Pest Megyei Hírlap, 1967. augusztus (11. évfolyam, 179-205. szám)

1967-08-12 / 189. szám

*&Círlap 1967. AUGUSZTUS 12.. SZOMBAT Fölkerül a neve a sírkőre Megtalálták Diósdon Zabobonov százados, a Szovjetunió hőse nyugvóhelyét . 1944 decemberében a nád sereg fő védővonala már a Duna volt, a Duna—Tisza kö­zét fel kellett adniok. Átkelni a folyón, ez lett most a szov­jet hadsereg feladata. Ám szá­mos kísérlet megtört a kétség- beesetten védekező ellenség ellenállásán. Végre Ivan Szemjonovics Zabobonov száza­dosnak, zászlóalja élén, nagy nehézségek és veszteségek árán sikerült átjutni a Dunán és hídfőállást foglalni a túlsó parton. Meg is tartották több ellentámadással szemben, amíg a műszaki csapatok hi­dat nem vertek. Megkezdőd­hetett az átkelés. Ezért a fegyvertényért felet­tesei nyomban felterjesztették a századost a legmagasabb ka­tonai kitüntetésre, a Szovjet­unió hőse rendjelre és címre. Következő év márciusában megjött csapattestéhez a hiva­talos írás magas kitüntetésé­ről, de már nem adhatták ke­zébe. 1944 karácsonyán a Dunán átkelt szovjet csapatok észak felé, Buda felszabadítására nyomuló éke elérte Diósdot. Zabobonov százados zászlóaljá­val is ebbe az irányba tört előre. 1945 január elsején csapa­tával Diósd és Budafok közöt­ti térségben harcolt. Ezen a napon a frontról több halott szovjet katonát szállítottak hátra, és helyeztek örök nyu­galomra, közös sírba a diósdi temetőben. 1964-ben Vera Ivanovna Za­bobonov krasznodari lakos, a Szovjetunió hősének leánya keresni kezdte édesapja sírját. 1967. június 23-án magas szovjet parancsnokságtól levél érkezett 6 Diósdi Községi Ta­nácshoz. Azt a kérelmet tar­talmazta, hogy vésessék rá az elesett szovjet katonák közös sírja fölé emelt sírkőre: Zabobonov Ivan Szemjonovics, a Szovjetunió hőse, százados 1912—1945. január 1, Hogy nevezett hősi halott ott nyugszik, azt a katonai ható­ságok egykori iratokból és ve­le egy sorban küzdő, még élő közvetlen bajtársai vallomásá­ból hitelesen megállapították. Hamarosan híre terjedt a községben a tanácshoz érke­zett levél tartalmának. Meg­mozdultak erre a munkásmoz­galmi veteránok és a partizá­nok, Tóth Imre, Mokri Béla, mindkettő feleségével együtt megjelent a tanácsházán és tolmácsolta az öregek akara­tát. Hívják meg a hős száza­dos lányát, a vendéglátás költségeit összeadják, s ha más is adni akarna, hát annak a személyét jól megnézik, mert akárki pénzét erre a cél­ra el sem fogadnák. A tanács akkor már lépése­ket tett, hogy Vera Ivanovnát meghívja és a régi helyett új síremlék felállítását is elhatá­rozta. Az ÉM. Kőfaragó Vál­lalat KISZ-istái vállalták, hogy terven felül, munkaidőn túl megcsinálják a három me­zőből álló, tizenkétszer három méteres területet elfoglaló, 2,20 méter magas márvány­zúzalékból készülő síremléket és a hozzá vezető lépcsőt. A Prekó, hogy kiönti, az Állami Pénzverde, hogy bevonja bronzzál az emlékműre kerülő emblémákat, a Mechanikai Művek vaskerítésről gondos­kodik, mindegyik dolgozóinak társadalmi munkájából. A helybeli kisiparosok ugyan­ilyen formában a régi kőkerí­tést hozzák rendbe, míg a la­kosság a sír környékét parko­sítja a Nagy Októberi Szocia­lista Forradalom ötvenéves évfordulója tiszteletére és a Szovjetunió diósdi földben nyugvó hőse emlékére. Minden hihetetlen gyorsa­sággal készül, a műemlék né­hány r*p múlva már a he­lyére is kerül és jövő szomba­ton, 19-én ünnepélyesen fel­avatják. Szép ünnepség lesz, de sajnos mégsem teljes. Nem lesz ott a hős szovjet százados leánya. Erről azonban sem Diósd lakossága, sem tanácsa nem tehet. Valahol Magyaror­szágon, valamilyen irodahelyi­ségben megrekedt a meghívás. Sz. E. Panoráma a győzelmi mecsetből A Várnegyed újdonsága; megnyitják a Mária Magdolna tornyot a látogatók előtt. A to­rony már a középkorban sze­repelt az oklevelekben a török hódoltság alatt győzelmi me­cset néven említik. Kiűzésük után a ferencesek temploma, majd 1817 után a hadsereg helyőrségi temploma lett. A II. világháború pusztításai után már csak a tornyot lehetett megmenteni. Az 1952-ben helyreállított műemlék a jövő­ben ismeretterjesztő célokat szolgál. Földszintjén és emele­tein az ásatások során előke­rült kőanyagot, képeket, met­szeteket mutatják be Szép ki­látás nyílik innen a városra és a környező hegyvidékre. Távcsöveken át gyönyörköd­hetnek Budapest építészeti és természeti szépségeiben. Az első látogatást alkotmányunk ünnepére, augusztus ' 20-ra tervezik. Nyolc előadássorozat Szeptemberben kezdődnek a munkásakadémiai előadások a Csepel Autógyárban Még rekkenő a nyár, a mű­velődési házakban a meleg na­pikhoz illő vidám műsorok váltják egymást, de az igazga­tói irodákban már a közeli oktatási évadkezdésre készü­lődnek. A Csepel Autógyár művelődési házában is össze­állították már a munkásaka­démiák tematikáját Az elmúlt népművelési évadban hét munkásakadémiai tagozat működött s közel négyszázan vettek részt rend­szeresen az előadásokon. A si­ker következményeként az idén szeptemberben már nyolc munkásakadémiai tagozat kez­di meg működését. Egy-egy tagozat hét-tíz előadásból áll majd. A szocialista brigádok részére az új gazdaságirányí­tási rendszer kérdéseiről ren­deznek tíz előadásból álló so­MMMMMMMMaMMMMMtMMiMcaiMiMMWMiMiMMaMMMMmMMiMMiMMMiiMMw.«' ; sí I "Homo I VuDEAtö Ke/9rm äa7z>i/­rozatot. A kilenc előadásból álló nők akadémiájának prog­ramjában többek között gyer­meknevelési előadás, öltözkö­dési tanácsadás, divatbemutató és Berkest András íróval tör­ténő találkozás szerepel. Az egészségügyi alcadémia hallga­tói előadást hallhatnak majd a nemi élet kérdéseiről, az aka­rat és az érzelmek szerepéről, a stressz-ről és az erkölcsi ne­velésről. A kultúra—tudo­mány—vallás sorozat résztve­vői megismerkedhetnek az er­kölcs és vallás különböző kér­déseivel. A történelmi tagozat tizenegy előadása a magyar nép történetét dolgozza fél az államalapítástól napjainkig. Érdekesnek ígérkezik a képző­művészet története az ókortól napjainkig című előadássoro­zat, valamint az ipari tanulók részére indítandó irodalmi elő­adássorozat, amely a mai ma­gyar és világirodalom kérdé­seivel kíván foglalkozni. A munkásakadémia új tago­zata az ifjúság részére indul. Programjai minden bizonnyal sok hallgatót vonzanak majd. Már szeptemberben találkoz­hatnak Antal I mfe zongora­művésszel, a televízió Halló fiúk, halló lányok népszerű műsorvezetőjével. Októberben Komlós János előadó estjére kerül sor. Novemberben az Ezeregyéjszaka földjén címmel Ónody György, a Magyar Rá­dió munkatársa tart filmvetí­téssel egybekötött előadást. Decemberben Az URH kocsi nyomában címmel rendeznek programot, amelynek kereté­ben az Országos Rendőrfőka­pitányság ifjúságvédelmi osz­tályának munkájával ismer­kedhetnek a hallgatók. Ja­nuárban Fehér Klára írónőt látják vendégül, aki Ezek a mai fiatalok címmel tatt elő­adást. A sorozat utolsó rendez­vényére, a helyes öltözködést propagáló divatbemutatóra február hónapban kerül sor. A Csep>el Autógyár művelő­dési házának vezetői bíznak benne, hogy az idén még több hallgató vesz majd részt az akadémiai előadássorozatokon. Az érdeklődés máris igen nagy az egyes sorozatok iránt. Az akadémiák ünnepélyes meg­nyitására szeptember 11-én délután kerül sor. P. P­HORTOBÁGYI JUHÁSZ VERŐCÉN ■ A nyáj végén a juhász ko­mótosan lépeget. Meg is áll. Mozdulatlanul néz át per­cekig Visegrádra. Fekete nagy­szélű kalapja árnyékolja ar­cát, sok fényes juhcsecsgomto húzza kabátját. Fehér ingének rakása keményre vasalva, mellényén a „macskaszemek” begombolva, ö nem izzad, ne­ki nincs melege. Fényes réz­fejű bot a kezében, azzal méri lépését, meg arra is támasz­kodik. — Jó napot! Jó napot! Ma­gának nincs melege? — Hát nem fázom, az igaz. — Akkor miért öltözött ilyen borús időre? — Én-e? Hiszen csak a nyá­ri posztóruhám vettem föl. — Kabát... mellény ... ma­gasnyakú ing... csizmanad­rág, talán még gyapjú zokni is van a lábán? — Eltalálta. Éneikül hólya­got törne a sarkamra a lábbeli. De ez csak bárányszőrből van, nem is olyan meleg. Puha, jó viselet, fogja a port. — Ünnep van talán, hogy ilyen díszes ruhában járja a határt? — Miért? A pincér nincs fe­hér köpenybe, amikor dolgo­zik? Csak hétköznap jövök eb­be, ünnepre van rendes. Drága szövetből. Otthon is így öltöz­tünk mi, csak hát a hozzávaló bajusz hiányzik. Levágtuk mindnyájan, amikor nagyapa meghalt. — Hová valósi? — Azt hiszem, most már ide. A Hortobágyról jöttünk el. Apám még maradt. Kétszáz birkájának még van legelője. De mi, gyerekek, meg a roko­nok, már nem mindnyájan kaptunk „hatért”. Elfogy. Fölszántják, beépítik... tudja, hogy van. A család is jött ve­lem. — És egy hortobágyi juhász meg tudja szokni ezt a hegyes vidéket? — Nekem nem okoz különö­sebb gondot, hogy nem látok a világ végére. Aki meg eljön, inkább az nagyon szereti ezt a mesterséget. Régi tervem volt, ha ideiglenesen is, de megtelepszem Verőcén. Itt vol­tam katona! Akkor szerettem meg úgy, hogy nem tudtam eléggé kigyönyörködnd magam benne. Nekem ez az ország legszebb része. A folyó, a nagy patkójával, az ölelkező he­gyek. Csak ezért szerződtem a Reménység Szakszövetkezet­hez. Pedig hívtak máshová is. — Ismét megáll, szűkült sze­mével néz le a völgybe, a fa­lura, a magyarkúti kisállomá- son pöfögő vonatra, a kikötő hajóra. — Elmennek a birkák ... — Szomjasak. A kútnál majd megpihennek. Jó itt a legelő, csak az a baj, nem egy tagban van. Sok kukoricát, málnást, répát kell kerülgetni. Hat-hét kilométert is megte­szünk naponta. Lejárják az állatok a tejet. Szóval elszór­juk a pénzt. Délre behajtok a hodályba. Ilyenkor én is lesza­ladok a faluba korsó sörre. Szokták is mondani, de jó dolgom van. Dehát én meg akkor dolgozom igazán, ami­kor ők alszanak. Jó időbe telik, míg kétszáz anyajuhot megfejek. Majdnem hajnal van már akkorára. — Sajtot, túrót készítenek? — Én csak fejek. Az asszony gyúrja a gomolyát, a túrót, ő is árulja a piacon. A szövet­kezetnek, most csak 350 bir­kája van, de lehetne kétezer is ezen a területen. — S anyagilag megéri, hogy Verőcére telepedett? — Hát... meg. 1600 forint, plusz öt százalék a fizettség havonta. Kaptam egy hold háztájit, meg húsz birkát is tarthatok. Aztán a feleségem gazdálkodó lánya volt, de úgy megszerette a juhászéletet, ő zsirmált állandóan, hogy ma­radjak meg annak, aminek apám nevelt, mert ha nem, akkor talán még arra is képes, hogy elválik tőlem ... így hát bezártuk otthon a ház ajtaját. Az asszony baromfit, disznót, tehenet nevel, ő is megkeresi a családnak azt, ami kell. — A famíliában más is volt juhász? — Juhászcsalád vagyunk. Testvéreim is azok, csak nagy­apa volt gulyás. A Mihalka Zoltán is rokonom Balmazúj­városban, aki a csikós-, meg a juhászkalapokat csinálja. — És a maga gyerekei? — Nemigen veszek egyet sem erre a munkára magam mellé. — Miért? — Miért? Miért? A mai gyerekek már nemigen men­nek el juhásznak. S én kénysze­rt tsem rá őket? Vagy én le­gyek úttörő ebben? — Hát akkor? Kihal a híres Veres család juhászsága? — Lehet. Sajnos. Mert a nagyobbik fiam Vácon tanul. Villanyszerelőnek. Ügyes ke­ze van a kölöknek. A három apró meg még kisiskolás. Ám sokat változhat addig ez a furcsa nézet, s megint keresett szakma lehet a mienk. Tudja, lassan a Hortobágyról szétszó­ródunk, s valahol így egyedül juhásznak lenni olyan árva dolog. Pedig nagyon jó szak­ma ez. Módos is. A juhász, a gulyás, az mindig úr volt. Most is az, csak azt hiszik so­kan, kiment a divatból. Lené­zik. Pedig ahol komolyan ve­szik, de jó jövedelmet hoz a birkatartás a tsz-nek. Hiszen a juhnak minden része, még a trágyája is aranyat ér. S mi­lyen keveset kell aránylag az állatra költeni. Nemrégen szervezkedtünk. Akik új hazát kerestek, össze­jövünk majd időnként, s meg­beszéljük gondjainkat, meg kinek hogy alakult a sorsa, s ha kell, segíteni is tudjunk a másikon. A juhásznak is kell, hogy legyen valamilyen szö­vetsége! Igaz? V eres Istvánban a szakma szeretete győzött. Hogy nyája számára kicsi lett már a hortobágyi határ, új hazát keresett. Verőcén. Majd And­rás napkor, az új évre való szerződéskötés idején haza­megy, kiszellőzteti lakását, be­számol atyafiainak, hogyan boldogult, s ha megtalálta szá­mítását, pár nap múlva ismét lakat kerül a hajdúsági ház ajtajára. András Ida yrémet nyelvtudományom éppen annyi, hogy magamat ^ J V nem, de más engem el tud adni ezen a nyelven. ^ Franciául is tanultam és éppen annyit tudtam, ami pont ^ elegendő volt ahhoz, hogy áldottan ideges lelkű francia- ^ tanárom óra közben a zsebébe nyúljon valamiféle nyugta- ^ tóért. Ezek után nyilvánvaló, hogy néhány külföldi uta- ^ mon fesztelen magabiztossággal tárgyaltam, hol az egyik, hol a másik nyelven, gondosan vigyázva arra, hogy még S véletlenül se’ ott használjam kevéske nyelvtudásomat, s ahol éppen válóban beszélik is ezt a nyelvet. Még észre- s vennék, hogy nem vagyok egészen otthon benne. Így aztám. Európában számos országban néztek már | hebegő svédnek, félbolond angolnak, gondolatkihagyásos ^ nyurga görögnek, voltam tolmácsa egy francia lányba bo- ^ londult magyar fiúnak Párizsban, amiért a fiú kapott egy ^ fertelmes nagy pofont, segítettem vásárolni női divatház- & ban kombinét egy férjnek Ausztriában, amiért majdnem S rendőrt hívtak és politikai vitába bonyolódtam Olaszon■- ^ szágban néhány munkással, amiért majdnem megvertek, ^ azt hitték, hogy nyugat-német neo-náci vagyok. Moszk- ^ vában a Tretyakov galériát kerestem természetesen oro- | szül, s ezek után nem lehet csodálkozni, hogy hárman is ^ elkísértek egy össz-szövetségi kiállításra, ahol már vol- ^ tam egyszer, amikor azt hiszem valamelyik nyúzeumot ^ kerestem oroszul. | így ment ez hosszú ideig, lévén aktív külföldet játrö, ^ akinek itthon nem adatik meg, hogy idegen nyelven be- & szélhessen, pedig szeretne, kénytelen elutazni oda, ahol | kellene idegen nyelven beszélni, de nem tud. Így ment ez néhány évig, amíg nem... Nos, ott álltam kis hazámtól majd kétezer kilométer- re, egy Parame nevű francia fürdőhely egyik üzletében, ^ miután már döntöttem, hogy maradék aprópénzemet S nem francia vörösborra, hanem souvenirre váltom, s Könnyed orrhangon, fesztelen franciasággal magyaráz- S tam vásárlásom apró célját, amelyért cse ében mindent § odarakott a pultra a kis üzlet tulajdonosa, csak azt nem s amit én akartam. Így ment ez már fél órája, az eladó ré- \ vült és izzadó vigyorral, apró kis fohászok kíséretében | már a pult alatt mászkálva rakta elém a kicet-kacatokat, k de nem vergődtünk zöldágra. — Érdekes —, mormoltam magamban —, ezek a ^ franciák nem ismerik a saját nyelvüket... Szszsz, a ke- § serves úristenit! — fakadtam ki fesztelen dühvei, mert a ^' bolt tulajdonosa egy kis alig ötkilós vasnehezéket ejtett ^ a lábamra. k S —A fene enné meg magát... Hát miért nem mondja, ^ hogy magyar. Beszéljen magyarul! — förmedt rám egy ^ kicsit idegenes akcentussal a bolt tulajdonosa, és kél $ pillanat alatt megvolt a vásár. Tűnődve hagytam ott az üzletet, de ékkor még csak i a gyanú fészkelődön a szívembe. Ám Gdyniában, a len- | gyei tenger partján, amikor volt szerencsém egy szúrós | tengeri micsodára meztelen talppal rálépnem, s effeletti k rosszallásomat pikánsnak is aligha nevezhető magjegy- \ zésekkel kisértem, már biztos voltam a dolgomban ... | — Jé, maga is magyar? — csicsergett rám pirulás | nélkül egy fiatal és kétségkívül bájos lány. Igen, ekkor már tudtam, hogy magyarul minden or- s szágban megérthetnek, de az illető ország nyelvén en- ^ gém — soha ... s Most lázasan tanulok magyarul. Egészen érdekes ^ i nyelv.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents