Pest Megyei Hírlap, 1967. augusztus (11. évfolyam, 179-205. szám)

1967-08-24 / 199. szám

4 19(J7. AUGUSZTUS 24., CSÜTÖRTÖK , Niaocska, avagy azok az átkozott férfiak ORSZÁGOS KONFERENCIA AZ OROSZ »OKTATÁSRÓL Szerdán a Marx Károly Közgazdaságtudományi Egye­tem épületében háromnapos országos konferencia kezdő­dött az iskolai és iskolán kí­vüli orosz nyelvoktatásról. A tanácskozáson — amelyen az orosz nyelvoktatás eredménye­it mérik fel és kijelölik a fel­adatokat — mintegy 250 pe­dagógus, általános és középis­kolai, egyetemi és főiskolai tanár, valamint az iskolán kí­vüli tanfolvamok számos ok­tatója vesz részt. Suara Róbert, a Marx Ká­roly Közgazdaságtudományi Egyetem tanszékvezető tanára az orosz nyelvoktatás helyze­téről és feladatairól tartott elemző előadást. A konferen­cia azután négy szekcióban folytatta munkáját. Jön a Háború és béke Augusztus 26-án, szombaton mutatja be a televízió az Avarescnko műveiből készített vidám filmösszeállításti Képünkön Bodrogi Gyula, Pécsi Sándor és Tolnai Klári a műsor egyik jelenetében. (Tv Foto) KÖNYVESPOLC A VILÁOVAMSÁG „Budapest decentralizációja, agglomerációjának területren­dezése szintén napirenden le­vő feladat. Elkészült a város­tól 10—15 km-re fekvő alvó­városok terve (Mogyoród, Gyömrő, Solymár stb.) és egy 35—50 km-re fekvő bolygóvá­ros hálózatának terve is. (Vác, Gödöllő, Ráckeve stb.)” „A gépkocsiipar az USA ve­zető iparága. A gépkocsi gyár­tásával, beleértve az alkatré­szek, tartozékok készítését is, 24 állam 81 városában kb. 5000 üzem foglalkozik. Az iparág közvetve és közvetlenül 2,5—3 millió embert foglalkoztat.” A majd’ kilencszáz oldalas kötet két, találomra kiraga­dott részletét idéztük, annak érzékeltetésére, mi minden tartozik a világgazdaság téma­körébe. A most kiadásra ke­rült testes könyv eddig egye­dülálló magyar vállalkozás: nem volt ilyen összefoglaló munka, pedig nagy szükség lett volna rá. Most végre van. Már maga a tény is örvende­tes, s még inkább az, hogy a Marx Károly Közgazdaságtu­dományi Egyetem gazdaság­földrajz tanszékének kollektí­vája, a könyv írói, s dr. Radó Sándor Kossuth-díjas profesz- szor, a könyv szerkesztője, valóban alapos munkát vég­zett. A föld népességének elosz­lása, jellemzői, a világ mező- gazdaságának, iparának és közlekedésének minden fontos ténye, adata, összefüggése megtalálható a könyv lapján: kézikönyv tehát, de nemcsak j az. Sikerült ugyanis a lexiká- j lis és statisztikai adathalmazt úgy feldolgozni, hogy egészé­ben színvonalas, ismeretter­jesztő munka kerekedett be­lőle. Ez legfőbb erénye a könyvnek. A könyvet igen sok, s jól válogatott fénykép, valamint térkép egészíti ki. (Gondolat Kiadó) (m. o.) II.—III. része A Nagy Októberi Szocialista Forradalom félévszázados ju­bileumára a korábbi évek leg­sikeresebb filmjei közül száz­nál többet újítanak fel, köz­tük a már filmtörténeti érde­kességnek számító Sivatagi 13-ak, és a Csapajev című produkciókat. Októberben be­mutatják a Háború és béke című színes, 70 milliméteres Bondarcsuk-film második és harmadik részét. Számos új ! szovjet film is eljut hozzánk, j A legérdekesebbeknek ígérke- ! zők: Ablakaink előtt mentek el a vonatok, Az ember, akit szeretnek, Auróra és A Kau­kázus foglyai. A Filmmú­zeum november 5-től 12-i;g na­ponta más-más, kiemelkedő szovjet filmalkotást tűz műso­rára. LELKIISMERET A tanár megkérdezte , a növendéket, megtörtént-e vele valaha, hogy a lelki­ismeret szavára hallgatott. — Melyik hullámhosz- szon? Görgeteg A hegytetőről integetett a vörös zászló. A katlanban felerősödve repdesett a kiál­tás: — Vigyázat, lövés! Vigyááá- zaat, lövéééss.'.. A fák zöldjét szél mozdí­totta. Olyan volt, mintha re­megnének a félelemtől. Két perc múlva elpusztulnak. Évekig kapaszkodtak, • míg megmaradtak. Évekig eről­ködtek, míg felnőttek. Éve­kig viaskodtak a sziklával, míg gyökereikkel közéjük bújtak, szétrepesztették, s .víz után bújva, eltűntek a mélyben. Ahogy törzsük fel­felé emelkedett, úgy süllyedt mélybe a gyökerük. És most meghalnak. Odalenn, a völgyben döm­per tolatott hátrább. Vezető­je még biztosabb helyen akarta tudni gépét. Túl volt már így is jóval az omlás­határon, de soha nem tud­ni... Soha, semmit sem tudni. A hegy kiszámíthatat­lan. — Lövés! Lövééésss ... Jajkiáltássá torzult a hang. És abban a pillanatban^ va­lahol a hegy gyomra felnyö­gött. Olyan volt, mintha egy hatalmas állat hördülne fel, hogy azután őseróvel szakadjon ki belőle a sivító panasz. Évezredek nyugai- mát tépte szét a paxit. Va­lamikor vulkán okádta ki, tenger hullámaiban mereve­dett sziklakemény felkiáltó­jellé. Andezit. Vulkáni kő­zet. Hegy ... fák ... kőtörő... zúzott kő ... útburkolóanyag. Ezertonnák a magasban. Ügy lökte fel a robbanás, mint a semmit. Füstből, porból álló felhő. Eltakar mindent. Csak a hangok, a sí vitás, nyöször­gés, morajlás hallatszottak ide. Fönn a felhő a magasban. Csend. Majd robaj; hullik a kő. Most ér vissza a levegő­ből, ahová felhajította a rob­banás. Űjra csend. Oszló füst­felhő, ülepedő por. Hatal­mas seb a hegy oldalán. Egy görbe törzsű, korcs, semmi fa fennakadt a szélén. Gyö­kerei az ég felé integetnek, de valamennyit fog még be­lőle a föld. Ott inog a sza­kadék felett, mint aki tétová­zik: ugorjon-e? A lőmester apró alakja. El­sőnek kocog arrafelé. El­ment-e mind? Az ő köteles­sége végignézni a lyukakat, ha maradtak. Nem maradtak. Jó lövés volt, mind elment. Kiáltás hátra: — Mehettek. Elindultak hárman, fel a tetőre. A tisztítók. Rohadt munka; mozog minden a tal­puk alatt, ök nézik végig, mi az, ami csak megrepedt, de nem zuhant le? ■ Amit még tart a — semmi. Mert az tartja. Egy cérnaszál. Ta­lán egy centiméternyi tapa­dás a hegy tömbjéhez. Fél kiló rá. s akkor megindul. Vagy a csákány, vagy egy — lábfej. Ha ez, akkor az em­ber is mehet vele. Egy lép, kettő tartja a kötelet. Ro­hadt munka, de megfizetik. Ez a valami. Aki idejön, a törönél kezdi. Azután kerül­het a fejtésre. Ha tanul, gépre. És ha mindent tud, ha hall­ja, mit beszél a hegy, akkor tisztító lehet. Ha hallja. Csak kevesen hallják, legtöbb em­bernek nincs hozzá füle. Pe­dig beszél a hegy. Józsi bá­csinak beszél. Tavaly is meg­mondta előre: fél óra múlva megindul. Nem hitték neki. Agyoncsapta azt a szerencsét­lent. Ha fél méterrel odébb van, csak a nadrágja lesz tele, ahogy lecsap mellette a kő. így meg ... Soha nem lehet semmit tudni. Hall­gatni kell azokra, akik hall­gatnak a hegyre. Nem go­nosz a kő; beszél. Szól előre. Értik-e? Józsi bácsi, derekán a kö­téllel. Ketten, vagy tíz mé­terrel mögötte. Lép, nem is lép, csúszik a lába az öreg­nek. Centi, megint egy. Meg­áll. Félig elégett, anyonper- zselt gyík a lába mellett. A farka zöld, barna a hasa kezdete. Tovább nincsen. Csak valami fekete. Sokszor megáll így. Gyík, vakond — vakond itt, fenn a hegyen! —, még madár is akadt. Fész­ke lehetett a fákon. A lövés szele nyomorította semmivé. Nézi a gyíkot. Megindult tovább. Újra cen­timéterek. Érzi, hogy talpa alatt mozdult a kő. Mozdult? Mintha a hideg rázta volna. Borzongott csak, aprókat, mint amikor szél csapja meg a ki- hevült embert. Megfeszül a kötél: — Eresszetek! Csattant a hangja, A sik kettő összerezzent. Fél sze­mük a gyikon. Előbb látták, valamit nézett az öreg. Ez le­hetett A gyík. Szegényke. Eresztették a kötelet. Mintha vak szolgák lennének, gépek. Nincs gondolat, nincs tekinge- tés, semmi nincsen. Csak ér­zék az ujjakban, a karban, ösztön az idegekben. Ahogy előttük halad centimétereket az az ember, úgy kell utána ereszteni a kötelet. Nem titok: ha Józsi bácsi meghalna, bár­mi történne vele, itt lépked mögötte az utód. Bajcó. Bajcó András, ö tanult a legtöbbet Józsi bácsitól. Vagy lesett. Ez egyremegy. Az öreg érezte, most már nyugtalanabb talpa alatt a hegy. Látta az ezerfelé futó repedéseket, mint amikor a szikest a nap fölégeti; ezer ránccal pikkelyesedig Itt nin­csenek pikkelyek, de ráncok... Mintha az arca lenne, mintha tükör lenne. Az ő arca is ilyen. Megállt. Odalenn cso­portban az emberek. Errefelé tekingetttek. Jól látta, a lő­mester kezében a gukker. A bányamester vette át tőle. Állt. Hallotta, ahogy apró, morzsányi kövek válnak el, valahol alatta, s halk pengés­sel ugrálnak le a mélybe. Köpköd — mormolta belül, így nevezte. Kevésbeszédű ember volt, nem sokat pocsé­kolt másokra. Magában min­denre volt szava. Köpköd, mondta újra, mert hallotta a kövecskék csúfondáros muzsi­kálását. Még azt is kivette fü­le, ahogy odalenn hozzáugra- nak pengve a többihez: meg­jöttünk. Vagy csak képzelte? Eddig berepedt volna, ekko­ra udvara lenne? Fülelt. A ve­ríték a nyakához tapasztotta a haját. Tűzött a nap. Vagy nem? Nyelt. Nyíri József, öt­venhat esztendős, öreg. Em­bernek olyan öreg, mint hegy­nek ez a hegy. Tizenkét éves volt, amikor kezdte. Vizet hordott, két tízliteres kanná­ban. Kék kannák voltak, erre most is emlékezik. És nehezek. Iszonyúan nehezek. Azt hitte, a világon soha többé semmi nem lesz annál nehezebb. Té­vedett. Minden nehéz volt. Az esztendők. A napok is. Az élet. Lépett. Tudta, ingerkedik vele a hegy. Ügy érezte, mint­ha mérleg billegne. Csak hi­szi az ember. Áll ez. Ha meg megindul... akkor már mind­egy. A kötél marad egyetlen lehetőségnek. Lépett. Lentről tisztán érkezett a kiáltás hozzá: — Menjen vissza! A bányamester hangja volt. Hallotta, ahogy odalenn ko­pognak a kövek, lába alól, halk neszezéssel válva el, ug­ranak a mélybe Visszamen­jen? Mi várja? A kupatető hi­Szönyi István otthonában j táj; a dombok, mint érett női idomok; a nekik enge- ztI delmeskedő zebegényi utcák; egy szép, századeleji szecessziós templom — ezt a vidéket Szőnyi István fedez­te fel a magyar festészet számára. S most ebben a gazdag­ságban, mint külön érték jelenik meg a festő egykori há­za, kertje, műhelye, ma már Szőnyi István emlékmúzeu­ma. Köszönet mindazoknak, akik értő módon karolták fel ezt az ügyet, mely a tegnapok kellő becsülésével hoz­zásegít ahhoz, hogy a mát, a holnapot is a magunkénak tudjuk. Az otthon ugyanazt mondja, amit a piktúra. Mit áraszt? A harmónia szenvedélyes keresését, dolgok, em­berek nyugalmát, fehér falak védő hívogatását, bútorok, tárgyak, rekvizitumok emberarcát, a fa, a réz, a mész, az anyag becsületét. Szőnyi fél tüdővel, de egész emberként nézte, és te­remtette itt meg környezetét, amely neki nem csillapító­szer volt, hanem megkeresett, felmutatott érték. Festészete súlyos, nehéz korában következetesen is­métli motívumait: nap, víz, levegő, hegy, állat, ház, fa, nő. Elemeivel nem megnyugtatni akar, de megszenvedett, szép törvényeket felmutatni. Megélte, átélte ennek a tájnak, falunak, ezeknek az embereknek a sorsát. Ragaszkodott Zebegényhez, és csak Zebegényliez, és művészete egy magyar falu megidézésén belül így lett európai. Egyik legszebb képe a Zebegényi temetés: havas táj, kopasz fákba belevesző kis, naiv menet. Főiskolai tanít­ványai, mint hangyák a bábot, ugyanígy emelték néhány évvel ezelőtt, a temetésekor, e táj fölé koporsóját, és vit­ték a zebegényi temetőbe, mely befogadta őt is, mint a többieket. Életében ő, és a vidék kölcsönösen elfogadták egymást — halála után pedig maradt a víz, a hegy, a föld, a falu, és az életmű. Akik elmennek a zebegényi Szőnyi-házba, és nézik a festő képeit, műhelyét, és azt, amit szemlélt, azokat mind­ez hozzásegíti a dolgok jobb felismeréséhez. Padányí Anna Szegedi képzőművészek tárlata a Nemzeti Galériában Várakozásunk: indokot kap­ni a kiállított képekben, mit jelent a bemutató művészek­nek a szülőföld, vagy hogy miért választották ihlető környezetnek az Alföld jel­legzetességeit felszívó Tisza- parti metropolist? Az már nem tudatos, hogy a szelektáló emlékezet is azo- i kát a műveket őrizte meg, amelyek várakozásunkra ér­demi feleletet adtak. Idéz­zük tehát az emlékezetet, előrebocsátva, hogy e mél­tatás nem vállalkozhat a gazdag, sokrétű kiállítás ap­rólékos felmérésének, rang­sorolásának teljességére. deg vize. Száraz a torka. A gyík. Talán már ellepték a le­gyek. Percek alatt rátalálnak minden dögre. Honnét tudják, érzik meg? — Jóózsii bácsiii! Menjen visszaaa ...! Vasárnap ki kell menni a temetőbe. Szegény Böske, ha látná, mi-mindent rakott az ura föléje! A buxust soha nem állhatta, dehát... mindennap kimenni nincs érkezése. An­nak meg nem kell adni annyi vizet. Állt. Apró, semmi volt az egymásra torlódó hegyrenge­tegben, mégis, csak alakja nyúlt ki, rajzolódott föl az égre. Mint aki a felhőkbe igyekszik. Most már nem a bá­nyamester hangja, az ösztöne noszogatta, hogy curikkolni kezdjen. Mert ez itt, ez a min- denség a talpa alatt mindjárt lemegy. Lehunyta a szemét; visszamenjen? Kéttenyérnyi földdarab moz­dult, s bukfencezett a mély­be. Érezte, hogy vissza kell mennie. Ekkora kővel még soha nem volt dolga, ennyi még soha nem maradt fenn. Ketten, ott a háta mögött, csak annyit éreztek: a kötél belekap a kezükbe, hófehérre nyomorítja a tenyeret, az al­kart, amire kígyóként csavar­ták. A hatalmas, soktonnás sziklatömb elvált a hegytől, még a magasban ezer darabra hullt, robajló levegőt gyúrt maga előtt, kisebb, már csak néhány mázsás darabjai apró kőpatakokat indítanak el, azok folyókká futnak össze, folyammá lesznek, s zuhog, omlik, mint gátját szakító ár, a görgeteg. Az öreg csak egyensúlyát vesztette pillanatra, ezért fe­szült a kötél. Talpa alatt szi­lárd, mozdíthatatlan volt a hegy. Most már. Mert akkor lépett hátra, amikor kellett. — Lement — kérdezték ezek ketten, a kötelet karjuk­ról letekerve. — Le — mondta az öreg. Nem nézett rájuk. Tekinteté­vel a gyíkdö-rrt kereste. Mészáros Ottó Az úgynevezett realista irányzatok követőihez sorol­ható festő Vincze András. Alkonyoktól rézszínű, alma szagú kertvégeket ábrázoló képei úgy sűrítik a vidék emberséges ízeit, mint egy pohár bor a szőlőnevelő napfényt. Erdélyi Mihály képeiben humort, szeretetet, és egy so- semvolt-világ iránti nosztal­giát ötvöz. Nem felejtjük el a Paprikamalom rőt bácsi- káit, a Szegénytemető hal- mocskáit, az Ünnep a Dunán trombitásait, a Brigádtanács­kozás kérdőjelnek ható, szop­tató fiatalasszonyát, vagy a maskarát öltött szilveszteri társaság feje felett vigyázó csillár szelíd arcát. Erdélyi az egy > pillanatra összeállt groteszk elemeit analizálja. Az olyan fajta feladatok iz­gatják, mint például, hogy megragadjon egy illanó han­gulatot, amikor Kutya jár a kertben. Jó festő, érdekes módon nézi a világot. Tanyán élő festő Fontos Sándor. A tárgyak kontúr­jaiból hálószerkezetet borít képeire, és a színekből is skálát szerkeszt. Láthatóan alárendeli magút a dekorati- vitásnak, de ez nem baj. Leg­jobban azok a képei von­ják magukra a figyelmet, ahol leginkább végigviszi fenti törekvéseit: Bevetett földek, Fűzfák, Őszi gyü­mölcsös. Dorogi Imrétől két, szo­morú tablója tetszett: a Ju­hász Gyula, és a Lovas em­ber. Sajna, úgylátszik törvény­szerű, hogy képzőművészeti kiállításainkon következete­sen visszatérnek a jól ismert Picasso-, Chagall-, Csontvá- ry-, Van Gogh, Rivera-motí- vumok. Meghökkentő, hogy itt mennyire nem a jó pár évtizeddel ezelőtti iskolák és egyéniségek munkát igénylő újraértékeléséről van szó, ha­nem e művészek jelzésrend­szerének közvetlen, s ezért oly erőtlen átmásolásáról. Mintha jelenkori festésze­tünk néhány rétege ma ta­lálná magát először szemben a tegnapi, tegnapelőtti nagy művekkel. Ilyen, mások hang­ján való, kései és bágyadt megszólalásokkal a szegediek tárlatán is bosszantóan bő­ven találkozhatni. Erre az sem mentség, hogy a hazai festészet oly sokáig állt el­szigetelve a modern irányza­toktól. Emlékszünk a finn képzőművészek nemrégi, bu­dapesti kiállítására: náiuk sem volt más a helyzet, s ma mégis a maguk hangján oe- szélnek. P. A.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents