Pest Megyei Hírlap, 1967. július (11. évfolyam, 153-178. szám)

1967-07-06 / 157. szám

^k-Mívttm 1967. JŰLIUS 6., CSÜTÖRTÖK DUNAÚJVÁROS Három úszódaruval emelték ki a Szovjetunióból uszályon érkezett óriás hengerállványokat Akar egy gyárat? Közvetít a minisztérium Kedden ritka műszaki fel­adatot oldottak meg a KPM Hídépítő Vállalat szakembe­rei a dunaújvárosi kikötőben. Ide érkezett meg, csaknem 2000 kilométeres vízi úton Ogyesszából a székesfehér­vári Könnyűfémmű épülő új hengerműve részére három pár hengerállvány. Ezeknek a hengerállvá­nyoknak nemcsak a sú­lya, hanem mérete is óriási. Ilyen nagy méretű és súlyú darabárut még nem szállí­tottak vízi úton. A három pár állvány — amelynek összes súlya 840 tonna —, a szovjetunióbeli Novokrama- torszki Kohászati Kombinát­ban készült. Az emelésre az uszályok­ból vasúti kocsira való át­rakásra gondosan felkészül­tek. Kedden reggel az egyik 1000 tonnás szovjet uszályt állították a partfal mellé. Hozzásimult a három úszó­daru, az „Ady Endre”, a „Jó­zsef Attila" és a „Jókai Mór”, amelyek hosszú gémjeikkel együttesen 150 tonna emelé­sére képesek. Egybehangolt munkára volt szükség. Előbb egy 36 tonnás berendezést emelt ki az uszályból az egyik úszódaru, majd fel­készültek a 145 tonnás da­rab emelésére. Próbaemeléssel együtt egy órát vett igénybe az iz­galmas munka. A legérdekesebb az az öt­tíz perc volt, amikor a há­rom úszódaru a magasban tartotta már a 145 tonnás berendezést, s kihúzták alóla az uszályt azért, hogy a há­rom úszódaru egészen a part- hos simulhasson és külön­leges kohászati vasúti ko­csira tegye a kilenc méter hosszan lefektetett félhen­ger állványt A kiemelés és kocsira he­lyezés pontosan sikerült. Szer­dán a továbbiak kiemelését is elvégezték. Ötezer éves, agancsból csiszolt halászószigony Ritka érdekességű ásatást fejeztek be a miskolci Her­man Ottó Múzeum régészei — dr. Kemenczey Tibor és K. Végh Katalin — a Szerencs melletti úgynevezett Takta- f öld várnál. A vidék az őskor­ban mocsárvilág volt, s az ab­ból kiemelkedő szigeten tele­pedett meg mintegy ötezer éve, az új kőkorszakban egy népcsoport, amelynek telepü­lését most tárták fel. Az ásatás során három íöldbesüllyesztett lakógöd­röt találtak, továbbá négy sírt, amelybe a halottakat zsugorított helyzetben te­mették el. Mind a négy felnőtt csontváza teljes épségben megmaradt. Külön érdekességük, hogy a végcsontok vörös színűek. A régészek feltevése szerint a te­temeket vörös okerral — az „élet színével” — festették be, s a festék a csontokba szívó­dott. A lelet azért is jelentős, mert az újkőkorból igen kevés épen maradt sírt sikerült ed­dig feltárni. A teljesen ép csontváza­kon az antropológusok vizsgálatokat folytatnak annak megállapítására: milyen népcsoport vert ta­nyát öt évezrede ezen a vidéken. Az ásatás során több agyag­edény összeállítható töredékei is felszínre kerültek. Első al­kalommal találtak olyan újkő­kori cseréptöredékeket, ame­lyeknek vonalas díszítését vö­rös és fekete színekkel fes­tették meg. Régészeti „szen­záció” továbbá egy 16 centi-, méteres, agancsból csiszolt ha­lászó szigony. Ilyet eddig csak Európa északi részén, az újkő- korban halászatból élő népek telephelyein találtak. Az értékes leletek feldolgo­zását megkezdték,, 6 azokat ki­állításon mutatják majd be a múzeum látogatóinak. A következő esztendőkben jelentősen fejlődik a könnyű­ipar. A harmadik ötéves terv időszakában azonban elsősor­ban nem új üzemek létesíté­sével, hanem a meglevők gé­pesítésével, automatizálásá­val, illetve bővítésével. Jól­lehet 19G3-tól a vállalatok ön­állóan döntik el, milyen fej­lesztést eszközölnek: a nagyobb létesítmények telephelyeit az Országos Tervhivatal állapítja meg. Természetesen ez a tény nem zárja ki, hogy a könnyűipar egyes területein, mint a köt- szövő-, ruha-, cipő-, bőr- és a papírfeldolgozó-ipamál ne ke­rüljön sor kisebb üzemek he­lyi kezdeményezésre történő létesítésére. Ebben nagy segít­séget nyújthatnak a tanácsok is, amelyek új iparvállalatok rendelkezésére bocsáthat a községben, városban található üres üzemrészeket és helyisé­geket. Ilyen telephelyek be­rendezéseiről természetszerű­leg az a vállalat gondoskodik, amely azokat használatba ve­szi. Egész sor ilyen telephely lé­tesült, már részben meglevő, másrészt a tanácsok által épí­tett épületekben. A Könnyűipari Miniszté­rium szívesen vállalkozik közvetítő szerepre a tanácsok, illetve az iparvál­lalatok között. Ez történt nem egy esetben, amikor meg­szűnő bányaüzemek épületei­nek hasznosításáról volt szó. Az üzemek átalakítását, be­rendezéseit a vállalatok saját forrásaikból fedezték — igaz, ezekre központi beruházási keret nem is igényelhető. A minisztérium javasolja a te­rületi szervek és tanácsok ve­zetőinek, hogy telepítési kí­vánalmaikkal keressék fel a közelben levő könnyűipari vállalatokat. DUNAI CSENDÉLET — AVAGY ÚTBAN SURÄNY FELÉ Foto: Gábor Ki beszéljen? A régi Rómában, ahol olyan nagy becsben tartották a, szónoklás tudományát, vajon szónokoltak-e annyit. mint manapság nálunk? Mert kétségtelen, hogy nálunk sokat szónokolnak, s kétségtelen az is, hogy több jó szónokra len­ne szükség mint ahány akad. Olyan korban élünk, s olyan társadalomban, amelyben az ideológia fegyverét minden embernek a kezébe szeretnék adni. Jövőt építő programunk­hoz tudatos emberekre lenne szükség. Intenzíven és gyakran politizálunk, nevelni akarjuk az embereket. De hogyan? Elnézem az arcokat: némelyik nagygyűlésen: fáradtak, álmosak, elviseltek: szenved a hallgatóság. A differenciált zaj: rozsdás fogaskerekek csikorgása, vagy surlódó, zörgő fémtó,rgyak muzsikája nem lehet olyan fárasztó, mint a majdnem érthető beszéd. A beszéd ütemében, a lehetséges variációkat lepörgetve kihalászni a csak sejthető körvonalú és az érthetetlenség ködében már lefelé merülő szóáradat­ból a megfelelő értelmezést, hihetetlen fárasztó agyművelet, amit másodpercről másodpercre és nemegyszer órákon át kell ismételnie a beszéd hallgatójának. Nincsenek főhivatású szónokaink, de sokan vannak, akik rendszeresen szónokolnak. (Ezt a kifejezést most nem pejoratív értelemben emlegetem, arra gondolok, amit álta­lában beszédnek vagy előadásnak szoktunk nevezni; ami emelvényeken, feldíszített elnökségi asztalok mellett hang­zik el.) A mi szónokaink — gondolom — túlnyomó részben nem tanultak retorikát, ami nem is lenne olyan nagy baj, mert nem a mondatszerkezetek sziporkázásával, hanem a mondanivaló fontosságával kell lenyűgözni az embereket. Csakhogy a mi szónokaink némelyike még magyarul sem tud rendesen. Tévhit, hogy az anyanyelvet elég a gyermek-, korban ösztönösen elsajátítani. A mi szónokaink egy része nem tud szabatos magyarsággal beszélni, nem tudja a mon­danivalóját tömöríteni és logikusan közvetíteni, az sem rit­kaság, hogy már eleve unalmasan gondolkodik. Az eszmei platformok, a gyűlések, ankétok megszer­vezésében legtöbbször odáig tart a körültekintés, hogy min­denki ott legyen. Az emberek általában sietnek. Dolgozók, családos emberek között mindenkinek akad bármikor annyi tennivalója, hogy ne kelljen azon töprengenie, mivel űzze el az unalmát. Épp ezért, ha már a tennivalójuktól, köteles­ségektől megvont egy-egy órát, ne éljünk vissza a jóindula­tával. Hogy olykor visszaélünk ezzel, az is bizonyítja, hogy ma, amikor szokatlanul nagy, és széles körű az érdeklődés politikai vagy tudományos értelemben egyaránt, az embe­rek homlokukat ráncolják, ha meghallják, hogy: ankét, gyű­lés, beszéd. „Essünk túl rajta" — mondják magukban. A szó­nokok nagyon gyakran lejáratják a rendezvényeket. Gyakran vagyok részese magam is ilyen élménynek, forr a gyomrom­ban a méreg, míg a bürokrata nyelv, a szóhalmozás, a za­varos, unalmas, közhelyes, semmitmondó frázis virágait hall­gatom. Előfordul, hogy tekintélyes társadalmi funkciót be-, töltő embertől is kétségbeejtően lapos beszédet hallhatunk. Az meg szinte általános, hogy tíz percre érdemes mondani-, valót egyórás szógubancba rejtenek. A jó beszéd mindenkit leköt, még azt is meg merem kockáztatni, hogy pihentet. A jó beszéd épp olyan élmény, mint a jó zene. Hol vannak az eszme muzsikusai? Hallottam én már sok jó beszédet. Megyénk vezetői kö­zött is akad jónéhány, akinek a szava emlékezetes marad, akit mindig jó volt hallgatni. Ezért is merem ezt mondani; el kell várnunk, hogy érthetően és élvezetesen beszéljenek hozzánk. Akinek gyengéje —, mégha kenyere is —, ne be­széljen. öt alkalom helyett inkább csak kétszer hívják egy-, be az embereket, de az a két alkalom hitelt szerezzen a kö­vetkező kettőnek, (dozvald) | TWlkpr legzj holnap? TRÓPUSI ESŐ Kedden este hét órakor tró­pusi eső zúdult Debrecen­re. Szinte percek alatt víz­tükör borította az utcákat, heves villámlások és dörgé­sek közepette valósággal meg­bénult negyvenperces idő­szakra a tisztántúli város. Kialudtak a közvilágítási lámpák, kikapcsolták a villa­mos hálózat vezetékét, meg­szakadt a telex-szolgáltatás is. A trópusi esőfüggöny nép- telenné tette az utcákat, csak a taxik bonyolítottak le forgalmat. A ritka felhő­szakadást jégeső követte, a sötétbe borult város lakóhá­zainak ablakait nyári jégeső kopogtatta. Ilyen nagyará­nyú felhőszakadásra alig em­lékeznek Debrecenben Kutyás bélyegsorozat A posta július 7-én, pénte­ken hét értékből álló „Kutya” bélyegsorozatot hoz forgalom­ba. A harminc filléres bélyeg uszkárt, a hatvan filléres col- lie-t, az egyforintos vizslát, az 1.40 forintos foxterriert, a 2 forintos pumit, a háromfo­rintos német juhászkutyát, a néyforintos pedig pulit áb­rázol. Az utca zsongása, a siető emberek látványa, a bágya- dozó napsugár kicsit meg­nyugtat Céltalanul rovom az utcákat Lassan kígyóinak a város fényei. Arra eszmélek, hogy Erzsi háza előtt állok. Behúzódom a szemközti kapu alá, az órámat szugge- rálom. Ha tíz perc múlva nem jön — felmegyek. A la­kásban ég a villany! A két emelet oly magas­nak tűnik, mint amikor egyszer otthon fogadás­ból a 25. emeletre mentem gyalog. Otthon? Hát vágyok én valahol otthon egyáltalán? Megállók az ajtó előtt. Nem csengetek. Béniről Erzsi hang­ját hallom, aztán a férfiét Lemegyek az utcára. Nézem az ablakot. A villany ég. A percmutató cammogása mint a teknőcöké a tengerparton. A villany elalszik. Behúzó­dom a kapu szögletébe, nem akarom, hogy kijövet meglás­sanak. Iszonyú lassan telnek a percek a negyedórák. Nem jönnek. Fejemben kuszaság. Nincs tovább. Belekotrok a zsebembe, s kezembe akad egy rézérme. A telefon cseng: ötöt, tízet, húszat... Újra tárcsázok. A telefon újra cseng. Ötöt, tízet, húszat. Fel- gjmllad a villany, árnyak lát­szanak, s újra kialszik a fény. Erzsi szökdécselve jön lefelé a lépcsőn. Virágos szoknyája vidáman harangoz. És mö­götte ő. Reszketek. Három év nagy idő. A meg­szokás nagy úr, válaszolok, mintegy önmagámnak. Mi va­gyok én? Egy kedves ismerős, akivel csak jól érzi magát. Egy messziről jött idegenért nem érdemes hátat fordítani a múltnak. Már itt is idegen vagyok? Hazavánszorgok. Forgolódom az ágyamban. Ügy magamhoz szorítom a párnát, szinte be- lézsibbad a karom. Nem jön az álom. Soha nem szedek al­tatót, de most beveszek két-; tőt is, hogy a jótékony álom megszabadítson gondolataim-; tói. Agyam nem kapcsol ki. Csikorog egy fék, tejeskanná-; kát dobálnak. Azt hiszem, a házmester sepri a járdát... A nap már magasan jár. Verejtékben úszik a testem, Feltápászkodom, de szédülök, Vissza kell ülnöm az ágvra, Kitámolygok a fürdőszobába, a •■-Mdeg víz pirosra csípi a bőrömet. Fáradt arcomat vizs­gálom a tükörben, amikor cseng a telefon. Miért most hívott fel? Mond valami egy­szerű kifogást és arra kér, menjek be hozzá délelőtt. S éta közben jő gondolkod­ni: valami nincs rend­ben velem? Nem keltek kellemetlen benyomást, talán a modorom? S ha nem is va­gyok gazdag, nem szenvedek semmiben hiányt. Odaát há­zam, bankbetétem, s ami ezeknél nagy szó, van egy ki­tűnő kocsim, akkora, mint egy vagon. Ennek a lánynak ez mind semmi. Mit szalasztottam el a 25 és a mostani 35 között? Az óbu­dai kiskocsmákban egy korsó sör mellett eltöltött perceket. A szigeti sétákat. Itt egy könyvről egész délután tud­nak vitatkozni. Talán itt is, ott is eljátszottam a lehetősé­get? Itt sem vagyok bennszü­lött? Irány a Vörösmarty tér. A kisasszonyt angolul kérem: ,,bookol”-ja a jegyem a hol- naci gépre. A Douglas könnyedén emel­kedik fel a betonról. Lágy. temperált környezet. A stu- wik puha lérvtekkel sürögnek köröttem. Egyik cigarettát a másik ajándékot hoz — válo­gassak. Terítenek. Felbontás előtt bemutatják a pezsgő márkáját. — Azok egy üveg Kinizsi mellett is jól érzik magukat. — A gép üres, ma1 gányos madár. BOROS B£LA H azamegyek. Szeretném látni anyát. Üjra kell látnom a Körutat. A lányok talán majd úgy néz- § nek vissza rám, mint régen, § s nekik nem leszek idegen. $ A motorok monoton zaja $ elálmosít. Szemhéjamat le- ^ húzza a fáradtság, az utazás $ előtti napok izgalma. Pilláim ^ mögül fél álomban veszem $ észre a virágos, kalapos, fia- S tál nőt. Előttem szállt be a S gépbe. S ő azt hiszi, nyugod- 1 Stan nézhet, mert nem látom. Sj Nézhetsz nyugodtan. Meg- § akad ra j tam a szemetek, a ^ széles vállamon, a hullámos : ^ hajamon, a kellemesnek tűnő ^ arcomon. Hiába élek közte- ' ^ tek tíz esztendeje, ha száz ' ^ évig élnék, akkor is meg- ereznétek a kiejtésemen, hogy ' S idegen vagyok. Elegem van ’ í belőletek, Maryből és min- ! $ denkiből. Csak idegen va- ’ ^ gyök nektek. Hogy életre- 1 $ szóló társat kapjak, benn- ; ^ szülöttnek kellene lennem, ’ ^ vagy milliomosnak. I Pesten gyorsan múlnak a í napok. Ez a társaság sem ér- $ dekel. A szavak nem jutnak ^ el a tudatomig. Egy kedves ^ arcot látok magam előtt. Ke- ^ resem a tekintetét. Olykor ^ felszabadultan nevet. Észre- ^ veszi, hogy ez zavar — el- ^ csendesedik. Késő van. A -1 társaság szétszéled. S ő kér ’ s meg, kísérjem haza. Nem - § nagy fáradság, közel lakik. I % Tulajdonképpen örülök is a - ^ kérésnek. Kecses, szép lábai- . ^ val könnyedén lépked, blú- i za ujjából kivillan szép for- - ^ májú karja. Gesztenyeszín i ^ hajába beletúr az éjszakai - ^ szél. Sétálunk. Egymáshoz igá­it zítj.uk lépteink. Észre sem vesszük, hogy már tizedszer kerüljük meg a háztömböt. Lehűlt a levegő. Erzsinek valami különös va­rázsa van. Beszélnem kell. Kezdeti kudarcaimról, az itt­hon félbeszakadt pályám­ról, a lágerborzalmakról, az új élet nehéz napjairól, Ma- xyről és mindenkiről. Ritkán szól közbe. Szeme bátorít. S én beszélek, mint a meg­tért fiú. Ki kell adnom ma­gamból a sok elfojtott ér­zést, bánatot. Amikar be­csukódik mögötte a kapu, a lépcsőház fényében még egy­szer látom. Visszaint. E z nem is én vagyok. Hova lett tartózkodásom, hova tűntek elfojtott gondo­lataim? Amit hosszú idő óta nem osztok meg senkivel. Most mint a nyitott könyv, ki tárulkozom egy idegennek. A hídon már fütyürészek, sasszózva szaladok. Ma nem találkozhatunk. Erzsi évek óta jár valaki­vel. Bokám megdagad a gya­loglástól. Szédülök a renge­teg cigarettától. Nekiütközöm az embereknek. A konyaktól feldúzzadt a nyelvem. Von­szolom magam. Borzalmas nehezen múlnak a percek, az órák. — Mikor lesz holnap? Másnaponként találko­zunk, mert csalt minden má­sodik nap az enyém. Mindent elmondtunk egymásról. Erzsi beteg. Holnap kór­házba megy, három hétig ma­rad ott. Istenem, nekem már csak két hetem van. Min­dennap meglátogatom. Az­zal telik a nap, hogy várom mikor láthatom. Mindig bor­zadtam a kórháztól, az éter és a jód szagától, a kifehéredett kezű emberektől, s most mégis úgy megyek a kórház­ba, mintha hazamennók. Ma bekövetkezett, amivel már számoltam. A rózsacso- kor majd kihullik a kezem­ből, amikor meglátom őket a kórházi kispadon. Olyan meghitt és meleg a kép. Lát­hatóan egymásra feledkez­tek. A férfi még át se adta vidám kis mezei csokrát. Er­zsi felpillant, és már jön is felém. Nem fordulhatok visz- sza. B ermrfcatkozunik. Megle- pődötten pásztáz végig a tekintetével. Aztán csen­desen, jólnevelten beszélge­tünk. Mondataink jól fésül­tek, de a lényeg nem hatol el az agyunkig. A szavak olykor a nyelvemre csavarodnak. Mindketten egyre gondolunk. Aztán elfoglaltságára hivat­kozva búcsúzik. Látom: sze­retne könnyednek látszani, de csak egy torz mosolyra te­lik. Erzsi ma kijön a kórházból. A főorvostól egy nap szabad­ságot kapott. Megígérte, hogy felhív. Ülök az elsötétített szobában. A spalettán itt-ott beszűrődik a fény. Szemben velem a telefon. Gonosz kis fekete doboz. Nem cseng. Egyre idegesebb vagyok. A hamutálca már megtelt. Ki­tárom az ablakokat, megcsap a meleg, de legalább lassan kiáramlik a füst. Talán a bő­römnek is füstszaga van. El­múlt dél. Az ebéd nem kell. Már két óra, három, négy. És ez az átkozott telefon nem cseng. Öt óra. Nem bírom to­vább. Hívom a kórházat: Er­zsi már délelőtt elment.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents