Pest Megyei Hírlap, 1967. augusztus (11. évfolyam, 179-205. szám)

1967-08-06 / 184. szám

"\~/£irian 1967. AUGUSZTUS fi., VASÄRNAP SVÁBOK, INNÉT ÉS­— Ma mindenki az én vendégem! — hangzott a felszólí­tás a budakeszi kocsmában. A vendéglátó nagy köteg pénzt dobott az asztalra és igencsak csodálkozott, amikor észrevette, hogy felhívására inkább ritkul körülötte az embergyűrű. Még az itthon élő testvér arca is elkomorodott: — Nem kell ez — Józsi — mondta és kivezette a kocsma előtt parkírozó nyugatnémet rendszámú Opel Rekordhoz. Nagy a vendégvárás ilyenkor Budakeszin. A vendégek csil­logó kocsikon érkeznek, ezek egy része aztán itt marad. So­kan utaznak ki a Német Szö­vetségi Köztársaságba is, egy részük csak odafelé vált vo­natjegyet. Vissza már a kint kapott ajándék gépkocsin ér­kezik. A budakeszi paraszthá­zak melletti istállókban ma többnyire Opelek, Volkswage­nek és Mercedesek garazsíroz- hak. A nagykapuk útját felbe­tonozták, nehogy sárba menjen a drága jószág. A gyerekek ke­zében tranzisztoros magnók •nyüszítenek, Siemens jégszek­rényben hűl a sör. — Sértő, ha azt mondom, hogy sváb? — ezzel kezdem a beszélgetést Eszterle Józseffel. — Nem. Mi is így nevezzük magunkat. Bár vannak még ma is, akik inkább németek­nek, vagy németajkúnknak mondják magukat. — Maga tehát sváb? — Igen! — Hogy maradt itthon? — Én magyar katona vol­tam. Amikor hazajöttem a fogságból, a hét testvéremből ötöt kitelepítettek. Ke den ma­radtunk itthon. Mind a ketten megfellebbeztük a kitelepítési határozatot. Évekig tartott a huzavona. Végül, mint német állampolgár ittmaradhattam. Aztán magyar lányt vettem fe­leségül és így magyar állam­polgár lettem. — Miért akart annyira itt- maradini ? — A család már négy gene­ráció óta itt él... — Akik akkor kimentek, hogyan éltek? — Eleinte nagyon rosszul... Nyomorogtak.... — Nyilván ezért nem akart utánuk menni? — Nem ... Azóta kitűnően megy a soruk! Kint voltam ná­luk többször is. Tartóztattak, hogy maradjak. Én nem tud­nék kint élni.., Más az az élet. — Itthon miből él? — Lángossütő vagyok ... Nézze, most építek a buszmeg­állónál egy gyönyörű pavi­lont ... A legszebb lesz a kör­nyéken. Egyelőre ablakon ke­resztül szolgálok ki, később körbeépítem egy üvegterasz- szal... — Hogy van megelégedve az itthoni viszonyokkal? — Jó... Csak nagy a bürok­rácia ... Már hetek óta szalad­gálok a pavilon terveivel az építési engedélyért, de mindig kitalálnak valamit... — A helyi tanácsnál? — Nem... Azok nagyon rendesek... — Maga szerint van ellen­tét a község sváb és magyar lakossága között? — Nincs ... Persze, vannak, akik nehezen felejtenek, de a fiatalok teljesen beolvadnak. Régen szokás volt, hogy a va­gyon házasodott a vagyonnal. A maiak szerelemből nősülnek, minden faji előítélet nélkül. Az én feleségem magyar, a testvérem zsidó lányt vett el. Így természetes. — A kiutazók közül sokan maradnak kint? — Nem ... Nagyon ritka az ilyen. Leginkább fiatalokkal történik meg... de nem azért, mert svábok. Az elmúlt évben egy fiatal mérnök maradt kint, meg egy házaspár, ök itthagy­ták a két kisgyereküket a nagymamára... Mindenki el­ítélte őket... — Maga szerint a látogatók hogy viselkednek itthon? — Sokan nagyhangúnk. Kü­lönösen eleinte. Dicsekednek kinti életükkel, kocsijukkal... Eszterle József, érthetően, többet erről a kérdésről nem beszél. Községszerte azonban mesélnek a látogatókról. Az idézett nagyhangú, mindenki­nek fizetni akaró, gazdagságát fitogtató ember nem ritka kö­zöttük. Olyan is volt már, aki lefényképezte régi házát és fi­gyelmeztette a mostani lakót, Vo-gy „hamarosan visszatér” ... A többség azonban korrekt, nem él vissza, a vendégjoggal. Szinte divat, hogy innen visz­nek feleséget. Ez az itteni lá­nyok „nagy lehetősége”. A ki­rályfi ezúttal nem hófehér pa­ripán, hanem Ford Taunuson közeleg... A Ford Taunus az étterem előtt áll. Ebédelni térnek be ide. A szomszédos asztalnál nagy munkában varrnak. Az üzlet egyik alkalmazottjának segítségével a fiatal asszony­ka kitelepülési engedélyét töl­tik ki. Az asszonyka ugyanis nem tud németül. A férj — aki már kint született — egy szót sem beszél magyarul. Az étte­rem vezetőnője gépeli a vála­szokat és időnként tolmácsol az ifjú pár között. — Hozzáment a Taunushoz mondja a felszolgálónő és elmeséli a történetet. A lány magyar, az étteremben dol­gozott. Tavaly itt járt a fiú. Megismerkedtek A második látogatás után a lány kiuta­zott hozzá és már mint a neje tért haza. — Én beszélek németül, engem is vittek volna, de nem tennék ilyen ostobasá­got ... Fog ez még szegény­kém sírni — mondja a fel­szolgálónő. A fiatal asszonyka most boldog. Hangosan intézke­dik, időnként a tulajdonos büszkeségével simogatja meg a szőke legény fejét, külföldi cigarettákat szív, nagyhan­gon rendel. Aztán megjele­nik egy kopott öregasszony. — Az anyja... — súg a felszolgálónő. — Szia — köszönti az ifi­asszony és leülteti a szomszé­dos asztalhoz. A német vej hűvösen biccent. .Az- asszony félszegen ül, nézi a nagy­halom fényképet, amelyek a kinti esküvőn készültek. Ta­lán várja, hogy odainvitál­ják a saját asztalukhoz, de amikor ez nem történik meg, csendesen kimegy az étterem­ből ... Utánaeredek, beszélni sze­retnék vele. Az asszony eset­ten áll egy ideig, nézi a csil­logó, csupa nikkel autót, az­tán elindul. Arcán a fájda­lom olyan beszédes, hogy nem kell hozzá szó ... Ügy látszik nem érti, hogy lánya elkapta a „nagy lehe­tőséget”. .. Szerettem volna beszélni egy látogatóval. Szerencsém volt. Az úton nyugatnémet rendszámú Opel. Tulajdono­sa a sárvédőre támaszkodva cigarettázik. — öné a kocsi? — kérde­zem a köszönés után. — Igen — válaszol tökéle­tes magyarsággal. — Látogatóban? Arca hideg lesz, szája el­keskenyedik: — Igen... Miért kérdezi? — Újságíró vagyok... — Nem rendőr? — Nem ... — Mit óhajt? — Mi a véleménye az itt­honi viszonyokról? — Rosszak az utak. Nem javítják őket... — És még? — Semmi... Jobb, mint mikor elmentünk. — Hány éves volt akkor? — Tíz... — A szüleit miért telepí­tették ki? — Volt egy népszámlálás a háború alatt. Aki akkor né­metnek vallotta magát, azt mind kitelepítették. — A szüleivel jött? — Nem. ök nem akarnak hazajönni... Pedig sokat emlegetik a falut... Honvá­gyuk van. Ezért jöttem el, megnézni, hogy mi újság itt­hon. — Magának hol van az „ott­hon”? — Kölnben ... Én már ott fogok élni. A menyasszonyom német, egy szót sem tud ma­gyarul. — Maga viszont tökéletesen beszél. — Otthon a papáékkal most is magyarul beszélünk. Tud­ja, ők ma sem tanultak meg rendesen németül. A legsze­rencsétlenebb eset. Magya­rul németesen beszél, né­metül, meg magyarosan ... A Bruckner-család ősi hen­tesdinasztia. Bruckner Ferenc itthon maradt. Ma a húsbolt vezetője, párttag. Testvére, Bruckner József néhány éve jött haza. Fia annak idején kétszer szökött vissza Ma­gyarországra, míg végül meg­kapta a letelepedési enge­délyt. Ma a központi húsel­osztóban dolgozik. Az idősebb Bruckner Jó­zsef 1962-ig az NSZK-ban élt. Aztán kérvényezte a ha­zatelepülést. Azóta a János kórházban hentes. — Nem bánták meg, hogy hazajöttek? — kérdezem Bruckner Józsefnét. — Nem... Azóta voltam odakint látogatóban, mert az egyik fiam kint él. Két hét után alig vártam, hogy haza­jöjjek. Brucknerék vagyonuk je­lentős részét kinthagyták. Bruckner József ma hatvan­három éves, 1600 forintot ke­res és addig szándékozik dol­gozni, amíg nyugdíjjogosult­ságot szerez. Odakint heti 130 márkát keresett. Ezt szá­mítgatjuk át feleségével fo­rintra: — Nagyobb pénz, mint amit itthon kap... De azt is számítsa, hogy ott 10 márka egy kiló hús. És a legfontosabb az, hogy nem tudtunk ott él­ni... Pedig jó dolgunk volt ... És mégsem ... Nehéz ezt el­magyarázni ... A tanácstitkár a svábságról azt mondja: — Jíem állítom, hogy rend­szerünk öntudatos hívei, de mindenképpen lojálisak és ál­lampolgári kötelezettségeiket maradéktalanul teljesítik. Nincs velük semmi ba­junk. .. A nemzetiségi kér­dés, nálunk nem probléma... A fiatalok bejárnak dolgozni a városba. Sokan tanulnak az egyetemen, ök egyre in­kább már a szocialista Ma­gyarország öntudatos polgá­rai. — Korlátlan utazási sza­badságot élveznek. Ez bizto­sítja számukra a szabad vá­lasztás lehetőségét. És dön­tésük világos. Itt akarnak élni. A német gazdasági cso­dáról terjesztett legendák csillogása megkopik és ma már az itteniek is reálisan látják a helyzetet. Lassan behegednek a régi sebek és az élet igazolja a helyes nem­zetiségi politikát. — És ezt az a néhány rossz­indulatú, meghatározott cél­lal ideérkező nyugati látoga­tó nem tudja megakadályoz­ni... Ősz Ferenc DABAS KÖZSEGFEJLESZTES BARATI KORÉ Járási tanácsi határozat alapján sorra alakul meg a dabasi járás községeiben a községfejlesztési baráti kör, amelynek feladata a község­fejlesztési munkálatok ellen­őrzése és elősegítése. Ehhez elsősorban a társadalmi mun­ka megszervezésével járulnak hozzá. A kör tagjai általában a községfejlesztési éremmel kitüntetett lakosok, az állandó bizottság tagjai, valamint a helyi párt-, társadalmi és gaz­dasági szervek képviselői kö­zül kerülnek ki. Elsőnek Inárcs jelentette a járási ta­nácsnak, hogy a kör húsz tag­gal megalakult. Az első félévben egyébként közel tízmilliós községfejlesz­tési beruházást, illetve felújí­tást végeztek el a járásban. Társadalmi munka 1 millió 154 ezer forint értékben sze­repel ebben az összegben. 2867 lakos vállalt és végzett ilyen jelentős értékű munkát. Első helyen Dabas, másodi­kon Üjhartyán áll, ezekben a községekben végezték a leg­többet a társadalmi munká­sok. Másutt is szép számmal vett részt a lakosság a község­fejlesztés munkájában, .Öcsa, Gyál, Felsőpakony és Tatár- szentgyörgy lakói viszont ilyen természetű munkákat nem vállaltak. Keresett árucikk a magyar méhkirálynő Külföldön, főleg Franciaországban, de más nyugat-euró­pai államokban is keresik, szívesen vásárolják a méhészek azokat a méhanyákat, amelyeket a magyar Kisállattenyész­tési Kutatóintézet telepein neveltek Képünkön: az Intézet leányfalui telepének méhésze el­lenőrzi a méhanyák fejlődését (MTI Foto) // Négynapos fagylalt Étlap" az asztalterítőn Vizsgálat az E—5-ös út mentén A pultba süllyesztett tége­lyek közül, amelyikben nincs, abban is van fagylalt. Mégha csak nyomokban és odaszá­radva már. így is jó tápta­lajul szolgál akármifajta ba- cilusnak. Egyszóval ezek a tartályok piszkosak. — Nem lehet kiemelni — magyarázkodik a cukrászkis­asszony. A Pest megyei Ál­lami Kereskedelmi Felügye­lőség kíváncsi tagjai meg­próbálják, nekik sikerül. Persze naponta nem mehet­nek Bugyiba a 6. számú presszóba, hogy a tartályok tisztogatásában segédkezze­nek. Különben alig három hete már jártak itt, akkor fagy­laltmintát vettek. Azóta a vegyészek kianalizálták, hogy hiányzik a vanilia- és csoko­ládéfagylaltból némely bele­való. Ez a megállapítás nem érte váratlanul a felügyelő­séget, hiszen Senyviczki Ká­roly, az eszpresszó-cukrász­da vezetője minden kertelés nélkül közölte velük, hogy nem tesz tojássárgáját a fagy­laltba, mert nem tud mit kezdeni a fehérjével. Kínál- gatja mindenfelé, sehol sem kell. Neki pedig fagylalton kívül még habcsókot sem sza­bad készíteni, minden süte­ményt a dabasi cukrászdától rendel és kap. Döntetlen fogadós Szerdán például két tepsi, összesen 192 darab krémest kapott. A pult tetején fekszik majdnem mind takaratlanul, kitűnő legelője még csütörtö­kön is a legyeknek. Ettől függetlenül sem lehetne másutt, csak a termelőüzem cukrászdájában árusítani kré­mest. Szállítása távolabbra ugyanis nyári melegben na­gyon veszélyes. Mondják a cukrásznak, vonja ki a for­galomból ezt a tegnap ér­kezett és csaknem teljes egé­szében meglevő süteményt. Még egy pillantás a terme­lési naplóba, kiderül, hogy legutoljára múlt hó 31-én készült a bugyi eszpresszó­ban vanilia- és puncsfagy­lalt. Harntadikán, csütörtö­kön még mindig azt mérik a pultnál. A négynapos fagy­lalt megsemmisítését rende­lik el, aztán távoznák a fel­ügyelők. Odakint egyikük megszólal: — Ha visszajövünk, tíz perc múlva, lesz Itt megint fagy­lalt meg krémes. — Kizárt dolog! — mondja a társa. * ' — Fogadjunk egy feketébe! Fogadnak. Egy negyedóra múlva pedig vissza is men­nek. Fagylalt nincs a presz- szóban, de egy kisfiúnak ép­pen két krémest csomagolnak be. A fogadásnak döntetlen az eredménye. Törik is a fel­ügyelők a fejüket, ezekután melyikük fizet a másiknak feketét. Az eszpresszó veze­tője pedig azon gondolkod­hat, hogy 500, vagy 1000 fo­rinttal emeli meg a két kré­mes a bírságot, amit a többi szabálytalanságért már kiszab­tak rá. Az idegenek érdekvédelmében is Egyébként a felügyelők csü­törtöki napjukat csak részben szentelték a belföldi fogyasz­tók érdekvédelmének. Céljuk volt annak megállapítása is, milyen vendéglátásra számít­hat az úgynevezett átmenő idegenforgalom résztvevője az E—5-ös út mentén. A megye területét átszelő útszakasz mellett három he­lyen is olthatják szomjukat, verhetik el éhüket az utasok. A dabasi csárdában általában mindig kaphatnak hűtött italt. Az ételadagok súlya meg­felelő, de kevés az étlap, meg az italárjegyzék. Ahhoz mér­ten, hogy reggeltől estig há­nyán fordulnak meg benne, tisztasága ellen sem lehet ki­fogás. Az egykori Gyón hatá­rában, a benzinkútnál álló másik dabasi kisvendéglőről is ugyanez mondható el. Mind a kettő harmadosztályú kis­vendéglő. Olyanok is, de nem rosszabbak. Útszéli Aranyfürt Van azonban Örkényben ná­luk előkelőbb vendéglátóhely, a másodosztályú Aranyfürt. Alig két éve épült, berendezé­se szép és korszerű. Mégsem illik a második osztályba, in­kább osztály alatti. Percekig keresgélünk asz­talt, majdnem mind üres, de szeretnénk olyanhoz ülni, amelynek térítője, ha nem is ragyogóan tiszta, legalább ne viselné magán több egymást követő nap egész étlapját. S ne legyen hamutól, egyéb sze­méttől terhes. Továbbá ron­gyos se legyen. Rajta az üveg­hamutartó viszont csikkmen­tes és tiszta legyen. Meddő fá­radság. Huszonnyolc asztal közül, ilyen egy sincsen. Végül rászánjuk magunkat, egyikünk halászlét rendel, a másik párizsi szeletet. Közben az egyik pincér izgatottan súg- búg a társaival meg a vezető­vel. Semmi kétség, a felügye­lőt felismerték. Ennek ellené­re, amikor a felügyelőség két másik tagja belép, hogy az adagok súlyát lemérje, 20 he­lyett mindössze 14 deka hal úszik a lében, és a párizsi sze­let csak hetet nyom, holott tíznek kellene lennie! — Ellenségekkel vagyok körülvéve — hajtogatja Ko­vács Viktor, az étterem veze­tője. — Tudták, hogy ellenőr­zés van, ezért adtak olyan kis adagot. De ugyan miért nem ment ki a konyhába, és gondosko­dott róla, hogy a próbavásár­lás ne kerüljön az adagoló konynalánynak és neki pénzé­be. — Nem adnak elég asztalte­rítőt — panaszolja. Aradi Jenő, az Örkény és Vidéke Földművesszövetkezet kereskedelmi osztályvezetője viszont igazolja, hogy tavasz óta 80 asztalterítőt vettek és februárban 29 darabot kise­lejteztek. Vagyis csak ötven térítőt kapott az étterem. Arra azonban, hogy a sok rongyo­sat miért nem dobták el az­óta, a válasszal adós marad. S arra sem tud felelni, miért tűri, hogy egyetlen reprezen­tatív üzemük ilyen szennyes legyen. Távolról sem elég, ha a szövetkezet vezetői időnként beírják az ellenőrző könyvbe észrevételeiket. Attól nem lesz ép és tisztább az abrosz, na­gyobb az adag, sem másod- osztályú ez az útszéli Arany­fürt. Szokoly Endre

Next

/
Thumbnails
Contents