Pest Megyei Hírlap, 1967. augusztus (11. évfolyam, 179-205. szám)

1967-08-03 / 181. szám

4

1967. AUGUSZTUS 3., CSÜTÖRTÖK

A piliscsabai tanácsülésről:

Utazik

Új üzletek — milliós forgalom az operettszínház

Érdekes témát terjesztett a tanácsülés elé legutóbb Molnár Vince püiscsaibai tanácselnök.

— A község kereskedelmi hálózata az utóbbi években rohamosan fejlődött. — Bevált pz az elvünk, hogy a községfejlesztési alapból az érdekelt vállalatokkal együttműködve kell kielégíteni a község kereskedelmi, vendéglátói igé- pyedt.

Korszerű üzleteket nyitottunk.

Sokat tudnánk beszélni az eredményekről. De úgy gondolom, érdekesebb — tanulságaiban is — ha más oldalról

közelítünk. Hogyan szolgálja ez a korszerű kereskedelem a lakosságot,-hogyan élnek a lakosok lehetőségeikkel? — ez volt a tanácsülés témája.

— Községünk hat élelmiszer üzlete összesen havi egymillió foriiftos forgalmat bonyolít. A vasút melletti üzlet egymaga négyszázötvenezer forint értékű árut forgalmaz.

Az 1 millióban nem szerepel a hentesüzlet, a tejbolt és a zöldségkereskedésnek bevétele.

Összevetve az említett számot a község lélekszámúval, az arány nagyon pozitív: 4712: 1 000 OOO.

— Érdemes elgondolkodni a vendéglátóipar statisztikáján is. Bár a következtetés épp fordított: a ezámo-k azt mutatják, hogy elég magas nálunk a szeszfogyasztás. Félmillió forint fordul meg a hat vendéglátóipari egységünk pénztárában havonta.

— A tartós iparcikk kereskedelem mérlegével ismét szívesen dicsekszünk: 1966 októbere óta például a lakosság több mint négyszáz gáztűzhelyet vásárolt. Hétszáznál több családban főznek már korszerűen.

Olaszországi és jugoszláviai vendégszereplésre indul augusztus elején a Fővárosi Operettszínház társulata. Kálmán Imre Csárdáskirálynő és Marica grófnő című operettjével lépnek fel először Triesztben, a San Giusto szabadtéri színpadon, majd továbbutaznak Jugoszláviába, ahol részt vesznek a ljubljanai nemzetközi zenei fesztiválon és kát előadást tartanak az Adria- parti Opatijában.

Készül a szentendrei művelődési ház terve

A Középülettervező Vállalat kidolgozta a szentendrei művelődési ház vázlatrajzait, s hamarosan összeállítja a részletes terveket is. Az eredeti elképzeléstől eltérően nem a római tábor romjainak szomszédságában, hanem a város központjában kezdik meg a jövő évben az új művelődési ház építését. A létesítmény egyik láncszeme lesz a Dunakanyarban kialakítandó kulturális központnak. A már

épülő Országos Szabadtéri Néprajzi Múzeummal, a jövő évben bővülő Ferenczy Károly Múzeummal, valamint a római Castrum teljes feltárásával és az új művelődési házzal gazdag kulturális múltját megillető rangra emelkedik Szentendre. Tervezik, hogy az épületben helyezik el Barcs&y Jenő Kossuth-díjas festőművész 1949-ben készült, több minit húsz négyzetméter i márványmozaikját.

égy

a Wartburg vezetője kirakta az indexet és jtL anélkül, hogy visszapillantó tükrébe nézett volna, már fordult is. A motorkerékpáros fékezni még tudott, de megállni már nem: egy hemperedéssel a kövezetre bulcott. Ezt nevezik szerencsés balesetnek: zúzódás a térden és az új Wartburg oldalán. Ha a fék rosszabb, vagy ha a motorkerékpáros maga is csak egy pillanattal később veszi észre az eléje kanyarodó autót, most már a nevét gyászkeretben lehetne csak olvasni.

S

zikrázó napsütés. Vasárnap. Kirándulók indulnak a Bükkbe, a Mátrába, suhannak az autók: nyolcvan, száz, százhúsz kilométeres sebességgel. Nem arról van szó, hogy elkésik a csatlakozást egy nemzetközi gyorshoz, arról sem, hogy valami fontos értekezletre kell idejében érkezni (bár akkor is lehet korábban irMulni), nem, mindezekről szó sincs — kirándulnak. Ám úgy sietnek egymást előzve, mint valami versenypályán, s mintha egyetlen perc késés az életet jelentené. Aztán fenn a Mátra csúcsán, hanyatt dobva magukat a szikrázó napfényben, megelégedetten nézik az órájukat:

— Mii szólsz hozzá, Szívem i.'. Most kerek tíz perccel előbb érkeztünk, mint a múlt vasárnap.

A gépkocsi magában hordja a sebesség ördögét, de a biztonságos, ám mégis gyors és

kényelmes utazás angyalát is. Egyetlen percért mégis milyen sokan cimboráinak az ördöggel; egyetlen percért a halállal, vagy az örökös rokkantsággal. Nem igaz, hogy a gépkocsik számának növekedése törvényszerűen maga után vonná a közlekedési balesetek számának növekedését is. Egyértelműen bebizonyosodott, hogy a baleseteknek csak elenyésző kisebbsége következik be műszaki hiba miatt, az esetek túlnyomó része a közlekedés elemi szabályainak megsértéséből adódik.

jvj em azért történik halálos vagy súlyos IV baleset, mert valaki jobbra jelez és balra fordul, hanem azért, mert egyszerűen nem hajlandó megadni az elsőbbséget a másik gépkocsinak —, hogy ne kelljen sebességet, váltania, egyetlen percet elvesztegetni az időből — legfeljebb hátralevő évtizedeit az éleiéből. Nem azért történik a legtöbb súlyos baleset, mert a gépkocsi vezetője részeg, hanem, mert csak egy-két pohárkával ivott, ami igazán észre sem vehető —, a számára. De a reflexek rögtön észreveszik és a mentőorvos is. Nem azért érkezik vissza a hullaszállító kocsiban a Moszkvics vezetője, mert egyszerűen elfelejtett jelezni, amikor fordul, hanem azért, mert egy perccel előbb kívánván érkezni a Balatonra, megpróbál „elsuhanni" a szembe jövő jármű és az előtte haladó gépkocsi között.

L

ehet, hogy jó dolog az országút végtelen csíkján gyorsvonati sebességgel suhanni —, semmi akadálya, ha nincs „akadálya”. Ha a fékek jól működnek, ha az út szabad, de nem egy perc, egy óra sem éri meg, hogy a Bükk helyett valaki a temető csendjében kössön ki.

Egy perccel előbb —, a halálba?

Tíz perccel később — az életbe!

Gyurkó Géza.

UTEPITO DIAKOK

ÖSSZKOMFORTOS TÁBOR DOBOGÓKŐN

§ Útépítésre jöttek s házépí- §tés társult mellé. Dózerek ir- az erdőt. Míg délelőtt

| tották

§ az utat építették a fővárosi ^fiatalok, délután a tábortcsi- § nosí tották.

^ — Most már összkomfor& tos az otthonunk. Van vil- ^ lány és víz is — mondja Há- § rai Albert táborvezető tanár. |— Sőt, egy vihar idején túl 8 sok is jutott a vízből. Az ár $ 10—15 centire emelte a sát- rakat.

^ A Pilisszentkereszt—Dobogókő közötti út felújításánál dolgoznak. Földet hordanak, árkot ásnak. Egy-egy csoportban tíz brigád vetélkedik. A legjobb öt a KISZ Központi Bizottság jutalmát kapja, a további négy helyezett pedig a vállalatét.

A Pomáztól Dobogókőig vezető út egyik szakaszát — Pilis szentkeresztig — már korszerűsítették. Most a további 7800 méteres táv van soron. Az utat 4,5 méterről 6 méterre szélesítik. Fákat

helyet kell és telefonkell kivágni, új találni a villany- oszlopoknak.

Az Aszfaltútépítő Vállalat gépei dohognak. Á „finisher” 6 centis kavicsaszfaltot terít az útra, de ez még nem a végső burkolat. Mint a korábbi szakasz készítésénél is, megvárják a telet, hogy felszínre kerüljenek a rejtett hibák, s csak azután terítik az útra az utolsó takarót.

—reitter —

Dr. T. vidéki kórház sebésze. Már nem fiatal ember, fiát tavaly vették fel a Szín- művészeti Főiskolára, háza van és kocsija, s villája, azt hiszem valahol a Mátrában, mert dr. T. szereti a hegyek levegőjét. Dr. T. nem ismeretlen a szakmában. Az ötvenes évek elején tett szert jelentős hírnévre néhány kitűnően sikerült plasztikai műtéttel. Akkoriban Budapestre is hívták, de nem ment, s ezt a furcsának tűnő lépést meg sem indokolta.

Hírneve azóta — természetszerűen — némiképp megkopott, de mégsem került ki a forgalomból, mert néhány műtéttel és cikkel időről időre még most is felhívja a szakma figyelmét magára. Ilyenkor kartársai értetlenül csóválják fejüket: „Ejnye, milyen karriert csinálhatott volna ez a tír. T.!”

Csak azok mondják ezt, akik személyesen nem ismerik.

Dr. T. ugyanis nem csinálhatott nagy karriert.

Akik ismerik — tudják, hogy miért.

Dr. T. évek, talán évtizedek cta súlyos betegségben szenved. A betegség nevét az orvostudomány nem ismeri, s gyógyítani sem tudja. A betegség neve: „deformation professionelle”. 'Magyarra körülbelül így fordítható: szakmai torzulás, a szakma betegsége.

Dr. T. nem szerelmese a szakmájának, hanem betege.

Amikor felkerestem, ezt még nem tudtam róla. Csak azt mondták nekem — most visszagondolva, talán némi ka- jánsággal —, hogy nagyon érdekes ember.

Délután háromra beszéltük meg, hogy felkeresem a kórházban. Még a műtőben volt. Fel-alá sétáltam hát a kórházi folyosón, s figyeltem a kánikula miatt nyitva tartott kórtermek ajtaján át a sebészeti osztály életét. Kötések és lélegeztetőkészülékek, gyors léptekkel siető ápolónők, néha egy-egy sóhaj, nyögés, néha megélénkülő mozgás a műtő ajtaja körül... Egy órát várakoztam dr. T.-re. Aztán feltűnt a műtő ajtajában, gyors léptekkel jött felém, kis, alacsony ember, kezet ráztunk, s amikor jobban megnéztem, fedeztem fel arcán az első furcsa jeleket. Egészen szivacsos volt ez az arc, sápadt, majdnem vértelen, s a szeme alatt nagy táskák fityegtek.

Szobájában, az íróasztalán már várta a kávé. Egyetlen hajtásra kiitta.

— Reggel óta dolgozik?

Mintha nem is hallotta volna a kérdést, cigaretta után kutatott, rágyújtott gyorsan, s a nesztelenül belépő nővérnek egyetlen intéssel jelzett valamit, a nővér eltűnt egy kis benyílóban, majd újabb kávékkal tért vissza.

— Bizonyára nagyon fáradt — mondtam.

Válasz most sem érkezett. Rakosgatott az íróasztalán, keresett valamit, majd felém nyújtott egy vaskos dossziét.

— Ezt átfutja gyorsan és akkor láthatja, hogy mimindent csináltam az utolsó tíz évben, azt hiszem egészen komoly eredményekre jutottam — mondta és én átvettem a dossziét, hogy átnézzem, de közben beszélt tovább. — Aztán, ha átnézte, leugrunk a presszóba, s egy negyed órácska alatt elbeszélgetünk, mert itt ügye nincs nyugalma az embernek, ha itt vagyok, akkor ezernyi ügy, meg mindenféle... Ilyen rossz körülmények között természetesen nem is lehet, mert, ezt csak magának mondom, mert látom, hogy fiatal ember, de ne írja meg, ilyen körülmények között dolgozni nem lehet... A vécét kérem például egybeépítették a tálalóval, hogy a legyeknek ne is kelljen magukat fárasztaniuk, most csak lesz valami

az ügyben, amennyit lehetett megtettem, amennyi tőlem tellett, de tőlem sem telik minden ...

Nem idézem tovább dr. T. szavait, mert azt hiszem, hogy az olvasó már ebbői a néhány mondatból is érzékeli, hogy dr. T. egészen különös módon beszél, gondolatai és mondatai szinte egymásba futnak valami furcsa, belső türelmetlenségtől, ami egyáltalán nem tükröződik az arcán, mert vonásai szenvtelenek maradnak, s hangja sem emelkedik és süllyed, mintha nem is állna érzelmi viszonyban azzal, amit mond.

Talán fél óra telt el, míg odáig jutottunk a beszélgetésben, helyesebben dr. T. odáig jutott monológjában, hogy valamelyes kapcsolatba került látogatásom tárgyával. Akkor megismételte:

— Kérem, fussa át az anyagot, amit a kezében tart, persze érteni nem sokat érthet belőle, még a kollegák sem nagyon értik, aztán átugrunk a presszóba, hogy megigyunk valamit, s nyugodtan elbeszélgethessünk egy negyed

órát vagy felet, ebből az anyagból ha nem is érti, de talán világosan kiderül, hogy a sebészetet nem fogom fel úgy, ahogy az általános; a sebészetet csak a gyógyítás egyik

— nagyon fontos — formájának tartom, amelyhez jobban kéne kapcsolódniuk a gyógyítás más formáinak, amely feltételezné, hogy kórházi rendszerünk eddigi formáit reform alá vegyük: nevezetesen, lépjünk már végre a haladás útjára, s szüntessük még az elkülönült osztályok rendszerét, mert ugye a kórházban van belgyógyászat, sebészet, urológia, idegosztály satöbbi... Ez az osztályrendszer teljesen elavult ...

Szívja a cigarettáit, pontot nem tesz, és én zavartan figyelem érdekes okfejtését arról, hogy mennyivel aktívabbá lehet tenni a kezelést egy olyan kórházi rendszerben, ahol a betegek lényegében két részre vannak osztva, súlyosakra — és ez a sebészeti rész,

— és kevésbé súlyosakra S meg is indokolja, hogy miért van erre szükség. S közben eltelik egy óra. Néha eszembe jut a dosszié, amit a kezemben

tartok, de kinyitni nincs időm, mert dr. T. megállíthatatlanul beszél. Úgy beszél, mintha menekülne valami elől, vagy mintha ki akarna térni a kérdéseim elől. Ezért hát igyekszem kérdezni. A kérdések többségére nem reagál. Kezd mulattatni az ügy. Éppen arról beszél, hogy képtelen megszervezni a súlyos betegek számára egy intenzív- terápiás szobát, ami azonban nélkülözhetetlen, amikor közbevágok.

— Amikor elvégezte az egyetemet, gondolt arra, hogy sebész lesz?

Az első kérdésem, amelyet nem hagy válasz nélkül:

— Nem az történik soha, amit az ember akar. Akkor már káosz volt, Magyarország még nem volt háborúban, de háború volt, s bennünket medikusokat nyaranta vittek katonai szolgálatra, majd az egyetem elvégzése • után öt hónapra... Én tudtam, ha engem behívnak katonának, akkor le sem szerelek, és akkor én nagyon nagy hátrányban vagyok, mert nem fut tovább a polgári állásom. Ami lehetséges állás kínálkozott — elfogadtam. Ez egy kisegítősegédorvosi szerződés volt, sebészeten, bármikor, indoklás nélkül felmondható szerződés a kórház részéről, koszt és lakás fűtéssel. Szerettem volna sebész lenni, de akkor már úgy volt, hogy elfogadok bármit, de szerencsém volt, mert ez kínálkozott...

Újabb kérdések, amelyekre nem érkezik válasz, már nem szórakoztat dr. T. bőbeszédűsége, ami nem is nevezhető bőbeszédűségnek — betegsége, s aminek nem ismerem még az okát...

— És nem is volt katona?

Nagy kitérőkkel, de válaszol a kérdésre, s szavai nyomán kibontakozik egy szörnyű történet. Történet, amely a háborúról szól, a háborúról, amely tele volt halottakkal és még inkább sebesültekkel, félig

vagy egészen szétroncsolt emberek ezreivel, akiknek utolsó reménysége dr. T. és a dr. T-k voltak. S ebből a furcsa, zaklatott vallomásból, amely a háborúról szól, kibontakozik egy mondat:

— Amikor megkaptam a beosztásomat a kórházvonatra, azt hittem, még fiatal voltam persze, hogy nagyon nagy szerencse ért, mert ugye, ha már háború van, nincs nagyobb lehetőség másutt, mint éppen a kórházvonaton, hogy gyakorlatra tegyek szert...

Hábérú, amely a sebész számára gyakorlatot jelent? Iszonyúan rideg ez a mondat, de bizonyára fedi a valóságot. Dr, T, a háborúban óriási rutinra tett szert.

Nem mentünk át a presszóba. Este kilencig beszélt a háborúról. És úgy érzem, megértettem dr. T. betegségét. Ha létezik még olyan szörnyű arca a háborúnak, amelyet nem ismerünk, akkor bizonyára ez az: amit a sebész látott. Hány műtétet végzett életében összesen? Fogalma sincs.

— Talán túl sokat ahhoz, hogy például nevetni tudjak — mondja és szenvtelennek látszó arccal beszél, beszél tovább.

A beszélgetést csak látszólag akasztotta meg a fiatal ügyeletes orvos, aki belépett később a szobába. Most neki beszélt hosszan és megállíthatatlanul. A fiatal orvos úgy mosolygott, ahogy betegre szokás. Én pedig kihasználtam a kínálkozó alkalmat és búcsúzni kezdtem.

— De hiszen még be sem fejeztük ... — mondta dr. T.

Zavartan hebegtem és a fiatal orvos is mondott valamit és ő is kilépett velem az ajtón. A folyosón egymásra néztünk.

— Ilyen — mondta. — Se barátja, se senkije, de nehogy azt higgye, hogy őrült. Nála biztosabb kezű sebészt ritkán talál. Talán nincs is.

Bizonytalanul kerültük egymás tekintetét.

Nádas Péter