Pest Megyei Hírlap, 1967. július (11. évfolyam, 153-178. szám)

1967-07-23 / 172. szám

1967. JÚLIUS 27., VASÄRNAP A Ráckevét jelző táblán kívül van egy út- széli kis kocsma, három tujafa nő előtte és innen nyílik a község utolsó utcája, a Vörös Hadsereg utca. A ház, amelyet keresek, ved­lett kerítés mögött, tisztára sepert udvaron áll, nádfedeles, vályogfalú, s csak a homlokzatra jutott egy vakolatnyi malter és meszelőnyi mész. Megállók a kapu előtt, s benn az udva­ron azonnal megjelenik egy középkoron túli, mezítlábas asszony. — Vörös Gézát keresem — szólok be. hozzájuk jöttem”. Előveszem a blokkot és a térdemre íektetem. — A szomszéddal írattuk a kérvényt... — mondja az öregember. — Mert az uram nem tud írni... — teszi hozzá szégyenlősen az asszony. — A szomszéd nagyon okos ember. — Nyomozó volt. — Nem tud beszélni, mert betegség ment a torkára, de amúgy megért mindent és ő írta a levelet is ... Nem válaszol semmit, c.iak figyel, nem moz­dul el arról a helyről, ahol észrevett. A hang­ra egy öregember is kilép a ház mögül, lassan, lábát húzva közelít rongyos inget foltozott nadrágot, s egy ócska kalucsnit visel, amit két gumiszalag erősít meztelen, püffedt bokájá­hoz. Egy lépésnyire az asszony előtt megáll, borostás, barna arcából szinte virít vérerekkel átfutott szemefehérje. Megismétlem: — Vörös Gézát keresem. — Én vagyok — hangzik a válasz, de nem hívnak be, várják, hogy elmondjam, mit aka­rok? — A levél miatt jöttem, amit a szerkesztő­séghez küldtek. — Nem küldtünk mi semmiféle levelet! — Dehogynem küldtek! Előveszem a levelét, azonosítom a nevet és a címet, 'de erre is tagadóan csóválják a fejü­ket. hogy ők bizony semmiféle levelet nem küldtek. Talán valami furcsa beugratás? A segítséget kérő levél hangja és ennek a nyomorúságában is tiszta udvarnak a képe minden kétséget eloszlatóan egyezik. Bámuljuk egymást Néha a levélre nézek. ..Azon kéréssel fordulok a tisztelt szerkesz­tőséghez ..." Csak a stílus és az írás formája nem stim­mel a két előttem álló emberrel. Talán mégis valami rossz tréfa ? Elzárkózó arccal figyelnek, az asszony riad­tan pislog a magas öregember válla mögött. Utolsó próbálkozásként olvasni kezdem a so­rokat hangosan: — „ . szíveskedjenek rajtam segíteni. Én 66 éves munkaképtelen beteg vagyok, a felesé­gem 55 érés beteges asszony.” — Ja. a kérvény! — szakít félbe az öreg­ember és ránéz a feleségére, az asszony pedig gyorsan bólogat — kérvényt azt írattunk, mert... S innen már nem értem, hogy mit monda­nak. mert egyszerre beszélnek mindkettői, nyitják a kaput, s egymás szavába vágva, egy­mást előzve terelnek befelé, még vitatkoznak is. hogy kell-e szék nekem, aztán a ház mögé kerülünk, s leülhetek a keshedt akác árnyéká­ba egy kidöntött fa törzsére. Talicska áll a fa­törzs előtt, az öregember annak a szélére ereszkedik, s hirtelen csend lesz. Az asszony széket hoz, néni-arcán kis mosollyal kínálja, jelzem,', hogy nekem nagyon .ió helyem van a törzsön, üljön le ő, de ő nem foglalja el a szé­ket. 02 íratlan törvény elvinné a férfiak , be­szélgetésétől, de a kíváncsiság visszatartja, s az ellentétes, érzések kettős vonzásában a ház sarkának támaszkodva, aggodalmas tekintettel fi gyek — A kérvény ügyében tetszett jönni,.. — Igen. — És idevaló? — Nem. Budapestről jöttem. — Csak hozzánk? — kérdez közbe az asz- szony félénken. — Csak magukhoz — mondom, s le kell haj­tanom a fejem, mert nem akarok megszégye­nülni attól a csodálattól és előlegezett hálától, amely felém sugárzik, mert „Budapestről, csak Türelmetlenül a tárgyra térek. — Tehát azt írták a levélben, hogy dolgoz­ni nem tudnak, s ezért kizárták magukat a tsz-ből. Miből élnek akkor? — Az Árpádtól bírunk egy bucka szőlőt Kitől?-— Árpád, az Itt a másik tsz. — Mit jelent a bucka szőlő? Erre nem tudnak válaszolni. Csend lesz. — Mikor léptek be a tsz-be? Furcsa, bizalmatlan tekintet — Amikor kezdődött... — Mikor kezdődött? Egymásra pillantanak, gondolkodnak, de eredmény nem születik. — Nem tudom én! Amikor kezdődött... — mondja ismét a bácsi. Belenyugszom. — És amikor kezdődött, tudott még dolgoz­ni? — Éjjeliőr volt... — Az voltam. Éjjeliőr. De aztán, hogy fájni kezdett a lábam, hazaküldtek, ho-gy menjen haza Géza bácsi, ilyen lábbal nem lehet dol­gozni ... — Ki küldte haza? Az elnök, a brigádveze­tő? — Nem emlékszem én már arra, csak így mondta. — És ez mikor történt? — Egy évre rá, hogy be kellett lépni a tsz- be. Akkor négyen is jöttek, azt mondták, hogy ilyen jó lesz magának a közös Géza bácsi, meg olyan jó lesz... — elgondolkodik. — Hát van is akinek jobb sora van, de mi szegényeb­bek lettünk. — És amikor hazaküldtek a lába miatt, or­vos kezelte ? — Kezelte őt a Margit... Oltásokat is ka­pott, nem is egyet, mert nem hajlott a lába ... — Milyen Margit? — Na, hogy is hívják... Hát a doktornő ... a Margit... Tanakodnak, de az orvosnő vezetéknevére egyikük sem emlékszik. Furcsa és félelmetes ez az egész, a két ember, aki tétován keres­gél emlékezetében adatok és biztos pontok után, és ilyen pontok nincsenek emlékezetük­ben. Feljegvzek néhány szót a blokkomba. Elfelejtik Margitot, az asszony előrehajol és mosolyogva figyeli, ahogy írok. — De jól tud írni, aranyat ér a keze ... mondja szinte suttogva. — Biztos iskolába járt a fiatalúr — néz rám a bácsi, *— Igen — válaszolom zavartan. — Amúgy azért a nevemet le tudom írni... — mondja némi büszkeséggel. Hallgatunk. — A négy hold földet örökölték, vagy kap­ták? — A földosztásnál kaptunk négy hold föl­det. 50 aranykoronásat — mondja gyorsan az asszony. — Ne beszélj bele! — csattan fel az öreg­ember, és felesége, aki a beszélgetés Közben lassanként mellénk került, most zavartan hát­rál vissza a ház falához. Sóhajt. — Bár ne adták volna... És az idén még háztájit se kaptunk. — Azért nem kaptak, mert kizárták magu­kat — mondom. — Igen? — csodálkoznak. — Igen. Hallgatunk. — És amíg földjük volt, miből éltek? — te­szem fel kíméletesen a kérdést, mert tudom, hogy milyen érzékenyen szoktak e kérdés más formájára reagálni. — Cselédkedtünk — válaszolja Vörös Géza egyszerűen. — Meg gazdáknál napszámban, hol itt, hol ott... El sem tudnám sorolni ma­gának. hogy hány helyen ... Én Lajosmizséről jöttem, mert a szüleim elhaltak, korán, és így hatéves koromban beadtak égy gazdához, öt meg Erdélyből hozatták cselédnek a patikus­hoz ... Hát így ledolgoztuk az életünket... — Csak az kéne, hogy megadják azt az öregségit, beszélik, hogy még a cigányoknak is megadják, ha el tudná intézni a fiatalember? — A betegségről nem adott az orvos vala­milyen papírt? összenéznek. Nem emlékeznek rá. — Menj, keresd elő a dobozból! — mondja Vörös Géza a feleségének, de az asszony nem megy el, hirtelen indulatba jön és felrántja a férje nadrágszárát. — Nem kell ahhoz papír! — mondja, szinte kiáltja. Valóban nem kell ehhez papír. Talán kór­ház kéne. » — Na, menjél! — Hallottam én — folytatja az öregem­ber, nehézkesen visszahúzva lábára a nadrág- szárat. — Hallottam én, hogy nem tesznek be a nyugdíjba^ mert nem dolgoztam le a tari­fát... És bólogat. És nem tudok mit mondani. S mert nem tu­dok mit mondani (elég furcsán, működik az emberi agy) támadásra lendülök. — Így is dolgoznia kell! Miért nem tudott akkor a tsz-ben dolgozni? Véreres szemével rámpiUant, — Itthon is dolgozni kell... az igaz .. De itt csak elkapirgál az ember, hogy meglegyen a falat... A felesége közben visszatér a papírokkal. Egyenként a kezembe adja. — Ez az orvosi? — néz rám. — Nem. Újabb papírok. — Ez az? — Ez sem... Ez sem. I A termelőszövetkezet sokszorosított értesí­téseit tartom a kezemben, amelyekben kérik a tagtársat, hogy menjen dolgozni, vállaljon te­rületet, jelenjen meg a megnevezett időpont­ban. Dátumok: 1962., 1963., 1964. Es megkér­nek, hogy olvassam fel a papírokat. Felolva­som. Az asszony bólogat, a férfi hallgat. — Hát, ment volna szegény uram, de nem bírt... Varga Kálmán, a ráckevei Aranykalász Ter­melőszövetkezet elnöke nem emlékszik Vörös Nádas Péter riportja ---------­H a rosszabbul van, akkor nem dolgozik, ha jobban van, akkor elmegy ... Legalább öt ilyen betegem van . .. Általánosítható jelenség tehát a Vörös Gé­zák sorsa? De hiszen ugyanannyira általános és általánosítható jelenség az is, hogy a ter­melőszövetkezetekbe belépő parasztok egy ré­sze büszkeségből vagy számításból inkább az iparba megy vagy ügyes Védik. csak ne kelljen azon a földön dolgoznia, amelyet „elvettek’’ tőle. De Vörös Géza esetében büszkeségről vagy ügyeskedésről van szó, vagy egyszerűen arról, hogy ez az ember — és bizonyára még sokan — nem értette, mert nem érthette, hogy mi történik körülötte. Nem érthette, mert olyan mélyről jött... Jött? Milyen könnyen közhelyre hajlik a gondolat. Ez az ember hatvan éve dolgozik. írni, ol­vasni nem tud. Van egy szobája, egy konyhá­ja, két ágya, egy szekrénye. Hatvan évi mun­ka eredménye — van fedél a feje felett. Ezek a tények azt bizonyítják, hogy a Vörös Gézák nem a kupeckodók, ügyeskedők és büszkék megfontolt számításával kerülték el a szövet­kezet tájékát. Fáradtak voltak testben és fá­radtak voltak gondolataikban, amikor meg­alakultak a termelőszövetkezetek. Helyeseb­ben: voltak, akik fáradtak voltak. „A múlt ká­ros öröksége?” Igen, az. S ki vállalja a Vörös Gézák múltjának felelősségét? Ki vállalja ezt 260 Ft havi nyugdíj erejéig? Vörös Géza eltűnt az életből. Nem emlék­szik rá orvosa sem, a termelőszövetkezet iro­dáján is néhány adat maradt csak utána a ki­zártak listáján. De mi vállaltuk, hogy felszá­moljuk a múltat, szembenézünk a szörnyű örökséggel, s Vörös Gézának 1961-ben négy ember azt mondta, hogy megtalálja Géza bá­csi a számítását a közösben. Sorsának alaku­lásában ő is felelős? Jaj, nagyon nehéz elosz­tani ezt a felelősséget egyenlő részekre. Mert kitől kérjük számon azt, hogy a Vörös Gézák tudatában csupán három tény rögződött meg biztosan: cselédek voltunk, földet kaptunk, jött a tsz... Kitől kérjük számon azt, hogy nem tudtak már alkalmazkodni? Amikor itt tartok gondolatban, eszembe jut, amit az elnök mondott: fuvarozik. Visszamegyek Vörös Gézához. Egyedül találom. Most veszem észre az ud­var sarkában a kocsiszint a fogattal. Leülünk az akác alá, ahol délelőtt beszélgettünk. — Azt mondják, hogy azért nem járt a tsz- be dolgozni, mert lova van és fuvarozik. Hevesen felveti a fejét, s a mozdulat nyo­mán azt várom, hogy visszavonul (s axkor az én dilemmáim is megoldódhatnak), vagy leg­alább is magyarázkodni fog. — Van lovam, persze... — mondja és fel­áll. Követem. Megkerüljük a kocsiszínt, s miköz­ben megyünk, hozzáfűzi még: — Nem is tudnám a permetet máshogy ki­hordani. Az udvar végében akácok. S az akácok alatt, farát fordítva felénk, szénát ropogtat a ló. Amikór megérzi közellétünket, felénk for­dítja nagy, szomorú pofáját. Vak. Testével is felénk topog. A másik szemén hályog. — Látja milyen szegény... 1500 forintér vettem, mert hogy nem lát... Mintha félne kimondani: az én lovam — vak. — Azért egészen szép ... nem sovány és szépen fénylik a szőre — mondom zavartan. Találkozásunk óta először, mintha moso­lyogna az öregember. Vagy inkább mintha megmosolyogna. — Szép, hát persze, hogy szép... Nem so­kat dolgozik szegény. Azt mondták, hogy fu­varozom? Hát kinek kéne az én fuvarom? Van már traktor, azzal viszik... Gumis ko­csik ... Ha néha egy-egy öregasszony meg­kér ... Keresek néha, az igaz. Húsz forintot, néha még ötvenet is, ha vizet hordunk a lóval a szőlőbe. Utána meg két napig fekszem. És mentem volna én, ha tudok ... Mentem is ... De ez nekem könnyebbségemre esik, mert azt csinálom, amit tudok... — Es mi lesz akkor, ha nem tud dolgozni? — Hát akkor... Nem fejezi be a mondatot. Állunk a ló előtt. — A múlt héten a féleségem levágott egy csirkét. Fogam sincs, enni sem tudtam belő­le... Ránézek. Sír. — Megszolgáltam én, hét évig katona is vol­tam. Hát nem jár az ilyen embernek semmi? Mit adtak egy béresnek, cselédnek? Mindig szegény ember voltam, nem kértem sokat... Nem tudok mit mondani. A ló elfordítja a pofáját és ropogtatja a szénát. Elindulok a ka­pu felé. nyújtom a kezem. Szemében végte­len alázat. Olyan alázat, amely csak egy cse­lédsorsban felnőtt ember szemében lehet. —; Ha tud,, fiatalúr, akkor segítsen ... Őszre lesz egy kis must... Meghálálnám ... — Ugyan, mit gondol... — Nem azért mondom, fiatalúr... Ha nem lennék szegény, többet is' mondanék ... Arcán átsuhan egy gondolat. Es fáradt mo­soly támad a gondolat nyomán. — Ha nem lennék szegény, nem is kérném, hogy segítsen fiatalúr... •*’,ssfrs.'sssssf//rs/sfssss//fss///ss/sss/srssssfsrsss/s/fssssfs/ssjssssssjssfs/f/s/sssfssssss/s/ssssfsssssssss/sffs/f/sf/sr/’ssrsmss,^ § § § § HALÁSZTANYÁN I Foto: Kotroczó *; Géza nevére. — A februári közgyűlésen zárták ki — se­gítem emlékezetét. _ Vörös Géza ... Vörös Géza... Ha dolgo­zott volna, bizonyára ismerném... — mondja zavartan — 1962. októbere óta vagyok itt, de ilyen névre nem emlékszem... Kimegy a kopár elnöki irodából, hogy meg­érdeklődje, kiről kellene tudnia. Amikor visz- szajön, eltűnt a zavar. — Na, most már tudom. Olyan cigányszerű ember. Egyetlen munkaegysége sem volt. Ré­szeges is, meg fuvarozik. — Részeges? — Hát mondjuk, ha iszik. — Fuvarozik? — Lova van, meg szekere. Elcsodálkozom. Erről nem tudtam. — Hány tagot zártak ki a februári közgyű­lésen ? — Ügy huszonötöt, harmincat... — És milyen indokkal? — Akinek van egy kis maszek ügye, virá­got termel, kupeckodik, egy kis gyümölcs, sző­lő. az nem jön dolgozni. Csak annyit mondok, hogy 230 körül van a taglétszámunk és ebből 110 az öregségi járadékos. Akinek nem volt meg a tagok közül a megfelelő számú mun­kaegysége, azt kizártuk. — Nem tudná megmondani, mit jelenthet ez: „bírunk egy bucka szőlőt az Árpádtól"? — Ezt Vörös Géza mondta? — Igen. — Bizonyára azt jelenti, hogy szőlőterületet vállalnak az Árpád Tsz-től, s a termelt bornak egy hányadát leadják. A többit vagy eladják, vagy megiszák. Néhány hektót jelent... Megtudom az orvosnő nevét. Dr. Vedres Margitnak hívják. Vörös Géza nevű betegére nem emlékszik, kartonját nem találja, mert közben más körzetbe helyezték. Beszélgeté­sünk így nagyon rövid. De amikor kikísér a kapuhoz és menet közben elmondom, hogy miért is érdekelt volna Vörös Géza betegsége, bólint. — Ez itt elég általános jelenség. Csak az én körzetemben öt olyan beteg van, akiket ki­zártak a tsz-bőL Rendszeresen nem tudnak már dolgozni, de ha maguk osztják be a mun­kát és az időt, akkor eldolgozgatnak még...

Next

/
Thumbnails
Contents