Pest Megyei Hírlap, 1967. augusztus (11. évfolyam, 179-205. szám)

1967-08-17 / 193. szám

1967. AUGUSZTUS 17., CSÜTÖRTÖK AZ EMBER SOSEM LEHET ELÉGGÉ ÓVATOS A CSONTKOVÁCS Milyen lötty ez? Gyanús! Nem fiúnak való... Kubicsek István, a csalló­közi Szelice község termelő- szövetkezetének jeles állat- gondozója. Híre túljutott az országhatárokon. Ennek az elmélyülő, zárkózott paraszt- embernek az állat volt a mindene. Főleg a „tehén­kék”. Könyvből, orvostól, életből annyit tanult, tapasz­talt, hogy az állat gyógyítá­sával is foglalkozott. Főleg a ficamokat, reumatikus bajo­kat, rándulásokat orvosolta, így sok fiatal ló, tehén ke­rülte el a vágóhidat. Pista bácsiról a község és a tsz vezetői a legnagyobb elismeréssel beszélnek. Hírét mégis annak köszönheti, hogy már embereket is gyó­gyít. Először részvéttel néze­gette a ficamos, gipszbe bör- tönzött apróságokat... — Ej, hát miért kell any- nyit szenvedni ezeknek a gyerecskéknek ? Pista bácsi megpróbálta a „kacsázás” gyógyítását az emberen is. Fogása, tapintá­sa, a csontok szerkezetének ismerete és azok mozgatása — segített. Megmondta, négy hetet még pihenjen a gye­rek, aztán szaladhat, mint a nyúl. A környékről néha egész autóbuszra való beteg KÖNYVESPOLC érkezik. Van, aki a karjával bajlódik, nem bírja emelni. Pista bácsi bejáratja. Van, aki a gerincére panaszkodik. Pista bácsi ilyenkor koncent­rál és határozott ütéssel helyre billenti a ferde csigo­lyákat. Orvos is járt nála, aki feleségét vitte hozzá. Az asszonyka szülés következté­ben csípőficamban szenve­dett. Kubicsek István négy hét alatt meggyógyította. Az orvos nagy pénzt nyúj­tott Pista bácsi felé, de ő nem fogadott el egy koronát sem. Van neki négy tehene, azok eltartják őt. Egyedül él. Nőtlen. Sokat olvasott Szok- ratészről, akinek házsártos felesége mindig zörgött a mozsárral, ha férje elmélke­dett. Pista bácsi nem akart úgy járni. Reggelenként megfőzi a répát a „tehén­kéknek”, aztán „rendel”. A beteget a kopott szo­bácskábán a fejőszékre ül­teti: „Akinek nem tetszik a szegényes fogadtatás, az ne jöjjön.” De jönnek. Még Amerikából is. És nagy ba­jukban milyen szépen meg­férnek egymás mellett az emberek ... Nemrég két garázda alak megtámadta Pista bácsit: hátha tele van dollárral. Ku­bicsek István azonban ellát­ta a bajukat, adott nekik dollárt. Bicegve távoztak. (Másnap könyörögtek: Pista bácsi, csináljon vissza ben­nünket!) A csehszlovák orvosi kar is foglalkozott Pista bácsi tevékenységével. Mivel a község vezetői úgy nyilat­koztak, hogy Kubicsek Ist­ván működése az emberek javát szolgálja és nem anya­giakért teszi, valamint nem kontárkodik olyan dolgokba, melyek az ő kézügyességét meghaladják, megengedték a betegek iránti részvétből, hogy ficamot, csigolya „hely­rerakást”, izom-, izületbán- talmakat gyógyítson. Százával kapja a levelet: Dr. Kubicsek István ... Pista bácsi nem válaszol. Mosolyog: doktor... Nem vagyok én, csak: csontko­vács. A szeliceiek becsületére legyen mondva, hogy a köz- séeben tartózkodó betegeket családtagnak tekintik. Pista bácsi nézetét vallják ők is: — A beteget szeretni, istá- polni kell, hogy gyógyuljon é- nem zsarolni! Galgóczy Imre Új sorozat: a Magyar Elbeszélők És ez kérem a happy end. de különösen századunk elején nem a regény, hanem az elbe­szélés volt a magyar próza vezető műfaja. Ezért a soro­zatban nemcsak regények je­lennek meg, hanem elbeszé­lésgyűjtemények is; számos írót — legjelentősebb regényét és válogatott elbeszéléseit tar­talmazó kötet képvisel majd. Ebben az évben kettő, az­után évente hat kötet jelenik meg Magyar Elbeszélők jel­zéssel. A hat kötet arányosan oszlik meg a régmúlt, a múlt és a jelen alkotói között. A so­rozatot az teszi különösen ér­dekessé, hogy az ismert, köz­kedvelt klasszikus művek megjelentetésén kívül klasszi­kusok „felfedezésére” is vál­lalkozik. Irodalmunk korábbi korsza­az elfeledett Neveket és Néhány, 18 éven felülieknek szánt részlet Mm ádám gyermekkorából i. 1941-ben született, szeptember 2- ún. Apja azon a napon fejezte be a HÁZ építését, ezért jókedvében Ádámnak keresztelte. Így hát Adóm Ádám néven került be az anya­könyvbe, sírt is emiatt eleget kisis­kolás korában. Apja 1946 elején ke­veredett haza a francia hadifogság­ból. Ezt a napot aztán kötelessége volt minden családi ünnepen ponto­san visszaidézni. „Az ágyban feküd­tem, mert hideg volt, fűteni nem tudtunk — kezdte a történetet ilyen alkalmakkor — és sírtam, hogy anya adjon valamit enni végre. Bab­főzeléket kaptam. Mohón enni kezd­tem.’’ Ahogy ideért a történetben, anyja, aki az ünnepi vacsorát tálalja (marhahúsleves, rántottszelet, süli­krumpli és kompót), ilyenkor büsz­kén félbeszakította, és elmesélte a Bab Történetét. Hogy volt neki egy fekete télilcabátja, azt cserélte el a piacon egy fél zsák krumpliért, meg egy kis babért. „Kiverekedtem egy üveg olajat is ráadásnak”, fordult el a konyhaszekrény felé, de azt soha sem mondta, hogy a piacos ezután az ő bőrkesztyűjében járt. Szóval, Ádámnak el kellett mesélni, hogy miközben a babfőzeléket eszegette, egyszerre csak megtelt a szoba egy hatalmas emberrel, aki egyenesen hozzá rohant, kivette a kezéből a babfőzelékes tányért és egy óriás li­bacombot rakott elé helyette. P iszkos lett a padló, alig tudtam felsikálni, zsörtölődött Ádám még tizenöt évvel később is. — Ügy kajoltad fiam azt a com­bot, hogy még a homlokod is zsíros lett tőle — nevetett harsányan Ádám András. Ették a rántottszeletet, fogyott a kompót, és a kis Ádám azon töpren­gett, hogy valóban emlékszik-e erre, vagy csak azért tudja ilyen ponto­san, mi történt vele négyéves korá­ban, mert azóta már annyiszor me­sélték neki a nagy eseményt. Apja óriási nagy ember volt a szemében, ha télen hazajött, az • volt az első dolga, hogy szenet rakjon a tűzre. Olyan forróságot csinált mindig, hogy alsónadrágban is izzadtak. Ma is így látja őt: áll egy óriási kályha előtt, és miközben dobálja a nagy széndarabokat — az öccse bányász Turjánban, ö küldte mindig a sziklá­nyi nagyságú barnaszenet — a lobo­gó lángok megvilágítják az arcát. y skolába csak hétéves korában került, mert ő szeptember má­sodikén született. Pontos emlékei et­től az időtől kezdve vannak. Példá­ul a tanítónője, Erzsi néni, Szilágyi Jánosné. Micsoda szigorú tanítónő volt! Egy pisszenést sem tűrt meg az óráin. Kísérleti osztályba járt, új módszerrel tanultak olvasni. Er­zsi néni minden alkalommal nagy köteg kartonlapot cipelt be magá­val. Sok-sok betű látszott azon, és postást játszottak vele. Felmutatott a tanítónő egy lapot, amire szerinte azt írták, hogy alma. Ezt el is hitte neki mindenki, mert olyan kedvesen bizonygatta. Azután kinevezte Bíró Tomit almának, de ezen nem neve­tett senki. Ezt a lapot ezentúl min­dig hozzá kellett vinni. Igaz, bámu­latos gyorsasággal megtanultak fo­lyékonyan olvasni, de a kísérlet el­feledkezett az írási ól, így a mai na­pig is pocsék, ronda, olvashatatlan a kézírása. A neve miatt sokat bosszantották, de csúfnevet nem ra­gasztottak rá, talán azért, mert gon­dolták, elég neki a dupla-ádám. He­tedikes volt, mikor egy osztálytársa, aki nála három évvei idősebb, bu­kott diák volt, elnevezte Gyökérnek. Hogy miért éppen így, azt senki sem tudta. A névadóval jó barátságban volt, mindig is vonzódott az időseb­bek társaságához. Egy alkalommal Bíró Tomival kószáltak az utcán, s az egyik ház előtt találtak egy zsák tollat. Bíró javasolta, hogy vigyék el a MÉH-be. Nem volt senki a közel­ben, elcipelték, ott az ember végig­nézte őket, aztán ötvenöt forintért megvette. Hű, de nagy pénz volt az! Az ötvenest kettéosztották, ö azon­ban ragaszkodott ahhoz, hogy a fennmaradó öt forintot Tihay Bul­csúnak adják. Bíró Tomi sokáig ve­szekedett. Miért? Ő nem csinált sem­mit! Ádám azonban erősebb volt és így odavitték végül a pénzt Tihay- nak, sőt, amikor átadták, Bíró Tomi egészen úgy viselkedett, mintha ő lenne az adományozó. Tihay aztán másik iskolába került, később meg­tudta, hogy ötvenhatban lelőtték a Práter utcai harcokban, rrlső politikai élménye 1954-ből tL ered. Otthon Ádám rosszat nem hallott a népi demokráciáról; anyja nevezte mindig így, ha erről beszélt. Apja tagja volt a pártnak, sőt, egyszer talált egy fényképes iga­zolványt, amelyből kiderült, hogy az ö apja az MNDSZ-nek is tiszteletbe­li tagja. Egyszer valamit arról is mesélt — valószínűleg egy családi ünnepen — Ádámné, hogy az orosz katonák nagyon rendesek voltak. Ne­ki kenyeret adtak, a kis Ádámnak meg csokoládét. A németeket apja utálta, visszavonuláskor Németor­szágig kellett mennie, ott esett fog­ságba. Egyszer majdnem kizárták a pártból, mert egy gyűlésen megkér­dezték tőle: mi a véleménye a né­metekről? „Dögöljenek meg!” — mondta ekkor Ádám András. Végül is nem zárták ki. valahogy elfeled­keztek az egészről. (Igen családi előzmények után történhetett meg, hogy negyedi­kes korában Ádám megverte egy osztálytársát, mert Rákosira azt mondta, hogy kopasz. Persze, úttö­rő volt, és innen ered az a bizonyos első politikai élménye. Ha ünnepély volt az iskolában, mindig felsorakoz­tak az úttörők. Eleinte jó volt, mert külön csoportban volt az osztály és külön álltak egy zászló alatt a paj­tások. De aztán egyik napról a má­sikra az egész osztály úttörő lett és ez nagyon nem tetszett Ádámnak. A szemle mindig úgy fejeződött be, hogy a csapqtparancsnok (az iskola- igazgató) elkiáltotta magát: „A dol­gozó népért, a hazáért...” mire az egész iskolának ezt kellett harsogni: V „Rákosival előre!” 1954-ben egy csapatgyűlésen aztán az igazgató végigjárta az összes osztályt és ki­jelentette, hogy először is ettől a naptól kezdve ö nem igazgató pajtás, hanem igazgató úr. Másodszor pe­dig: ha ő azt kiáltja, hogy a dolgozó népért stb. (így mondta pontosan: a dolgozó népért stb.), akkor nekik meg azt kell mondani csak, hogy Előre. „Rákosi nélkül?" — kérdezte valaki. „Igen” — felelte dühösen az igazgató. Ádám ezt nem értette. Bosszúból elhatározta, hogy soha sem fogja mondani az igazgatónak, hogy úr, ebből azonban nem lett semmi, mert csakhamar bejelentette az osztályfőnök, hogy most azt kell már mondani, hogy igazgató elvtárs. A Rákosi viszont véglegesen elma­radt. Az igazsághoz tartozik, hogy volt még egy másik politikai élmé­nye is. Egyszer reggel éppen iskolá­ba indult, de látta, hogy anyja ott sír a rádió előtt. Mama! — rohant oda hozzá és sírt vele együtt. Kide­rült, bemondta a rádió, hogy meg­halt Sztálin. De több politikai élmé­nye 1956-ig igazán nem volt. s z iskolaigazgató, aki pajtásból zx úr, majd elvtárs lett, még elv­társ korában kihirdette az osztályok­ban, hogy az egész iskola nyaralni megy majd nyáron Bakonyoszlopra. Ezen a címen mindenkinek be kell fizetni 118 forintot. Csak ennyit! — harsogta az igazgató, mert ezt a hir­detményt személyesen közölte diák­jaival. A többi pénzt — tette hozzá — gyűjtés útján fogjuk fedezni. Az anyja, amikor a pénzt otthon kérte, legnagyobb meglepetésére nem azt mondta, az összeget hallván, hogy „csak”, hanem kiabálni kezdett, bogy „honnan a fenéből vegyen eny- nyi pénzt”. Apja, a hatalmas ember is egészen összehúzta magát a va­csoránál, amikor erre került a be­széd. Babfőzeléket ettek. Miközben szülei halkan beszélgetni kezdtek, Ádám arra gondolt, hogy tulajdon­képpen most neki lenne az a köte­lessége, hogy kiverje apja kezéből a tányért, és helyette libacombot ad­jon neki. Majd egyszer — bíztatta magát. Egyszer ennek is eljön majd az ideje. Benedek B. István kai bővelkednek remekművekben, címeket ismer csupán a mű­velt olvasó — de magukat a műveket, amelyek valamikor nagy sikert arattak, elfelejtet­te a közönség. Ez év őszén je­lenik meg például a Magyar Elbeszélők második köteteként Ambrus Zoltán Midas király című regénye. Valamikor egy­mást érték a kiadásai, azután egyszerre kiszorult a könyv­kiadás repertoárjából. Acsády Ignác nevét a törté­nettudósok ismerik elsősor­ban; a múlt század egyik leg­kitűnőbb haladó történésze volt. Egyetlen regénye, Fridé- nyi bankja, 85 éve jelent meg először és utoljára. Az izgal­mas, fordulatos cselekmény nemcsak szépírói fantáziáról, hanem az éles szemű, gazda­sági kérdésekhez is értő tör­ténész szemléletéről is tanús­kodik. Eötvös Károly, a nagy jogtudós a tiszaeszlári vérvád perben az ártatlanul vádoltak ügyvédje volt. A nagy per cí­mű műve a nemzetközi bot­rányt kavaró esemény leghite­lesebb és legelevenebb leírása. Heltai Jenő, Krúdy Gyula, Il­lés Béla, Tatay Sándor regé­nyein kívül ez a két mű is szerepel a Magyar Elbeszélők jövő évi programjában. További érdekességeket ígér a következő évi terv. Gozsdu Elek a századvég világát áb­rázoló regénye, a Köd jelenik meg 1969-ben. Felfedezésnek számít a nehéz sorsú debrece­ni író, Oláh Gábor A táltosfiú című regényének kiadása is. Aki gyűjti a Magyar Elbe­szélők című sorozatot, néhány év múlva a magyar próza leg­javát tartalmazó kis könyvtár tulajdonosának mondhatja magát. A kötetek színes il­lusztrációkkal és utószóval je­lennek meg egységes kiállítás­ban. Az öreg halász és a - ló Drámai küzdelem zajlott le a napokban a Velencei-ta­von a tó legöregebb halásza és a víz óriása, egy 80 ki­logrammosra becsült harcsa, között. A 76 éves Örsi Já­nos — a halászati termelő- szövetkezet egyik legszorgal­masabb tagja — egyedül ha- lászgatott a vízen, amikor a „harcsakirály” belegabalyo­dott a hálójába. Az idős ha­lász több óráig viaskodott a szabadulni akaró harcsával, amely végül is széttépte a hálót és elmenekült az egyen­lőtlen küzdelem színteréről. Kár volt odaadni. Képes rá és mind megissza, Uj kiadásban jelent meg Móricz Zsigmondi Úri muri című regénye. A borítólapon felirat: Magyar Elbeszélők. Ezzel a kötettel könyvkiadá­sunk új sorozatát nyitotta meg a Szépirodalmi Könyvkiadó. A Magyar Elbeszélők — 120 év magyar prózájának legja­vát gyűjti egybe. Legrégibb szerzője Eötvös József, leg­újabb a mai fiatal írónemze­dék valamelyik tagja. Mert az új sorozat — ellentétben a ré­gebbi, hasonló vállalkozások­kal — nemcsak a klasszikuso­ké. Belekerülnek élő íróink legjelentősebb alkotásai, a so­rozat lépést tart az idővel, s elképzelhető, hogy a záróköte­tek között már az elkövetkező évek könyvsikere is szerepel. Irodalmunk fejlődése során,

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents