Pest Megyei Hírlap, 1967. július (11. évfolyam, 153-178. szám)
1967-07-20 / 169. szám
4 1967. JÚLIUS 20.. CSÜTÖRTÖK Ha egy állomás szól.~ Ötszázzal olcsóbb a Pacsirta Nyolc nap alatt hazaviheti Két fővárosi KERAVILL- üzletben érdeklődtünk: milyen visszhangja van a vevők között az egyes árucikkek árleszállításának, s az újféle szolgáltatásoknak? — öt AR 612 típusú rádiót adtunk el az árleszállítás első napján, darabonként 500 forinttal alacsonyabb áron. A régi rádiók kicserélése iránt egyelőre csak tájékozódnak a vevők: megéri-e a csere? Nemcsak a kifogástalan rádiókat cserélik be, hanem minden olyan rádióért, amelyik megszólal — akárcsak egyetlen adóállomáson is — csövenként 80 forintot számítanak le a Pacsirta árából. Az Orion néprádióért, ami újonnan 380 forint volt, ilyenformán 320 forintot tidnak. Mindez hitellevéllel történő vásárlás esetén is érvényes. Megnövekedett a 20—40 százalékos árengedménnyel kínált cikkek, ventillátorok, csillárok, világítótestek, sportpresszógépek iránti kereslet. Napokon belül igénybe veheti a vásárlóközönség a fővárosi KERAVILL új szolgáltatásait is: ingyen szállítják haza és helyezik üzembe a VT televíziókészülékeket. A vásárlók mindenféle ellenszolgáltatás nélkül 8 napra hazavihe- tik, s kipróbálhatják a kiszemelt televíziókat. A hitellevélre vásárlók közvetlenül az üzletben nyújthatják be kérelmüket, s állandó lakás és egyéves állandó munkaviszony esetén azonnal megkapják a kívánt készüléket. — D — Amos Imre tárlata Ha élne, most ünnepelné születésének hatvanadik esztendejét. Huszonkét éve halott. A háború zárta le életének megíratlan könyvét. Tehetséges, sokat ígérő művészként indult. Hat esztendeig Rudnay Gyula tanítványa volt. Első sikeres tárlatát feleségével, Anna Margittal rendezte az Ernst Múzeumban. Akkor 1935-öt írtak. A kritika elismeréssel méltatta művészetét és várta a folytatást Életében azonban több kiállítást már nem rendezhetett. Fiatal életének néhány nyarát Szentendrén töltötte. E termékeny heteknek, hónapoknak az emlékéből fakad a város kegyelete: születésének hatvanadik évfordulóján kiállítást rendeztek grafikáiból a Ferenczy Károly Múzeumban. Harmincnégy mű. Közülük mindössze csak három — Halász, Szentendre, Duna-part — ami derűt, fényt sugároz, a bizakodó ember Örömét Azután már csak víziók a háború nyomasztó előérzetével. A kis barokk tornyokra könyökölő angyal — Sárga angyal című alkotása harminckilencből — elferdíti a házak falát. Egy érzékeny lélek reagálása a világot fenyegető veszedelemre. S az ezt követő képek — rettegés és tiltakozás: félek, emberek, vigyázzatok! Figyelmeztető szava azonban visszhangtalanul halt el: a sötét idők, az iszonyat évei következtek. Megdöbbentő alkotások: riadt emberfej a homlokához közelítő késsel — Iszonyat, évszám nélkül; menekülő, kifordult nyakú ember a repülőgép alatt — Iszonyat, 1943. A pusztulás előrevetett árnyéká tükröződik mind a négy Sötét idők című alkotásán. Az Emberpár a drótkerítés előtt — a szabadságától megfosztott ember kínját örökíti meg. Az ágak nélküli fák a képeken — a jogtalanná vált ember tehetetlenségét szimbolizálják. S végül a legmegrázóbb alkotás, a Megrémített, zárja a sort: a mérleg fellendült serpenyőjében a csont-bőr Krisztus-ember, akit a mérleg mutatója szúr szíven. Protestáló művészet Amos Imre minden alkotása. Figyelmeztetést és kiáltás a via emberéhez is: vigyázzatok, akadályozzátok meg a háborút! Mindezt' rendkívül gazdag és kifejező jelbeszéddel, páratlanul szuggesztív módon tolmácsolja közel negyedszázad távolából is. A szívünkhöz és értelmünkhöz szól és ugyanakkor cselekvésre serkent — ezért érezzük modemnek, a magunkénak egész művészetét. P. P. Az elfogyott palota „A budai járási építési csoport életveszélyessé nyUvánl- totta... az érdi Szapáry-kas- télyt. .. azonban pénzügyi fedezet hiányában az épületei a mai napig sem bontották le, pedig egy kis törődéssel ez költségmentesen is meg- olható lett volna.” (A Pest megyei Népi Ellenőrzési Bizottság Jelentéséből.) — Már öt éve törölték a műemlékek listájáról. És a bontási határozat is évek óta SC birtokunkban van. Ha kívánják, előkeresem... — Elhisszük... — A helyzet az, hogy le kell bontani. — Mikor? — Nincs rá pénz. — Kié a kastély? — A magyar államé és mert nincs más tulajdonosa, nekünk, a községi tanácsnak kell sorsáról gondoskodni. A kastély Érd Öfalu fölött, a meredek hegyoldalban kiképzett tágas részen állt, mellette két földszintes, hosszú udvarház, ebben voltak a cselédlakások. Innen uralta a tájat évszázadokon át a Szapáry-grófok középkori, barokk stílusban épült, több, mint százszobás palotája. A kilátás innét nagyon szép. Lent, a közvetlen mélységben, az Ófalu zegzugos utcái kifutnak egészen a Duna-partig, s a régi török település közepén ma is emlékeztet letűnt korokra, a kupola nélküli, összedülő- ben levő minaret. Birinyi Ferenc tanácselnök-helyettes kíséretében járjuk a palota romjait. Olyan, mintha tűzvész, vagy földrengés pusztította volna el. Mindenütt üresen tátongó falak, belül még foltokban láthatók a művészi freskók maradványai, Az omladozó, szétdúlt tető csak az egyik oldalszárnyat fedi. A romok között fehérnemű szárad a napon. Itt emberek I laknak. ★ Szomorú a kép: az enyészetet, a pusztulást látni mindig az. A tanácselnök-helyettes a tehetetlenség, a megadás és a beletörődés hangján mondja: — Kár érte, le kell bontani. Tíz évig munkálkodtam a megmentésén. Mert akkor még meg lehetett volna. A tények kegyetlenek: 1945- ben, a felszabaduláskor, teljesen ép volt a Szapáry-pa- lota, talán csak néhány golyó fúródott vakolatába. Egy évig szovjet katonai kórház működött benne. S utána is használták; paraszttpis- kolának. Amikor az megszűnt, az akkori érdi állami gazdaság költözött ide irodáival. . — Azt beszélik az emberek, hogy ők fűrészelték ki elsőként a tetőszerkezet sok jó tartógerendáját és elvitték. Ennek is már tizenöt éve, azóta gazdátlan. — Először bekerítettük. Ellopták a kerítést. Azután táblákat raktunk fel; veszélyes. Azok is eltűntek. Most már lassan a falak is elfogynak. ★ Mennyi rengeteg tégla, te- tőcserép, ajtó és ablakkeret! Az vitte, aki akarta. — És a lakók hogyan kerültek ide? — Mi magunk alkottunk helyi jogszabályt, hogy védekezzünk a mértéktelen bevándorlás ellen. Csak oda lehet bejelentkezni, azokba az épületekbe, amelyek tulajdonosai lakhatási engedéllyel rendelkeznek. — És mégis beköltöztek a kastélyba? — Csak később vettük észre, hogy itt laknak. Mert — a szomszéd házba jelentkeztek be: Kovács András és Mátrai Sándor így „szereztek" jogot, Wolff Ferencnének pedig mi magunk utaltuk ki az egyik helyiséget, mert ő még ennél is lehetetlenebb körülmények között lakott. — És ha rájuk omlik? — Ez a fedett szárny nem életveszélyes. — Mi lesz velük? — Joguk van legalább egy szükséglakásra. — Mikor kapják meg? — Fel akarjuk építeni a 3 lakást, addig, míg a bontás elkezdődik. Tégla van hozzá bőségesen. — Mikor bontanak? — Nincs rá egy fillérünk sem. A községi építési csoport most készíti a tervet, őszre készen lesz. Akkor kérünk rá pénzt. Robbantani akarják a falakat, így gyorsabb és olcsóbb lesz. ★ Birinyi Ferenc visszafordul, sóhajt és azt mondja: — Tudja, hányszor voltam már én itt fent? És milyen sokszor reménykedve? Megkerestünk legalább tíz szervet: az Egészségügyi Minisztériumot, az FM szakoktatást, * a HM-et, állami vállalatokat és ktsz-eket. Ajánlottuk, hasznosítsák az épületet. És mind, mind, csak a latolgatásig jutottak el... Hetes! Ferenc Pál Fél év- egymillió külföldi Az idegenforgalom vezető szervei összegezték az első félév eredményeit.. Eszerint 1967 első hat hónapjában ' 1 051 573 külföldi járt hazánkban, részben tranzitutasként. A múlt év hasonló időszakában 703 628 külföldi vendégünk volt. Az idén legtöbben Jugoszláviából, Csehszlovákiából, Lengyelországból, a Szovjetunióból érkeztek, s szép számban keresték fel a magyar fővárost és hazánk legszebb tájait osztrák, NSZK-beli turisták is. 342 616 személy érkezett gépjárművel. Kétségtelen, hogy — főként a meglehetősen esős időjárás miatt — júniusban kissé megcsappant a vendégjárás. Szinte egész Európában, még az idegenforgalomra jobban berendezkedett országokban is észlelhető volt ez. A legújabb statisztikai adatok azt tükrözik, hogy újabb és újabb vendégseregek érkeznek a Balaton partjára. Megtelnek a kempingek, a magyar országutakon több külföldi kocsi jár, mint hazai — tehát a nyári forgalom biztatónak ígérkezik. VAKÄCIÖ (Foto: Kotroczó) fsfss/ssssy/sssjrssssssssssssss/ssssssrssss/ssssssssssrssssssssssss/ssssssssssssssssssyssrs/sssssssssssssssssssssssssssssssssssssssssssssss/sssssssssssssss/ssssssss/fssssssss/ssfsssssssssssssssrsssssssss/ss/ssss/sssssssssrsfssssss/ssssssssssssss/ssssssssssssj'ssssssss. Nem olyan egyszerű — Kér még egy kávét? Mert szeretném, ha tovább beszélgetnénk. Ritkán jut az ember ahhoz, hogy ilyen kötetlenül, a szavak mérics- ikélésére nem figyelve, beszéljen. Az az igazság, hogy én inkább csak felszólalok, hozzászólok, referátumot tartok, beszámolót ismertetek, s így tovább, ahogy ezt maguk, az újságokban is írni szokták. Sokszor gondolok arra, milyen jókat beszélgettünk annak idején, á negyvenes évek második felében, magunk kö- eött, elvtársakkal. Komoly dolgokról, mégis (jóízűen. — Két cukorral ? Én már csak cukor nélkül iszom. így szoktam meg, még annak idején, amikor az ötvenes évek elején a D-i építkezésen voltam; dobozszámra állt a nescafé a szobámban, valahonnét, még valamilyen segélyakcióból származhatott, de cukor soha nem Került hozzá. Ott tartottunk, hogy miért nem olyan egyszerű ez az egész? Nos, maga legalább úgy tudja, mint én, mit jelent egy több milliárdra rúgó beruházás, vállalatok tucatja, kétszázholdas építési terület; egy nap egymillió is pocsékba mehet itt, föl se’ tűnik. Mégsem ez benne a bonyolult, hanem az — ember. Mint mindig, mindenhol. A pártszervező — s ezt maga ugyancsak tudja — ilyen helyen mindenes. Sajnos, vagy szerencsére, ez szemlélet kérdése. Én azt tartom, szerencsére. Példákat ígértem. Egyik nap a hármas szektorban járok. Vo't arra? Igen? No, akkor magukat a körülményeket fölösleges ecsetelnem. A barom is jobb sorsot érdemel, mint amit ott el kell viselni az embereknek. Nincs más kifejezés, rohadt munka. Pöcegödörtisztítónak lenni is'rang ahhoz képest, mert az csak büdös, de itt mar a sav, tele lesznek sebekkel, s még legalább néhány hónap kell ahhoz, hogy meglegyen a végleges fogadóállomás, s végre, abbahagyhassák az embereink. — Odajön hozzám az egyik fiatalember, s kérdi, tudom-e, hogy két hete másfél kilométerre kell járniuk fürödni, mert ledöntötték a maguk barakkját. Kicsoda? Ö nem tudja, a lényeg a másfél kilométer. Nyolc órai, s főként ilyen munka után. Elfutott a méreg, megkeresem a részlegvezetőt, neki a biztonsági megbízott szólt, s másnap már döntötték is a barakkot. Tovább. Életveszélyes volt. Kivel beszélte meg? A főmérnökkel. És azt, hová menjenek az emberek? A munkásellátási osztállyal. És a másfél kilométer? Fia nincs más megoldás, mit tegyen? Úgyis néhány hétről van szó... — Főmérnök. Csodálkozó szemek, értetlen tekintet, igen, említettek neki valamit, életveszélyes barakk, bontsák le, mondta. Azt se’ tudta, hol van, különben is várták már vagy tízen az előszobában, értsem meg... Hordjam le, verjem az asztalt? A lelkét kidolgozza, napi tizenhat-tizenhét órát van benn, sokszor ott alszik a szobája végébe tett heverőn, úgy húzza le a szakállát a villanyborotvájával, hogy közben már tárgyal, utasításokat ad ki... — Jelentés kerül a párt-végrehajtóbizottság elé. Sokan átnézték előtte, jó elvtársak készítették, hetekig vizsgálták a kérdést, társadalmi munkában, délután, este, éjszaka. A jelentés rossz, hamis, rossz irányba orientál; mit szedtetek ti össze? Erre kiderül, hogy a jelentés nem egészen azonos azzal, amit ők tapasztaltak. Csakhogy konzultáltak ezzel is, azzal is, valamit mindig kihúzott valaki, valamit beleírt, s erre tessék, ez a vége. Negyvenöt óta vagyok pátrfunkcionárius, néhány dolgot megértem, ilyesmit is, nem keveset. Csakhogy akkor fölülről jött a nyomás, vagy jót, vagy semmit, most meg... Járjam le azokat, akik kihúzgáltak, akik úgymond, finomítottak, be- toldottak? Egyiküket azért, az egyik főosztályvezetőt elkaptam. Még csak nem is tiltakozott. Tudtam, mondta, hogy a vb-ülésen ott lesz a miniszterhelyettes, a megyei titkár, három vezérigazgató, hát akkor hagyjam benne ... úgyis a mi szennyesünk, mi tesszük rendbe. Legorombítom, erre szabályosan a képembe nevet, hogy javíthatatlan vagyok, hát tényleg azt hiszem ... Mit? Azt, ho«v ők nem tudják, miféle szavak hangzottak ott'el éppen a miniszterhelyettes szájából, aki jónak, egészségesnek, példásnak ítélt mindent, s így tovább Mert ha mást mond, akkor magáról mond ítéletet, tehát inkább így beszélt. — No, még egy példát, azután elég is lesz, talán ennyiből is érzi, mire értettem a nem olyan egyszerűt. Idehelyeztek egy új embert, főosztályvezetőnek, ilyen meg olyan okos, tapasztalt, satöbbi. Gyanús nekem nagyon, amikor ennyire dicsérnek egy embert. Aki rászolgál ugyanis, annak a fele se’ jut ki, sőt, arra dühösele, ha elmegy, nemhogy áthelyeznék! Kiderül erre a tagról, hogy az intézetben, ahol volt, két fegyelmit akasztottak rövid időn belül a nyakába, többek között azért, mert egykét hónapig elfelejtett dolgozni, s ugyanez idő alatt elvégzett egy negyvenezer forintos maszek tervezési munkát... Bemegyek az igazgatóhoz, aki maga is pukkad, de nyugtatni igyekszik ergem, hogy legyél eszednél, tudod, ki ez? És mint valami nagy titkot megsúgja, hogy ki lányának a férje. Na és?! Hát nem érted, kérdez vissza meghökkenve. Mit kellene értenem? Hát azt, hogy lehetetlen tiltakozni a fölvétele ellen, ilyen após mellett. Megpróbáltad? Meg, mondja bíborvörösen. És? Azt felelték föntről, hogy fegyelmileg helyezték hozzánk — nem felejtette el: főosztályvezetőnek! —, ez a büntetése. Érti? Büntetésből ideten- ni, egy hatalmas építkezésre, rábízni mi’liós értékeket, emberek százait —, mert körülbelül négyszáz ember ’ tartozik a főosztálya hatáskörébe —, jaj, de kitoltak szegénnyel. Nem az intézetbe kell furikázni a Wartburgjával, hanem ide. Eddig is két percre volt a munkahelyétől, most is. Mert rögtön adtak neki egy lakást a lakótelepen. Amikor kiváló szakmunkások várnak éve, másfél éve lakásra, két-há- rom gyerekkel! Szóval, büntetünk mi így is ... — Mi ebben a nem olyan egyszerű? Nemcsak maguk az esetek. Azok is, de ez a kisebb. A hatásuk! Ami port vernek fel. Tele lesz vele az ember szája, szeme, győzzön krákogni, lesütni a tekintetét... És amikor ilyen dolgok vannak, akkor föláll egy munkás a taggyűlésen, s azt mondja: elvtársak, a mi munkabrigádunk vállalta november hetedike tiszteletére, hogy átvizsgálja a területére befutó csővezetékeket, s a szivárgások, csöpögések megszüntetésével megtakarít kétezer forint értékű vegyszert... Érti ezt? Ott ültem, különben a hetes alapszervezetben történt, s úgy éreztem, hogy föl kell állnom, s azt mondani, nem, nem és nem. Ettől a pillanattól kezdve én nem vagyok diplomata, okos, higgadt pártszervező, hanem aki voltam, negyvenötben, gyalus Csepelen s gyere velem elvtársam, mert van néhány dolog itt, ezen a monstrum beruházáson, amit fontosabb rendbetenni, mint a ti csővezetékeiteket ... — Magam is tudom, Jjogy nem lett volna semmi értelme. Nehogy azt higgye — elég régen ismer —, hogy anarchista hajlamok rejtőznek bennem. Csak olykor, nem is ritkán, úgy érzem, mintha kezdő lennék, aki semmit nem tud, aki tehetetlen, akinek a kezéből kisiklik minden. Rendbetesz egy dolgot, s reggel már kettő lesz helyette. Segít valakinek, aki megérdemli a segítséget, s másnap már hárman ütik előtte az asztalt, hogy mi miért nem ... ? Itt mindenki máshoz méri magát, önmagával meg elfelejt szembenézni. Itt mindenki van olyan okos, mint a másik. Sőt, okosabb. Itt mindenki öntudatosabb a másiknál, meg jobb szervező, meg előléptetésre méltóbb ... — Csacsiság persze, mert van egy csomó rendes ember. Háttérben. Akik húznak. Akikkel mozdul előre az egész. Akik nélkül már régen börtönbe vonulhatott volna innét az egész vezérkar, mert lenne húsz önmaga kinevezte igazgató, száz igazgatóhelyettes, kétszáz főmérnök, s legalább ötszáz főmérnökhelyet- tes-fóoszíályvezető. Csak beruházás nem lenne, beépített, s dolgozó, hasznot hajtó milliók! Márpedig az országnak az utóbbi kell. Kezdtem erről beszélni nemrég odafönn, valakinek. Hátbaveregetett, s azt mondta, nem féltelek én téged, öregfiú, ahol te vagy, ott nagy baj nem lehet. Megkérdezte, hogy van az asszony, meg a két gyerek, s jöhettem. Attól persze nem változik semmi, hogy kiöntöm a lelkem, de néha kellene, mert már-már úgy érzem, megfulladok tőle. — Még egy kávét? Én is ezen, meg a cigarettán élek. Az orvosom azt mondta... én meg otthagytam, mondtam neki, küldje írásban utánam, a Ludas Matyihoz úgyis ritkán jutok, legalább hadd nevessek. Valakinek ezt is csinálni kell, ha nem nekem, másnak, akire bízzák. Mindig lesznek emberek, akik nagyon jól tudják, nem olyan egyszerű ez, de ha kérdik tőlük, akkor azzal felelnek, hogy: megyek. Két cukrot, ugye? Igyuk meg, s ha akar, jöjjön velem a hármas szektorba, megnézem, össze- ütötték-e már azt a fürdőbarakkot ott az embereknek ... Mészáros Oltó
