz év alatt mintegy 75 százalékos. Tény azonban az is, hogy a munkaképes korú nők jelentős része még nem mindig talál megfelelő elhelyezkedési lehetőséget, soktízezren pedig csupán időszaki munkát vállalhatnak. Arra int ez, hogy nem oldottuk még meg a nők termelő munkába való állításának gondját. Nehezíti a helyzetet, hogy elsősorban a több- gyermekes családanyák, a vidéki asszonyok és lányok, a nehézipari-bányászati központok női lakossága részére nincs elegendő és megfelelő munka- alkalom. Az előbbiekhez az is hozzátartozik, hogy 1960—65 között az ipari dolgozók száma az Alföldön 38, Dél-Dunántúlon 29. Budapesten pedig 7 százalékkal növekedett és jó részük — 35—40 százalékuk — a nők köréből került ki. A második ötéves tervben az ipari beruházásoknak mintegy háromnegyed részét a vidék fejlesztésére fordították. A szocialista éilam sok milliárd forintos beruházással igyekezett növelni ez asszonyok, lányok munkába állításának lehetőségét. Miéit írunk foglalkoztatottságáról ? Ennek magyarázata is összefügg a gazdaságirányítás új rendszerére való felkészüléssel. Sok helyen — főleg vasipari és más, elsősorban férfiakat foglalkoztató üzemben — valamiféle idegenkedés tapasztalható az asszonyok körében, többen megkérdezték például, hogy a következő években nem kerülnek-e hátrányosabb helyzetbe? Az aggodalom nem indokolatlan. A maradiság ma is erősen tartja magát és a régi fakanál-közmondásnak új változata kezd elterjedni a nő és a technika ellentétéről. „Az asszony fél a géptől.” — „A nőnek nincs elég műszaki érzéke, amellett gyenge és ügyetlen.” Az ilyen nézetek indokolják, hogy az üzemek gazdasági vezetői, párt- és tömegszervezetei a gazdasági mechanizmus és a foglalkoztatottság kapcsolatában is többet foglalkozzanak ezzel a kérdéssel. Tudomásul kell venni, hogy a nők foglalkoztatása nem tetszés szerinti elhatározás dolga. A gazdasági élet, az ipar fejlődése, rohamos változásaival együtt egyszerűen nem nélkülözheti a női munkaerőt. Néhány iparágban — textil, ruházat, élelmiszer — egyszerűen elképzelhetetlen a termelés nők nélkül. Nyugodtan állíthatjuk: indokolatlanok a nők foglalkoztatottságának csökkentéséről szóló álhíresztelések, sőt az elmúlt hónapokban is számos kezdeményezés, gazdasági intézkedés történt az asszonyok, főként a vidéken lakók munkavállalási lehetőségeinek bővítésére. A gazdaságirányítás új rendszere igényli a vállalatoktól, hogy a jövedelmezőséget, nyereséget a foglalkoztatás ma még gyakran merésznek tűnő módszereivel is növeljék. Nem véletlen, hogy igen sok szó esik mostanában a bedolgozó rendszer bővítéséről, amellyel jelentősebb beruházások nélkül is számottevően növelhető a termelés, s bedolgozóként is elsősorban mellett családos anyákat, háziasszonyokat foglalkoztathatnak. Találkoztunk olyan példával is — igaz, csak néhánnyal —, hogy áruházakba a vásárlási csúcsidő 4—5 órájára hívnak be kisegítő elárusítónak háziasszonyokat. Bizonyos, hogy más munkaterületen, üzemekben és gyárakban is lenne mód napi négy-hat, vagy heti 24—36 órás munkára, az időnek megfelelő bérezés mellett. Sok háziasszony gondja oldódna így meg. A foglalkoztatási | kötöttségek és főleg merevségek a gazdaságirányítás új rendszerében csökkennek, sőt egyes helyeken megszűnnek. A növekvő üzemi önállóság lehetővé teszi, hogy a legcélszerűbb munkaszervezést valósítsák meg. Előfordulhat — ma még a kevés példa miatt nem tudjuk —, hogy helyenként a leggazdaságosabb munkaszervezést a részmunkaidő jelenti. Tudjuk, merész elképzelések ezek és nehéz lesz majd szakítani a megszokottal. Bizonyos azonban, hogy a vállalati önállóság nagyarányú bővítése után lehetséges lesz, hogy ma még merésznek tűnő elképzelések valósággá váljanak. A //I _ | elismerését n ői munka sátora, az asszonyok és lányok foglalkoztatásával szembeni allenálást erősíti néhány szociális gond, a családban elfoglalt helyük és szerepük. A második, sőt a harmadik műszak, a szülés, a gyerekek betegsége, vagy egyéb okok miatt gyakoribb például a nők munkahelyükről való távolmaradása. Ugyancsak statisztikai adatok bizonyítják azonban azt is, hogy ez a távolmaradási különbség lényegesen kisebb, mint amennyi a híresztelésekben, esetleg a köztudatban szerepel. Nem írtunk részletesen ezekről a gondokról, mert ezúttal más kérdésekre akartuk felhívni a figyelmet. K. A. Érkok voltak! Micsoda harcok lehettek itt! Én emlékszem ilyen lövészárkokra! Az árkokat benőtte a fű, a felhányt halmokon szívós me- tei virágokat rezegtet a szél. Egyedül hitt a viszontlátásban Megint esteledik, s a táj tnind ismerősebb lesz. A kala- tiznő bekopog hozzánk, kézen fogja Sándort, kiviszi a kupééi tóhoz, hogy megmutassa neki az éjjeli fényben csillogó településeket. Molnár Sándornak ismerősek a lágy ukrán Bzavak. Spontán bukkannak ki belőle hajdani anyanyelvének szókapcsolatai, névszói, igéi, amelyeket utoljára mesterséges álmában ejtett ki és tolmács kellett, hogy megértse, tnit is mondott. Mielőtt elindultunk, kölyök- Vagányan azt mondta: — Én egy meglepetést tartogatok ám! — No? — Majd az úton megmondom! A meglepetés az volt, hogy oroszul tanulta meg ezt a mondatot: „Drága édesanyám, hazajöttem!” Hármunk közül ő volt az, Bki hitt abban, hogy viszontlátja. Nem írtuk meg senkinek, hogy mikor érkezünk. Csupán e Negyelja moszkvai szerkesztősége tudott róla, hogy készülődünk, de érkezésünk után kapták meg értesítésünket, így hát Sándor kalauzolt bennünket a lugánszki pályaudvaron. Úgy mutatott a körben levő épületekre, mint aki otthon van. — Az ott a villamosremiz, ehol az első éjszakán a kisko- fcónál megégettem a pufajká- •nat... Arra megy el a villa- Snos, és majd meglátják, hogy ^emelkedik az út... Az az épület viszont új, ezen meg akkor rádióadótorony állt. Ott bújtam meg, akkor ott egy szalmakazal volt, és amikor kimásztam, az őr azt hitte, hogy partizán vagyok és rámfogta a puskát... Kollégám, az Izvesztyija budapesti tudósítója, Borisz Ro- gyionov virággal búcsúztatott a Keletiben és sokdioptriás szemüvege mögül biztatóan kacsintott. Akkor azt hittem, többet tud már, mint mi, vagyis: valami biztosat. Előzőleg loholt engedélyért, vízumot segített kijárni, s amikor mindezt megköszöntem, kedves, szép irodalmi magyar nyelven és bájos akcentussal azt mondta: — Semmi köszönet, hiszen ez az én ügyem is. Ö újságolta el még itthon, hogy a lugánszki járás rendőrsége hónapok óta nyomozza: hol az az utca, hol az a ház? Kézenfekvő volt tehát, hogy a rendőrséghez forduljak szállás és a további nyomozás ügyében. A mosolygós alezredes Kétnapos feszült izgalom után álomba zuhantunk. Reggel egy katángvirágszemű szerény, mosolygó férfi kopogott be hozzám. Bemutatkozás után gyorsan felírtam a nevét, ahogy minden riporter teszi, ha sok idegen emberrel találkozik, mert blokkjában biztosabban őrzi 2. neveket. Még egy kis megjegyzést is firkantot- tam a neve után: „mosolygós”. Akkor még nem tudtam, hogy sem őt, sem a nevét többé nem fogom összetéveszteni senkiével. Asztalhoz ültünk. Nem terített asztalhoz, hanem szállodai szobám munkaasztalához. A „mosolygós” hjapin Dmitrij Tyerentyevics papírt, ceruzát vett elő és Sándorhoz fordulva oroszul mondta el, hogy a2 egyik falu alakzata nagyon emlékeztet arra a vázlatos rajzra, amelyet a Nők Lapja, illetve a Negyelja és a lu- ganszki Pravda közölt. De most nem olyan, mint volt, vagy lehetett, mert modernizálódott, sok új, emeletes lakóház épült, viszont a tó, a hegyek és a patakok nem mozdultak el a helyükről. Ljapin Dmitrij Tyerentyevics ceruzája fut a papíron. Rutinosan dolgozik, látszik, nem először rajzolja a térkép sémáját. Molnár Sándor belefeledkezve figyel, s ha megszólal, nem fordít, mint én, hanem anyanyelvén gondolkodva ejti ki a szavakat. Igaz, meg-megakad, sokszor a legkézenfekvőbb kifejezések sem ugranak a nyelvére, de döbbenetes, hogy még olyan fogalmat is könnyedén ki tud mondani, amelyeket más, idegen nyelvet beszélő ember legfeljebb szótárból keres ki. „Ez itt a temető, itt egy út vezetett, itt a patak, ez meg az iskola, emitt nagy fák voltak...” Talán sután hangzik — de a nagy élmények kifejezésére soványnak találom a nyelvi eszközt — ezért hát elkopott jelzőket is használni kényszerülök, amikor megközelítően pontos igyekszem lenni: döbbenetes, lenyűgöző jelenetnek voltunk tanúi. Egy férfi ismeretlen múltja felnyiladozásá- nak nézőjeként észlelhettem a biológiai-esztétikai csodát: az édes anyanyelv zenéje, a tájokról megőrzött élmények, az elpusztíthatatlan érzelmi morzsák maradékának össze- csengésében kezd feloldódni egy szorongó, múltjavesztett, ébredező lény. A szállodai szoba asztala körül most szinte harc folyik az ismeretlen, a tudományt megcsúfoló hajdani fasiszta orvos, vagy orvosok, s a humánus magyar orvos között. A kegyetlen feledtető s a konok emlékeztető most egy ember lelkében csatázik. Ki lesz Borús szüret Vén tőkék, öreg emberek Ráfizetés, szerződéssel Egy kis szőlőlugas árnyékolja az ablakomat Egy vén, vaskos, tökéről fakad az egész. Nyár derekától nézegettem; jó termés ígérkezett. Nem mennyiség, hiszen egy töke termése még ahhoz is kevés, hogy néhány napig elcsemegézhessen az ember, s borászat? —> ugyan már! Mégis öröm az, hogy jó termés ígérkezik. Szeptember elején még kissé savanyú volt. Két hétre el kellett mennem; no — mondtam —, majd szüretelünk, ha visszajöttem. Es két hét után, miközben néhány napig esett az eső, odalett a termés. Ekkor már barnán sötéilettek a fürtök, a bogyók így barnán, roggyantan tapadtak a kocsányhoz, s alul kiült rajtuk a penészvirág. Itt-ott maradt egy-egy erőteljesebb szem, s ezek hasadtan vicsorítottak. Tehát elmaradt a szüret. Persze egy tőke, egy kis lugas nem nagy ügy; noha így sem esett jól a kudarc. A napokban azonban Csemőn jártam, a homoki borvidék e neves táján— a csemői ezerjó hazájában, amely borversenyt is nyert már — s itt 450 holdon következett be — (ennyi a Szabad Föld Tsz termő szőlője) — ez az esőkár. Magyarázat nem kell, hogy mi az. Látni kell a pusztulást. Itt persze mindjárt az eső elálltával elkezdődött a szüret, s tart még ma is, de nem annyira az eredményt számlálják, mint inkább a veszteségeket. Hogyan lehetne hát innen, valami vidám szüreti képet festeni? Mondjuk, ahogy szokás, fényképpel; a szőlőszedő lányok legcsinosabbika magasba emel egy telivér fürtöt, a puttonyok felett. Hagyjuk ezt. — Mennyi termést vitt el a2 esőzés? — Ahhoz képest, amit még augusztus végén, szeptember elején ígértek a szőlők, körülbelül 25 százalékot — mondta Mészáros Béla, a Szabad Föld Tsz fiatal főagronómusa, s elgondolkozott. — Igen, ennyit nyugodtan számíthatunk. Persze, ha nincs ez az esőkár, akkor sem jobb a helyzet, vagy legalább is nem sokkal jobb. És erre az utolsó megjegyzésre kell odafigyelni. Nagyon nagy gondokkal küzdenek ezek a kis, homoki szőlős szövetkezetek. Elsősorban az adottságaikból eredően. A föld keveset ér; fél aranykoronás, vagy legfeljebb egy. Amit hoz, a szőlő hozza. Igen ám, de milyen szőlők ezek? öreg, kivénhedt tőkék a kis tanyák körül. — Há a mi szőlőinket igazi szakemberek megnézik, mondjuk dunántúliak, akiknek már vannak korszerű telepeik — magyarázta Mészáros Béla —, ezek egyből kijelentik, nem szabad kínlódni vele. Dehát legjobb lesz, ha számolunk egy kicsit. Ezek a mi szőlőink holdanként 100 nap munkát igényelnek évente. Tudja mennyi lesz így egy kiló szőlő megtermelésének önköltsége? Kereken hat forint. — Itt egy kis szünetet tartott, majd azt mondta: — És most vegye hozzá mindehhez, hogy tagságunk átlagos életkora 65 év, tehát lényegében a munkaerővel is baj van, s ráadásul egy ilyen terméskiesés... A fiatalember tanácstalanul tárta szét a kezét. Egymillió forint mérleghiány van a nyakukban. Amikor a rothadás miatt gyorsan hozzá kellett látni a szürethez, a mustnak nem volt meg a kívánt cukorfoka, s a borforgalmi gyorsan kialakított egy átvételi árat: egy forintot adtak egy kiló szőlőért Négy napon át egy íorintot... A hatforintos önköltséggel előállított termésért. Később kettőötvenre alakult ez az átvételi ár, most már magasabb a cukorfok, tehát megkapják a három- hatvan—négy forintot Így is, úgy is — ráfizetés. A présházban azért dolgoznak. Jönnek, jövögetnek a tár- szekérék, hozzák a szőlőt, csurog a must. És ahogy az ilyen helyeken, présházakban, pincékben szokás, itt is csak megkóstoltatták a borukat. A pincemester, Papp Imre előbb az új bort kínálta. Nincs benne semmi sértő, hogy azt kell rá mondani: Útban az ismeretlen otthon felé, az országút porába rajzolja Molnár Sándor az emlékezetében élő utat Luganszk határában. a győztes? Az, aki kísérleti állatként kezelte a serdülő gyermeket, hogy emlékezetének köldökzsinórját elszakítva, személyiségét kifordítsa sarkából — vagy az, aki helyre akarja állítani az eredeti embert. Riporterségem két évtizedében sok izgalmas órám, napom múlt már el, de ehhez hasonló feszültséget soha nem éltem át. Hányszor eszembe jutottak azok a kétkedő hangú levelek, megjegyzések, amelyek e tárgyú riportjaimra jöttek! Sőt, egyik tekintélyes irodalmi orgánumunk szkeptikus glosszája is, amely nehezményezte, hogy sebeket tépünk fel. Táskámban a magnótekercsek — a bizonyíték —, hogy szokatlan, nem mindennapi, de jó ügy szolgálatába szegődtem, s ezt tette az az orvos is, akinek tudását, módszerét egy nagyképű jegyzetíró látatlanban és a tényeket nem ismerve, kétes értékűnek nyilvánította. Mi akkor még nem tudtuk, hogy ez a halványkék szemű, szerényen mosolygó, vasárnapját ránk áldozó civil ruhás ember rendőralezredes, a kör- zt>. útlevélosztály vezetője, aki hónapok óta szűkíti a kört, hogy egy magyarrá lett szovjet férfi megölelhesse édesanyját, testvéreit. Arasznyinál is több az az irathalmaz, amely 150 kilométeres körzetben, tíz évnyi időt felölelő születési anyakönyvi kivonatokat tartalmaz. Ennyi név között keresték azt a gyereket, azt az embert, akinek adatai megegyeznek mindazzal, amit Molnár Sándor mesterséges álmában elmondott. Az orvos szüntelenül figyelmeztet bennünket: a narkózisban elhangzott nevek, „adatok” eltolódhatnak, az emlékezés vákuumát a fantázia kitöltheti, s a részletek nem mindig egyeznek meg, ám az arányok összességének egyeznie kell. Szemes Piroska Folytatjuk. — Hát ez még bizony vékony. — Az. De kóstolja meg emezt — és nyújtotta a másik poharat. — Ez a tavalyi. Jó bor, kétségtelenül aromás, jó ital. — Hiszen — mondta a főagronómus —, ha magunk adhatnánk el a borunkat. Ha szabadon értékesíthetnénk a termésünket, minden liter boron egytől három forintig meglenne a haszon. Igen, úgy látszik, ez lenne a megoldás A dolog egy kis magyarázatot kíván. Ma a termelők szőlőjük 70 százalékát kötelességsze- rúen szerződik le a Borforgalmi Vállalatnál. Az árakat itt a vállalat diktálja. Kinek fize- tődik ki így a szőlőtermelés? Természetesen azoknak a gazdaságoknak, amelyek viszonylag alacsony önköltséggel dolgoznak. Vagyis: új telepítésű szőlőkben, gépi erővel, nagyobb terméshozamokat érnek eL Egyenesen következik, hogy a régi telepítésű szőlőket át kellene állítani újakra. De hogyan? A csemői főagronómus a következőket mondta erről: — Valójában van már nekünk száz hold új telepítésünk, s lesz is újabb száz hold ... Csakhogy ez kevés; több kellene. Ehhez azonban nincs pénzünk, s a jövőben, úgy látszik, egyre kevesebb lesz. Eddig ugyanis az állam dotálta a telepítéseket, úgy tudom, a jövőben is dotálja, de nem az ilyen magunkfajta gyenge kis szövetkezetek esetében. A lényeg tehát, hogy ha így marad a helyzet — tudniillik, hogy a kis szövetkezet a drágán termelt szőlőjét kénytelen az önköltség alatti áron eladni — semmilyen kiút sem látszik. Csak úgy tud a mérleghiánytól megszabadulni, csak abban az esetben tud az új telepítésekhez szükséges tartalékokra szert tenni, ha megkapja a lehetőséget, hogy nyereséggel termelhessen. Szóval: méltányosságot kérnek. — Mekkora ez a pince? — kérdeztem a pincemestert, mert igen kicsinek látszik a feldolgozó is, meg a tárolótér is. — 1400 hektó bornak van hely. \ — Megtelik azért? — Miből telne meg? — No, rendben van — következett az ellenvetés —, tegyük fel, hogy a borforgalmi nem tart igényt a szőlőjükre, értékesíthetik a borukat, tehát teljesen magukra maradnak. Ebben az esetben fel tudják dolgozni a termésüket, el tudják helyezni mind a borukat? — A kérdést nem így kell feltenni — mondta némi gondolkodás után a főagronómus. — Hiszen a borforgalminak megvan a lehetősége mind a feldolgozásra, mind a tárolásra. Miért ne vehetnénk ezt mi igénybe megfelelő fizetség ellenében? Csakugyan: miért ne? Lehetőség, megoldás kínálkozik más is: — Es ha felemelnék a szőlő átvételi árát? — mondta a főagronómus. — Nekünk^ az is megfelelne. Teremtsenek új árrendszert. Mondjuk csak az ilyen gyenge, magunkfajta szövetkezetek számára, amíg összeszedjük magunkat. A poharak újra megteltek a tavalyi ezerjóval. — Az egyetemen bizonyára nem számított ilyen gondokra, hogy így kell majd törnie a fejét, ha kikerül ebbe a bizonyos életbe — mondtam Mészáros Bélának. Valamennyien nevettek. — Hát hogyne számítottam volna — mondta a fiatalember. — Én innen mentem el, itt születtem ebben a házban. — Nehéz — mondta a másik fiatal kertészmérnök, Bana i Benő is, aki ugyancsak nemrég került ide az egyetemről —, nehéz, de én is tudtam, hogy hová jövök. Jöttek, mert tudták, hogy lesznek itt még jobb szüretek is. Kell, hogy legyenek ... Dékiss János i
