Pest Megyei Hírlap, 1967. szeptember (11. évfolyam, 206-231. szám)

1967-09-17 / 220. szám

1967. SZEPTEMBER 17., VASÁRNAP é’t.Aa hegye* Olvasok, olvasgatok... ben. Megrémül. „Maholnap már a farkam sem fog mű­ködni ... Pedig egyedül ez éltet: a lét motorja.” Tetszik érteni ezt a. - irodalmat...? .. az ANYA GYERMEKÉVEL Pesti tárlatok Dicsekszünk megcsalt szeretőnkkel mosolyával és alázatával magányos térde az éjbe világít dicsekszünk közönyünkkel-mámorainkkal szeszek bűzével a hajnali lázzal a fölöslegesség késett öntudatával hogy ki ne tudódjék mihasznaságunk Dicsekszünk megcsalt szeretőnkkel éjbe világló térdeivel bizonygatjuk, hogy minden megváltozik majd gyömöszöljük a maroknyi reményt föl is mutatjuk lobogtatjuk fennen tágas árvaságunk nehogy kitudódjék Meg fiatal, kezdő szerző­nek is mindez egyetlen eset­ben volna megbofcsátható: ha némi, halvány árnyéka föi- bukkanna szándékának, hogy elítéli ezt a magatartást, az ilyen embert. Erről azonban nincs szó. Fénj'képezünk. Kö­zöljük hősünk gondolatait. Megmutatjuk. Mindent meg­teszünk, csak éppen érzelmileg és értelmileg nem foglalunk állást, nincs véleményünk. Ekkor, vélemény híján válik magánüggyé az írás. írásgya­korlattá. Amikor nincs mit, s miért közölni. A szerzőnek. Mert a folyóiratnak volt... Oázis volt — az oázis akár a földrajzban, fogalomként, akár a gyakorlatban, a siva­tagban, tényként, igen ritka — lélegzet, tiszta tüdővel, amikor végre fölfedeztem e kétségbe­ejtő sivárságban, ötlettelenség­ben és unalomban egy olyan, írást, amelynek szereplői — emberek. Esettek, elhagyatot­tak, de: emberek! És fölbuk- kan közöttük olyan is, aki tudja, mit-miért akar. Sőt, nem elégszik meg azzal, hogy tudja, hanem akarását cselek­véssé változtatja. (Jókai Anna: Általános foglalkoztató, Kor- társ 9. sz.) Hát léteznek — kérdeztem, s kérdezem még most is hitetlenül magamtól — normális emberek? No, nem mindennapjainkban, mert er­ről nem kell meggyőzni... ha­nem az irodalomban? Van még, akit — hogy pontos le­gyek: a fiatalok, a pálya ele­jén állók közül — nem sodort magával a modernség címén űzött kóklerkedés, a szellemi impotenciává fajuló extrémi- zálás, a zűrzavarosság. Szoktam teljesen fölösleges dolgokon gondolkozni. Olyas­min. például, hogy mi lehet az oka a magam makacsságának, amivel a mát, a mai valóságot kutatom, áhítozom könyvek lapjain, folyóiratok szövegé­ben? Egyetlen lehetséges ma­gyarázat van: e valóságban élek. Nem tudom túl tenni ma­gam rajta, s ez minden bizony- nyál szánandó dolog. Mert ha túltenném, örömömet lelném az idegbetegekben, a koráb­ban említett hullaszállítok ap­ró stiklijeiben, amit csak a büntetőtörvénykönyv, no meg a társadalmi morál nevez gyilkosságoknak, kedvem fo­kozná, ha folyóiratonként leg­alább két gázhalál részletes körülményeit ismerhetném meg, s egész biztos a mennye­zetig ugrálnék, ha legközelebb már egy hulladarabolás precíz technológiáját közölnék velem. Irodalmi folyóiratban, iro­dalom címén, az állam papír­ján, pénzén kinyomtatva, a szerzőnek honoráriumot fizet­ve, s természetesen o vételárat a vevőtől behajtva. Ha túlten­ném magam a valóságon. Azon, hogy hellyel-közzel, de azért normális vagyok. Ember, aki nem a halál, hanem a ha­lállal való öncélú játék, nem o szexualitás, hanem a perver­zitás, nem a társadalom alján húzódó szennycsatornák, ha­nem az azokban űzött verseny- szerű halászat ellen tiltakozik. Tiltakozásom természetesen csak elvi jelentőségű: olvasó, s semmi több nem vagyok ... Amivel kezdtem, azzal fejezem be: az írás és az olva­sás nem magánügy. Különösen nem magánügy egy olyan or­szágban, ahol szellemgj'arapí- tó célokat vall a hivatalos kultúrpolitika, ahol az iroda­lomnak — és hányszor és ho­gyan szeretik ezt fennen han­goztatni! — nemzetformáló, történelmi súlya volt. Nem a tévedés jogát vitatom; ez min­den alkotóé. Tévedések és té­velygések azonban messzire esnek egjnnástól. Legalább olyan messzire, mint a ki­nyomtatott magánügyek és az — irodalom ... Mészáros Ottó Remsey Jenő festménye (részlet) Az írás és az olvasás nem magánügy. Nem magánügy ez az írás sem; a betű csak ad­dig magánügy — akár írják, akár olvassák —, míg az egyes ember zárt és szűk világán belül marad. És mégis: furcsa szorongások, belső, majd má­sok elé is kívánkozó kétke­dések közepette mind többet kérdezem, miért erőszakolják rám mások, s növekvő szám­ban, magánügyeiket? Nem magánlevelekben. Ilyet is kap az ember, nem is keveset A szakmával jár. Ezek a más­féle-fajta magánügyek, köny­vek, folyóiratok lapjairól tör­nek rám, s illegetik, riszálják magukat, mint közügyek, mint — irodalom. Valamikor, néhány eszten­deje, még csak a száját húzta el az ember. Háromszáz oldal, s semmi másról, mint arról, unalmában, jódolgában végül is valaki belelép a liftaknába. Persze, meghal. Ok nélkül, ér­telmetlenül. Van ilyen? Van. Mégis: kétségbeejtően magán­ügy maradt az egész. A hős is, a háromszáz oldal is. A bosz- szúság is, hogy ti. mindezt rmgveíették, — majd’ azt ír­táét:: megetették — s elolvas­tatták velem, irodalom címén. Ezután eg - ugyancsak unat­kozó, ■'triH.j-'. öngyilkosság he­lyett fz-vtikütző hölgy történe­tével W'<glalkoztattak, aki időn- kev-f - i ívén férje festőmű­ves- — kultúrpolitikai kinyi­latkoztatásokat is tett, a mű­kedvelő kultúrpolitikusokat olyannyira jellemző „mindent tud” módon. Mind kevesebb szünetet hagyva követték egy­mást a testi-lelki rokkantak. Az egyik biszexuális volt, a másik idegbeteg, a harmadik­negyedik — egy hullaszállító páros — időnként apró gyil­kosságokat követett el, az ötö­dik meg puszta szórakozásból naponta megpofozott egy öreg­asszonyt. (Aki önként jelent­kezett a pofonokért) Az olva­sásból olvasgatás lett lassan, de biztosan. Unni kezdtem az unalmat, a papírra vetett ma­gánügyeket, az emberi voná­sokat csak embertelenségük­kel. korlátoltságukkal fölmu­tató hősöket Unni kezdtem az unalmat unalmasan, érdektelenül tud- tul adó — mert nem ábrázoló — ,.irodalmat”. Restelkedve, némi gyanúval — nem vagy te valamiféle hurrá optimista? — de jó okkal kérdezgettem magamtól; hát csak ez van? Ilyen siralomvölgy ez az or­szág, s ennyire degeneráltak vagyunk valamennyien? Va­jon a valóság — az a sokat emlegetett „véres valóság” — semmiféle jót nem hord ma­gában? Annyi normális, ren­geteg gonddal küzdő, végső so­ron mégis optimista embert is­merek. Hol vannak ezek a mai magyar irodalomban? Mert epigonokat — Capote, Salinger, de még inkább Al- bee, s főként a nagyok, ter­mészetesen Hemingway és O’Neill, Wilder, Williams — igen sűrűn szabadítanak ránk, akik más társadalmi környe­zetben mozgó hősök átmásolá­sát kísérlik meg a m i társa­dalmi viszonyaink közé, de mar-már véteknek számít bio­lógiailag és lelkileg egészséges emberekről írni. (Ha nem is halálos véteknek, de olyan­nak, hogy kiérdemelhető vele / a tökéletes agyonhallgatása, mert érdekes-e, ami nem ter­mészetellenes?) Bezzeg, ha... Ha úgy mutatkozik be egy fiatal író — akinek első írá­sát mutatja be a folyóirat —, hogy volt ó már minden, szür­realista segédmunkás, szocia­lista realista, mázoló, de sehol nem ragadt meg, semmit nem tudott elviselni — és így to­vább, a nem túl gusztusos ma­gamutogatás senkinél, de kez­dőnél végképp nem szimpati­kus pózában —, hát végül is írásra adta a fejét. (Mert Mó­ricz Zsigmond nem próbált vé­gig sok tucat foglalkozást, s mégis a legnagyobb magyar író __) A szerző persze mellé­k es, ha magi az írás helytáll önmagáért. Csakhogy baj van ezzel is. Az még apróság, saj­tóhiba is lehet, hogy a hős, akit először Tárnáinak hívnak, később Tamai lesz. Hagyján az is, hogy eladogatja a köny­veit, s abból iszik; az is, hegy mag^ is, barátja is unja a ko­nyakot, a világot, önmagát... Az már kevésbé, hogy a fele­ség nyugodtan hallgatja a gáz­óra kattogását (ti. férje most mérgezi meg magát a gázzal a konyhában) megvárja, míg férje biztosan meghal, majd kimegy és . elzárja a föcsa- ~*ot. Előbb kitárja az előszoba ajtaját, aztán nyit be a kony­hába. Visszatartja a lélegzetét (micsoda precizitás! — M. O.) félig kihúzza a férjét karjainál fogva.” Ezután értesíti az ille­tékeseket, majd megfürdeti gyermekét, elviszi az óvodába, s nyugodtan elmegy dolgozni... Néhány oldallal tovább, ugyanez folyóiratban így kez­dődik az írás: „Böske telefo­nálta meg. Tegnap délelőtt hazament az Intézetből és egykor halva találta az anyja. Kitolt egy fotelt a konyhába és szájába vette a gázcsö­vet ...” Tetszik érteni, ugye? Gáz. gáz, ’ gáz. Hát már más nincs? Méreg, kés, balta, szó­dásüveg? Ha cinikus lennék, azt mondanám: falun persze ez lehetetlen. Ott nincs gáz... Ámde van a folyóirat követ­kező, e hónapi számában. Ugyancsak most bemutatott ifjú szerző írásában. Rögvest a második oldalán a műnek: „Bemard megnősült és mind­két gyereke halva született. Felesége is elhízott és Anna apja öngyilkos lett: magára nyitotta a gázt." A hős, Ber­nard kommentárja: „Tizen­kilenc éves voltam és har­minckilenc éves lettem.„ Kö­zötte nem történt semmi. 1944-ből 1964 lett...” Tetszik érteni? A világon semmi, de semmi nem történt e b- b e n a húsz esztendőben. Bemarddal. Holmi „feszes és puha mel­lek”, valamint „hosszú, göm­bölyű combok” után az olvasó megismerkedhet egy biológia- tanárra^ aki puszta kedvte­lésből a kutyáját rugdossa, s lekurváz serdülő Lányokat, majd megtudhatja Bernard- ról, hogy: „Az irodai munka fárasztó; az unalma fárasztó. Mert élet, izgalom, i vágya­kozás nélkül az ember húsa elzsibbad és megszárad.” Ezek után frappáns ötlete tá­mad a hősnek: mi lenne, ha megírná ifjúsága történetét? Mi kerülne ebbe az írás­műbe? Néhány sorral alább megtaláljuk a feleletet: „Har­minckilenc éves vagyok. Har­minckilenc éve alszom. Fel­kelek és mosdok. És eszem és szarok. Más alig történik ... Ülök a hivatalban és fekete­kávét iszom. Éjjelente lefek­szem a feleségemmel.” Ezt akarja megírni? Ha csöppnyi irgalom létezik még ebben az irgalmatlan „irodalomban”, ne tegye! Már csak azért sem, mert további néhány sorral odébb, ezt olvasom: . élni száraz, ízetlen, semleges va­lami. Hosszú, nyúlós tészta. Rágni kell... tz nélkül és éhség nélkül.” Végül mégis­csak találunk valami érzést ebben a Bemard nevű valaki­APÁTl MIKLÓS: Ki ne tudódjék H a pillanatnyilag érezhető is az ősei tárlatokra ké­szülődés erőgyűjtése — fran­cia, mongol anyagot várnak és Uitz Béla életművének bemutatását szervezi a Galé­ria —, igen változatos a nyár végi kiállítások sorozata, fő­leg az egyes rendezések új tevékenységi formáit illetően. A Szépművészeti Múzeum aktivitására gondolok első­sorban, s arra a nagyvonalú­ságra, hogy a múzeum törzs­anyagára támaszkodva mu­tatta be a holland mesterek világát, a varsói gyűjtemény­nyel kiegészítve. Az aulában impozánsan jelenik meg a XVII. századi Hollandia, s a varsói nóvumok mellett a hatást fokozzák a festmé­nyek köré elhelyezett kora­beli iparművészeti tárgyak — bútorok, edények. A né­pek közötti barátság — a len­gyel—magyar összefogás mu­zeális téren is érezteti hatá­sát, s figyelemre méltó esz­tétikai örömmel ajándékozza meg az érdeklődőket. A tö­mörített anyag keresztmet­szetben mutatja be a barokk Hollandia realista festészetét, s a tájélmóny mellett a szor­galom és dolgos hétköznapi élet szeretete közös Ostade, Cuyp, Ruysdael képein. Var­sóból Rembrandt is érkezett — a portré igen gazdag a jellegzetes barnákban, s kü­lön értéke a gondos csipke­kompozíció. A varsói társítás révén pontosabban ítélhetjük meg saját remekműveinket is — és többek között Pieter de Hooch „Levelet olvasó lány”-a még intimebbnek tűnt a varsói képek társaságában. I gen tanulságos azon ab­laknyitás, mely eljuttat­ta a bécsi Alibertinába a bu­dapesti Szépművészeti Mú­zeum legszebb metszeteit. Most ez a felbecsülhetetlen érték nagy sjkert aratva visszake­rült a grafikai osztály tár­lóiba, s Leonardo, Rembrandt, Rodin, Picasso révén nagy közönséget vonz a csupa mesterművekből komponált kiállítás. A képzőművészet rajzban felvonuló évszáza­dos lépteit látjuk, s az esz­közök szüntelen fejlődése ré­vén a gazdagodó szépség te- remtódését figyelhetjük meg a Raffaello-metszetekben, Cé- zanne-akvarellekben. Múzeu­munk imponálóan kerek anyaga nyomán követhető az európai fejlődés a reneszánsz­tól a modern művészet létre­jöttéig. Ritka kiállítás, hi­szen itt minden sallang nél­kül valamennyi század, vala­mennyi európai műhely re­mekművekben társalog. Hasonlóan igényes és fon­tos a Nemzeti Galéria azon tárlatsorozata, mely a ma­gyar festészet kiemelkedő ál­lomásait vette számba, » vf- rültekintően mérte fel a vá­sárhelyi, szentendrei, szolnoki festők és szobrászok eredmé­nyeit. Most a szegedi képző­művészek legfontosabb műveit gyűjtötte csokorba a rende­zés. A meglepetés erejével hat a postszecessziós Erdélyi Mihály festészete, de egész­séges távlat jelentkezik Vink- ler László, Tóth Sándor, Pintér József műveiben is. Dér István és Szűcs Árpád újszerű törekvéseinek ko­moly jövője lehet kellő el­mélyülés esetén. Igen nagy a közönségsikere a kissé kényelmesen hagyo­mánytisztelő Cziráki Lajos képeinek, amelyek a Csók István Galériában láthatók. Érdekes színfoltja a főváros képzőművészeti életének a Dürer-terem, mely szeptember első napjaiban Gácsi Mihály grafikáit fogadta. Groteszk fintorral és kedvességgel idé­zi az élet valamennyi arcát szellemes rajzi ötletekkel, s vonalai csak az embertelen­ség ábrázolásánál komorad­nak el, mikor a könyvége­tést invitálja grafikai lap­ra. Rokonszenvesek azon met­szetei, ahol lírai hévvel, iro­nikus hangvétellel jeleníti ön­magát vonalvariációiban. 1 festőknek, szobrászoknak fenntartott helyen egy­szerre két fotókiállítás nyílt. A Fényes Adolf terem falát bolgár tájakról készült színes fényképek népesítették be. A kollekció részletezi Bulgá­ria centrális helyeit, Szó­fiát, a tengerpartot, a rilad kolostort, a rózsás hegyoldalt, s a kellemes színezés révén szórakozást és kultúrát ígér­ve hívja a magyar turistát is az Aranyhomokra. A Műcsar­nok kamaratermében mün­cheni és budapesti fotók rivalizálnak az elsőségért. A müncheni fényképek szára- zak és merevek, hiányzik a báj, s csak a mesterség szempontjából megoldottak. A budapesti fotók határozottan jobbak — főként a kompozí­ció ereje és mértéktartó köl- tőiségük miatt. Gink Károly alkotásai a tárlat kimagasló művei. A nyár végi pesti tárlatok változatos repertoárja után nagy érdeklődéssel várjuk az őszi kiállításokat, melyek igé­nyes felvonulása a kitűnő Gerzson Pál festményeinek bemutatásával megkezdődött. Az Ernszt Múzeum termei­ben színeinek és formáinak gazdagsága rohamozza ün­nepi sugárzással a szépségre szomjas embert, s művészeté­nek bátor kisérletező kedve, korszerű és igényes eszközei meggyőzően bizonyítják, hogy csak a gondolatokban gaz­dag kompozíciók közelítik meg az igazi festészet táv­latait. Losonci Miklós

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents