Pest Megyei Hírlap, 1967. július (11. évfolyam, 153-178. szám)
1967-07-09 / 160. szám
T9S7. JULIUS 9, VASÁRNAP nn «Ecrn ZfCírtim ?» f á únius első három napján a rekkenő hó- f m ség ellenére estéről estére zsúfolásig megtelt az Erkel Színház nézőtere. o/ Pedig a színpadon a közel háromórás előadás alatt egyetlen férfi jelent meg. Ki ez a férfi? Mi művészete, hogy ezt az előlegezett bizalmat megkapta? Neve: Marcel Marceau. S ez egyben elválaszthatatlan művészetétől a pantomimtől. Pantomim. Az utóbbi években egyre többször hallott szó. Vitatott műfaj, művészet. Sokan úgy tudják egy új műfaj, pedig eredete régebbi a prózai színjátszásnál. Fontossága, létjogosultsága a görögöknél és rómaiaknál az első helyet foglalta eL Néma színjátszás. A pantomim nem egyszerűen leutánozza a mozgást, hanem embert teremt, aki szeret, harcol, cselekszik, álmodik és meghal anélkül, hogy beszélne. A pantomim fő kifejezője a aesztus és a mimika, amely kifejezi a cselekvést, tömöríti, súlyt ad a mondanivalónak. Anélkül, hogy csökkentenénk a közelmúltban itt járt vendégművészek érdemeit, egyértelműen kell leszögezni, hogy ilyen elragadtatást egyikük sem váltott ki, mint ő. Az önálló estek sajátossága, hogy bármennyire is tetszett az egész, mégis mindig ki lehet emelni egyet-egyet, amelyet a legjobb, legnagyszerűbb jelölés kísér. Marcegunál ez a tétel megbukott, mert a műsor minden egyes számának értékét csak szuperlatívuszokban fogalmazhatjuk meg. Marceau egyszerre volt Dávid és Góliát. Úgyhogy belekápráztunk. A szemünk láttára vált három perc alatt a világot megváltani akaró ifjúból férfivá, öregedő emberré. minden látványos eszköz nélkül. Vele fájt a harctéren szerzett seb, vele álmodtuk, hogy híres torreádorok vagyunk, küzdöttünk a széllel, a sárkánnyal, drukkoltunk a vásári komédiásnak és megkönnyebbülten sóhajtottunk fel, hogy BIP nem lett öngyilkos. Magunkra, ismerőseinkre ismertünk a Hét fő bűn figuráiban, s a bürokratában. Felismertük az utca muzsikusát is. Marcel Marceaut megelőzte a hire. S a közismerten kritikus magyar közönség magas mércét is állított. De azért azt senki sem merte elhinni, Marceau három órán keresztül szinte teljes csendben egy pár fehér papucsban, fehér nadrágban és egy mellényben minden díszlet, kellék nélkül, amely a hatást, elősegíthette volna, teljesen egyedül könnyedén lépte át azt a mércét, s a vártnál sokkal nagyobb élményt, művészetet nyújtott. Ungvár Mária BALATONI TIBOR: Lesz otthonom lesz otthonom udvar kis telek v asztal szék fehér teríték naponta belátható egem az engedelmességhez konok szenvedély hogy ölelést virágozzon tenyerem a vágy akhoz ingereik kenyeremhez só víz a türelemhez erős fűszerek az időben rend bölcsesség betájolni életem W///////////////ZW TÖLGYESSY MIKLÓS: VERS elszökött álmom néha még látom merre jár nézz az arcomba vigyázz: törött a tükre már mert minden álmom szívembe mártom hogyha fáj sohase nézzem borítsd él vérem napsugár W/Z/////////////////I Kertész László rajza Ön kivel készítene interjút? Huszárik Zoltánnal Huszárik Zoltán filmrendező 36 éves. Eddig mindössze két kisfilmet készített. A szakma és a közönség mégis megkülönböztetett érdeklődéssel fordult felé — méltán. Di- ményi Géza nagykátai olvasónk kérésére, aki a tavaly bemutatott „Elégia” című Huszárik kisfilmet kivételes művészi teljesítménynek tartja, felkerestük Huszárik Zoltánt. ' ÚJSÁGÍRÓ: Az „Elégia” számos díjat nyert külföldön és itthon. Felsorolná ezeket a díjakat? HUSZARIK: Díjazták a fűmet Barcelonában, Prágában, Melbourne-ban, kiemelt fődíjat kaptam az oberhauseni kisfilmfesztiválon és a miskolci filmfesztiválon három díjat: a kritikusok díját, a kísérleti és kisfilm kategória díját és a miskolci egyetem különdíját. Ennek az utóbbinak örültem a legjobban, mert ez a díj azt mutatta, hogy az egyetemistáik értenek, mégsem vagyok egészen egyedül, s hogy törekvéseimet a korszerűségre sem egyszerűen bohócszerepként csinálom. ÚJSÁGÍRÓ: Mikor készítette az „Elégiát”? HUSZARIK: 1965-ben lett kész és 1966 elején került bemutatásra. ÜJSÄGIRÖ: És azóta mit csinált? HUSZARIK: Semmit. ÚJSÁGÍRÓ: Miért? HUSZARIK: Illetőleg, hogyan is mondjam ... Hittem azt, amit az a generáció, amely kisfilmekkel vetette magát észre... Gondolok itt Sára Sándorra, Gál Istvánra, Szabó Istvánra ... Hittem abban, hogy ilyen jellegű siker után megnyílik előttem is az út a nagyfilmkészítéshez. Nem mintha lebecsülném a kisfilm műfaját, de már az ..Elégia” készítése közben is úgy éreztem, hogy a gondolati anyag szétfeszíti a kisfilm kereteit. ÚJSÁGÍRÓ: Talán éppen ezért tesz drámai hatást a nézőre az „Elégia”, mert korlátol: közé szorítja, sűríti a gondolatot. HUSZARIK: Lehet... De szeretnék egy nosztalgiámról beszélni. Krúdy Szinbád-jából szerettem volna filmet csinálni. Már régóta, szinte filológusi szenvedéllyel bújom Krúdy Gyula műveit, s szándékomban ott dolgozott az a gondolat is, hogyha filmgyártásunk már megkísértett olyan nagyokat, mint Jókai, Mikszáth, Móricz, talán illő lenne Krúdyval is előlépnie... ÚJSÁGÍRÓ: Ügy tudom, hogy ön a filmgyárban nem filmrendezői, csak rendező- asszisztensi státusban működik. Mi szükséges ahhoz, olyan sikereken kívül, amelyeket ön aratott, hogy valaki lépjen egyet előre a ranglétrán? HUSZARIK: Filmgyártásunkban egy rendelet alapján csak három nagyfilm realizálása esetén kaphat valaki rendezői minősítést. Hogy miért van ez, az számomra rejtély... ÚJSÁGÍRÓ: És a Krúdy- filmből miért nem lett semmi? HUSZARIK: Közbevágott az előbb, de folytatnám... Mi az izgalmas Krúdyban? Krúdy- ban azt hiszem, olyan vonásokat fedezhetünk fel, amelyek az egész filmművészet és a közönség számára izgalmassá és korszerűvé teszik. Asszociatív nyelv, az emlékek iránti érzékenység és irgalmatlan szenvedély az iránt, hogy maga köré gyűjtse a világ dolgait, kapcsola- tott teremtsen velük, hogy ne legyen egyedül. Prousttal egyenrangúnak érzem Krúdyt. Hogy miért marad regényének megfilmesítése csak terv? Mindenesetre a kudarcban anyagi természetű dolgok is közrejátszottak. A film színes lett volna és egy 8—10 milliós filmmel nem szívesen indítanak el fiatalt, mert ez szokatlan... De érzek a kudarcban egy rosz- szul értelmezett kultúr- és műsorpolitikai problémát is, azt a félelmet, amely megakadályozza, hogy a jól bevált klasszikusokon, Jókain, Mikszáthon kívül máshoz nyúljanak. Pedig ez nagyon is mai film lett volna. ÚJSÁGÍRÓ: Az „Elégiában” a legtisztább filmeszközökkel dolgozott. Magyarázó szöveg, vagy párbeszéd nélkül csupán képi és hangeffektusokkal, különös ritmikával volt képes egy konkrét gondolatát kifejteni az emberről. De elgondolkodtam: az absztrakciónak ilyen fokán lehetséges-e dolgozni játékfilmben? HUSZARIK: Mindig arról beszélünk, hogy realizmus — ha egy mű új eszközökkel lép elő, mindig attól tartunk, hogy a „nép” ezt nem érti meg. Ez a hivatkozás azt hiszem éppen a népre nézve megalázó. Realizmus fogalmunk XIX. századi. És a népművészet soha nem volt az. ÚJSÁGÍRÓ: Mármint realista? HUSZARIK: Igen. Ebben a XIX. századi értelemben soha. Akár a fafaragásokra, akár a szőttesekre gondolok, akár az aztékok, vagy az óceániai népek művészetére. Az absztrahálás kényszere hajtja ezeket az ismeretlen alkotókat és használati tárgyaik is az absztrakció révéin válnak művekké. Végül is, számomra a művészet nem esztétizálást jelent, hanem azt, hogy ÉLNI. Létrehozni valamit, hozzáadni valamit a világhoz: úgy ahogy egy paraszt szánt, vagy az asztalos széket készít. ÚJSÁGÍRÓ: Nemrégiben a* aszódi művelődési házban jártam és néhány fiatalember lelkesen említette, hogy valahonnan a Galga-mentéről származik ön is. Szeretnék meghívni. HUSZÄRIK: Igen, Domonyból származom. Aszódon jártam középiskolába. Nyolc hold földünk volt ÚJSÁGÍRÓ: Beszélne a* életéről? HUSZARIK (nevet): Az életemről? 1949-ben kerültem a Színház- és Filmművészeti Főiskolára. 1952-ben pedig kitettek. újságíró: Miért? HUSZARIK: Mert a rrú környékünkön nyolc hold föld már... (ingerülten félbeszakítja magát). Ez most már nem lényeges! 1959-ben visz- szakerültem és 1961-ben végeztem. Újságíró: 1952 és i960 között mivel foglalkozott? HUSZARIK: Voltam paraszt, szobafestő, olajbányász, pályamunkás, dekoratőr. ÚJSÁGÍRÓ: Vándormadár volt tehát... SZATYOR ináén vágya egy vízipisztoly volt; olyan, ami műanyagból készült és tíz méterről is pontosan el lehet vele találni a lányokat. Szigetivel szaladtak felfelé a lépcsőn, amikor az első emeleti fordulóban meglátták a táskát. Nem is táska volt az, szatyor. Túlmentek rajta, de aztán lelassítottak. Körülnéztek a lépcsőházban. A ház üres ilyenkor délelőtt. Csak a másik udvar átjárójában láttak egy öregasz- szonyt, aki éppen bement egy ajtón. Szigeti fogta meg a szatyrot. A kapuban a házmesterrel találkoztak. Kezdi bácsi végignézett rajtuk, de ezt a gyerekeknek amúgy is fenntartott szigorú pillantásával cselekedte. Úgy kétszáz métert tettek meg, közben befordultak két utcába, de amíg szaladtak, megváltozott a város. A máskor közömbös, vagy inkább barátságos utcák elsötétedtek. Végül bementek egy kapu alá és izgatottan kotortak bele a szatyorba. Zoltán krumplit tapintott és zöldséget, Szigeti szerencsésebb volt, mert 6 egy rettenetesen kopott pénztárcát emelt ki belőle. — Fussunk! — szólt Szigeti, aki a dolog kezdete óta magához ragadta a vezetést. Kiugrottak a kapun, közben beleütköztek egy asszonyba, aki szitkozódva fordult utánuk. A ligeti téren álltak csak meg, leültek egy pad támlájára. — A szatyrot otthagytad? — szólalt meg nagynehezen Zoltán. Szigeti bólintott. — Csak krumpli volt benne. — Nyisd már ki! — sürgette Zoltán barátját. — Félsz, hogy meglógok? (\ 1 égül Szigeti előszedte zsebéből a zsákmányt. Egy százas volt benne, egy ötvenes, meg egy húszforintos. Apró egy fillér sem. A bankjegyeket volt tulajdonosa kicsire hajtogatva egészen a tárca mélyére dugta. — Nem rossz — forgatta a pénzt Szigeti. A sarki közértben felváltották a százast, majd visszamentek a térre. — Tessék, ez a tied! — nyújtott át neki nyolcvan forintot. — Miért csak ennyi? — kérdezte ekkor Szigetitől, aki még mindig kezében tartotta a pénzt. — Miért? — nézett rá értetlenül. — Nyolcvan nekem, ez a tizes pedig Gyökérnek — magyarázta. Erre bólintott, bár ezután még évekig nem értette meg, miért járt Gyökérnek ez a tízes, amikor ő részt sem vett az egészben. Kezét zsebredugta, kitapogatta a pénzt. A vízipisztolyra gondolt, s el is határozta, hogy kettőt vesz belőle. — Na, csao! — vetette oda Szigetinek és elindult. — Várjál! — rántotta vissza a fiú. — És ezzel mi lesz? — mutatott a kiürített pénztárcára. — Eldobjuk — vonta meg a vállát. Már nem érdekelte semmi, egyedül akart lenni a pénzével. Szigeti legyintett. — Jól van, majd elintézem magam — ezzel elindult a másik irányba. Csak fél füllel hallotta, hogy Szigeti utána ordít: délután felmegy hozzájuk. C *hí játékboltban is járt, de vízi- £ pisztolyt sehol sem kapott. „Kifogyott” — mondták az eladók. „Nézz be öcsi holnap” — ajánlotta egyikük. Hazaért, ekkor jutott csak ismét eszébe a tolvajlás. Csak a bátyja volt otthon, készülődött valahova, s ügyet sem vetett rá. — Karcsi! Kell pénz? — ment be a fürdőszobába a fésülködő bátyjához és odanyújtott neki két húszast. — Hát, te meg honnan szerezted? — vette el a pénzt, és barátságosan veregette öccse vállát. Zoltán hebegni kezdett valami pénztárcáról, amit találtak. Karcsit túlzottan nem érdekelték a részletek. Tizedszer is megfésülködött, barackot nyomott öccse fejére és elment. A lakásban egyedül egyre rosz- szabbul érezte magát. Izzadt, szédült, megpróbálta végiggondolni az eseményeket, és minduntalan Kézdi bácsi, a házmester szigorú képe jelent meg előtte, összekuporodott az ágyban. — Kisfiam, mi történt veled? — ébredt arra, hogy föléje hajolt anyja. — Semmi, semmi bajom! — hadarta gyorsan és felugrott. Szegövé azonban visszarv/omta az ágyba, hőmérőt dugott a hóna alá. lelőtt még édesanyja orvost hívott volna, azt lódította, hogy talált egy forintot a konyhaszekrényben és mignont vett érte. Biztosan romlott volt és az okozta a bajt. Szigeti másnap reggel tíz óra tájban állított fel hozzá. Kezében ott volt a tegnapi szatyor. . — Nyugi, öregem! — nevette ki fölényesen Szigeti és bevonult a szobába. Kényelmesen elhelyezkedett egy széken, aztán elmesélte, hogy ittjárt este, de Zoli mamája nem engedte be, mondván, hogy Zoli rosszul lett valami süteménytől és alszik. Nyár volt, szünidő. Nem is ez a lényeges, inkább az, ami másnap délelőtt történt. Ahogy hazafelé jött a térről, egy kis cédulát vett észre a kapualjban. Füzetből kitépett kockás papírra írta valaki, rossz helyesírással, a reménykedő sorokat. „SZEGÉNY ÖZVEGY ASSZONY VAGYOK. TEGNAP DÉLBEN ELVESZETT A SZATYROM. SZÁZHETVEN FORINT VOLT BENNE. ARRA KÉREM A BECSÜLETES ...” — Sápadt vagy öregem — vetette oda a bátyja, amint hazaért. — Olvastad? — kérdezte félénken. — Igen — válaszolta Karcsi. — Többet ilyet ne csinálj, mert tolvaj lesz belőled. Csendben álltak egymás mellett. Aztán évek teltek el, s ő még sokat gondolt az esetre Szabályos tol- rajlás volt az, nem vitás. ég ma is előfordul, hogy néha felvillan előtte annak az öregasszonynak az alakja. Ügy gondol vissza rá, ahogy tanáraira emlékezik az ember. Benedek B. István HUSZARIK: Igen. Ezekre az évekre tulajdonképpen nem neheztelek és nem tekintem elveszett éveknek. Rendkívül sokat tanultam, megtanultam becsülni az embert. ÚJSÁGÍRÓ: Visszatérve az „Elégiára”: miért csinált filmet akkor lovakról? HUSZÁRIK: Mert az emberekről szól! ÚJSÁGÍRÓ: Másfél-két éve mint grafikust is számon tartják. Különböző lapokban, többek között a Pest megyei Hírlapban is megjelentek rajzai. Miért nem lett festő, grafikus? HUSZARIK: Sokszor bánom is, hogy nem lettem. Ha festő lettem volna, akkor nem kéne harcolnom, csak saját magammal — s az is untig elég. Egyébként, hogy miért nem lettem festő, abban van egy adag riadalom is. Megszűnt a kánoni érvényű kifejezés, szinte naponta új és új utakat nyitnak, új kísérletekkel találkozunk, de a XX. század festészetében a szintézis még várat magára. ÚJSÁGÍRÓ: És úgy érezte, hogy erre nem vállalkozhat? HUSZÄRIK: Többet kellett volna tanulnom és előbb kellett volna kezdenem. ÚJSÁGÍRÓ: Most milyet! munkára készül? HUSZARIK: Mészöly Miklóssal dolgoztam egy forgatókönyvön. A könyv elkészülj most áll elfogadás előtt. Nádas Péter
