Pest Megyei Hírlap, 1967. augusztus (11. évfolyam, 179-205. szám)
1967-08-20 / 196. szám
8 "^írlav 1967. AUGUSZTUS 20„ VASÁRNAP Pintér Tamás riportja MISZTER SZAKI Esti csavargásaim egyikén akadtam össze a fiúkkal. Az ünnep előtt voltunk, a város már az eszeveszett bevásárlásokra készült, a kirakatok dugig voltak tömve áruval, s ahová csak nézett az ember, fenyőgallyakat, gyertyákat és műhóval borított dekorációkat látott. A fiúk vidáman lődörögtek a zajos úton, szemügyre vették a parkoló kocsikat, az áruházak ruhamodelljeit, és jól megnézték a magányos nőket. Mind a hárman elegánsak, frissen borotváltak voltak és olyan magabiztosak, amilyen csak húsz-huszonötéves korában lehet az ember. Örömmel fedeztem fel Fábiánt, akivel nemrég az egyik üzem lakatosműhelyében ismerkedtem össze. ( — Lazítunk egy kicsit, tudod, olyan búcsú- est-félét csapunk — mondta. A mellette álló fekete fiúra mutatott. — Ez a srác ma kilépett a gyárból. — Értem. — Jobb helyre megy — magyarázta Fábián. — Nérónak igaza vám — Több pénzt ígérnek? A fiú, akit Nérónak hívtak, megvonta a vállát. — Hát, valamennyivel. — Egy forint órabéremelés sokat számít — világosított fel a harmadik. Hosszúra nyúlt, vékony fickó volt, Róbert néven mutatkozott be. — Mindenki ott érzi jól magát, ahol megbecsülik, nem igaz? NÉRÓ: ősszel szereltem le, két istentelenül hosszú év után, amit a tüzérségnél csináltam végig. Löveges voltam, és akinek csak halvány fogalma is van arról, hogy mi ez, sejtheti, mennyit kell ott gürizni. A két év alatt felszedtem néhány kilót, nem tudom, hogy van ez, de nőttem is. Alig fértem bele a régi ruhámba, a nadrág rövid volt, a kabát pedig szét akart szakadni a hátamon. Visszamentem az üzembe, miért ne mentem volna vissza, amikor itt szabadultam, itt dolgoztam egy évig, innen hívtak be katonának. Nem mondom, hogy oda vagyok a szakmámmal. Az öregem is esztergályos, úgy Játszik, tőle ragadt rám. Valamikor elit dolognak számított, ma már mások a menő szakmák. Mindenütt kevés az esztergályos, aki csak teheti, más munkát választ magának. Itt állandóan hajtani kell, az ember mindig csak a perceket számolja, hogy nem futott-e ki az időből, tudta-e tartani azt, amit a munkalap az egyes fogásokra megadott A normát a gyakorlott, öreg rókák munkája szerint csinálják meg, a módszer évről évre tudományosabb, így hallom. Persze, egyre precízebben adják meg a részidőket Tizennyolc múltam, amikor a szakmunkásbizonyítványt a kezembe nyomták. Hatvankettőben volt. Valami olyanom lehetett akkor, mint az egérnek, amelyik jól beöntött és egyre azt ordítja, hogy „hol az a macska, hadd ...!” Nem is tudom, a három év alatt, míg ipari tanuló voltam, hogyan is nem ment el a kedvem. Pedig láttam, milyen komolyan meg kell dolgozni a pénzért. Hetente négy napot töltöttünk az üzemben, másodéves korunktól kezdve már rendes munkákat is csináltunk, pláne akkor, ha bajban volt a gyár. Ez pedig elég gyakran megesett. Ilyenkor bennünket is megtömtek, az oktatás elmaradt, állatján büszkék voltunk, hogy beledolgozunk a termelésbe. FÁBIÁN: A kazánműhelyt mindenki „dö- römbölő”-nek hívja. Az ajtóra különben ki is van írva, hogy „Bartók-terem”, láthattad a múltkor. Ide elég ritkán látogatnak be a mandarinok, tudod, de ha mégis odatévednek, hamar elhúzzák a csíkot. Amikor beteszik a lábukat, valahogyan mindig akad egy dolgozó, akinek éppen altkor kell egyengetnie a plat- nin. Hogy milyen buli? Nem tudom. Meló szaga van, mint a többinek. Csak azt a rohadt koszt nem bírom. Láttad, hogy nézek ki, amikor tertnelek. Akármihez hozzányúlsz, csupa mocsok leszel, a lemezek olajosak, az állandó döngetéstől egyfolytában száll a rozsda, a vaspor meg minden. Az öntvénytisztítók még koszosabbak, az igaz. Az a baj, hogy csak általános iskolám van. Ezerhatot-ezerhetet tudok összehozni havonta. Ilyenkor, év vége felé többet is. Sok? Nem sok, mi? A segédmunkásunk, a vén ka- nimadár megkapja az ezernégyet, pedig annak semmi szakmája sincs. Engem Miszter Szakinak szólít. Azt mondja, piszkosul jó dolgunk van, neki egy családot kell eltartania a fizetésből. És az anyámat ki tartja el? Talán a levegőből él az öreglány? A dohányból legalább ezret hazaadok. Gyakran még többet is. A faterra már nem lehet számítani. A múltkor az Aranykapcában bemutatta nekem a nőjét. Legszívesebben az asztalra köptem volna, a féldecik közé. Motorszerelő akartam lenni, tudod. Ha ennek a hülye Robinak megy, nekem miért ne tnent volna? Az isten útjai kiszámíthatatla- hok. Beiskoláztak kazánlakatosnak. Azelőtt a legrosszabb álmomban sem jött elő ilyesmi, I 'sem hittem volna, hogy ide vetődöm. Megmondhatja Robi is, hogy nemcsak a számat jártatom: értek a motorokhoz valamit. Különben nem járnánk el időnként együtt ma- szekolni. Kiskoromtól kezdve érdekel minden, ami mozog. Meg úgy volt, hogy otthon is egyre fűztek, tanuljam ki a motorszerelést, akkor császár leszek, ott lehet keresni, ennek a szakmának jövője vap. Amint látom, a kazánla- katosságnak is. Már három éve nyomom, mindent éppúgy csinálunk, mint tizenöt esztendővel ezelőtt. Az én jövőm biztosítva van. Nagyon meglehet, hogy innen megyek majd nyugdíjba. Akármilyen mechanizmust, meg mit vezethetnek be, engem senki sem akar majd kifúrni, az szentség. Más lett volna a helyzet, ha nemcsak az általánosom van meg. Mit csináljak, így alakult. Ezért mondott fel nekem a kis bige anyja is. — „Még teknikuma sincs?” — Érted? Azt mondta: — Még teknikuma sincs neki? Nem is kezdte el? — Mármint én. És addig duruzsolt, addig gyúrta a lányt, míg el nem romlott az ügy. Ó, az istenit, pedig milyen klasszul megvoltunk. RÓBERT: Nagyon meglehet, hogy Nérónak van igaza: talán mégsem kellene feladnom az albérletet. Igazán rendes hely, háromszázért használhatom a fürdőszobát meg a konyhát is. Arról nem is beszélve, hogy Fábián oda hordhatja a nőit. Szóval, mindenképpen normálisabb, mint a zsúfolt szállás, az emeletes vaságyaival és a gondnokkal, aki rendőr volt valamikor. Néró tudja, tengődött itt pár hónapig. De mégis, ha a szálláson laknék, többet tudnék spórolni, mint így. Majdnem két éve futok együtt Klarisszal, már éppen ideje lenne, hogy összeházasodjunk. Csakhogy éppen semmink sincs. Azt mondják bent a szakik: —• Mit sírsz, Robi, minek játszod meg magad, egy délután többet vágsz zsebre, mint akármelyik öreg melós három nap alatt. — Ók is maszekol- nak pedig, mindenki ráhajt a pénzre, akinek erre módja van. Kétségtelen, én szerencsésebb helyzetben vagyok, dehát arról semmit sem tehetek, hogy a kovácsok vagy teszem azt, az öntők nem találnak maguknak különmunkát. Sóherkodtam én éppen eleget, amíg iskolába jártam. Semmit sem kap az ember csak úgy grátisz. Én akkor sem állok félre, ha bent a gyárban ég a ház. Itt van a múltkori eset. Hat elszívómotort kellett a lengyeleknek soron kívül befejeznünk. Szóval lehetőleg tegnapra, ahogy ez már lenni szokott. Az üzemvezető szedte a Trioxazint, és könyörgött, hogy így szaktársak, úgy szaktársak, verjék össze. Már éppen műszak vége felé járt, az idősebbek kezdték elpakolni a szerszámokat és siettek az öltözőbe. Mindegyiknek volt valami halaszthatatlan programja. Aznap éjfélig dolgoztunk bent a fiúkkal, kilenctől már csak ketten voltunk. Másnap tizennégy, aztán kétszer tizenhat órát csináltam egymás után. A végén már nem láttam a fáradtságtól, az étel sem kellett, csak a feketét nyeltem, amit az otthonról hozott főzőmben csináltunk. Éjjel, úgy tizenegy felé megjelent a főmérnök. Rápillantott a kávéfőzőre, mindjárt láttam, hogy nem tetszik neki. — Mi ez itt, presszó vagy műhely? — kérdezte. Legszívesebben szájon vágtam volna. Az irodákban még a pisis gépírólányok is egész nap kávét vedelnek. Nem tudom, miért néztek rám ferdén, direkt utálatot láttam egyik-másik szaki szemében. Azt mondták, nem vezet jóra, ha egy taknyos ilyen csomó pénzt keres. De az üzemvezetőnek „Robikám” voltam. — Jól van, Ro- bikám, frankó gyerekek vagytok — satöbbi... Pocsékul rossz érzés volt, hogy az öregek megjegyzéseket tettek, és még inkább elmérgesedett a helyzet, amikor az üzemvezető védeni próbált minket. Az egész műhely bennünket szidott. NÉRÓ: A tanműhely kicsi volt és eléggé zsúfolt. Amíg én odajártam, egy új gépet sem állítottak be. Akárhogy ás, de így volt. öreg vacakokon kínlódtunk, ezekből sem jutott mindenkinek, kivéve, ha páran betegállományban voltak. A gyárnak a tanműhellyel is törődnie kellene, azt hiszem. Hát nem érdekük, hogy a kölykök rendesen megtanulják a szakmát? Ügy hírlik, hogy később önálló lesz a gyár. Akkor sem érdeklik majd őket ezek a dolgok? Emlékszem, öthatvanas órabérrel kezdtem, normában, persze. Akárhogy nyomtam is, jó ideig negyven százaléknál, hatvannál magasabbra nem tudtam menni. Több, mint egy A SZERELŐ (Foto: Kotroczo) hónap kellett ahhoz, hogy a százat elérjem. De később sem ment mindig. Ha csak egy darabot is elrontottam, már lőttek a száz százaléknak. Ott álltam tök egyedül a gép előtt, és néha arra gondoltam, hogy micsoda máz- lisak a lakatosok vagy a marósok. Ennek a süket Fábiánnak mindig volt ideje, hogy mászkáljon a gyárban a nők után. Éppen kezdtem belejönni a szakmába, amikor megkaptam a behívót. Amikor leszereltem, mentem vissza a gyárba, topisan, a kinőtt ruhámban. I1Ű, micsoda örömmel fogadtak! A művezető levitt a műhelybe, és megmutatta, melyik lesz a gépem. Boldog voltam. Hát nem sok idő kellett, hogy elmenjen a kedvem. Közölték, hogy hatötvenet tudnak csak adni. Volt ott vagy négy srác, akikkel együtt szabadultam fel, valami miatt felmentették őket a katonai szolgálat alól. Ezek már a hétötvenes órabér körül jártak. Szükségem volt a pénzre, valami rendes ruhát is kellett vennem, maradtam, amíg lehetett. Látták, hogy belejöttem, hogy tudok dolgozni, mégsem emelnek. Kikértem a munkakönyvemet. Azt mondták, ha minden áron menni akarok, hát menjek. Pedig kevés az esztergályos, üres gépek is állnak a műhelyben. Én akár állandó éjszakás műszakot is vállaltam volna. FÁBIÁN: Nem én tehetek arról, hogy nincs rendes sulim. Amikor nasinak jelentkeztem, a felvételt intéző oktató direkt dühösen nézett rám. — Mi a kutyaszart gondolsz, gyerekem, azt hiszed, minden janit felveszünk, aki a fejébe vette, hogy motorszerelő lesz? Gyere vissza majd akkor, ha meg lesz az érettségid. Addig is ajánlok neked egy szép szakmát: jelentkezz kazánlakatosnak. — Hiába néztem rá ezekkel az őszinte és tiszta proletár szemeimmel. Most már nem izgat a dolog. Ha az ember melózik, nincs ideje lelki életet élni. Pláne most, az év vége felé. Beragadt az exportterv, tudod, hát ki más húzza ki a kocsit, mint a melós. Hadd kapjanak prémiumot a mandarinok. Minden nap órázunk, csak hétfőn nem, akkor KlSZ-szeminá- numra kell menni. Igaz, csak kéthetenként. Igazán jól megvagyok a srácokkal. Hatan melózunk együtt. Mondjuk, kapunk ezer órát valami munkára, akkor a csoportban mindenki ráver, hogy minél előbb meglegyünk. Valahogy mindig összekalapáljuk. Száztizenöt százalékot is csináltunk már. Ez az év elején volt, teljesen tisztán emlékszem rá. Jó dohányt martunk fel, szegény haveromat éppen a fizetésnapon nyomta agyon egy köteg lemez. Pont fizetésnapon, érted? Nagyon klassz srác volt, tudott melózni ... Dolgozik egy lány a rajzmásolóban, párszor próbáltam köszönni neki, nem nagyon vettem észre, hogy oda volna értem. Van már jó két hete, egy délután, mozijegyért álltam sorba az anyámnak, hogy ne unatkozzon otthon egyedül az öreglány. Ahogy belépek az előcsarnokba, a bigét látom ott Muszáj volt neki legalább biccenteni, láttam mosolyogni kezd, elhúzza a száját meg minden. Nem ismert meg, tudod, rendes szerelék volt rajtam. Egy ideig adtam alá a dumát és amikor elég volt, felvilágosítottam, hogy . mi frankón ismerjük egymást Elpirult, tudod, vagy csak én láttam úgy, az szentség, hogy bent a gyárban most sem mindig ismer meg. Legutóbb a kajánál futottunk össze, a kolléganőjével jöttek, irtó nagynak akartak látszani. Gondoltam, csak vigyázz, majd jön az átszervezés, a barátnőddel együtt lekerülhetsz hozzánk rozsdavaka- rónak vagy köszörűsnek. A rajzmásolást az öreg papa el tudja látni egyedül is. RÓBERT: A múltkoriban, kedden lehetett vagy szerdán, már nem tudom, késő éjszakáig dolgoztam az öreg Mayemél. Kissé álmosan mentem be, késtem vagy két percet, talán még annyit sem, pár pillanattal előbb hallgatott el a gyári kürt, amikor a műhelybe értem. Hozzáfogtam a munkához, egyszercsak érzem, hogy valaki áll a hátam mögött. Az ember megérzi azt, ha figyelik. Az üzemvezető állt ott, svájci sapkája a szemébe volt húzva. — Nem kell annyit maszekolni, szakikám — mondta. — Akkor majd időben beérünk a műhelybe. — Gúnyosan pislogott rám. — Kösse oda magát a csörlőhöz, szakikám, mert még beleszédül a motorba... — Máig sem értem, miért, de akkor direkt védelmükbe vettek az öregek. Az üzemvezetőt szidta az egész műhely. Mit csináljak, ha kell a pénz? Klarisz talált egy öregasszonyt, aki eltartásért azonnal ideadná a lakását. Egy szoba, összkomfort, nagyon rendes helyen van. Ügy áll a helyzet, hogy a néni jövő év elején a nővéréhez költözik, mi meg elfoglalhatjuk a lakást. Csakhogy húszezret kellene letennünk az asztalra. Ha ezt elszalasztjuk, igazán nem tudom, mikor lesz még egy ilyen alkalmunk újra. Persze, hogy megfogok mindent. Baj az, hogy jól keresek? Én is szívesebben tölteném az időt Klarisszal valami táncos helyen vagy moziban, mint Mayer pinceműhelyében. írtéra el vagyunk kényeztetve, azt hallom. Hát mi irigyelni való van rajtunk? Én spéciéi nem tehetek arról, hogy mindig van kosztom és van négy rend ruhám. Arról sem tehetek, hogy hiányoztam a nagy csatából. Bár azt hiszem, én mindenképpen hiányoztam volna. Megtaláltam volna a módját. Azt hiszem. Szóval, nem tehetek róla ... Talán az apám sem, akinek egy vaskalapban szedték össze a részeit, már azt, amit az akna meghagyott. Azt mondják, így is alig volt egy marókra való az egész... Én nem tehetek róla, hogy most születtem és annyi vagyok, amennyi. Szívesen lennék több, becsületszavamra. — Marha — mondtam. És ez, ott, hajnalban, amikor zöld képpel és kialvatlanul valami járműre vártunk, nem is hatott olyan durván, mint így, leírva.
