Pest Megyei Hírlap, 1967. augusztus (11. évfolyam, 179-205. szám)
1967-08-06 / 184. szám
"\~/£irian 1967. AUGUSZTUS fi., VASÄRNAP SVÁBOK, INNÉT ÉS— Ma mindenki az én vendégem! — hangzott a felszólítás a budakeszi kocsmában. A vendéglátó nagy köteg pénzt dobott az asztalra és igencsak csodálkozott, amikor észrevette, hogy felhívására inkább ritkul körülötte az embergyűrű. Még az itthon élő testvér arca is elkomorodott: — Nem kell ez — Józsi — mondta és kivezette a kocsma előtt parkírozó nyugatnémet rendszámú Opel Rekordhoz. Nagy a vendégvárás ilyenkor Budakeszin. A vendégek csillogó kocsikon érkeznek, ezek egy része aztán itt marad. Sokan utaznak ki a Német Szövetségi Köztársaságba is, egy részük csak odafelé vált vonatjegyet. Vissza már a kint kapott ajándék gépkocsin érkezik. A budakeszi parasztházak melletti istállókban ma többnyire Opelek, Volkswagenek és Mercedesek garazsíroz- hak. A nagykapuk útját felbetonozták, nehogy sárba menjen a drága jószág. A gyerekek kezében tranzisztoros magnók •nyüszítenek, Siemens jégszekrényben hűl a sör. — Sértő, ha azt mondom, hogy sváb? — ezzel kezdem a beszélgetést Eszterle Józseffel. — Nem. Mi is így nevezzük magunkat. Bár vannak még ma is, akik inkább németeknek, vagy németajkúnknak mondják magukat. — Maga tehát sváb? — Igen! — Hogy maradt itthon? — Én magyar katona voltam. Amikor hazajöttem a fogságból, a hét testvéremből ötöt kitelepítettek. Ke den maradtunk itthon. Mind a ketten megfellebbeztük a kitelepítési határozatot. Évekig tartott a huzavona. Végül, mint német állampolgár ittmaradhattam. Aztán magyar lányt vettem feleségül és így magyar állampolgár lettem. — Miért akart annyira itt- maradini ? — A család már négy generáció óta itt él... — Akik akkor kimentek, hogyan éltek? — Eleinte nagyon rosszul... Nyomorogtak.... — Nyilván ezért nem akart utánuk menni? — Nem ... Azóta kitűnően megy a soruk! Kint voltam náluk többször is. Tartóztattak, hogy maradjak. Én nem tudnék kint élni.., Más az az élet. — Itthon miből él? — Lángossütő vagyok ... Nézze, most építek a buszmegállónál egy gyönyörű pavilont ... A legszebb lesz a környéken. Egyelőre ablakon keresztül szolgálok ki, később körbeépítem egy üvegterasz- szal... — Hogy van megelégedve az itthoni viszonyokkal? — Jó... Csak nagy a bürokrácia ... Már hetek óta szaladgálok a pavilon terveivel az építési engedélyért, de mindig kitalálnak valamit... — A helyi tanácsnál? — Nem... Azok nagyon rendesek... — Maga szerint van ellentét a község sváb és magyar lakossága között? — Nincs ... Persze, vannak, akik nehezen felejtenek, de a fiatalok teljesen beolvadnak. Régen szokás volt, hogy a vagyon házasodott a vagyonnal. A maiak szerelemből nősülnek, minden faji előítélet nélkül. Az én feleségem magyar, a testvérem zsidó lányt vett el. Így természetes. — A kiutazók közül sokan maradnak kint? — Nem ... Nagyon ritka az ilyen. Leginkább fiatalokkal történik meg... de nem azért, mert svábok. Az elmúlt évben egy fiatal mérnök maradt kint, meg egy házaspár, ök itthagyták a két kisgyereküket a nagymamára... Mindenki elítélte őket... — Maga szerint a látogatók hogy viselkednek itthon? — Sokan nagyhangúnk. Különösen eleinte. Dicsekednek kinti életükkel, kocsijukkal... Eszterle József, érthetően, többet erről a kérdésről nem beszél. Községszerte azonban mesélnek a látogatókról. Az idézett nagyhangú, mindenkinek fizetni akaró, gazdagságát fitogtató ember nem ritka közöttük. Olyan is volt már, aki lefényképezte régi házát és figyelmeztette a mostani lakót, Vo-gy „hamarosan visszatér” ... A többség azonban korrekt, nem él vissza, a vendégjoggal. Szinte divat, hogy innen visznek feleséget. Ez az itteni lányok „nagy lehetősége”. A királyfi ezúttal nem hófehér paripán, hanem Ford Taunuson közeleg... A Ford Taunus az étterem előtt áll. Ebédelni térnek be ide. A szomszédos asztalnál nagy munkában varrnak. Az üzlet egyik alkalmazottjának segítségével a fiatal asszonyka kitelepülési engedélyét töltik ki. Az asszonyka ugyanis nem tud németül. A férj — aki már kint született — egy szót sem beszél magyarul. Az étterem vezetőnője gépeli a válaszokat és időnként tolmácsol az ifjú pár között. — Hozzáment a Taunushoz mondja a felszolgálónő és elmeséli a történetet. A lány magyar, az étteremben dolgozott. Tavaly itt járt a fiú. Megismerkedtek A második látogatás után a lány kiutazott hozzá és már mint a neje tért haza. — Én beszélek németül, engem is vittek volna, de nem tennék ilyen ostobaságot ... Fog ez még szegénykém sírni — mondja a felszolgálónő. A fiatal asszonyka most boldog. Hangosan intézkedik, időnként a tulajdonos büszkeségével simogatja meg a szőke legény fejét, külföldi cigarettákat szív, nagyhangon rendel. Aztán megjelenik egy kopott öregasszony. — Az anyja... — súg a felszolgálónő. — Szia — köszönti az ifiasszony és leülteti a szomszédos asztalhoz. A német vej hűvösen biccent. .Az- asszony félszegen ül, nézi a nagyhalom fényképet, amelyek a kinti esküvőn készültek. Talán várja, hogy odainvitálják a saját asztalukhoz, de amikor ez nem történik meg, csendesen kimegy az étteremből ... Utánaeredek, beszélni szeretnék vele. Az asszony esetten áll egy ideig, nézi a csillogó, csupa nikkel autót, aztán elindul. Arcán a fájdalom olyan beszédes, hogy nem kell hozzá szó ... Ügy látszik nem érti, hogy lánya elkapta a „nagy lehetőséget”. .. Szerettem volna beszélni egy látogatóval. Szerencsém volt. Az úton nyugatnémet rendszámú Opel. Tulajdonosa a sárvédőre támaszkodva cigarettázik. — öné a kocsi? — kérdezem a köszönés után. — Igen — válaszol tökéletes magyarsággal. — Látogatóban? Arca hideg lesz, szája elkeskenyedik: — Igen... Miért kérdezi? — Újságíró vagyok... — Nem rendőr? — Nem ... — Mit óhajt? — Mi a véleménye az itthoni viszonyokról? — Rosszak az utak. Nem javítják őket... — És még? — Semmi... Jobb, mint mikor elmentünk. — Hány éves volt akkor? — Tíz... — A szüleit miért telepítették ki? — Volt egy népszámlálás a háború alatt. Aki akkor németnek vallotta magát, azt mind kitelepítették. — A szüleivel jött? — Nem. ök nem akarnak hazajönni... Pedig sokat emlegetik a falut... Honvágyuk van. Ezért jöttem el, megnézni, hogy mi újság itthon. — Magának hol van az „otthon”? — Kölnben ... Én már ott fogok élni. A menyasszonyom német, egy szót sem tud magyarul. — Maga viszont tökéletesen beszél. — Otthon a papáékkal most is magyarul beszélünk. Tudja, ők ma sem tanultak meg rendesen németül. A legszerencsétlenebb eset. Magyarul németesen beszél, németül, meg magyarosan ... A Bruckner-család ősi hentesdinasztia. Bruckner Ferenc itthon maradt. Ma a húsbolt vezetője, párttag. Testvére, Bruckner József néhány éve jött haza. Fia annak idején kétszer szökött vissza Magyarországra, míg végül megkapta a letelepedési engedélyt. Ma a központi húselosztóban dolgozik. Az idősebb Bruckner József 1962-ig az NSZK-ban élt. Aztán kérvényezte a hazatelepülést. Azóta a János kórházban hentes. — Nem bánták meg, hogy hazajöttek? — kérdezem Bruckner Józsefnét. — Nem... Azóta voltam odakint látogatóban, mert az egyik fiam kint él. Két hét után alig vártam, hogy hazajöjjek. Brucknerék vagyonuk jelentős részét kinthagyták. Bruckner József ma hatvanhárom éves, 1600 forintot keres és addig szándékozik dolgozni, amíg nyugdíjjogosultságot szerez. Odakint heti 130 márkát keresett. Ezt számítgatjuk át feleségével forintra: — Nagyobb pénz, mint amit itthon kap... De azt is számítsa, hogy ott 10 márka egy kiló hús. És a legfontosabb az, hogy nem tudtunk ott élni... Pedig jó dolgunk volt ... És mégsem ... Nehéz ezt elmagyarázni ... A tanácstitkár a svábságról azt mondja: — Jíem állítom, hogy rendszerünk öntudatos hívei, de mindenképpen lojálisak és állampolgári kötelezettségeiket maradéktalanul teljesítik. Nincs velük semmi bajunk. .. A nemzetiségi kérdés, nálunk nem probléma... A fiatalok bejárnak dolgozni a városba. Sokan tanulnak az egyetemen, ök egyre inkább már a szocialista Magyarország öntudatos polgárai. — Korlátlan utazási szabadságot élveznek. Ez biztosítja számukra a szabad választás lehetőségét. És döntésük világos. Itt akarnak élni. A német gazdasági csodáról terjesztett legendák csillogása megkopik és ma már az itteniek is reálisan látják a helyzetet. Lassan behegednek a régi sebek és az élet igazolja a helyes nemzetiségi politikát. — És ezt az a néhány rosszindulatú, meghatározott céllal ideérkező nyugati látogató nem tudja megakadályozni... Ősz Ferenc DABAS KÖZSEGFEJLESZTES BARATI KORÉ Járási tanácsi határozat alapján sorra alakul meg a dabasi járás községeiben a községfejlesztési baráti kör, amelynek feladata a községfejlesztési munkálatok ellenőrzése és elősegítése. Ehhez elsősorban a társadalmi munka megszervezésével járulnak hozzá. A kör tagjai általában a községfejlesztési éremmel kitüntetett lakosok, az állandó bizottság tagjai, valamint a helyi párt-, társadalmi és gazdasági szervek képviselői közül kerülnek ki. Elsőnek Inárcs jelentette a járási tanácsnak, hogy a kör húsz taggal megalakult. Az első félévben egyébként közel tízmilliós községfejlesztési beruházást, illetve felújítást végeztek el a járásban. Társadalmi munka 1 millió 154 ezer forint értékben szerepel ebben az összegben. 2867 lakos vállalt és végzett ilyen jelentős értékű munkát. Első helyen Dabas, másodikon Üjhartyán áll, ezekben a községekben végezték a legtöbbet a társadalmi munkások. Másutt is szép számmal vett részt a lakosság a községfejlesztés munkájában, .Öcsa, Gyál, Felsőpakony és Tatár- szentgyörgy lakói viszont ilyen természetű munkákat nem vállaltak. Keresett árucikk a magyar méhkirálynő Külföldön, főleg Franciaországban, de más nyugat-európai államokban is keresik, szívesen vásárolják a méhészek azokat a méhanyákat, amelyeket a magyar Kisállattenyésztési Kutatóintézet telepein neveltek Képünkön: az Intézet leányfalui telepének méhésze ellenőrzi a méhanyák fejlődését (MTI Foto) // Négynapos fagylalt Étlap" az asztalterítőn Vizsgálat az E—5-ös út mentén A pultba süllyesztett tégelyek közül, amelyikben nincs, abban is van fagylalt. Mégha csak nyomokban és odaszáradva már. így is jó táptalajul szolgál akármifajta ba- cilusnak. Egyszóval ezek a tartályok piszkosak. — Nem lehet kiemelni — magyarázkodik a cukrászkisasszony. A Pest megyei Állami Kereskedelmi Felügyelőség kíváncsi tagjai megpróbálják, nekik sikerül. Persze naponta nem mehetnek Bugyiba a 6. számú presszóba, hogy a tartályok tisztogatásában segédkezzenek. Különben alig három hete már jártak itt, akkor fagylaltmintát vettek. Azóta a vegyészek kianalizálták, hogy hiányzik a vanilia- és csokoládéfagylaltból némely belevaló. Ez a megállapítás nem érte váratlanul a felügyelőséget, hiszen Senyviczki Károly, az eszpresszó-cukrászda vezetője minden kertelés nélkül közölte velük, hogy nem tesz tojássárgáját a fagylaltba, mert nem tud mit kezdeni a fehérjével. Kínál- gatja mindenfelé, sehol sem kell. Neki pedig fagylalton kívül még habcsókot sem szabad készíteni, minden süteményt a dabasi cukrászdától rendel és kap. Döntetlen fogadós Szerdán például két tepsi, összesen 192 darab krémest kapott. A pult tetején fekszik majdnem mind takaratlanul, kitűnő legelője még csütörtökön is a legyeknek. Ettől függetlenül sem lehetne másutt, csak a termelőüzem cukrászdájában árusítani krémest. Szállítása távolabbra ugyanis nyári melegben nagyon veszélyes. Mondják a cukrásznak, vonja ki a forgalomból ezt a tegnap érkezett és csaknem teljes egészében meglevő süteményt. Még egy pillantás a termelési naplóba, kiderül, hogy legutoljára múlt hó 31-én készült a bugyi eszpresszóban vanilia- és puncsfagylalt. Harntadikán, csütörtökön még mindig azt mérik a pultnál. A négynapos fagylalt megsemmisítését rendelik el, aztán távoznák a felügyelők. Odakint egyikük megszólal: — Ha visszajövünk, tíz perc múlva, lesz Itt megint fagylalt meg krémes. — Kizárt dolog! — mondja a társa. * ' — Fogadjunk egy feketébe! Fogadnak. Egy negyedóra múlva pedig vissza is mennek. Fagylalt nincs a presz- szóban, de egy kisfiúnak éppen két krémest csomagolnak be. A fogadásnak döntetlen az eredménye. Törik is a felügyelők a fejüket, ezekután melyikük fizet a másiknak feketét. Az eszpresszó vezetője pedig azon gondolkodhat, hogy 500, vagy 1000 forinttal emeli meg a két krémes a bírságot, amit a többi szabálytalanságért már kiszabtak rá. Az idegenek érdekvédelmében is Egyébként a felügyelők csütörtöki napjukat csak részben szentelték a belföldi fogyasztók érdekvédelmének. Céljuk volt annak megállapítása is, milyen vendéglátásra számíthat az úgynevezett átmenő idegenforgalom résztvevője az E—5-ös út mentén. A megye területét átszelő útszakasz mellett három helyen is olthatják szomjukat, verhetik el éhüket az utasok. A dabasi csárdában általában mindig kaphatnak hűtött italt. Az ételadagok súlya megfelelő, de kevés az étlap, meg az italárjegyzék. Ahhoz mérten, hogy reggeltől estig hányán fordulnak meg benne, tisztasága ellen sem lehet kifogás. Az egykori Gyón határában, a benzinkútnál álló másik dabasi kisvendéglőről is ugyanez mondható el. Mind a kettő harmadosztályú kisvendéglő. Olyanok is, de nem rosszabbak. Útszéli Aranyfürt Van azonban Örkényben náluk előkelőbb vendéglátóhely, a másodosztályú Aranyfürt. Alig két éve épült, berendezése szép és korszerű. Mégsem illik a második osztályba, inkább osztály alatti. Percekig keresgélünk asztalt, majdnem mind üres, de szeretnénk olyanhoz ülni, amelynek térítője, ha nem is ragyogóan tiszta, legalább ne viselné magán több egymást követő nap egész étlapját. S ne legyen hamutól, egyéb szeméttől terhes. Továbbá rongyos se legyen. Rajta az üveghamutartó viszont csikkmentes és tiszta legyen. Meddő fáradság. Huszonnyolc asztal közül, ilyen egy sincsen. Végül rászánjuk magunkat, egyikünk halászlét rendel, a másik párizsi szeletet. Közben az egyik pincér izgatottan súg- búg a társaival meg a vezetővel. Semmi kétség, a felügyelőt felismerték. Ennek ellenére, amikor a felügyelőség két másik tagja belép, hogy az adagok súlyát lemérje, 20 helyett mindössze 14 deka hal úszik a lében, és a párizsi szelet csak hetet nyom, holott tíznek kellene lennie! — Ellenségekkel vagyok körülvéve — hajtogatja Kovács Viktor, az étterem vezetője. — Tudták, hogy ellenőrzés van, ezért adtak olyan kis adagot. De ugyan miért nem ment ki a konyhába, és gondoskodott róla, hogy a próbavásárlás ne kerüljön az adagoló konynalánynak és neki pénzébe. — Nem adnak elég asztalterítőt — panaszolja. Aradi Jenő, az Örkény és Vidéke Földművesszövetkezet kereskedelmi osztályvezetője viszont igazolja, hogy tavasz óta 80 asztalterítőt vettek és februárban 29 darabot kiselejteztek. Vagyis csak ötven térítőt kapott az étterem. Arra azonban, hogy a sok rongyosat miért nem dobták el azóta, a válasszal adós marad. S arra sem tud felelni, miért tűri, hogy egyetlen reprezentatív üzemük ilyen szennyes legyen. Távolról sem elég, ha a szövetkezet vezetői időnként beírják az ellenőrző könyvbe észrevételeiket. Attól nem lesz ép és tisztább az abrosz, nagyobb az adag, sem másod- osztályú ez az útszéli Aranyfürt. Szokoly Endre
